METI a Mátrixban

Robin Hanson amerikai gondolkodó szerint amennyiben szimulációban élünk, úgy megváltoznak a játékszabályok, és másként érdemes viselkednünk. Az egyes feltételezéseket illetően persze tévedhet, viszont a kérdéskör mindenképpen továbbgondolásra érdemes, mert egy, az eddigiektől eltérő METI-koncepcióhoz is eljuthatunk (ahol a METI azt jelenti, hogy üzenetküldés idegen civilizációknak).
Hanson abból indul ki (hogy az egyszerűség kedvéért egy korábbi blogbejegyzésemet idézzem), hogy „mivel egy szimuláción alapuló világ nagyobb valószínűséggel szűnik meg egyik pillanatról a másikra, mint egy igazi (mivel bármikor kikapcsolhatják, mint egy megunt számítógépes játékot), ezért ’kevésbé kell törődni a saját, illetve az emberiség jövőjével, és inkább a mának kell élni’ benne. Eközben pedig érdemes szórakoztatónak lennünk, mert máskülönben a szimuláció létrehozója ugyanúgy törölhet minket az általa létrehozott valóságból, mint ahogy egy szappanoperából kiírják az érdektelen mellékszereplőt”.
Amivel szemben felvethető, hogy

• hátha éppen az „átlagos” életút az érdekes a hipotetikus teremtőknek; illetve, hogy
• hátha mi nem is cél, hanem csupán melléktermék vagyunk – mert mondjuk egy működő ökoszisztémát akartak csak létrehozni, amelyben mi afféle melléktermékként jelentünk meg.
• Vagy éppen csupán arra voltak kíváncsiak, hogy bizonyos paraméterek mellett miként fog kinézni egy univerzum, de nem volt céljuk értelmes élet létrehozása (és az ennek megfelelően ismét epifenoménnak tekinthető).

Ráadásul elsőre valószínűtlenebbnek tűnik azt feltételezni, hogy

• léteznek értelmes idegen lények, mint azt, hogy
• léteznek, és eközben ők kreálták azt az univerzumot is, amelyben élünk (elvégre ebben az esetben két, egymástól független, nem 1 valószínűségű dolog szorzatáról van szó).

Persze csak elsőre.  A hagyományos SETI is abból indul ki, hogy egyrészt vannak más értelmes lények; másrészt ezek folytatnak számunkra észlelhető tevékenységet; sőt, esetleg éppen nekünk üzengetnek is. Mindez mintha azt jelentené, hogy valószínűbb, hogy léteznek, mint az, hogy léteznek és aktív tevékenységet is folytatnak; az pedig a legvalószínűtlenebb, hogy ez utóbbit azért tennék, hogy velünk lépjenek kapcsolatba. Csak éppen mivel semmit sem tudunk sem róluk, sem a céljaikról és motivációikról, kissé olyan a fentebbi, „valószínűségen” alapuló érvelés, mintha azt mondanánk, hogy valószínűbb, hogy léteznek zökék, mint az, hogy léteznek, és eközben állatok is. Értsd: amennyiben valamiről nem tudunk semmit (márpedig zökét még senki sem látott), úgy valószínűséget sem tudunk rendelni hozzá. Vagy kissé másként fogalmazva: nem az számít, hogy mi mit gondolunk valószínűnek, hanem az, hogy mi a valóság, és éppen ez az, amiről jelen esetben fogalmunk sincs. Buckminster Fuller annak idején úgy fogalmazott, hogy „néha azt gondolom, hogy egyedül vagyunk. Néha azt gondolom, hogy nem. Mind a két gondolat egyformán megrázó”. A jelenlegi tudományos felfogás megosztott ezzel kapcsolatban: vannak a földönkívüli civilizációk létében hívők – és vannak, akik ugyanilyen határozottan utasítják el a lehetőségét. A SETI persze marginális helyzetben van, mondjuk, az asztrobiológiához képest, és még a SETI-hez képest is marginalizált helyzetben van annak a kérdésnek a vizsgálata (sőt, gyakorlatilag nem is létezik), hogy vajon egyfajta, értelmes entitás által létrehozott univerzumban élünk-e. Feltehetően azért, mert erősek a vallási áthallások – ami viszont nem teszi indokolttá a mellőzését még akkor sem, ha egyfelől személy szerint nem hiszem, hogy igaz lenne a „mátrixhipotézis”, másfelől pedig nem tartom szerencsésnek a vallás és a természettudományok összekapcsolását.
Viszont nem az az érdekes, hogy nekem mi az amúgy szükségképpen megalapozatlan véleményem (mint ahogy az is megalapozatlan lenne, ha azt gondolnám, hogy számítógépes szimulációban élünk). Hanem az, hogy egy teremtett univerzumban – már amennyiben nem csupán melléktermékek vagyunk, hanem célok is – lehetne némi esélyünk megtalálni a mesterséges alkotás jeleit, amennyiben a minket körülvevő valóságot létrehozó, hipotetikus lény így látná jónak. Carl Sagan Kapcsolat című könyvében a pi-be van elrejtve az utalás: a számjegyeit 11-es (vagyis egy prímalapú) számrendszerben leírva „a transzcendens számban mélyen meghúzódó, váltakozó mintákká összeálló számjegyekből, nullák alkotta mezőben feltűnő egységekből egy kör formálódott ki”. Ez, lévén meglehetősen valószínűtlen, reményre adhat okot még akkor is, ha bizonyosságra azért nem. Hiszen példának okáért egy olyan multiverzumban, amelynek egymástól független világmindenségeiben (melyekből végtelenül sok van) minden lehetséges dologé s minden lehetséges kombináció (végtelenül sokszor) bekövetkezik, miért is ne fordulhatna elő egy ilyen is?
Mindenesetre egy ilyen esetben sokan gondolnák azt, hogy valóban mesterséges univerzumban élünk, és ezen a ponton ki is terjeszthetnénk a METI-t.
Vagyis eltűnődhetnénk azon, hogy miképpen tudnánk üzenetet küldeni nem csak egy, a mi világmindenségünkben élő, hipotetikus idegen civilizációnak, de ennek a hasonlóképpen hipotetikus univerzumkreátornak is.
Ami valójában két probléma: az egyik az, hogy mit:

• mi legyen az üzenet tárgya; a másik pedig az, hogy 
• hogyan juttassuk „célba” az üzenetet.

Ami az előbbit illeti, nekem jó ötletnek tűnne például előbb minél részletesebben felderíteni a minket körülvevő „világ” működését és szerkezetét, majd pedig az erről készült leírást továbbítani, ezzel jelezve, hogy értjük, miről van szó – elvégre, ha nem gondolnánk, hogy van egy címzett, akkor minek tennénk ezt, és ő/az ebből talán már kitalálná, hogy tudunk róla. Különösen, amennyiben képesek lennénk közben egy, a Sagan-félre emlékeztető „üzenetre” bukkannunk.
Majdhogynem ennél is nagyobb probléma viszont maga az üzenetküldés módja. Mint ahogy a hagyományos METI-nél is az egyik gyenge pont, hogy vajon az, aki fogja, érteni fogja-e az üzenetünket (vagy legalább rájön-e arra, hogy az mesterséges jelsorozat), hasonlóképpen kérdéses az is, hogy milyen formában jelezzünk. Az 1800-as években még senkinek sem jutott volna az eszébe rádiójeleket alkalmazni, és egyáltalán nem biztos, hogy egy esetleg nálunk sokkal idősebb civilizáció számára nem kézenfekvőbb valami mást keresni?
Egy mesterséges univerzum esetében pedig az is bonyolítja a helyzetet, hogy nem mindegy, hogy valójában milyen értelemben mesterséges. Az alábbiakban a helyzet egyértelműbbé tételére egy egyszerű tipológiát vezetek be, ahol a „c” azt jelenti, hogy teremtett (created):
c0: természetes eredetű univerzum; ma leginkább ebből szoktunk kiindulni
c1: mesterséges, fizikailag létező univerzum – egy Ted Harrison nevű amerikai kutató például olyan modellt dolgozott ki, ahol valamiféle „szuperkozmológusok” (hogy John D. Barrow megfogalmazását vegyem kölcsön) irányítottan tenyésztenek ki új, az élet számára kedvezőbb világmindenségeket (és a miénk finomra hangoltságára is ez lenne a magyarázat)
c2: számítógépes szimuláció – ez lényegében a „Mátrix-elképzelésnek” felel meg. Ami többek között abban különbözik a c1-től, hogy ott az új világmindenség megteremtésével az alkotók ugyanúgy elveszítik azzal a kapcsolatot, mintha egy hidrogénnel töltött lufit engednének el, és legfeljebb egyirányú kommunikáció lehetséges benne: ők előre beleírhatják nekünk a fizikai állandókba, a pi számjegyeibe vagy bárhová máshová, hogy „ti mesterségesek vagytok” (mi pedig majd hátha meg tudjuk fejteni). Egy c2 esetében azonban elképzelhető ugyan, hogy a szoftveres univerzumfabritátor megteremtette ugyan a világunkat, de aztán magára hagyta – viszont az is elképzelhető, hogy nem. Itt tehát legalábbis van értelme megpróbálkozni a neki szóló METI-vel.

Az újraolvasás korának vége

„A regény elkerüli a fennköltet, és az érdekest keresi."
Mason Cooley

Mark Twain gonoszkodó megjegyzése szerint „klasszikus az, amit mindenki dicsér, de senki sem olvasott”, és ez alapján az irodalmi műveket, illetve a regényeket (az „irodalmit” itt besoroló, nem pedig minősítő értelemben használna) akár kategóriákra is oszthatjuk.
John Sutherland említi a How to Read a Novel-ben, hogy a Defoe-féle Robinson eredeti címe az volt, hogy „A York-i tengerésznek, Robinson Crusoe-nak az élete és meglepő és különös kalandjai, aki huszonnyolc évig élt egyedül egy lakatlan szigeten Amerika partjainál, az Oroonoque nevű nagy folyó torkolata közelében; a partra egy hajótörés következtében kerülvén, melyben rajta kívül mindenki az életét veszítette. Egy kiegészítéssel arról, hogy miként szabadították meg kalózok. Saját maga leírásában.”
Na jó, mondhatnánk, ez még az az időszak volt, amikor a korszak legnagyobb költője, Alexander Pope didaktikus tankölteményben tárgyalta az esztétika mibenlétét. Sutherland pedig azt mondja, hogy a Robinson eredeti címe azért ilyen hosszú, mert amikor megjelent, akkor még nem létezett a mai értelemben vett a könyvcsomagolás-ipar: a borítón olvasó szinopszist például csak a 20. század elején találta fel egy Gelett Burgess nevű költő és karikatúrista. Mostanra viszont a külső már olyan fontossá vált, hogy egy keménytáblás regénynél a költségek egynegyedét viszi el borító és a kötés.
Ugyanaz, ami szükségessé tette ezt, elvezetett az „Oprah effektushoz” is: ha Oprah Winfrey, amerikai egyik legnépszerűbb tévés személyisége ajánlott egy könyvet a könyvklubjában, akkor az általában meg sem állt az egy millió eladott példányig. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ez jó dolog – és persze azt sem, hogy ez rossz. Hanem csupán annyit, hogy ez a fülszöveghez meg a látványos borító képhez hasonlóan nem a tájékozódást teszi lehetővé. Ez, tekintettel arra, hogy évente hány művet adnak ki, nem is lenne lehetséges: az új regények 95 százaléka sosem éri el a hivatásos kritikusok ingerküszöbét, és sosem foglalkoznak velük mondjuk a Times Literary Supplement vagy az ÉS hasábjain.
Viszont az Oprah-féle könyvklubnak meg a hasonló intézményeknek köszönhetően legalább javaslatot kapunk arra, hogy mit olvassunk, és egy olyan korban, amikor nem az az elsődleges gond, hogy túl kevés, hanem az, hogy túl sok regény van, ez is valami. Vagy legalábbis több a semminél, mert így nem teljesen véletlenszerűen kell választanunk.
Más lenne persze a helyzet, ha még mindig az ún. intenzív olvasás korában élnénk, amikor kevesebb mű állt a rendelkezésünkre, mint amennyi időnk az olvasásukra volt, tehát egyfelől állandóan ugyanazokat a műveket olvastuk újra. Másfelől gyakorlatilag felesleges volt bármilyen formában reklámozni/ajánlani őket – elvégre úgyis tudtunk róluk, és mást úgysem választhattunk volna.
A könyvmennyiség növekedésével azonban megváltozott a helyzet, és előbb arra volt szükség, hogy a cím mintegy fülszövegként elmesélje, hogy mire számíthatunk. Majd pedig amikor megjelentek a különböző, a könyvválasztást támogató funkciók, akkor ez feleslegessé vált, és jöhettek többek között a mai értelemben vett címek is. Ami persze különböző „játékokat” és rejtett, intertextuális utalásokat is lehetővé tett: Huxley Szép új világának a címe például Shakespeare Viharából származik, ahol Miranda mondja azt, hogy
„Csoda!
Mennyi jóságos teremtmény van itt!
Boldog emberiség! Szép új világ,
ilyen emberek lakják!”
(Fábri Péter fordítása).
Az intertaextualitásra még visszatérünk, de addig is induljunk ki abból, hogy az eddigiek szerint az irodalmi mű környezete az intenzív olvasás korában nem ugyanaz volt, mint ma, és ennek megfelelően mások voltak az elvárások is vele szemben. És ezek közül is talán az egyik legfontosabb az volt, hogy úgy legyen megírva, hogy újra lehessen, sőt, érdemes is legyen újraolvasni. Ami viszont lehetővé tette, hogy a szerző olyan eszközöket alkalmazzon, melyek az első olvasásra nem válnak nyilvánvalóvá és élvezhetővé, és ne csupán olyan utalásokat rejtsen el benne más művekre (miként aztán Huxley is teszi a regénye címével), melyeket csak a kellőképpen művelt olvasó képes megtalálni.
Sutherland említi Balzac Sarrasine című írását, amely látszólag szokványos szerelmi történetként indul, és a csak a végén derül ki, hogy az elbeszélő-főhős nem férfi, hanem castrato. Amennyiben aztán ezt tudva olvassuk újra, úgy a különböző elemek/szimbólumok/momentumok jelentősége is megváltozik, és ha ezt követően újraolvassuk, akkor olyan többletet kapunk, amely máskülönben ugyanúgy elérhetetlen lenne a számunkra, mint ahogy a történet „csattanója” is elérhetetlen lenne, ha nem vesszük a fáradságot, és nem olvassuk előszörre végig.
Viszont az újraolvasást egy meghatározott kor körülményei tették kívánatossá, nem pedig az, hogy ez lenne a „normális”, a „természetes” vagy éppen az elvárható. De mivel korábban ez volt a jellemző, tehát a mai irodalomban örököltük az ehhez kapcsolódó irodalmi eszközöket is. Amivel nem azt akarom mondani, hogy kizárólag a mű szerkezetéhez kapcsolódó megoldások tartoznak ide, mint amilyen mondjuk az, hogy a Sarrasine-ben a főhős egy ablakpárkányon üldögél (amely ugye a „külső” és a „belső” közötti elválasztást szimbolizálja), hiszen Balzac és mondjuk John Le Carré prózájának a szövegszintű megszerkesztettsége között is jól érzékelhető különbségek vannak.
Mindenesetre Barthes egyenesen úgy fogalmaz, hogy „azok, akik nem újraolvasnak, mindenhol ugyanazt a történetet olvassák”, és ez alatt minden bizonnyal valami olyasmit kell értenünk, hogy képtelenek a „fiú szereti a lányt” klisé mögé hatolni, és finomabb felbontásban látni az egészet. Vagy – mondhatnánk némi iróniával – rájönni arra, hogy a „castrato szereti a lányt”. Mi pedig esetleg hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy az „igazi irodalom” mintegy azonosítható azokkal a művekkel, amelyek elég jók ahhoz, hogy ismételten kézbe vegyük őket.
Ami persze nem jelenti azt, hogy az egyszer olvasatos művek (=ponyva) nem használnak inkább rájuk jellemző megoldásokat, mint amilyen például az, hogy ne csupán folyamatosan tartsuk fenn a feszültséget, hanem még fokozzuk is, és vegyük rá az olvasót, hogy állandóan lapozva és a műbe teljesen belefeledkezve meg akarja tudni, hogy mi lesz a vége. Frank Conroy amerikai író annak idején Le Carré-től az „Egy tökéletes kém”-et nevezte „page turner”-nek.
Egy „igazi” regénynél azonban mintha már csak azért sem lehetne ez a fő kérdés, mert amennyiben első sorban a válaszra lennénk kíváncsiak, úgy az újraolvasásnak nem sok értelme lenne.
Mindebből persze nem az következik, hogy Le Carré és Balzac között csupán ennyi lenne a különbség. Egy éppen mostanában megjelent tanulmány szerint az irodalmi fikció olvasása – ellentétben „népszerű fikcióval” vagy éppen a tényirodalommal – „azt eredményezi, hogy az ember jobban fog teljesíteni az empátiát, a szociális érzékenységet és az érzelmi intelligenciát mérő teszteken,” és ez persze hatalmas különbség. Az viszont más kérdés, hogy Dickens, Joyce Ulyssese vagy éppen Pinchon Súlyszivárványa is kiváltják-e ezt a hatást. Mint ahogy az is más kérdés, hogy az adott műnek az újraolvashatóságra való alkalmassága és ez a pozitív hatás szükségképpen jár-e együtt.
És ami azt illeti, számunkra most nem is ez a lényeg. Hanem inkább az, hogy az újraolvasásra épülő megoldások eredetileg azért jelenhettek meg, mert csupán viszonylag későn, valamikor a 18. század második felében kezdődött a tömeges könyvkiadás korszaka, és így a szerzők számára természetesnek tűnt abból kiindulni, hogy aki egyszer végigolvasta a művüket, az ismét kézbe veszi majd. Innentől kezdve pedig miért is ne használtak volna – fogalmazzunk talán így – olyan önreferenciális pontokat, ahol az írás egyik részlete a másik részletre vonatkoztatva nyeri el az értelmét? Értsd: utólag derül ki, hogy a korábban használt utalás mire vonatkozik. Bizonyos értelemben mintha az intertextualitás sem lenne más, mint ennek az utalásos játéknak a kiterjesztése más szövegekre – és persze ez is magán viseli a „szűkös publikációk korának” jegyeit. Ugyanis akkoriban még elvárható volt, hogy mindenki (vagy legalább minden művelt ember) ismerje ugyanazokat az irodalmi alkotásokat – ma viszont az ilyesmi fel sem merülhet. Elvégre ahhoz, hogy felfedezzük, hogy mire utal a Szép új világ címe, nem elég, ha olvastuk a Vihart, de emlékeznünk is kellene rá. Ami viszont az irodalmi művek folyamatos habzsolása mellett nagyjából kizárható.
És hogy mi következik mindebből? Többek között az, hogy sem az újraolvasáson, sem az intertextualitáson alapuló megoldások nem szükségképpen és elengedhetetlenül az irodalmi mű vagy éppen a regény részei. Valószínűleg több mint valószínűtlen ? egy olyan forgatókönyv, ahol az első korszakot nem az irodalmi művek szűkössége, hanem a túlzó bőség jellemzi, viszont ebből nem vezethető le, hogy a jövőben is ragaszkodnunk kellene azokhoz az irodalmi elvárásokhoz, melyek még akkor alakultak ki, amikor teljesen mások voltak a körülmények. 1700 körül még az „irodalomhoz” tartozott jószerével minden, ami írva volt: Terry Eagleton angol irodalomtörténész megfogalmazásával élve ez a kategória „nem szorítkozott a ’kreatív’, illetve ’imaginatív’ írásművekre, hanem a társadalom által értékesnek tartott írásbeliség teljes terjedelmét magába foglalta’ a filozófiától az esszéig bezárólag. Mára viszont inkább szépirodalomról beszélünk, de eközben még mindig egy előző korszak elvárásai alapján ítéljük meg az irodalmi (és persze a nem irodalmi) műveket is. Viszont miért is ne játszanánk el azzal a gondolattal, hogy a jövőben az újraolvashatóság vagy éppen az intertextualitás ugyanúgy idejét múlttá változik, mint ahogy ma – Pope korával ellentétben – már senki sem várja, hogy egy írásmű, még ha érzékenyebbé tesz is minket, közvetlenül valamiféle „praktikus” ismeretek átadásán keresztül „tanulságos”, vagyis: didaktikus legyen?

Köszönet a képért Serf Andrásnak.

Az utazási irodalom, az objektumnarratíva és a zsáner

„A regényre és az epikára gondolva könnyen beleesünk abba a hibába, hogy a vers és a próza közötti eltérést véljük a fő különbségnek”
Jorge Luis Borges: A költői mesterség

1794-ben egy, a Piemont-Szardíniai királyságban élő fiatal nemes, egy bizonyos Xavier de Maistre hat hetet volt kénytelen a szobájába börtönözve tölteni, és ennek hatására könyvet írt a „saját hálószobája körül tett utazásról”: részben paródia ez és részben önéletrajz. Miután hosszan fejtegeti, hogy az általa kitalált megoldást a szegények, félénkek és betegek is megengedhetik maguknak, mert sem kockázatai, sem nehézségei, sem pedig költségei nincsenek, az „igazi” útleírásokhoz hasonlóan még azt is megjegyzi, hogy a szobája „a 48. szélességi fokon fekszik”.
Egy ilyen témát feldolgozni legalábbis sajátos ötletnek tűnhet – és mai szemmel még sajátosabb volt az ekkoriban népszerű, „tárgynarratíva” nevű műfaj, ahol egészen a 19. század elejéig a lehető legkülönbözőbb tárgyak és állatok voltak az elbeszélők: parókák, dugóhúzók, kutyák, macskák, pénzérmék (ez majdhogynem alzsánernek tekinthető: guineák, schillingek, rúpiák, bankjegyek és hasonlók főszereplésével). És persze ott van Diderot-tól a Fecsegő csecsebecsék, amely talán a legismertebb ilyen mű – a „csecsebecse” pedig a női nemi szerv körülírása. Tárgynarratíva persze ma is jelenik meg: Tibor Fischer Agyafúrt agyag című könyvének az elbeszélője egy cserépedény. Ám azért leginkább kuriózumnak, nem pedig élő műfajnak számít.
Az utazási irodalommal más a helyzet. A csupán a 90-es évek óta önálló zsánernek tekintett területet tárgyalva Peter Hulme angol kutató előbb azt jegyzi meg, hogy „majdnem lehetetlen meghatározni, hogy mitől lesz valami utazás”, majd pedig de Maistre-t hozza fel erre példaként. De ez persze nem jelenti azt, hogy bármilyen, az utazással kapcsolatos mű az utazási irodalom nevű zsáner részévé válhatna, ugyanis, miként William Zissner amerikai író hangsúlyozza, itt nem az a lényeges, hogy hová jut el az elbeszélő, hanem az, hogy milyen hatással van rá az utazás és a hely. Ráadásul közben azt is kiköthetjük, hogy első sorban magáért az élvezet kedvéért utazzon, és ez majd elvezet a zsáner kérdéséhez is, amely legalább olyan fontos, mint maga az általunk most tárgyalt a műfaj, amelybe a fentebbi hálószoba-utazás beletartozik, viszont Kolumbusz hajónaplója vagy egy, a holdraszállásról szóló könyv nem.
Ami viszont felveti a kérdést, hogy a jövőben hogyan változhat vagy éppen bővülhet-e az utazási irodalom.
Az egyik kézenfekvő válasz az, hogy a technológiának köszönhetően igen. Vagy legalábbis az Apollo-program idején, 1969-ben még ez tűnt valószínűnek, elvégre akkoriban elérhető közelségben lenni látszott, hogy kolóniákat alapítsunk más bolygókon, majd pedig menetrendszerű járatokat indítsunk hozzájuk. A Föld mintegy emberi léptékű: Paul Salopek amerikai újságíró éppen most vágott neki, hogy hét év alatt megtegye ugyanazt az utat gyalog, mint az őseink is Afrikától a mai USA-ig, és ehhez semmilyen jármű sem kell. Ahhoz azonban, hogy eljussunk a Naprendszer egy másik pontjára, nagyon is kellene. Vagyis ez nem menne technológia nélkül.
Viszont vajon az is utazási irodalom részének számítana, ha hónapokat töltenénk a Google Earth-ot böngészve meg a célország lakóval skype-olva anélkül, hogy elhagynánk az íróasztalunkat, majd pedig ugyanúgy megírnánk az élményeinket, mint de Maistre?
És akkor vajon mi lenne, ha egyszer majd egy biológiailag módosított és értelmesebbé tett állat: egy, a Gullivernél szereplő értelmes ló: a hauhnhnm írná meg, hogy milyen élményei voltak az emberek világába tett utazás során? Vagy akár mesterséges intelligencia is lehetne, amely ugyanúgy tanulmányozza a miénket, mint mi egy idegen országét (vagy, mondhatnánk némi iróniával, mint egy aranypénz a 18. századot).
Értsd: hol húzódhatnak az utazási irodalom mint műfaj határai, és mennyire terjedhetnek ki a jövőben?
Ami már csak azért is izgalmas kérdés, mert miként Carolyn Miller megjegyzi, az, hogy „egy adott társadalomban hány féle zsánert ismernek, az adott társadalom komplexitásától és változatosságától függ”. Vagyis nem csupán arra számíthatunk, hogy a jövőben újabb műfajok fognak megjelenni, míg korábbiak letűnnek: gondoljunk csak az utazási irodalomra meg az objektumnarratívára. Hanem arra is, hogy noha az időnyíl iránya egyelőre a műfaji sokszínűség felé mutat, ez nem mindig lesz így. Akár azért, mert már nem lesz értelme újabb műfajokat és alműfajokat megkülönböztetni. Akár pedig azért, mert magának a fogalomnak sem lesz értelme.
Tzvetan Todorov kétféle zsánerfelfogást különböztet meg: a történetit és a teoretikust. Az előbbi „az irodalmi valóság megfigyeléséből” kiindulva próbálja megállapítani, hogy a különböző műveket milyen csoportokba érdemes besorolni, míg az utóbbi éppen az ellenkező irányba haladva „ahelyett, hogy az aktuális gyakorlatokkal és szövegekkel foglalkozna, a priori: eleve létezőnek tekintett kategóriákból indul ki, melyeket aztán szöveg-besorolási célokra használ”, olvasható a Bawarashi – Reiff-féle, a zsánereket tárgyaló műben.  Mint ahogy ott olvasható az is, hogy erre a megközelítésre jó példa a ma is elterjedt neoklasszikus felfogás a maga líra – epika – dráma hármas felosztásával, amelyet egyébként valójában nem Arisztotelésztől, hanem a romantikus és posztromantikus kor költőitől örököltünk, és amellyel kapcsolatban nem is annyira az az érdekes a számunkra, hogy Victor Hugo vagy a német romantikusok ezt a hármasságot úgy tekintették, mint az élet fő aspektusainak visszatükröződését. Hanem inkább az, hogy de hát miért is éppen ezek lennének, és miért nem mások? Sőt, egy szinttel feljebb lépve és immár nem a neoklasszikus zsánerfelfogás jogosultságát megkérdőjelezve azon is eltűnődhetünk, hogy miért is kellene azt gondolnunk, hogy a zsánerfelfogás nem csupán ugyanúgy egy adott korhoz kötődik, mint mondjuk az utazási irodalom is, amelyről néhány évtizede még senki sem beszélt?

Az öntudat naplója

Robert Shield amerikai irodalomtanár 1972-től több mint negyed századon keresztül írta a naplóját. Az eredmény: 94 kartondoboznyi szöveg és több mint 37 millió szó. Összehasonlításképpen: minden idők valószínűleg legismertebb naplóírója, Samuel Pepys műve „mindössze” másfél millió szóból áll. Shield viszont rendszeresen feljegyezte a saját testhőmérsékletét és vérnyomását is; néhány beragasztott hajszállal a DNS-ét is hátrahagyta, és több mint három tucat módot talált arra, hogy leírja a vizelését, miközben megtörtént, hogy csupán két órát aludt, hogy így az álmait is rögzíteni tudja. Vagy, hogy egy másik és talán kevésbé egzotikusnak tűnő példát említsek: a 20. század elején egy Keysering nevű és ennek a művének köszönhetően a maga korában meglehetősen népszerű szerző Egy filozófus úti naplója címmel tette közzé utazási/spirituális élményeit. Azzal kezdte, hogy kijelentette: „ezt [a könyvet] úgy kell olvasni, mint egy regényt.” Ugyanis, bár „az objektív leírások és absztrakt kommentárok külön születtek, ez egészében… összefüggő fikciós mű” még akkor is, ha a hagyományos napló helyett nem napokra van felosztva, hanem nagyobb egységekre és helyekre: „Indulás előtt”; Szuezi-csatorna”, és így tovább.
Feltehetően a naplóírás az a műfaj, amellyel a legtöbben megpróbálkozunk életünk során (talán többen is, mint a versírással, bár ebben nem vagyok biztos); 1994 óta online formában a reneszánszát éli olyan mellékhajtásokkal együtt, mint a mikroblogging; sőt, meg merem kockáztatni, hogy bizonyos twitterek is ide sorolhatóak. De létezik video napló is; és egy Steve Mann nevű MIT-s kutató megfelelő berendezések segítségével az életének minden pillanatát dokumentálja. Ami már jócskán túlmutat a naplón, mint irodalmi műfajon, noha az önmagában is éppen elég problémát vet fel.
Először is: elgondolkoztató, hogy ma mennyire természetesnek tartjuk, hogy az emberek naplót vezetnek, még ha nem akkora terjedelemben is, mint Shield; vagy nem annyira filozófiai megközelítésből, mint Keysering. Eközben megkülönböztetjük a „krónikás naplót”, amikor az eseményeket rögzítő teljesen a háttérbe húzódik – bizonyos értelemben valószínűleg ide sorolható az a William Merkle, aki a meteorológiai megfigyelők előfutáraként a 14. században hét esztendőn keresztül olyanokat írogatott, hogy „3-án és 4-én vékony köd” – ki tudja, hogy miért tartotta ezt fontosnak feljegyezni.
Az „énnapló” viszont arra helyezi a hangsúlyt, hogy maga a naplóíró mit él át. Egy 11. századi bagdadi történész, ,Abu'Alib.al-Banna'al-Hanba írt először ilyet, ahol többé-kevésbé minden alapelem együtt van: a személyesség mellett az is, hogy kronologikus sorrendben, jobb esetben napról napra, rögtön a történések után rögzítjük az eseményeket. Egyébként maga a „napló” kifejezés is a „nap” mint időegységből származik (a diary pedig egyenesen a latin dies= napok-ból). Viszont ha jelenleg a szokványos időbeli keretet az határozza meg, hogy a Föld bizonyos adottságaiból (értsd: 24 órás tengelykörüli forgás), illetve az ehhez való evolúciós alkalmazkodás (=alvás) miként tagolja az életünket, akkor a másik lehetséges végletet, ahol hasonlóképpen nem tekinthetünk el a biológiai tényezőktől, az, hogy mennyi ideig élünk (és így jutunk el az önéletíráshoz is). Az átfogott időbeli táv ad absurdum persze változhat a jövőben, és gyanítom, hogy ha valaki egy több száz vagy akár több ezer éves életet akarna megírni, akkor ehhez ugyanúgy teljesen más írástechnikai eszközökre/megoldásokra is szüksége lenne, mint ahogy a regény sem csupán egy nagyobb lélegzetű novella, és a regényfolyam sem csupán egy hosszabb regény.
Végezetül az efféle biológiai tényezőkkel kapcsolatban azt se felejtsük el, hogy az írás/olvasás elsajátítása, illetve általában véve a „világ működésének” megértése is bizonyos mennyiségű időt igényel. Anne Frank írhatott naplót, de egy három éves kislány biztosan nem fog, és ezek szerint nem véletlen, hogy a Holokauszt gyereknapló-írói között mindenki 1930 előtt született.
Ugyanekkor nyilván az is elképzelhető, hogy az „írott napló” ugyanúgy el fog halni, mint mára a görög dráma – elvégre a zsánerek is múlandóak. Korhoz kötött jelenségek, és a napló az európai kultúrában a reneszánsz idején terjed csak el, amikor az Encyclopaedia Britannica megfogalmazásával élve „a személyiség fontossá kezdett válni” – de létezik olyan, meglehetősen prózai felvetés is, mely szerint a tételről tételre haladó kettős könyvelés is alapvető szerepet játszott a kialakulásában.
Mindez persze keretrendszer csupán: bolygónk sajátosságai és evolúciós alkalmazkodásaink ezekhez meg a hasonlók, és ezek mellett léteznek más szempontok is. Egy Tony Benn nevű angol politikus szerint például azért érdemes naplót írni, mert így az ember háromszor él át mindent: egyszer, amikor megtörténik vele; egyszer, amikor leírja; egyszer pedig akkor, amikor elolvassa a saját feljegyzéseit.
Na de valójában mit is akarunk átélni és leírni, majd pedig visszaemlékezni rá?
A megörökítésre érdemes témák, illetve az is változhat, hogy mit tartunk egyáltalán feljegyzésre érdemesnek.  Vagy legalábbis eddig változott. Amikor Rousseau-tól a Vallomások című mű elérhetővé, sőt, kanonizálttá vált, akkor a 19. századi „irodalmi napló számára a szexuális anekdota [is] fontos motívum lett”, állapítja meg Bruce Merry a műfajt tárgyalva. A következő lépésben Baudelaire már azt hangsúlyozta, hogy irodalmi naplójában a szerző mondjon el mindent – miként azt Michel Leiris meg is teszi a 20. században Age d’Homme (az ember kora) című művében egyfajta „vertikális utazás[t valósítva meg] a piszkos körmök, emésztés és serdülő fantáziák világában” (hogy Merry szavaival éljek).
Persze eljuthatunk, sőt, mára valószínűleg el is jutottunk abba a stádiumba, ahol a szépirodalomhoz hasonlóan legfeljebb akkor jelenhetnek meg új témák, ha a valóságban is: néhány évtizede írhattunk naplót arról, hogy milyen többé vagy kevésbé filozofikus gondolataink támadtak az alkonyatot nézve, de arról nem, hogy milyen sms-eket váltottunk a szerelmünkkel. Most meg tulajdonképpen miért is ne.
Eközben azonban egy olyan problémával is szembe kell néznünk, amely Pepys és Shield esetében csakúgy felmerül, mint bárki másnál. És most nem is arra gondolok, hogy egy napló sosem lehet teljes. Claire Tomalin Samuel Pepys naplójáról írva fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a 17. századi szerző képes volt ugyanolyan higgadtan és tárgyilagosan feljegyezni a saját ostobaságait, őrjöngését, ejakulációját és nagyjából minden más hétköznapi eseményt is, melyekről akkoriban senki másnak nem jutott volna eszébe, hogy feljegyzésre méltó lenne, mint ahogy kortársa, Robert Hooke a vízcsepp „ázalagjait” a Micrographiában. De azért a „teljes valóságot” ugyanúgy nem volt képes megragadni, mint ahogy még Shield sem, akinek a teljesítményét legfeljebb akkor tudnánk túlszárnyalni, ha semmi mást sem csinálnánk, csak folyamatosan írnánk.
Ám az, hogy egy naplóból szükségképpen mindig kimaradnak dolgok, nem műfaji sajátosság, hiszen egy szépirodalmi leírás hasonlóképpen sosem lehet teljes. Leiris például előbb azt mondja, hogy „kitűzött célom: minden fikció elvetése, és kizárólag valódi tényeknek az anyagba foglalása (nem pedig a valószerűeké, mint a klasszikus regényben)”; később viszont meghátrál, és azt, hogy „végül… éppoly szigorú szabályokat tűztem magam elé, mintha klasszikus művet írtam volna”. Ugyanis a megformálás közege– legyen bár szó „fikcióról” vagy „valóságról” – visszahat rá, és átformálja a végeredményt, és ez a közeg esetünkben az írott szöveg annak minden előnyével és korlátozásával együtt.
Van viszont a naplónak egy olyan sajátossága, amellyel kapcsolatban azt gondolnánk, hogy megkülönbözteti a „szépirodalmi” művektől. Mégpedig az, hogy az olvasása közben szükségképpen azzal a feltételezéssel élünk, hogy a szöveg mögött ott van „valaki”: a naplóíró: egy létező személy, és az ő egyik (lehetséges) kivetülése az, amit éppen a kezünkben tartunk.
Csak éppen figyelmeztető jel kellene, hogy legyen, hogy egyetlen ember is – és ez pusztán döntés kérdése – nagyon sokféle naplót tud írni. Akár egy filozófiai utazásról; akár a szexuális fantáziáiról; akár pedig arról, hogy mennyi volt a vérnyomása és a testhőmérséklete. Ennek az az egyik lehetséges és minden bizonnyal hagyományosnak tekinthető olvasata, mely szerint miközben az öntudatunk szűrőjén keresztül kifelé figyelünk a külvilágra, aközben számos különböző szempontú rendezési/rendszerezési elv válik lehetségessé, és legfeljebb az a kérdés, hogy melyiket válasszuk.
Eza megközelítés  azonban akár félrevezetőnek is bizonyulhat. Abból ugyanis, hogy döntések születnek (és szándékosan nem úgy fogalmazok, hogy döntéseket hozok vagy hozunk), nem következik, hogy egyvalaki hozza azokat. Ad absurdum: felfogható akár úgy is, hogy egy egész csomó potenciális naplóíró nyüzsög „odabent”, és attól függ, hogy a piszkos körmünkkel vagy a lélek halhatatlanságával kapcsolatos gondolatainkat örökítjük-e meg, hogy éppen melyikük kerekedik felül.
És ezzel vissza is jutunk egyfelől a napló mint műfaj létrejöttéhez meg ahhoz, hogy eközben mit volt szokás feltételezni az individuumról. Amikor ugyanis Descartes az egész filozófiáját az egyes szám első személyű én létezésének központi szerepére építi rá, akkor lényegében azt viszi tovább, mely szerint vagyok „én”, és vannak a „velem történő események” meg a külvilág. Az idealizmus ilyen formában az utóbbi létezését szokta kétségbe vonni – de ugyanígy megkérdőjelezhető nem csak a külvilág, de az én léte is.
Sőt. A modern agykutatás a hagyományos értelemben vett „én” feltételezését egyre kevésbé tartja elfogadhatónak. Egy Mark Mieras nevű science writer egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az öntudat csak tanúja az agy által hozott döntéseknek”, és legfeljebb egyfajta látszatöntudatról beszélhetünk, amely a közelmúlt eseményeinek utólagos értelmezéséből áll össze. Vagyis valójában a napló mögött ugyanúgy nincs ott a szerző, akinek a létét hajlamosak lennénk feltételezni, mint ahogy egy egyes szám első személyben megírt regény mögött sincs létező főhős. És ennek megfelelően csupán az agynak a valóság egyes darabkáit szétvagdosó, majd pedig valamiféle narratívává összeragasztgató munkájaként létrejövő eredményeként látjuk úgy magunkat, mint valamiféle egységes entitást, noha valójában nincs más, csak az egyes események. Egy érzéki benyomás arról, hogy milyen volt a Szuezi-csatorna partján állni, ahol „szürkéskék holdfény és violaszín sivatag” vett minket körül (miként Keysering fogalmaz); vagy egy arra vonatkozó emlék, hogy 1994. április 29-én pénteken 1:49-kor hagytuk el a Washington állambeli Dayton plázájának a parkolóját a Safeway-ből jövet (miként azt Shield jegyezte fel), és így tovább.
Úgyhogy ezen a ponton feltehetjük magunknak a kérdést, hogy vajon miért is ne jelenhetne meg a jövőben valamiféle új irodalmi zsáner (feltéve, de meg nem engedve, hogy ilyen még létezni fog)? Leginkább nem is egy  olyanra gondolok, amely, mondjuk, más időbeli felbontáson alapulna, és hogy a jövőben külön műfajként kezelnénk a „pillanatnyi bejegyzések” irodalmát, amelyek leginkább ahhoz hasonlítanának, mint amikor minden különösebb reflexió nélkül felvételt készítünk egy eseményről a mobilunkkal.
Hanem inkább arra, hogy mi lenne, ha nem csupán a „krónikás” meg az énnaplót” különböztetnénk meg, hanem azt a naplót is, amely ahelyett, hogy megszerkesztve és valamiféle egységes öntudatot imitálva ábrázolja a valóságról szerzett benyomásainkat, egyszerűen azokat az eseményfelvillanásokat tükrözné vissza, melyek közvetlenül és többé-kevésbé reflektálatlanul jelennek meg az öntudatunkban? Bármennyire is anakronisztikusnak tűnjön is innentől kezdve az „öntudat” fogalma.
Erős a gyanúm, hogy Shield feljegyzései ehhez az újfajta naplóhoz állnának közel.

Az irodalomkritika mint filterezés - vagy nem

„A modern olvasó olyan, mint egy felfedező, aki machetével a kezében vág magának ösvényt a dzsungelben – megtisztítva az utat addig az egyetlen kötetig, amelyre éppen vágyik”, állapítja meg John Sutherland angol irodalmár. Eközben persze kérdés, hogy miként választja ezt ki; és ez nem feltétlenül azonos azzal, hogy mi számít értékesnek.
Mindenesetre ott vannak az ún. irodalmi kánonok, melyek létrejöttéhez két dologra van szükség: arra, hogy viszonylag rövid ideig éljünk; illetve arra, hogy a nyomtatás megjelenését követően az élettartamunkhoz képest ugrásszerűen megnőjön a rendelkezésünkre álló művek száma. A Canterbury mesékben még valóságos csodának számít, ha valakinek fél tucat saját könyve van, tehát nemhogy nem kell, hanem nem is lehet válogatni közöttük. Samuel Johnson viszont 1779 és 1781 között már 52 költőből álló „kánont” állít össze (egyet-egyet az év minden hetére), de persze nem mindegyik életrajzot dolgozza fel egyforma részletességgel. Otway: kb. öt; Addison: kb. ötven; Milton hetven oldalt kapott, viszont annak a Cowley-nek is ötven oldal jutott, akit ma a Michael Alxander-féle Az angol irodalom története mindössze egy születési és halálozási évszám erejéig említ.
 Mindenesetre innentől kezdve létezik irodalmi kánon. Méghozzá jelenleg kétféle is.
1. A különböző bestseller listáknak az a célja, hogy ne abban próbáljanak útmutatást adni az olvasónak, hogy mi számít a legértékesebb irodalomnak, hanem abból kiindulva, hogy ha a legtöbb embernek tetszett, akkor feltehetően neked is fog, azt mutassák meg, hogy aktuálisan mi a legnépszerűbb. Ez meglehetősen új keletű intézmény: az amerikai Bookman szerkesztője, Harry Thurston Peck csak 1896-ban tette közzé az elsőt, és a Web 2.0 elterjedése előtt az olvasónak nem igazán volt lehetősége arra, hogy a „vásárlással való szavazáson túl” bármivel jelezze a tetszését vagy nem tetszését. Arra pedig még annyira sem, hogy elmondja, hogy valami miért tetszik neki, a véleménynyilvánítás mostani szabadságát azonban hiba lenne a hozzáértéssel összetéveszteni. Vagyis azt feltételezni, hogy kritikát bárki tud írni, és bárki meg tudja ítélni, hogy egy adott tudomány keretein belül mi számít jónak és értékesnek, olyan érvelésnek tűnhet, mintha azt állítanánk, hogy mivel a Világmindenség eredetéről bárki ki tudja fejteni az elképzeléseit, ezért az is fog érni annyit, mint egy kozmológusé. És azért csak tűnhet, mert a „kemény” természettudományok annyiban azért különböznek a humán tudományoktól, hogy elvárás a kísérleti ellenőrizhetőség (=cáfolhatóság), míg ez mondjuk egy Hergesheimer nevű 20. századi és mára leginkább elfelejtett amerikai író életműve megítélésénél értelmetlen lenne.
Viszont ha az olvasó bátran kijelentheti, hogy „én is ugyanolyan jól meg tudom ítélni egy irodalmi mű értékét, mint te”, akkor erre a szaktudós ugyanilyen bátran rávághatja, hogy „szerintem meg nem”, és eközben valószínűleg arra is hivatkozni fog, hogy Kuhn óta leginkább egyetértünk abban, hogy a tudományok szociológiailag megalapozottak. Vagyis végső soron az dönti el, hogy mi számít elfogadható gyakorlatnak és mi nem, hogy az adott szakterület tudósai mit tekintenek annak. Értsd: léteznek bizonyos kritériumok, és ezeknek a természettudományokhoz hasonlóan a mi esetünkben esetében is megkülönböztető funkciójuk van, ugyanis szétválasztják azt, ami szakember műve; és azt, ami nem.
Ezen felfogás szerint egy irodalomkritikus azt dönti el, hogy mely művek felelnek meg történetileg kialakult elvárásoknak, melyek persze az idők folyamán változhatnak. Az viszont, hogy sokféle kánon létezhet, nem jelenti azt, hogy bármi beletartozhat. Az irodalmi kánon középső része például meglehetősen szilárdnak látszik: Shakespeare vagy Virginia Woolf minden bizonnyal ott van, és a belátható jövőben ott is fog maradni. A szélek viszont elmosódottabbak: „H. G. Wells, Theodore Dreiser vagy Rebecca West ott vannak vajon?”, kérdezi Sutherland, majd pedig azt válaszolja, hogy „néha igen, néha nem”.
Ez az irodalomkritikusok által végzett „filterezés” azonban csupán Gutenberg után vált jellemzővé, teszi hozzá David Lodge angol író és kritikus. Első lépésben ugyanis a nyomtatás „bátorította a triviálisabb és időlegesebb írott alkotások megjelenését”; és ez második lépésben elvezetett a „jó” és a „rossz” irodalom szétválasztása iránti igényhez, illetve ahhoz az irodalomkritika-felfogáshoz, ahol a hagyományos felfogás szerint egyfelől ott van az „alkotó”, aki létrehozza az „elsődleges művet”. Másfelől pedig a kritikus, aki ír erről, és ezáltal a „másodlagosat” hozza létre.
A kritika fejlődésében harmadik szintet pedig minden bizonnyal az jelentette, amikor Matthew Arnold angol író és kritikus, aki a saját kánonjának megalkotásakor amúgy nagyon is támaszkodott Samuel Johnson költő-életrajzaira, a 19. század második felében arra a következtetésre jutott, hogy az irodalom a forrása „a legjobbnak, amit tudunk”, és ennek megfelelően ennek kell az embert megformálnia.
Innentől kezdve vált aztán gyakorlattá, hogy az iskolákban a kanonizált nyugati műveket tanítják Homérosztól a 19. század nagy íróiig meg az egyes nemzeti irodalmak nagyjaiig bezárólag, miközben az egész mögött egyfajta centralizált felfogás húzódik meg, mely szerint a szakértők (legyen bár szó fizikáról vagy irodalomról) előbb kiderítik az igazságot”, majd pedig ez az oktatási rendszeren keresztül eljuttatják a nem szakértőkhöz is. A Humboldt-féle egyetem az 1800-as évektől ezt a két funkciót fogta össze, amikor az oktatóktól azt kezdte elvárni, hogy tudományos kutatásokat folytassanak, és eredményeket továbbadják a hallgatóknak.
Amire az irodalomkritikával kapcsolatban két dolgot lehet mondani. Egyfelől, hogy abból, hogy mondjuk, a fizikában valóban szükség van a szakértőkre, nem következik szükségképpen, hogy ugyanez a helyzet itt is. A természettudományoknál vagy akár a történelemnél is eléggé erős kritériumrendszerek működnek, és ezeknek van is „jelentése” abban az értelemben, hogy irányulnak valamire: akár egy, a természetet pontosabban leíró modell kidolgozására; akár pedig a múlt pontosabb rekonstrukciójára (még ha ezek nem mindig problémamentes célok is). Mi viszont érvelhetünk amellett, hogy a filterező tevékenységet folytató irodalomkritikus lényegében nem tesz mást, még ha használ is gyakran a másik irodalomkritikuséval sem kompatibilis eszközkészletet, mint lényegében bárki más, aki elolvas egy könyvet, aztán leírja, hogy tetszett-e az neki.
Amikor 2005-ben John Bainville A tenger című regénye elnyerte az egyik legrangosabb brit irodalmi díjat, a Bookert (értsd: a szakértőkből álló zsűri ezt tartotta a legtöbbre), akkor az Independent kritikusa egyenesen azt írta, hogy ez a döntés nem csak a Booker, de az egész irodalom jövőjét is veszélyzeteti, és hasonló példákat bárki tudna hozni, aki szokott irodalomkritikát olvasni. Innentől kezdve pedig ugyan hogyan is bízhatnánk a "szakértők" véleményében azokban a esetekben, amikor egyetértenek? Persze a fizikában vagy a történettudományokban is megtörténhet, hogy valakinek a munkássága vitákat vált ki és átértékelődik, de ez azért ott nem jellemző.
Az a fentebb említett érv pedig, mely szerint az számít irodalomkritikának, amit az irodalomkritikusok annak tartanak, azért nem állja meg a helyét, mert ezzel az erővel az asztrológusok is hivatkozhatnának arra, hogy mivel egyetértés van közöttük, ezért amit csinálnak, az tudomány. Csak éppen a „szociológiai megalapozottság” mindössze szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy valamit komolyan vegyünk.
Ráadásul abból, hogy volt egy viszonylag rövid időszak a történelemben, amikor a „filterező irodalomkritikusok” komoly szerepet játszottak, nem következik, hogy ennek a jövőben is így kell lennie. Mint ahogy pl. a nyomtatás is váltást hozott ezen a területen, az internet elterjedése hasonlóképpen átalakíthatja. És a jelek szerint ez már meg is kezdődött: amikor pl. az Amazonon (mert hol máshol) megnézem, hogy egy könyv hány csillagot kapott, akkor tipikusan nem egy „igazi” kritikus véleményére támaszkodom. És ide illik az is, amikor néhány éve Valuska László, a Könyvesblog alapítója azt mondta, hogy a mai kritikusok egy olyan „beszédmódot” használnak, amelyet „a széles olvasóközönség nem beszél”, és ezen változtatni kell. D. H. Lawrence meg egyenesen azt, hogy a „kritikaírás… mindössze impertinencia és általában unalmas zsargon”, és Virginia Woolf-ot is jobban érdekelte, hogy mit gondolnak a műveiről a hozzá közel állók, mint az, hogy mit gondol a hivatalos kritika. De Graham Greene sem volt éppen jó véleménnyel a kritikusokról – még akkor sem, ha dicsérték. És így tovább.
A kritika persze elképzelhető más felfogásban is. Eddig mint valamiféle, az alkotó írással szembeállítható tevékenységről beszéltünk róla, Oscar Wilde viszont az 1800-as évek végén úgy vélte, hogy „a kritikus mint művész” is értelmezhető, és mivel „a kritika egyszerre  kreatív és független” tevékenység… A kritikus ugyanolyan pozíciót foglal el a műalkotáshoz, mint a művész a látható világ formáihoz és színeihez viszonyítva”. Vagyis: amit csinál, annak nem valamiféle kiegészítő szerepe van, hanem maga is művészi alkotás, és ennek megfelelően nem is az a célja, hogy más művekről mondjon ítéletet. Elvégre Wilde megfogalmazásával élve a kritika „lényegét tekintve tisztán szubjektív, és a saját titkait akarja felfedni, nem pedig másét”.
Ez az alapvetően romantikus megközelítés néhány évtizeddel ezelőtt ugyan nem volt népszerű, de tulajdonképpen miért is ne? Elvégre például az esszé is „saját jogán” elismert műfaj. És az sem véletlen, hogy a Wilde idején alapított Nobel-díj lehetővé teszi, hogy ne csak szépirodalom, hanem történelmi (ld. Churchill) vagy filozófiai mű (ld. Russel) is az íróknak kijáró elismerésben részesüljön. Minden bizonnyal ez is egy lehetséges megközelítés – ám ez nem válasz arra kérdésre, hogy mi lesz a filterező funkciójú irodalomkritika szerepe a jövőben.
Elvileg persze elképzelhető lenne, hogy a jövőben sikeressé válik majd valamiféle „számítógépes kritika”, melyről egy John Smith nevű kutató már értizedekkel ezelőtt írt, és amely nem csak az elsődlegesen textuális és bibliográfiai jellegű „alacsonyabb kritikára” (hogy a középkori irodalommal foglalkozó Tim William Machan kategorizálását vegyük kölcsön), de az interpretatív „magasabb kritikára” is kiterjedne.
Viszont attól, hogy elképzelhető, nem biztos, hogy így is lesz, és ez már csak azért is elgondolkodtató, mert immár nem az a probléma, hogy mit olvassunk – hanem az, hogy mit nem. Sutherland szerint „ma egyetlen héten több regény jelenik meg, mint ahánnyal Samuel Johnson találkozhatott tíz év alatt”, és ha az összes, az Amazonon jelenleg elérhető regényt megrendelnénk, akkor durván 150 emberéletre lenne szükségünk, el is olvassuk őket. De persze még egyetlent sem tudunk teljesen rászánni, úgyhogy a hagyományos filterező kritika elsőre jó ötletnek látszik. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy egyfelől a jelek szerint nem képes eleget tenni az elvárásoknak; másfelől pedig az olvasók között nincs is igazi igény rá.
Márpedig e nélkül biztosan nem fog menni.

A Boltzmann-agyak és a végtelen

Az ún. Boltzmann-agyakkal kapcsolatos érvek bizonyos szempontból kimondottan bizonyos hagyományos, a SETI-vel kapcsolatos érvekre emlékeztetnek. Ami nem véletlen, hiszen az előbbi bizonyos értelemben mintha csak az utóbbi egyfajta kiterjesztése lenne. Ugyanis míg a SETI azt vizsgálja, hogy létrejöhettek-e más, intelligens fajok az evolúció révén (őket nevezi Sean Carroll amerikai kozmológus „hagyományos megfigyelőknek”), aközben a Boltzmann-agyaknál az a kérdés, hogy véletlen fluktuációk elvezethettek-e értelmes lények (=öntudatok) kialakulásához.
A SETI-nél alapvetően kétféle felfogás és ennek megfelelően kétféle érvelés különíthető el. A ma main stream-nek tekinthető az átlagossági elven alapul, amely szerint, ha a Föld átlagos hely, és átlagosak a rajta uralkodó körülmények is, akkor nyilván másutt is meg kellett jelennie az értelmes életnek, mivel azonos okok azonos okozatokhoz vezetnek. Ezzel a felfogással az a probléma, hogy nem tudjuk, hogy valójában pontosan milyen feltételei vannak az értelmes élet kialakulásának – tehát valószínűséget sem tudunk hozzárendelni. Abban pedig végképp nem lehetünk biztosak, hogy a megjelenése általános szabály lenne, de számunkra most érdekesebb, hogy az átlagossági elv vezet el ahhoz a felfogáshoz, amelyet egy John Pratt nevű kutató már 1883-ban úgy fogalmazott meg, hogy egyetlen tudós sem gondolhatja komolyan, hogy "az élet elképzelhető a hőmérséklet egy bizonyos nagysága, fény, oxigén, hidrogén és az összes kémiai elem nélkül". Tehát az idegen élőlények is a miénkhez hasonló körülmények között léteznek – ezen gondolat továbbvitele a mai életzóna-keresés. Értsd: olyan helyeket keresünk, ahol a földihez hasonlóak a feltételek. Ami lényegében egyfajta filterezésnek tekinthető.
A másik érvelés az ún. teljességi elvre alapoz: ez eredeti formájában azt mondja ki, hogy hogy isten nagylelkűségének vagy a természet termékenységének köszönhetően, ami bekövetkezhet, az előbb-utóbb be is következik. Egy ilyen felfogás nem korlátozza az élőlények vagy akár intelligenciák létét a hozzánk hasonló formákra, és már a közép-, sőt, az ókorban is jelen volt. Az ezredforduló előtt pedig Ian Stewart matematikus Jack Cohen biológussal közösen ki is dolgozta az ezzel a „nem korlátozó kereséssel” foglalkozó xenosceience fogalmát, amely – értelemszerűen – nem csupán az életzónákat meg a szén alapú életcélozza meg, és így nem is filterez.
Az eddigieket összefoglalva: egyfelől kétféle létezik az idegenekkel és biológiájukkal kapcsolatban (vagy olyanok, mint mi, vagy nagyon másmilyenek is lehetnek); illetve kétféle érvelés (átlagossági elv – teljességi elv).
A Boltzmann-agyaknál persze más a megfogalmazás, mint a teljességi elvnél, mert más a kiindulási pont, de a lényeg itt is ugyanaz: az, hogy ami lehetséges, az szükségképpen meg is valósul, amennyiben egy végtelen kiterjedésű Világmindenségben élünk. Márpedig Carroll úgy fogalmaz, hogy „ha elegendően sokáig várunk, univerzumunk kiürül, mígnem egy igen alacsony hőmérsékletű de Sitter-térré válik, és mindörökre így marad”.
Eközben természetesen továbbra is igaz lesz, hogy egy zárt rendszerben az entrópia nem csökkenhet, ám helyi fluktuációk bármikor előfordulhatnak, amelyek a rendezettség időleges (és lokális) növekedéséhez vezetnek.  Egyszerre csak megjelenhet egy tökös pite (Carroll-nál, a Most vagy mindörökké című könyvében ez szerepel példaként, úgyhogy én is ezt használom); esetleg egy tökös pite egy pékkel együtt; illetve egy, a fluktuációból mintegy előugró, értelmes lény, amelyet a „hagyományos megfigyelőkkel” szemben Boltzmann-agyaknak nevezünk. Miként már Boltzmann rámutatott annak idején, egy értelmes entitás – tartozzék bármelyik kategóriába is – nem egyensúlyi helyzetet fog maga körül látni, ugyanis egyensúlyi helyzetben nem lenne élet, és ez akár egy korai antrópikus elv-megfogalmazásnak is tekinthető. Mi pedig feltehetjük magunknak a kérdést, hogy honnét tudjuk, hogy mi evolúciós úton fejlődtünk ki, nem pedig egy véletlen fluktuáció eredményei vagyunk a minket körülvevő Univerzummal együtt.
Ezen a ponton talán vonzónak tűnhetne egy „csodakeresési program” beindítása, vagyis az olyan ellentmondások utáni kutakodás, melyek arra utalnának, hogy nem tökéletesen van összerakva a világunk. Elvégre ugyanúgy, mint ahogy egy magányos pite nagyobb valószínűséggel manifesztálódik, mintha pék és van hozzá, egy mindenben koherens rendszer kisebb valószínűséggel jön létre, mint egy tökéletlen, és mintha még a mai fizika megmagyarázatlan anomáliái (mint amilyen a sötét energia vagy akár a fény korpuszkula/hullám természete is) ennek a tökéletlenségnek lehetnének a jelei. Talán azért, mert a mi Világmindenségünk is egy végtelenül hosszú ideje létező, alacsony energiaállapotú Univerzum fluktuációja csupán.
De persze nem.
Ugyanis a fenti érvelés elfogadhatatlan, hiszen innentől kezdve mindenre, amit aktuálisan nem értünk, rámondhatnánk, hogy na ez az is egy, a „tökéletlenségre utaló csoda”. Ráadásul eközben sejtelmünk sincs arról, hogy milyen lenne egy „igazi”, „hibátlan”  fizika, mert nem tudjuk, hogy az, amit megfigyelünk, igazi-e.
És ha ez még nem lenne elég, ott van a Feyman-féle érvelés hibája is. A Mai fizikában az olvasható, hogy egy dolog (mondjuk ismét csak egy sütemény) önmagában könnyebben „materializálódik”, mint egy ember kíséretében. Tehát „ha… a Világban észlelt rend fluktuáció következménye lenne, akkor sehol másutt nem számíthatunk rendre, mint ahol már észlelték”. Egy csillagokkal, galaxisokkal és hasonlókkal teli Univerzum nagyon is rendezett, mondja Feyman, és így jóval kisebb a létrejöttének a valószínűsége, mint egy, a „semmiben” lebegő Boltzmann-agynak.
Csak éppen egy végtelen ideig létező, alacsony energiaállapotú univerzumban minden végtelen sokszor be fog következni, és nem csupán végtelen sok tökös rétes, pék és Boltzmann-agy fog megjelenni és eltűnni, de végtelenül sok Boltzmann-agy fogja azt látni, hogy rajta kívül nem létezik más, csak a magas entrópiájú káosz. Viszont hasonlóképpen végtelenül sok fog ugyanazokon az élményeken osztozni; végtelenül sok lesz, amely pontosan ugyanolyan Univerzumot fog maga körül látni, mint mi (és hozzánk hasonlóan arról is meg lesz győződve, hogy hosszú evolúciós fejlődés eredményeként jött létre), és így tovább. Feyman érvelésével az a probléma, hogy a végtelenben nincsenek alacsonyabb vagy nagyobb valószínűséggel bekövetkező dolgok, mivel „ami megvalósulhat, az meg is valósul”, legyen bár az egyetlen aprósütemény; tökéletes vagy éppen tökéletlen és „csodákkal” teli Világmindenség, illetve bármi más. Ugyanis ezek mindegyike egyformán megszámlálhatóan végtelen, azaz „párba állítható a természetes számok halmazával”.
Mármint a matematikában. A végtelen ugyanis ugyanúgy egy matematikai eszköz (absztrakció, ha így jobban tetszik), mint például a különböző geometriák, melyek közül persze korántsem mindegyik feleltethető meg a fizikai valóságnak. Vagyis egyelőre nem lehetünk benne biztosak, hogy – noha számolunk velük és különböző számosságúakat is megkülönböztetünk – a természetben is léteznek végtelenek. Az asztrofizikus Joseph Silk például arra a kérdésre, hogy „véges vagy végtelen-e az Univerzum”, egyszerűen azt válaszolta, hogy „nem tudjuk”. És bár gondolhatnánk azt, hogy a végtelen ideig tartó tágulás egyszer majd mégis el fog vezetni a végtelenhez, itt meg abba a kérdésbe ütközünk bele, hogy aktuális vagy potenciális végtelenről beszélünk-e.
Az ókori görög, leginkább Arisztotelész nevével fémjelzett felfogás szerint csupán potenciális végtelen létezik, vagyis például a természetes számok bármelyikéhez mindig hozzáadhatunk még egyet, és sosem fogunk a végére jutni – ez azonban nem aktuális, vagyis nem a megvalósult végtelen. Ezen felfogás szerint az Univerzum tágulhat ugyan az örökkévalóságig, de ez csupán annyit jelent, hogy sosem lesz vége a folyamatnak – de mondjuk az Univerzum életkora mindig egy adott szám lesz, és az, bármeddig várjunk is, sosem végtelen.
Természetesen megtehetjük, hogy ezt a potenciális végtelen-koncepciót fogadjuk el a mai matematika aktuális végtelene helyett. Bár az utóbbi kimondottan érdekes problémákhoz és megoldásokhoz vezet, semmi okunk sincs feltételezni, hogy ez az „igazabb” vagy „hamisabb” a potenciális végtelen koncepciójánál. Vagyis innentől kezdve a meggyőződésünktől függ, hogy melyiket választjuk.
Márpedig ha nem fogadjuk el a fizikában az aktuális végtelen létét, akkor a Boltzmann-agyak kérdése is értelmetlenné válik.

Irodalmi halhatatlanság és hosszú távú jövő (javított)

Wells szerint ilyen lesz az ember egy millió év
múlva

Avi Loeb harvardi asztrofizikus szerint  az Univerzum megfigyelésére nem a mi korunk, hanem a mindössze 500 millió évvel az Ősrobbanás utáni időszak lett volna a legalkalmasabb, és ezt a pillanatot két, egymással ellentétes irányba ható folyamat jelöli ki. Az egyik az, hogy az idő múlásával mind távolabbi helyekről ér el hozzánk a fény, és így egyre többet látunk a Világmindenségből; a másik pedig az, hogy eközben egyre inkább elmosódnak és észlelhetetlenné válnak a kezdetben még létező, kis léptékű jelenségekkel kapcsolatos információk. Értsd: itt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az időnek van iránya. És a társadalomtudományokban is hasonló a helyzet, ahol bár a mechanizmus kissé más (miként majd mindjárt látni fogjuk), a körülmények/időpontok legalább ugyanannyira befolyásolnak minket, mint Loeb hipotetikus megfigyelőjét.
Vagy még annál is jobban; ráadásul a hatás jóval kisebb időbeli skálán is érzékelhető. 1929-ben többek között Faulknernek, Fitzgeraldnak, Tomas Wolfe-nak jelentek meg az USA-ban könyvei, de az elismerés oroszlánrésze azért az antropológus végzettségű  Oliver LaFarge Nevető fiú című művének jutott, és LaFarge kapta az irodalmi Pulitzert is; illetve filmet is forgattak a regényéből. Amúgy viszont akkoriban egy Joseph Hergesheimer nevű szerző számított az igazi sztárnak: az egy millió példányban megjelenő Literary Digest a legnagyobb kortárs írónak nevezte. Most viszont a Ruland – Bradbury-féle Az amerikai irodalom történetében még a nevét sem találtam meg.
Azaz: a jelek szerint a kortársak nem igazán tudták megítélni, hogy ki fog néhány évtizedes távlatban maradandót alkotni. Hosszabb távon pedig gyaníthatóan még annyira sem, és könnyen úgy tűnhet, hogy Faulkner meg LaFarge között valójában mindössze annyi a különbség, hogy az egyiket legfeljebb néhányszor tíz, a másikat pedig egy nagyságrenddel hosszabb idő után fogjuk elfelejteni. Shakespeare-t pedig talán még egy nagyságrenddel később, és szórakoztató játék az írókat műveik élettartama alapján besorolni az egy évados bestseller szerzőktől Homéroszig bezárólag, akinek az irodalmi „halhatatlansága” több ezer éves időskálán mérhető: a siker nagysága jelenleg a töredék emberöltőtől a mintegy száz emberöltőig terjed.
Viszont legalábbis kérdéses, hogy lesznek-e olyanok is, akiknek a művei ezer vagy egy millió generáción keresztül kötelező olvasmányok maradnak. Ugyanis még amennyiben fent is maradna ez a fogalom (amely nem is olyan régen még nem létezett); és még ha akkor is beszélnénk mai értelemben vett irodalomról (noha ez az értelmezés sem különösebben régi), ennyi idő alatt valószínűleg túlságosan megváltozna a kultúra, az ízlés és nagyjából minden más, ami ebből a szempontból számít.
Sőt, olyan dolgok is, amelyeket ma változatlannak tekintünk, mert az életünk hosszához képest azok is. Viszont Freeman Dyson amerikai fizikus szerint a jövő nagyjából három sálán létezik. Nagyjából egy évtized még beláthatónak tűnik, és valószínűleg vannak is hozzávetőleges elképzeléseink arról, hogy mit fogunk ennyi idő múlva csinálni. Három nagyságrenddel „feljebb”, ezer év körül már legfeljebb egyes vallások maradnak fent, de az államok és a nyelvek is sokszor a felismerhetetlenségig átalakulnak; és újabb három nagyságrend, azaz 1 millió év múlva már akkor sem leszünk homo sapiens, ha közben nem hajtunk végre genetikai módosításokat önmagunkon – mint ahogy egy millió évvel ezelőtt is teljesen mások voltunk biológiailag.
És akkor a még három nagyságrenddel nagyobb egy milliárd évről még nem is beszéltünk, noha a jelenlegi elképzelések szerint az értelmes élet akár addig is fennmaradhat a Naprendszerben. Meg arról sem beszéltünk, hogy miként azt Wells már a 19. század végén, az Időgépben felvetette, a jövőben az ember akár különböző fajokra is szétszakadhat– vagy éppen megjelenhetnek olyan génmódosított, érteles állatok, amik (vagy inkább: akik) eljuthatnak majd valamiféle irodalom létrehozásához is.
Viszont miként a narratológus Monika Fludernik rámutat, „az egyik kritérium, amelynek köszönhetően a narratíva valóban narratíva lesz, az, hogy a középpontban egy emberi vagy emberinek tűnő (antropomorf) főszereplőnek kell állnia”, és e nélkül egyszerűen nem fog menni.
Ami a mi szempontunkból két dolgot jelent. Egyfelől azt, hogy a fentebbi szabályt feltehetően általánosíthatjuk, és élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy egy értelmes lény narrációjában (mely egyik speciális alesetének tekintjük az irodalmat) egy hozzá hasonló értelmes lénynek kell állnia, mert vele és csak vele tud azonosulni. Elvégre csak arra vonatkozóan vannak tapasztalatai, hogy milyen az ő fajtájához tartozni. Innentől kezdve erős a gyanúm, hogy még ha képesek vagyunk is átélni egy másik emberi kultúra alkotását, egy másik fajét legfeljebb annyira, amennyire az hasonlít a miénkhez.Thomas Nagel amerikai filozófus a Milyen lehet denevérnek lenni című tanulmányában a fentebbiekkel összhangban azt fejtegeti, hogy ha még sosem tájékozódtunk hangolkátorral repülés közben, akkor el sem tudjuk képzelni, hogy ez valójában milyen - hiszen honnét is tudnánk.
Tehát másfelől mivel hosszú távon az emberi faj is megváltozik, ezért számíthatunk arra, hogy nem csak kulturális, de biológiai korlátai is vannak annak, hogy mennyire lennénk képesek egy, millió évvel a születésünk előtt íródott művet átélni, még ha az esetleg fennmaradna is ennyi időn át. Elvégre mi nem fogunk jobban hasonlítani távoli utódainkhoz, mint a homo erectus hozzánk vagy éppen mint a denevérekhez, és ennek megfelelően a legcélszerűbb talán úgy képzelni el egy nagyon hosszú távú irodalomtörténetet, mintha egy, a szélein mind halványabbá váló fényvolt vándorolna az időtengely mentén, a különben teljes éjszakában. Az a rész, amely éppen meg van világítva, az létezik és érthető az adott kor számára, a többi azonban nem, mert nem fogható fel; nem élhető át; nem bír jelentéssel. És eközben hiába is számítanánk arra, hogy azok az alapvető dolgok, amelyeknek köszönhetően emberek vagyunk, és amelyekkel ennek megfelelően az irodalom is foglalkozik, megmaradnak.
A félelem persze meglehetősen ősi alapérzés: „a galamboktól a patkányokon és macskákon át az emberig… ugyanazok az idegi mechanizmusok szabályozzák a rá adott válaszokat”, mondja Dylan Evans Az érzelmekről írva. Ugyanez viszont a bűntudatról vagy éppen a szerelemről nem mondhatóak el, noha ezek nélkül az a Shakespeare egyszerűen nem érthető meg, és akivel így egy előember biztosan nem is boldogult volna. És akkor a kisebb időbeli léptéknél is megfigyelhető kulturális, társadalmi stb. változásokról még nem is beszéltünk. Meg a befogódónak az e miatti, változó elvárásairól. Meg arról, hogy mint ahogy az egész "irodalom" jellege megváltozott, amikor szóbeli helyett írásbelivé vált, feltehetően lesznek még hasonló váltások. Shakespeare is teljesen más mozi filmként, mint írott szövegként. És ha a szerepeket nem is mai értelemben vett emberek játsszák, akkor végképp más lesz.
  Vagyis maradnak az időben viszonylag közeli szerzők, és minden más a sötétbe fog hullani. És majd valami mást fog megvilágítani egy ideig a fénysugár.

Az éterörvények és az információs Világegyetem

Tait kísérlete, amely az ötletet adta Kelvinnek

A későbbi lord Kelvin egy 1867-es előadásában arról beszélt a Royal Society előtt, hogy az atomok az éter örvényeiként írhatóak le – és innét már csupán egyetlen lépés lenne egy olyan, Nagy Egyesített Elmélet létrehozása, amely a hidrodinamika alapján és persze az éter létének feltételezésével képes lenne mindent megmagyarázni. De csak lenne, mert az éter létezését többek között annak az Albert Michelsonnak mérései cáfolták meg, aki egy időben maga is hitt abban, hogy ez a szubsztancia tölti ki a Világmindenséget, és a fény is ennek a hullámainak tekinthető. Mára pedig egyes tudósok számára az információ vált ugyanolyan központi szerepűvé, mint annak idején az éter volt, és felvetődhet, hogy mennyire vonhatunk párhuzamot a 19. század végi, illetve 20. század végi megközelítés között abban az értelemben, hogy az egyik sikertelenségéből következtethetünk-e arra, hogy a másik is megalapozatlan. Illetve általában véve is kérdés, hogy valóban az információ áll-e minden mögött.
Julian Baggini és Peter S. Fosl A filozófia eszközkészlete című könyvükben azt írják, hogy az analógiának két célja lehet: szolgálhat illusztrációként, miként Platón barlanghasonlatában is történik. Vagy pedig része lehet magának az érvelésnek: például amikor William Paley híres, 18. század végi órahasonlatában arra hivatkozik, hogy mivel egy óraszerkezet létezéséből az órakészítő létére következtetünk, ezért az Univerzum létéből levezethető a Teremtő léte. Eközben azonban Pailey elkövet egy logikai hibát, mivel elfeledkezik arról, hogy az óra alapján azért jutunk arra a meggyőződésre, hogy valaki készítette, mert tudjuk, hogy „mesterséges” alkotás – a Világmindenség esetében azonban éppen az a kérdés, hogy ez így van-e. Mindenesetre, amikor természeti törvényt fogalmazunk meg múltbeli megfigyeléseink alapján, akkor „azzal a feltételezéssel élünk, hogy az új jelenség analóg a korábbiakkal”, továbbá azzal, hogy ez az analógia lényegi, állapítja meg Baggini és Fosl.
De éppen ez az, amiben sosem lehetünk biztosak, ugyanis, miként már Hume rámutatott, a múltból nem következtethetünk teljes biztonsággal a jövőre. Ami témánk szempontjából azt (is) jelenti, hogy bármennyire bizalmatlanná tenne is bennünket az információn alapuló, egységes magyarázat iránt a korábbi kísérletek kudarca, ez önmagában nem elég. Abból, hogy a hipotetikus éter örvényei alapján nem lehet létrehozni egy egységes világleírást vagy éppen valamiféle Nagy Egyesített Elméletet, nem következik automatikusan, hogy az információalapú, „egyesített leírás” is hibás lenne. Elvégre, még ha feltéteznénk, is hogy a valóság nem ragadható meg így, egyetlen alapvető koncepcióra alapozva, és ezt a feltételezést a természeti törvény rangjára emelnénk is (pl. a múltbéli tapasztalatokra hivatkozva), akkor sem tudhatnánk, hogy ez valóban így van-e.
Azt viszont megvizsgálhatjuk, hogy egy adott elmélet mennyire állja meg a helyét. Esetünkben a kiindulási pont Rolf Landauernek, az IBM kutatójának azon kijelentése, mely szerint „az információ fizikai természetű”. Ez alatt valami olyasmit értett, hogy az információ mindig konkrét hordozóval összekapcsolódva jelenik meg, nem pedig csupán valamiféle kényelmes rövidítés. Információt tárol a DNS-től az áramkör kondenzátorainak töltöttségén át a fény kvantumállapotáig bezárólag minden. Ráadásul fel szokás vetni, hogy a különben nagyon pontosan működő kvantumelmélet csak a „hogyan”-ra ad választ, de a „miért”-re, tehát arra, hogy miért éppen olyanok a szabályok, amilyenek, nem – mint ahogy egy jelenség működésének miértjét a saját szintjén soha nem is lehet megmagyarázni. Ehelyett azt kell megnézni, hogy a jelenséget megalapozó, „mélyebb” és alapvetőbb szinten mi található, és ezen a ponton megpróbálhatjuk összekapcsolni a bitet (az információ alapegységét) a kvantummal (amely ugye a kvantumelmélet alapegysége), mondván, hogy „a kvantumvilág különös vonásai talán abból fakadnak, hogy a kvantumrészecske csak korlátozott mennyiségben hordozhat információt” (hogy Michale Brooks-t idézzem). Sőt, olyan vélekedéseket is hallani, melyek szerint „elképzelhető, hogy a mi háromdimenziós valóságunk a Világegyetem határfelületén tárolt információk holografikus kivetülése” (mondja ismét csak Brooks).
De ez egyelőre nem látszik bizonyítottnak, sőt. Craig Hogan amerikai fizikus néhány éve felvetette, hogy mivel „a Világegyetem határfelülete csak véges mennyiségű információt tárolhat”, ezért „ha ez az információ a háromdimenziós Világegyetembe vetül, ez a végesség képfelbontási korlátként jelentkezik” (Brooks), és egy ideig úgy tűnt, hogy valamiféle „szemcsézettséget” sikerült is megtalálni.
Ám még ha a megfigyelések igazolták volna is Hogan várakozásait (mint ahogy nem igazolták), akkor is elképzelhetőek lennének más magyarázatok. És még az is lehet, hogy érdemesebb lenne azokat választanunk, ugyanis erősen úgy tűnik, hogy valójában két különböző dologról beszélünk, ahol az egyik lehetővé teszi ugyan, hogy eljussunk a másikhoz: a következtetéshez, de nem teszi szükségszerűvé.
Landauer abból indult ki, hogy „az információ kétségtelenül kötődik a[z olyan] fizikai reprezentációhoz”, mint amilyen akár egy kőtáblába vésett szöveg, akár pedig a DNS szerkezete, „ezért a rá vonatkozó korlátozások és lehetőségek kapcsolatban állnak a fizikával, illetve az Univerzumban jelen lévő dolgokkal”. Azaz: az információ nem képzelhető el fizikai hordozó nélkül, és mivel ezekre vonatkoznak a fizika törvényei, ezért az információ létrehozására, tárolására stb. is vonatkoznak. Ami persze tökéletesen elfogadható álláspont. Landauer azonban azzal folytatja, hogy „az a megállapítás, hogy az információ fizikai természetű, ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy a matematika és a számítástudomány is a fizika része”, és ezzel nyilvánvaló logikai hibát követ el. Elvégre abból, hogy a fizika törvényei korlátozzák a matematikával foglalkozó agyak (legyenek bár azok természetes vagy mesterséges eredetűek) műveletvégzési lehetőségeit, és például nem teszik lehetővé, hogy az entrópia növelése nélkül töröljünk adatokat, nem következik, hogy magának a matematikai rendszernek a tulajdonságait is befolyásolnák vagy korlátoznák.
És hasonlóképpen: attól, hogy az információ fizikai természetű, a fizika nem szükségképpen lesz egyenlő vele, a Világmindenség pedig nem szükségképpen lesz információk holografikus kivetülése. Egy David Wallace nevű angol kutató megfogalmazásával élve: „az, hogy ’az információ fizikai természetű’, nem jelenti azt, hogy ’a fizikailag létező kizárólag információ’” lenne.
 Mindez persze önmagában nem zárja ki, hogy igaza legyen Paul Daviesnek, aki szerint „az információ… az az elsődleges entitás, amelyből a fizikai valóság felépül”. Azaz az Univerzum (akár mint egy hardver, amely programot futtat, akár pedig mint valamiféle, számítógépen futó szoftver) valamiképpen „számítástechnikai természetű” lehet.
Csak éppen korántsem biztos, hogy így van, és számomra az egészben az a legérdekesebb, hogy mindez mintha annak a püthagoraszi – platonista felfogásnak az átfogalmazása lenne, amely szerint minden lényege a szám, és az egész Világmindenség is matematikai természetű. Most nem történik más, mint a matematikára épülő információelmélettel próbáljuk magyarázni a dolgokat, melyeket korábban közvetlenül a matematikával próbáltunk, és személy szerint nagyon is kíváncsi lennék, hogy ötven vagy száz év múlva meg fog-e jelenni egy új, az információelméletre épülő tudomány, amelyből kiindulva majd ismét nekifutunk a dolognak.
Viszont ha az elején azt írtam, hogy az átfogó éterelmélet kudarcából nem következik szükségképpen az információalapú világmagyarázat kudarca, akkor most hadd tegyem hozzá, hogy a végső kérdés az, képesek vagyunk-e olyan koherens és mindenre kiterjedő leírást adni a valóságról, amely egyetlen elvből (éter, információ, Nagy Egyesített Elmélet stb.) indul ki.
És éppen ez az, ami a számomra több, mint kérdéses.

Csillagok, galaxis klaszterek, értelem

Amikor leejtünk egy üvegpoharat, és az összetörik, akkor nem lepődünk meg. Ha viszont a világűrben lebegnénk, minden nagy tömegű testtől távol, akkor nem létezne számunkra fent és lent, és a mindennapi életben azért nem érzékeljük ezt, mert egy, a közelünkben lévő és hozzánk képest nagyméretű test: a Föld eltorzítja a képet, de a tér tulajdonságait tekintve az általános felfogás szerint izotrop (kitüntetett irány nélküli) univerzumban élünk.

Az idővel azonban más a helyzet. Méghozzá Sean Carroll amerikai kozmológus szerint azért, mert az idő izotrópiáját nagy léptékben is eltorzítja az Ősrobbanás, amely elég eléggé közel van hozzánk, és eléggé nagy rendezettséget jelentett ahhoz, hogy az entrópia azóta is nőhessen. Mármint ugyanúgy „globálisan”, mint ahogy a tér is „globálisan” izotrop: a rendszer (esetünkben: Univerzum) egészére nézve nem, de lokálisan csökkenhet az entrópia. Értsd: innentől kezdve mindig ki kell térnünk arra is, hogy milyen „felbontás” mellett vizsgáljuk az adott jelenséget, mert ez ugyanúgy nem mindegy, mint ahogy az sem, hogy olyan közelről nézzük-e, hogy az egyes homokszemek alakját is látjuk; vagy olyan távolról, hogy a homokdűnét, illetve az egész sivatagot dűnerendszerivel.
Ez a párhuzam annyiban is találó, hogy a Fred Adams – Greg Laughin szerzőpáros egy 1999-es könyvében az olvasható, hogy „az Univerzum életéről szóló történetben, illetve általában véve az asztrofizikában, négy nagyságrend játszik alapvető szerepet: a bolygók, a csillagok, a galaxisok és az univerzum mint olyan”. Vagyis: ha különböző skálákon nézzük, akkor különbözőknek látjuk, és az ún hierarchikus (illetve ma már leginkább fraktál)kozmológia néven futó irányzat szerint „az Univerzum által tartalmazott anyag a modern fraktálkoncepcióra emlékeztető módon hierarchikusan oszlik el… az anyagsűrűség… változik a skálával” (Peter Coles – Francesco Lucchin: Cosmology).
Amit két dologgal érdemes kiegészíteni: egyfelől azzal, hogy négy nagyságrend helyett inkább ötről lenne érdemes beszélni, mert ott vannak az Univerzum alatti, de galaxisok feletti anyagszerveződés szintjeként a galaxisok szuperklaszterei. Másfelől azt is érdemes észrevenni, hogy az Univerzum létének különböző periódusaiban különböző szintű szerveződések léteznek benne kezdve a Big Bang utáni pillanatok „őslevesével” és befejezve a mai, ötszintes felépítéssel, és eközben a lehető leggazdagabban strukturált kép tárul elénk. Gazdagabb, mint amilyen a jövőben lesz, ugyanis a gyorsuló tágulás következtében „legfeljebb” százmilliárd éven belül el fog tűnni a megfigyelők szeme elől a jelenleg megfigyelhető Világmindenség nagy része.
A hierarchikus kozmológia többek között azért szorult háttérbe, mert arra helyezte a hangsúlyt, hogy a Világmindenség legalább 100 millió fényéves léptékig nem homogén (bár fölötte az). És persze voltak olyan verziói is, ahol egy végtelen Univerzumban a végtelenségig követték egymást az újabb és újabb szintek, miközben mindegyik az előzőnek egy „felnagyított” verziója lett volna. Ami persze ugyanúgy túlságosan mechanikus megoldás, mint amilyen a Világmindenség „homogenitását” és izotrópiáját” deklaráló kozmológiai elvnek szabályként, nem pedig filozófiai elvként való kezelése is.
Például újraértelmeztük a dolgot az ún. „állandó állapotú Világegyetem” modelljének bukása óta. Persze, homogénnek és izotrópnak kell lennie a Világmindenségnek, ám ma már nem szokás elvárni, hogy az Univerzum anyagának sűrűsége is változatlan maradjon – ugyanis kiderült, hogy ez nem védhető álláspont.
Az elvi cél persze így vagy úgy, de az lenne, hogy az Univerzum „megfelelően” nagy skálán (értsd: megfelelően durva felbontás mellett) minden megfigyelő számára ugyanolyanak látsszon. Ez ugyanis a feltétele lenne annak, hogy a térben és időben távolabbi térrészekről is megbízható tudásra tehessünk szert lokális kísérleteink és megfigyeléseink általánosításával – csak hát éppen ez az, amiben nem vagyok biztos. Ugyanis bármennyire kényelmes is lenne ez a számunkra, nem biztos, hogy valóban ez a helyzet. Viszont ha védeni akarjuk a kozmológiai elvet, akkor bármikor hivatkozhatunk arra, hogy ami ellentmond neki, az lokális jelenség, de a szabály azért ugyanúgy érvényes.
De most talán nem is annyira ez a lényeg. Hanem inkább az, hogy amennyiben visszatérünk a megfigyelésekhez, akkor úgy tűnik, hogy az Univerzum anyageloszlása nem csak változó méretskála mellett inhomogén, hanem ha különböző időpontokban készítenénk pillanatfelvételeket, akkor is különböző anyageloszlásokat és struktúrákat látnánk.
És hogy még furcsább legyen a történet: úgy tűnhet, mintha az Univerzum bizonyos értelemben kitüntetett korszakában élnénk. Ugyanis jelenleg nem csupán észlelni vagyunk képesek a Világmindenséget egészen az Ősrobbanásig visszamenőleg, hanem eközben a nagyléptékű anyagstruktúrák mindegyik szintjét is megfigyelhetjük. Ez százmilliárd év múlva nem lesz lehetséges; még sokkal később pedig még annyira sem.
Viszont a mostani helyzet bizonyos értelemben szükségszerű.
Adams és Laughin a 10^6 és 10^14 év közötti időszakot az Univerzum „stelliferous”, vagyis „csillagokkal teli” korszakának nevezi. A csillagok már az Ősrobbanás után néhány millió évvel elkezdtek kialakulni; a galaxisok és galaxis klaszterek formálódására hozzávetőleg milliárd éves időskálán kellett várni, és hozzávetőleg ekkor jöttek létre az első bolygók is, míg az élet (legalábbis az egyetlen ismert példaként a Földön) újabb nagyságenddel később: közelítőleg tíz milliárd év múlva.
Azért csupán ilyen későn, mert az első csillagok megjelenése után meglehetősen sok időnek kellett eltelnie, amíg azok kitermelték az ehhez szükséges, nehezebb elemeket. Az pedig más kérdés, hogy miért nem olyanok a fizikai törvények/körülmények, hogy mindez mondjuk nem tíz, hanem csupán egy milliárd évet vegyen igénybe; vagy éppen ellenkezőleg: miért nem az van, hogy a dolog túlságosan sokáig tart, és mire a rendelkezésünkre állnának a szükséges alapanyagok, addigra már régen kihunyt az utolsó csillag is.
És ugyanígy az is más kérdés, hogy ezek szerint az, hogy csillagokat látunk, szükségszerű; az viszont, hogy galaxisok és galaxis klaszterek is vannak, csupán epifenomén: mellékjelenség abban az értelemben, hogy a fizikai törvények azon „egységcsomagjának” a hosszú ideig tartó működése vezetett el a kialakulásukhoz, amely – a csillagokon keresztül – az élet alapfeltételeit is kitermelte. Vagyis ilyen értelemben másodlagos struktúrák a csillagokhoz képest.
Úgyhogy azon is eltöprenghetünk, hogy ha már egyszer eljátszottunk egy olyan Világmindenség gondolatával, ahol sokkal rövidebb/hosszabb idő alatt állítják elő a csillagok az élethez szükséges nehéz elemeket, akkor vajon elképzelhető lenne-e egy olyan modell, ahol nincs szükség a csillagokra az élet kialakulásához? Ehelyett az Ősrobbanás után a (miénktől különböző) fizikai törvények ugyanúgy közvetlenül vezetnének el ezek létrejöttéhez, mint ahogy a csillagokhoz hasonló „közvetítők” nélkül indultak be a végül a csillagok kialakulásához vezető folyamatok is? És akkor vajon lehetséges lenne-e egy olyan Univerzum, ahol nem lennének különböző szintek az anyageloszlásban a galaxis klaszterekig bezárólag, hanem csak az amúgy homogén környezet meg ebben az értelmes megfigyelők?
Egy bizonyos lord Francis Jeffrey nevű irodalomkritikus valamikor a 18. század végén – 19. század elején azt mondta, hogy „a pokolba a Naprendszerrel. A világítás csapnivaló; a bolygók túl messze vannak egymástól; üstökösök zaklatják az embert. Egyszóval szánalmas tákolmány. Magam is jobbat csinálnék.” Mi pedig akár azt is mondhatnánk, hogy a pokolba a mindenféle közvetítő mechanizmusokkal – mármint ha tényleg ki lehet őket hagyni, bár ebben korántsem vagyok biztos.
Abban viszont igen, hogy az egy nagyon-nagyon másmilyen Világmindenség lenne.

Filozófia, matematika, kozmológia - meg persze a műszerek

Alex Vilenkin ukrán fizikus szerint a „semmi = zárt, szférikus téridő nulla rádiusszal”, ami, bevallom, elsőre számomra nagyon meggyőzően hangzott. De csak elsőre. Viszont innét elindulva meg lehet mutatni azt, hogy miben különbözik egymástól a Világmindenség eredetével (is) foglalkozó kozmológia meg a Világmindenség eredetével (is) foglalkozó filozófia megközelítési módja.

Nem mintha Vilenkin meghatározása nem hangzana elsőre tudományosan, amikor szembetalálkozunk vele Jim Holt Miért létezik a világ? című könyvében. Elvégre olyan fogalmakat használ fel, mint a fizikából származó téridő meg a matematikával rokonítható nulla sugarú objektum. Csak éppen ott van a matematika problémája. Wigner még 1959-ben foglalkozott a „matematikai érthetetlen hatékonyságával”, amely alatt azt értette, hogy a matematika segítségével nagyon (sőt: nagyon-nagyon) jó modelleket tudunk konstruálni a valóság leírására.
Erre viszont szerintem nem az a magyarázat, hogy a  valóság valamiképpen „matematikai természetű” lenne, hanem az, hogy a matematika egy bizonyos, az ember által kidolgozott logikának engedelmeskedő leírásrendszer. De talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy amennyiben a minket körülvevő valóság olyan bonyolultnak (kaotikusnak stb.) bizonyulna, hogy nem tudnánk hozzáilleszteni bizonyos összefüggéseket, akkor túlságosan zavaros hely lenne ahhoz is, hogy megjelenhessen benne az értelmes élet. Azaz a jelek szerint szükségképpen olyan Univerzumban élünk, amely „matematizálható”. Vagy legalábbis részben, mert vannak területek, ahol nem számít „érthetetlenül hatékonynak” a matematika (sőt), és innentől kezdve számomra mindössze arról szól a történet, hogy ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a világot, akkor fogunk olyan problémákat találni, melyek megoldására a matematika jól felhasználható. Viszont eközben nem csak, hogy nem válik be mindenütt, de tele van olyan megoldásokkal és absztrakciókkal is, amelyeket nem tudunk a valóság leírására felhasználni.
És miért is tudnánk.
Elvégre nem azt várjuk el tőle, hogy minden egyes eleme megfeleltethető legyen valóban megtörténő eseményeknek és valóban létező struktúráknak – az ilyesmivel (elvileg) a modern értelemben vett természettudományok foglalkoznak. És bár a filozófia (meg persze a tudományfilozófia) egyik központi problémája legalább Duhem és Quine óta, hogy mindig több, a megfigyeléseket egyaránt megmagyarázó, de egymásnak ellentmondó elméletet dolgozhatunk ki, abban azért egyetérthetünk, hogy a modern ételemben vett természettudományok végső célja a nagybetűs Valóságra adott magyarázat lenne.
A matematikában viszont kidolgozhatok olyan rendszereket, amelyek egymásnak ellent mondanak, miközben egyik sem igazabb vagy hamisabb a másiknál: talán a legkézenfekvőbb példa az ilyesmire az eukleidészi meg nem eukleidészi geometriák esete. A valóban létező tér nem lehet egyszerre sík és görbült – annak viszont semmi akadálya sincs, hogy a matematikán belül, önmagában mindegyik geometria egyformán működőképes és elfogadható legyen.
Ezen a ponton aztán rá is térhetünk a filozófiára. A Julian Baggini – Peter S. Fosl szerzőpáros A filozófus eszközkészlete című könyvben azt írja, hogy itt „a definíciók olyan fontosak.., hogy egyesek szerint végső soron ezek a képezik a filozófia tárgyát”. Eközben pedig egy ugyanolyan koherens és ellentmondásmentes rendszer létrehozása a cél, mint a matematikánál is – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a kiindulási pontot nem matematikai szimbólumok és absztrakt összefüggések képezik, hanem fogalmak. A természettudományokban (elvileg) van egy visszacsatolás a fizikai valósághoz is, itt viszont nincs, és a különbséget jól érzékelteti a filozófiai gondolatkísérlet, melyeknél a fentebbi szerzőpáros szerint „a változókat kizárólag a képzelet folyásolja be”. Eljátszhatunk akár azzal a kérdéssel is, hogy mi lenne, ha a tudatomat egy másik testbe „töltenék át”, majd pedig a fogalmakból kiindulva és a legitimnek tekintett következtetési szabályokat betartva megvizsgálhatjuk, hogy mi a végeredmény. Ekkor természetesen nem az lesz a döntő, hogy a „valóságban” hogy van, hanem az, hogy a rendszer működéséből milyen következtetés adódik – valahogy úgy, mint a matematikánál is. Azaz a filozófia bizonyos értelemben „fogalmi matematika”.
Legalábbis gyanítható hát, hogy azokon a területeken, ahol a kísérleti módszerek nem (nagyon) működnek, a kutatók leginkább

• vagy matematikai absztrakciókra támaszkodnak: erre példa a húrelmélet, ahol a 10^512 lehetséges megoldás közül gyakorlatilag lehetetlen kiválasztani, hogy melyik a „jó”.  
• Vagy pedig olyan „filozófiai” gondolatkísérletet végeznek, ahol a természettudományokkal ellentétben fel sem merül, hogy cáfolható lenne a valóságban, és eközben a semmit  nulla sugarú téridő-tartományként definiáljuk.

Innentől kezdve két dolgot mondhatunk a kozmológia, illetve általában véve a természettudományok jövőjéről.
Egyfelől, hogy a 17. század „tudományos forradalmában” minden bizonnyal hasonlóan jelentős szerepet játszottak az új tudományos eszközök, mint a matematikai módszerek elterjedése. Freeman Dyson Képzelt világok című könyvében megkülönbözteti a „elmélet mozgatta” és az „eszköz mozgatta” felfedezéseket: az előbbi alatt azt érti, amikor „a régi dolgokat új megközelítésben” tárgyaljuk, míg az utóbbi alatt azt, amikor az eszközöknek köszönhetően új dolgokat fedezünk fel – jusson itt eszünkbe a mikroszkóp vagy a távcső. Viszont miért is tételeznénk fel, hogy a technikai eszközök létrehozásának (melyek nélkül nem lehet természettudományos kísérleteket végezni) nincsenek meg a maguk korlátai? Galilei előtt egyszerűen nem lehetett megvizsgálni azt a kérdést, hogy a Holdon vannak-e hegyek; és ha igen, akkor milyen magasak. Itt eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy milyen lenne az (értelmes) élet egy olyan Világmindenségben, ahol a természeti törvények nem teszik lehetővé mondjuk távcsövek vagy mikroszkópok  építését; illetve, hogy ilyen körülmények között létrejöhetnének-e értelmes megfigyelők egyáltalán. Nekem ugyan az az érzésem, hogy igen, de lehet, hogy tévedek. Viszont akárhogy is legyen: mint ahogy akkor is voltak, most is vannak és minden bizonnyal a jövőben is lesznek olyan tudományos kérdések, amelyek megválaszolásához nem állnak a rendelkezésünkre a szükséges technikai eszközök (még akkor sem, ha esetleg tudnánk, hogy ezek mik/milyenek is kellene, hogy legyenek).  Illetve nyilván vannak (pontosabban: lehetnének) olyan tudományos eszközeink, amelyek megépítését nem ismereteink korlátozott volta vagy éppen a fizikai törvények gátolják meg, hanem politikai, gazdasági és egyéb „puha” megfontolások.
Másfelől ott, ahol nem állnak megfelelő műszerek/berendezések a rendelkezésünkre, és nem tudunk kísérleteket végezni, minden bizonnyal a jelenlegi tudományosságba is beépült két másik megoldáshoz: a matematikai és a filozófiai rendszerek kiépítéséhez fogunk folyamodni (már csak azért is, mert mást úgysem tehetünk). Amiből viszont többek között az is következik, hogy a jövő tudományának egyes területei – és így várakozásaim szerint a kozmológia is – nem csupán kevésbé (sőt, egyáltalán nem) kísérleti lesz. Hanem sokkal matematizáltabb és sokkal átfilozófáltabb is.
Talán olyannyira, hogy mai értelemben véve már nem is lesz tudomány.

Miért nem semmi van az Univerzum helyett?

Három amerikai fizikus: Victor Stenger, Frank Wilczek és Lawrence Krauss szerint azért, mert a nemlét ”tökéletesen szimmetrikus”, és a szimmetrikus rendszereknek olyan a természete, hogy kevésbé szimmetrikus, viszont jóval komplexebb formációkká bomlanak le, miközben spontán szimmetriasértés történik. A valóságban persze – talán mondani sem kell – ennél jóval bonyolultabb (vagy jóval egyszerűbb, ha úgy jobban tetszik) a válasz. Ugyanekkor Peter van Inwagen amerikai filozófus abban véli felfedezni a megoldást, hogy – Leibniz valahai elképzeléseivel ellentétben – nem az szorul magyarázatra, hogy miért létezik egyáltalán valami a semmi helyett, hanem az lenne a meglepő, ha nem így lenne. Az ugyanis, hogy semmi sem létezik, csupán egyféleképpen lehetséges, az viszont, hogy van valami, nagyon is sokféleképpen  - tehát szerinte ez a valószínűbb.
Ami persze nem védhető álláspont, hiszen összekeveri a lehetőségek számát a valószínűséggel. Ezzel az erővel az unikornissal kapcsolatban is mondhatnánk azt, hogy csupán egyféleképpen nem létezhet, míg számos más módon igen, és ezért inkább számítanánk arra, hogy találkozni fogunk vele, mint arra, hogy nem.
De a fentebb említett, a fizika sajátosságaira építő magyarázattal is gondok vannak. Erről Peter Lynds azt mondja, hogy bár a szuperszimmetria azt jelenti, hogy „tökéletesen invariáns a transzformációkra”, azt azért legalábbis nehéz megérteni, hogy miként rendelhetünk tulajdonságokat (mint amilyen a szuperszimmetria is) a semmihez, hiszen az – lévén semmi – nem rendelkezik ilyesmivel. És ami még ennél is nagyobb probléma (teszem hozzá én), hogy még ha elfogadnánk is a fizikusok magyarázatát, rögtön jöhetne is a következő kérdés, vagyis az, hogy de hát miért instabil a szuperszimmetria a kevésbé szabályos elrendezésekhez képest? És ha ezt megmagyaráznánk, akkor az, hogy és az miért van úgy, ahogy?
És így tovább ad infinitum.
Amivel kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy a „miért létezik a világ” típusú kérdések valójában két különböző kategóriába tartoznak.  A dolog elvi vetületével, a „miért”-tel tipikusan a filozófia foglalkozott, és a válasz keresésekor a logikára koncentrált, vagyis arra, hogy a kijelentések/leírások koherensek és ellentmondásmentesek kell, hogy legyenek. És mivel ez dönti el, hogy elfogadhatónak ítélik-e, ezért a valósághoz nincs sok köze.
A konkrét Univerzumra vonatkozó kérdés viszont a fizika illetékességi körébe tartozik, és itt a „hogyan”-on van a hangsúly. Azon, hogy milyen fizikai folyamatok, törvények, mechanizmusok vezetnek oda, hogy létrejön a Világmindenség, és ennek megfelelően egyáltalán nem biztos, hogy eközben alkalmas annak a kiderítésére is, hogy miért jön létre a „semmiből valami."
Tehát a továbbiakban én is szétválasztom a két problémát, és nem azzal fogok foglalkozni, hogy milyen folyamatok vezettek a minket körülvevő valóság létrejöttéhez
 (elvégre ez a fizikusok dolga), hanem azzal, hogy miért van egyáltalán nem semmi. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, és ez persze fontos különbség: azzal, hogy mit és hogyan gondolunk, amikor ezt a problémát járjuk körül.
Meg kezdjük azzal, hogy a filozófiai gondolkodás alapjait lerakó ókori görögök Jim Holt, a Miért létezik a Világ? című könyv szerzőjének megfogalmazásával élve a „racionális kozmológia” úttörői voltak ugyan, ám „soha nem kérdezték meg, hogy miért létezik a világ inkább a helyett, hogy ne létezne semmi.”
Második lépésben a középkori filozófusok arra a következtetésre jutottak, hogy „Isten a ’semmiből’ teremtette a világot… ami azt jelentette a számukra, hogy nem valamiből” kiindulva. És csak ezt követően tűnik fel a színen Leibniz, aki a 18. század elején az „elegendő ok elvét” bevezetve (mely szerint minden dolognak/ténynek megvan az oka) tűnődni kezdett azon, hogy „miért van valami ahelyett, hogy semmi lenne?”
Majd pedig arra a következtetésre jutott, hogy Isten szükségképpen létező (és, lévén szükségképpen létező, ezért nem is kell további magyarázatot keresnünk arra, hogy miért van Isten a helyett, hogy nem lenne). Tehát ismét Holt megfogalmazását átvéve, Leibniz szerint „az Univerzum azért létezik, mert van Isten, az Isten pedig Isten miatt létezik.”
Ez a felfogás már csak azért is érdekes a számunkra, mert Leibniz lényegében azzal érvel, hogy nem valamiféle végtelen regresszus a megoldás, hanem van egy végpont az érvelésben. Amikor ma egy vallásos ember úgy érzi, hogy számára nem kérdés, hogy honnét származik minden, akkor ugyanezt az „önhivatkozást” alkalmazza: azt, hogy valami (esetünkben a Teremtő) önmaga oka. Amire egy szkeptikus persze visszakérdezhet, hogy de mi az oka annak, hogy a Teremtő önmaga oka, majd pedig rámutat, hogy ismét van valami, amit nem tudunk, tehát nem állhatunk meg a kérdések feltételével (miközben a hívő egyszerűen úgy véli, hogy de igen).
Hasonló logikai problémák vannak annak a Peter Lyndsnek a megoldási kísérletével is, aki szerint „csak egy örökkön létező Univerzum léte kínálhat választ a PEO-ra” (PEO=„primordial existential question”). Csak éppen, egyfelől ha tényleg örökkévaló, akkor miért is az? Másfelől: miért is vélnénk úgy, hogy hihetőbb (valószerűbb, elfogadhatóbb stb.) az, hogy a Világmindenség mindig is létezett és mindig is létezni fog, tehát nem is keletkezett soha, mint az, hogy önmaga okaként jött létre? Érdekes módon már Arisztotelész is azt állította az Égboltról, illetve annak objektumairól és mozgásairól, hogy örökkévalóak és romolhatatlanok, de ezt persze ma nem szokás elfogadni.
Viszont amennyiben a „végső választ” mint lehetőséget (alapuljon az akár önhivatkozáson, akár az örökkévalóságon) elutasítjuk, akkor marad a fentebb már említett végtelen regresszus. Vagyis annak a tudomásul vétele, hogy sosem érünk a végére, és ha megválaszolunk egy kérdést, akkor jön a következő; és ha azt is megoldjuk, akkor ismét újabb fog következni. De a „végső válaszhoz” sosem jutunk el.
Mindent egybevetve tehát úgy tűnik, hogy az a logikai/értelmezési rendszer, amely a rendelkezésünkre áll, a PEO-val kapcsolatban mindössze ezt a kétféle válaszlehetőséget kínálja. Ezek természetesen nem arról szólnak, hogy „miért van valami ahelyett, hogy semmi lenne”, hanem arról, hogy mi milyen típusú válaszokat tudunk adni, és hogy ennek megfelelően nem tehetünk mást, mint hogy ezek közül választunk.
És nekem meggyőződésem, hogy érdemes a végtelen regresszusra szavaznunk. Egyfelől ugyanis a modern tudományosság nem a „miért”, hanem a „hogyan” típusú kérdéseken alapul: nem az a kérdés, hogy miért van gravitáció, hanem az, hogy hogyan működik. Newton annak idején büszkén jelentette ki, hogy „nem gyártok hipotéziseket”, és egyik nagy előrelépése éppen az volt, hogy magáról a gravitáció „okáról” semmit sem mondott: kizárólag a működéséről beszélt (és ennek hogyanjáról).  A természettudományokra azóta is ez a jellemző, és a „mért” meg a „hogyan” szétválasztását a matematikai modellek– miként korábban már érintettem – csak még könnyebbé teszik. És bár a kozmológia számára csábítónak tűnhet a „miért van egyáltalán valami” típusú „végső kérdésekkel” való bíbelődés (melyekben a „miért” hangsúlyosan szerepel), ez a részéről ugyanolyan szereptévesztés lenne, mint egy teológiától azt várni, hogy megmagyarázza a gravitációs állandó számszerű értékét.
Másfelől a modern értelemben vett tudomány az egymást követő kérdések megválaszolásának láncolatán keresztül halad. Mondhatni, a végtelen regresszus jellemzi. Amikor majd (talán) meg tudjuk magyarázni, hogy hogyan jött létre az Univerzum (és miért éppen ez) ahelyett, hogy semmi lenne, akkor az ezt magyarázó szabályokat fogjuk górcső alá venni – és így tovább. A matematikában ott vannak legalul a „senki által kétségbe nem vont” axiómák, amelyeket persze bizonyos korlátok között bármikor kétségbe vonhatunk, elhagyhatunk, lecserélhetünk stb. A természettudományban viszont nincs ilyen „végső alap”, és semmi okunk sincs feltételezni, hogy valamikor majd lesz egy olyan pont, amikor azt mondjuk, hogy állj, arra, ami ezután jön, már nem kérdezünk rá.
És éppen ez a szép a természettudományokban. Meg a kozmológiában is.