Az erős antrópikus elv esete az elefántormánnyal

Ulisse Aldrovandi 16. századi illusztrációja

Az erős antrópikus elv a fogalom megalkotója, Brandon Carter szerint azt mondja ki, hogy „az Univerzumnak (és így alapvető paramétereinek, melyektől függ) olyanoknak kell lenniük, hogy megengedik [az Univerzum létének] valamely fázisban megfigyelők megjelenését”. Ez több kérdést is felvet: többek között azt is, hogy valóban így van-e.
Ugyanis abból indul ki, hogy amennyiben akár csak nagyon kissé eltérőek lennének a fizikai állandók értékei, akkor az élet egyszerűen nem jöhetne létre (élet alatt most a szénalapú életet értve). Vagyis: a világmindenség annyira finoman „ránk van hangolva”, mintha csak egy szuperintelligencia „babrált” volna a természeti állandókkal (hogy a csillagász Fred Hoyle fogalmazásával éljünk), és ezen a ponton nem különösebben meglepő módon fel szoktak bukkanni a „design argumentumok” azon képviselői, akik szerint akkor ezt a finomra hangolást valakinek minden bizonnyal el kellett végeznie.
De persze nem.
B. K. Ridley A tudományról című könyvében azt mondja, hogy a mostani felfogás értelmében a tudomány azzal foglalkozik, hogy „mi van” (mi létezik). G. E. Moore még 1903-ban definiálta a „naturalisztikus tévedés” fogalmát: e szerint a fizikailag létezőből nem következik az etikai kell, azaz „a tényből nem következik az érték” (hogy Ridleyt idézzem). Abból, hogy minden ember halandó, nem következik, hogy ez „tényként” jó vagy rossz dolog: önmagában ugyanúgy nem mond semmit az etika számára, mint ahogy az sem, hogy a Hold a Földdel közös tömegközéppont körül kering. Teljesen más lesz azonban a helyzet, ha magunkra vonatkoztatjuk.
Tehát először is vannak a „tényekre vonatkozó” állításaink: ezekkel a jelenlegi megállapodás szerint a tudomány foglalkozik; illetve azok az állítások, amelyek arra vonatkoznak, hogy a különböző tények mit jelentenek a számunkra, és hogyan kell megítélnünk azokat a saját szempontunkból mint gondolkodó lényekéből: ez az etika illetékességi köre. Mondhatni, a tudománnyal ellentétben itt alapvető fontosságú a megfigyelő személye. Elvégre fizikai jelenségek talán egy értelem nélküli világban is lennének; etikai kérdések viszont biztosan nem.
Vagy legalábbis első lépésben így fogalmazhatunk, de a helyzet ennyire azért nem egyszerű. A jelenlegi (vagy még inkább a 20. században) meghatározó tudományfelfogás szerint

1. a klasszikus fizika megfigyelő-független: egy szabadon eső test viselkedését nem változtatja meg, hogy észleljük-e , vagy sem
2. a kvantumfizikában kissé bonyolultabb a helyzet: a megfigyelő szükségképpen hatással van a megfigyelt eseményekre. Viszont: ez a megfigyelő adott esetben lehet akár egy fotólemez is – nem szükséges, hogy élő és értelmes legyen
3. végezetül pedig megjelenik a fentebb említett erős antrópikus elv, amely szerint szükségképpen lehetővé kell válnia a megfigyelők kialakulásának. Tehát bár nem határoztuk meg pontosan, hogy itt mit is jelent a megfigyelő, mindez mintha arrafelé mutatna, hogy a jövőben a kozmológia (sőt, a fizika is) egyre inkább ember- vagy legalább értelemközpontúvá válik, és a kiindulási pont az lesz, hogy az értelmes lények jelenléte ugyanúgy elengedhetetlen, miként az etika esetében is.

De ha kissé jobban belegondolunk, akkor nem csak az „antrópikus” fogalma félrevezető, mert azt sugallja, hogy az emberről, nem pedig általában véve az élet (vagy esetleg az értelmes élet) megjelenéséről van szó. Brandon Carter ezt kiküszöbölendő egy időben gondolkozott is rajta, hogy inkább ne „pszichocentrikus”; „megfigyelő önkiválasztási” Vagy esetleg „kognizálhatósági” elvről beszéljen-e. Az antrópikus elv eredeti, ma gyengének nevezett formájában pedig még mindössze annyit mondott ki, hogy „azt, ami elvárásaink szerint észlelhető, szükségképpen korlátozzák azok a körülmények, melyek a megfigyelő jelenlétéhez elengedhetetlenek”.
Azaz egy olyan Univerzumban, ahol nem alakultak volna ki csillagok, ott nem jöttek volna létre az élethez szükséges nehéz elemek sem, és így mi sem jelenhettünk volna meg. És ez idáig rendben is van. Sőt, még az is rendben van, hogy ennek megfelelően nagyon finom hangoltságot figyelünk meg a minket körülvevő világban. Viszont még ebből sem következik szükségképpen, hogy az élet vagy éppen az értelem megjelenése lenne a végső cél. Charles Linrweaver ausztrál asztrofizikus azzal a hasonlattal él, hogy ha lennének olyan elefántok, melyek képesek megérteni a biológia fogalmát, akkor talán úgy vélnék, hogy az evolúció története a mind nagyobb ormányok kifejlődése, nem pedig az értelem kifejlődése felé tart. Tehát ad absurdum miért is ne tételeznénk fel, hogy az antrópikus elv helyett valójában ormányossági elvről kellene beszélnünk, mert a finomra hangolás azért jött létre, hogy ez a szerv megjelenhessen?
Abból tehát, hogy értelmes megfigyelőként a tudatában vagyunk a finomra hangolt univerzum létének, nem következik, hogy az értelem volt „megcélozva”. Ezzel az erővel lehetett volna „cél” nem csak az ormány, hanem mondjuk a hidrogénnél nehezebb elemek létrehozása is.

1. Az egyik probléma tehát az, hogy még a finomra hangolás is túl nagy „sávszélességű”, és ha egy folyamat lehetővé teszi az (értelmes) élet kialakulását, akkor ezzel párhuzamosan számos más dolgot is lehetővé tesz.
2. De még ha eljutnánk is odáig – ami egyébként felettébb valószínűtlen -, hogy be tudnánk bizonyítani, hogy bizonyos paraméterek megváltoztatása kizárólag az (értelmes) élet megjelenését zárja ki, de a különböző elemek, csillagok és bolygók azért ugyanúgy kialakulnának, mint eddig, még mindig nem lenne bizonyítható, hogy az egész az értelem létrehozására irányult volna.

A következő példa segíthet megérteni, hogy miért nem. Amikor megjelent Darwintól a fajok eredete, akkor három különböző reakció volt.

• Néhányan csak a vállukat vonogatták: egy Baden Powell nevű például szerző azt írta, hogy „a fizikai tudományokban szigorúan a fizikai indukcióhoz és demonstrációhoz kell tartanunk magunkat; a vallásos vizsgálódásoknál a morális bizonyításhoz; és soha sem szabad összekevernünk e kettőt”.
• Persze voltak olyanok is, akik úgy vélték, hogy innentől kezdve teljesen felesleges valamiféle teremtőt feltételezni. Ami nem is meglepő, ha tudjuk, hogy a 19 század a tömeges ateizmus megjelenésének kora– és az ateisták miért is ne próbálták volna meg Darwin eredményeit a saját álláspontjuk alátámasztására felhasználni?
• Elvégre a velük szemben állók is ezt tették azt állítva, hogy a darwinizmus egyszerűen beépíthető a természeti teológia hagyományaiba. Charles Kingsley oxfordi történész azt mondta, hogy „egyszerűen az isteni létezés nemes koncepciója azt feltételezni, hogy Ő megteremtette az alapformákat, melyek önfejlődésre képesek”. Egy Frederick Temple nevű teológus pedig azt, hogy „Darwin elmélete a design érvelést [design argument] még erősebbé tette, mint korábban volt.” 

Amiből számunkra az a tanulság, hogy abból a tényből, hogy az evolúció vezetett el a mai élővilág kialakulásához, mindössze annyi következik, hogy az evolúció vezetett el a mai élővilág kialakulásához (bármennyire is tautológiának hangozzék ez); az viszont nem derül ki belőle, hogy miért van evolúció. És hasonlóképpen: még ha végtelenül pontosan az életre, az értelmes életre, sőt, egyenesen az ember megjelenésére lenne is hangolva a Világmindenség, ez alapján vagy elfogadnánk a design argumentumot, vagy pedig nem. De sem az elutasítás, sem az elfogadás nem szükségszerű. Ami egyben azt is jelenti, hogy míg az etikában elkerülhetetlen az értelmes élet feltételezése (elvégre máskülönben nem is lenne értelme az etikának), a természettudományba csak akkor tudjuk visszacsempészni a természeti teológia hagyományait, ha már eleve meg vagyunk róla győződve, hogy az a természettudomány része.
Úgyhogy legfeljebb két dologban lehetünk biztosak.

• Egyfelől, hogy elképzelhetetlen, hogy egy olyan Univerzumban ébredjünk öntudatra, ahol az élet sem képes kialakulni.
• Másfelől nem a finomra hangolt univerzum létéből, hanem abból a tényből, hogy valaki képes megfigyelni azt, következik az értelmes megfigyelő jelenléte – de ennél több nem. Mindenesetre az elefántormány léte sem finomra hangoltságból, sem a megfigyelés tényéből nem vezethető le, és legalább ebben a tekintetben különbözik az agyunk minden más szervtől.