A metafikció után

A metafikció – mondja John Garner amerikai író - „stílusában és témájában egyaránt a fikció [tényére] fókuszál”, nem pedig arra, hogy a realista kelléktárat felvonultatva egyfajta valóságot hozzon létre, amely – amennyiben jól van megírva – mintegy magába szippantja az olvasót.
Maga a fogalom az 1960-as években terjedt el, de persze korábban is írtak már ilyen műveket (gondoljunk csak Sterne Tristram Shandyjára), és számomra ez azért izgalmas téma, mert miközben arról szól, hogy teljesen máshogyan is lehet írni, mint ahogyan Flaubert óta a realista regényírók csinálják, két kérdést is felvet. Egyfelől, hogy miért gondoljuk egyáltalán, hogy érdemes megkülönböztetni a metafikciót a hagyományos művektől. Másfelől, hogy miként és milyen irányba lehet továbblépni. És ez viszont részben arról is szól, hogy mit tekintünk az irodalom lényegének.
Ami az első kérdésre adható választ illet, valójába nem szükségszerű, hogy létezzen különbség a az írás révén megteremtett „valóság” meg maga az ennek a célnak az elérésére használt eszközök között.
A nyelv és gondolkodás viszonyáról folytatott vitában vannak, akik az egyiket vagy a másikat tartják elsődlegesnek. Meg olyanok is, akik azt mondják, hogy ezt a kettőt ugyanolyan értelmetlen megkülönböztetni, mint az alagutat meg a boltívet, melyek kölcsönösen feltételezik egymást., és ebben az értelemben egyáltalán nem szükségszerű a fikció és a meteafikció megkülönböztetése sem. Ugyanúgy, mint ahogy ma legtöbbünknek nem jutna eszébe az „istenes” és a „nem istenes” irodalmat megkülönböztetni sem.
Ami viszont részben válasz a második kérdésre is, ugyanis a fentebbiek alapján az gyanítható, hogy miközben a belátható jövőben továbbra is fognak metafikciót írni (mert miért is ne írnának), aközben újabb megközelítési módok bukkanhatnak fel. Méghozzá – nevezzük talán így – külső, illetve belső megközelítési módok.
Például fontossá válhat egy, az irodalom számára külsődleges szempont: mondjuk az, hogy mennyire elkötelezett a környezetvédelem iránt. Nagyjából a 20. század elejére konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy az „igazi irodalom” a jellemábrázolásról és a stílusról szól – legalább elvileg elképzelhető azonban egy ellenkező irányú elmozdulás is. Ez persze teljes átrendeződéshez vezetne, hiszen a krimi vagy éppen a SF ma azért nem egyenrangú az „igazi szépirodalommal”, mert nem az „igazi szépirodalom” által fontosnak tartott értékekre koncentrál.
Viszont az elképzelhető korántsem azonos a valószínűvel: a 18. század elején a mai értelemben vett irodalmat kezdték megkülönböztetni a többi írott dolgoktól (kezdve a közönséges levelén és befejezve a filozófiai műveken), és egyelőre semmi jel nem mutat rá, hogy más lenne a tendencia. Vagyis személy szerint arra számítok, hogy a következő újdonság is ugyanolyan „belső” újdonság lesz, mint amilyen a metafikció volt – de azzal kapcsolatban elképzelésem sincs, hogy pontosan micsoda.

Csak itt, csak Önnek?

A hagyományos, papír alapú könyvnél a másolásra szolgáló eszköz (a nyomdagép) elkülönült a végeredménytől, amelyet innentől kezdve nyugodtan kölcsön- vagy odaadhattunk valakinek – elvégre ettől nem lett több belőle. Könyvkalóz kizárólag olyasvalaki lehetett, aki rendelkezett nyomdagéppel is, és eltekintve a szitázással előállított, nem tartalmi, hanem technikai értelemben véve meglehetősen rossz minőségű szamizdatoktól, a helyzet egészen az elektronikus  szöveg megjelenéséig nem igazán változott meg. A fénymásolók ebből a szempontból azért nem számítanak még akkor sem, ha valóságos ipar épült a drága egyetemi jegyzetek kalózmásolatainak előállítására, mert nem ugyanazt nyújtják, mint az eredeti könyv: rendszerint kevésbé jól olvashatóak, nincsenek rendesen bekötve; nehezebb lapozni őket, és így tovább. Vagyis még ha arra alkalmasak is, hogy az adott tananyagot elsajátítsuk belőlük, korántsem ugyanolyanok, mint amit lemásoltunk. Ami egyben azt is jelenti, hogy mindkét, a nyomtatást helyettesítő megoldás rosszabb (nehezebben kezelhető, rosszabbul olvasható stb.) eredményhez vezet, és ezen csak a számítógép elterjedése változtat.
Ez ugyanis azt eredményezi, hogy az eddigiekkel ellentétben nem csupán a tartalom, de a minőség is pontosan reprodukálhatóvá válik és innentől kezdve bárki, akinek megvan az adott mű elektronikusan, az mintha csak rendelkezne egy „tökéletes nyomdagéppel”, és ebből a szempontból a másolásvédelem első lépésben mint nem lenne más, mint kísérlet ennek az új lehetőségnek a kiiktatására.
Az egyik alapvető megoldás az, hogy a könyvet ugyanúgy hardverhez kötjük, mint ahogy a hordozó anyaghoz volt kötve a nyomtatás korában is, és ha megvesszük Sony e-book-ra, akkor ugyanúgy nem fogjuk tudni áttenni iPad-re, mint ahogy a papír alapú könyv egyik kiadásának megszerzése sem jelentette azt, hogy akkor a másikat majd ingyen adják. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy egy másik papírkiadásnak elég komoly járulékos költségei vannak, míg az elektronikusnak nincsenek.
Úgyhogy megtehetjük azt is, hogy nem azt szabályozzuk, hogy hány példányhoz jut hozzá (mint eddig), hanem azt, hogy ki ő - vagyis az olvasót azonosítjuk, azzal pedig nem foglalkozunk, hogy éppen milyen hardveren keresztül akar olvasni (mint ahogy a Google Editions erre a koncepcióra épül). Innentől kezdve az alábbi megoldások állnak a rendelkezésünkre:

1. bárki, bármit, bármikor – példának okáért ez a bejegyzés is ilyen itt, a könyvkettő blogban. Az elektronikus szöveg első, lassanként minden bizonnyal véget érő korszakára ez volt a jellemző
2. bárki, de csak azt az egyet – a másolásvédelemmel ellátott elektronikus könyvolvasók rendszerint ezt a koncepciót valósítják meg. Ha megvettem egy szöveget az e-book readermre, akkor a barátom is el tudja olvasni - amennyiben kölcsön adom neki a készüléket
3. csak ő, de bárhogy: lásd a Google Editons-t. Ha azonosítottuk az olvasót, akkor joga van különböző helyeken, formákban és platformokon hozzáférni az adott tartalomhoz
4. csak ő és csak azt: ez a másik véglet ahhoz képest, hogy mindent megengedünk. Elvileg nincs akadálya, hogy az olvasó számára egyetlen eszközön keresztül biztosítsunk hozzáférést egyetlen elektronikus „példányhoz”, és közben még azt is ellenőrizzük,hogy tényleg ő hajol-e az e-book reader fölé, vagy valaki más. Ez még a hagyományos papírkönyvnél is korlátozóbb megoldás, de technikailag biztosan megvalósítható.

És hogy melyik fog elterjedni? Az első szerintem semmiképpen, bármennyire is szimpatikus nekem, úgyhogy marad a másik három közül valamelyik. De hogy melyik, azt nem tudom (és csak remélni tudom, hogy nem a negyedik).

http://www.futurebook.net/content/does-drm-mean-google-have-already-won-ebook-war

Könyvekbe temetve

Egészen pontosan: az Encyclopaedia Britannicákba, és a kezemben egy iPad van - azt hiszem, ennél többet nem is akarhatok az élettől:-)  A fényképeket Túry Gergely, az interjút pedig Serf András  készítette a HVG számára (a teljes interjú itt olvasható). Köszönet mindkettőjüknek. Öröm volt velük beszélgetni és fényképeztetve lenni.

Kattintson a képekre nagyításért!

A mecénástól a Branda Calypsoig

Az i. sz. 1000. év utáni évszázadok irodalmát az jellemezte, hogy „mindenekelőtt elmondásra vagy hallgatóság előtti elmondásra szánták”, állapítja meg Marcel Thomas, a Francia Nemzeti Könyvtár Kézirattárának vezetője, és ez kihatott a formára is:  a szerzőknek célszerű volt versben megfogalmazni a gondolataikat, hogy könnyebben meg lehessen jegyezni (ami egy modern, olvasásra szánt műnél persze nem szempont). A film vagy még inkább a rádió mint hasonlaton keresztül tudhatjuk a legjobban megérteni, hogy „mit jelenthet... az irodalmi alkotások... olyan közvetítése, amely nem az írott gondolatok... útján keresztül megy végbe”.
Másfelől a forma kihatott a „szellemi jogok” érvényesítésére is, ugyanis a szerző választhatott, hogy vagy féltékenyen őrzi a művét, és akkor viszont senki nem hall róla; vagy pedig közzéteszi, és akkor elveszíti felette az ellenőrzést. Úgyhogy számára az volt a legjobb megoldás, ha talált egy mecénást. Ami másként fogalmazva azt jelenti, hogy „szerzői jogdíjat teljes egészében a mű első, és csupán egyetlen példányból álló 'kiadásába' kellett beleépíteni”, mutat rá Thomas. De emellett persze kérhetett pénzt azért is, hogy megtanítsa másoknak is a művét; vagy hogy eladott egy másolatot belőle. Vagyis még amennyiben abból indulunk is ki,hogy aki alkot, az anyagi ellenszolgáltatást is vér érte (mint ahogy ez számos esetben nem igaz), akkor is több, különböző megoldás közül lehet választani, és ennek megfelelően a nyomtatás elterjedésével megjelenő, hagyományos copyright is csupán az egyik, nem pedig az egyetlen lehetőség.
A másik tanulság pedig az, hogy nem mintegy a reprodukció hogyanja sem, és ha nem olyan, csupán kevesek által elérhető eszközök segítségével történik, mint amilyen a nyomdagép, hanem például a megfelelő mnemotechinkák elsajátítását követően mindenkinek a rendelkezésére áll, úgy a tartalom feletti ellenőrzés jellege is megváltozik. Chris Andreson az Ingyen! című könyvben említi a brazil „slágergyáros” Branda Calypsot, amely CD-it egy-egy koncert előtt „minden utcasarkon” kapni lehet. Ezek „a helyi DJ-k saját, helyi stúdiójában készülnek”, és bár a bevételből az együttes nem részesül, semmi kifogásuk nincs a dolog ellen, mivel a koncertjeik promóciójának tekintik. Amivel kapcsolatban Anderson máshelyütt azt mondja, hogy „a zeneiparnak mindig is a fellépések jelentették a legjövedelmezőbb részét”. Például a Rolling Stones bevételeinek 90 százaléka származott a 2000-es évek elején ebből. Azaz: a zeneipar problémája nem feltétlenül azonos az előadóművész problémájával, és ugyanez érvényes a könyvekre is: a kiadótulajdonos Tim O'Reilly egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az író ellensége nem a [könyv]kalózkodás, hanem az ismeretlenség.”
Nagyon leegyszerűsítve tehát azt mondhatnánk, hogy míg sem a szerző, sem pedig az olvasó (hallgató, fogyasztó) nem hagyható ki a modellből a történelem folyamán semmikor (hiszen nélkülük értelmetlenné válna az egész), a hivatásos közvetítőre: zenemű- vagy könyvkiadóra például még abban az esetben sincs feltétlenül szükség, ha azt akarjuk, hogy az alkotó kapjon valamit a munkájáért. Úgyhogy kíváncsi lennék rá, hogy a tartalmak elektronikussá alakulását követően milyen megoldás fog elterjedni: olyan-e, amilyen már volt, és mondjuk a valahai mecénások helyét a korporációk veszik át (ennek minden előnyével és hátrányával együtt); vagy valami egészen új következik.
De hogy más lesz, mint most, azt teljesen biztosra veszem.

Tlön és Mledzsansz

Borges Tlön, Uqbar, Orbis Tertius című novellájában elmondja, hogy miként bukkan rá az 1917-es Anglo-American Cyclopediában, amely csupán a „szó szerinti és ráadásul ügyetlen utánnyomása” lenne az 1902-es Encyclopaedia Britannicának”, egy képzeletbeli világról szóló rövid összefoglalóra az Uppsala szócikk után a XLVI. kötet legvégén. Ez a kötet a többi, forgalomban lévő példánytól eltérően 917 helyett 921 oldalból állt, írja Borges, és egy Alan White nevű amerikai filozófus azóta nem csupán azt mutatta ki, hogy ha az Uqbar szócikk nem is, de a Cyclopaedia - ellentétben az általános meggyőződéssel – azért valóban létezett. hanem azt is, hogy Borges állításával ellentében nem a tizedik, hanem a kilencedik Encyclopaedia Britannica kiadás utánzata volt, és ennek megfelelően nem az volt a gerincén olvasható, hogy „TOR-UPS” (ahogyan Borges állítja), hanem az, hogy „TOT-UPS”. De ennek ellenére is UPSALA szócikkel ért véget a 917. oldalon, és a következő kötet ismét csak a borgesi leírással összhangban tényleg az Ural-altáji nyelveket tárgyaló szócikkel kezdődött.
Viszont az Encyclopaedia Britannicának a novellában szereplő tizedik kiadása a valóságban tartalmaz egy olyan szócikket, is, amely a szintén nagyon is valóságos Cyclopaediában nincs benne, és amely Urt, „az egyik legfontosabb korai babilóniai várost” mutatja be. Innentől nem nehéz észrevenni bizonyos párhuzamokat. Egyfelől azt, hogy mint ahogy a valóságban az egyik kötetből hiányzik egy szócikk, a novella szerint a másik kötetben egy betoldás van. Másfelől az Uqbarról szóló leírásban említett létező helynevek: Khorasszán, Örményország, Erzerum Szmerdisz, a szélhámos varázsló és perzsa király említésével Borges nagyjából el is helyezi a valós világ térképén a képzeletbeli Uqbart. Ugyanekkor a novella szerint „Hume egyszer s mindenkorra megállapította Berkeley érveiről, hogy a legcsekélyebb ellenvetést se tűrik, de a legcsekélyebb meggyőző erő sincs bennük. A Földre vonatkozóan teljességgel érvényes ez a vélemény, de Tlönben teljességgel hamis”, állítja Borges, és ebből a szempontból ez a képzeletbeli világ ugyanúgy az ellentéte a valóságosnak, mint ahogyan Tlönt, illetve a Tlönről szóló szócikket tekintve az „eredeti” Encyclopaedia Britannica” meg az „ügyetlen utánnyomás” is egymás ellentétei.
Nem folytatom. A lényeg mindenképpen az, hogy „az uqbari irodalom fantasztikus jellegű, és... eposzai, legendái sose a valóságról szólnak, hanem két képzeletbeli tartományról, Mledzsanszról és Tlönről”. Vagyis Tlön – Mledzsansszal [Mlejnas] együtt – csupán egy képzeletbeli hely lakosai által megalkotott fikcióban létezik. És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, bár itt még két képzeletbeli tartományt említ a szöveg, innentől kezdve csupán Tlönről olvashatunk: az ottaniak vallásáról, filozófiájáról, az általuk beszélt nyelvek sajátosságairól; az átlátszó tigrisekről meg a vértornyokról és végül arról is, hogy különböző országokban kezdtek tlöni tárgyak feltünedezni azt követően, hogy a nashville-i könyvtárban előkerült a Tlöni Első Lexikon negyven kötete. Aminek nem csupán az lett az eredménye, hogy „a valóság... szinte nyomban engedni kezdett, és nem is egy ponton”, hanem az is, hogy Mledzsanszról viszont mintha mindenki elfeledkezett volna Borgest is beleértve, aki a novella címébe sem vette bele. Az általam ismert szakirodalom sem foglalkozik vele.
Eames Demetrios amerikai képzőművész a „három dimenziós történetmesélés” nyújtotta lehetőségeket kihasználva azt „térképezi fel”, hogy a Kcymaerxthaere nevű képzeletbeli világ hol érintkezik a miénkkel. Én viszont annak a feltérképezésére készülök, hogy miként érintkezik a tlöni valóság a miénkkel; milyen tárgyak , történetek, emlékek, jegyzetek, töredékek szivárogtak át. Maga Borges is említ a fentebbi negyven kötet mellett egy, a tlöni ábécé betűivel díszített iránytűt meg egy apró, fényes fémkúpot mindössze akkora átmérővel, „mint egy játékkocka éle”, tehát miért is ne folytatnám ezt a játékot. Méghozzá annyira komolyan véve, amennyire csak lehet, és elkezdem felkutatni az eredetileg Tlönből származó dolgokat: erős a gyanúm például, hogy Borges a Képzelt lények könyvében valójában egyes ottani állatokat is leír. És minden bizonnyal vannak olyan tárgyak is, amelyek közvetlenül onnét származnak. Az első ilyen szerintem a jelenleg a Yale ritka könyv gyűjteményében MS 408-as jelzettel nyilvántartott Voyninch-kézirat, hiszen mi más is magyarázhatná, hogy ilyen tökéletesen megfejthetetlen és idegen a számunkra.

A nap csillagászati képe 2005. január 22-én: egy lap a Voynich-kéziratból

A Homokkönyv enciklopédiája

„Részint a lexikonoknak köszönhetjük a társadalomban immár általánosan elterjedt fölvilágosultságot”, olvasható a Nagy Francia Enciklopédia bevezetésében, amely valamivel később azzal folytatódik, hogy egy teljes és átfogó leírás létrehozásához „meg kellett jelölnünk a természete alkotó és az embereket érdeklő lények távoli vagy közeli kapcsolatait; a gyökerek és az ágak szövevénye révén meg kellett mutatnunk, hogy lehetetlen jól megismernünk az egésznek néhány részletét, ha nem emelkedünk sok más részhez”. És így tovább egészen addig bezárólag, hogy a korábban megjelent enciklopédiákon „bár nem érződik... átfogó lángelme, legalább munkáról és ismeretekről tanúskodnak” még akkor is, ha ezen vállalkozás idején már mérhetetlenül több tudás állt az emberiség rendelkezésére, mint korábban bármikor. Elvégre mostanra megjelent az „igazi filozófia”, a „végtelen mindenség mértana” meg a kísérleti fizika...
Ám az Enciklopédia megértése – állítja D' Alembert még mindig a bevezetésben – ennek ellenére sem kíván előzetes ismereteket, és ez nagy előnye. Mint ahogyan az is, hogy képes helyettesíteni a „művelt ember” könyvtárát - még ha a tudósét nem is váltja ki. Persze éppen elég merész elképzelés ez is a teljes emberi tudást legalább egy bizonyos szinten felölelő Könyvről, és innentől két irányba indulhatunk tovább: vagy arra, amerre Borges is; vagy pedig az ellenkezőbe.
Borges legalább kétszer foglalkozott a témával: közülük a Bábeli könyvtár a közismertebb. Ebben egy olyan világot ír le, ahol hatszög alakú szobák sora húzódik beláthatatlan távolságokba, és eközben „minden hatszög minden falának öt polc felel meg; minden polcon harminckét azonos nagyságú könyv, minden könyv négyszáztíz oldalas, minden oldalon negyven sor, minden sorban mintegy nyolcvan fekete betű... [és] az ortográfiai jelek száma huszonöt”. És mivel mindegyik itt található könyv mindegyik másiktól különbözik, kiszámítható,hogy a filozófus Quine kifejezésével élve valóban „hipercsillagászati számosságú” különböző példány kell, hogy legyen belőlük: mintegy 100 az 1 milliomodikon, és ha valaki elég ideig keresni, akkor meg fogja találni például a saját életrajzát is minden létező és nem létező nyelven, illetve ezeknek minden lehetséges hamisítást, ferdítést, félreértést, elírást és hazugságot tartalmazó verzióját is.
Ehhez viszonyítva a Francia Enciklopédia egyáltalán nem tűnik különösebben átfogónak vagy nagyra törőnek.
Ráadásul ott van a szintén Borges által írt Homokkönyv is. Ez azzal kezdődik, hogy „a vonal végtelen számú pontból áll, a sík rengeteg vonalból, a térfogat a síkok végtelenjéből”, és ez segít ha megérteni nem is, de legalább értelmezni azt a könyvet, amelynek a történet szerint végtelen számú lapja van, és ahol két lap között mindig ott van egy harmadik is (és azért hívják Homokkönyvnek, mert „sem [ennek] a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége”, mondja Borges). Ennek megfelelően viszont nem szenved a Bábeli Könyvtárra érvényes korlátozásoktól sem: egy ebben szereplő életrajz bármilyen (akár végtelenül) hosszú is lehet, mint ahogy azok lehetnek a különböző létező vagy nem létező nyelveken írott, különböző módokon hamis, téves és hazug verziói is. Itt már nem 100 az egymilliomodikon verzió van, hanem tényleg a szó szoros értelemben végtelenül sok, és ezen a ponton akár a Francia Enciklopédia is az eszünkbe juthat, amely olyan büszkén említi a végtelen mennyiségek mértanának a megismerését, és amely mégsem elég a Homokkönyv teljes és mindent felölelő tudásának az eléréshez. Az ilyesmi ugyanis legfeljebb egy Borges-novellában lehetséges (ahol lehetséges a Homokkönyv is).
Úgyhogy érdemesebb a másik irányba indulnunk: a Borgeshez hasonlóan a mágikus realizmus módszereivel dolgozó Milorad Pavic Kazár szótára például már csupán az állítólag valaha létező eredeti szótárnak „csak a morzsáit” tartalmazza, „miként az álomból is csupán a szem káprázata marad”, de már az állítólagos eredeti Lexicon Cosri sem vállalkozott többre, mint arra, hogy „azoknak a személyiségeknek az életrajz-kódexe” legyen, „akik bármilyen módon megmutatkoztak, ha futólag is, a kazár birodalom egén”. De a Francia Enciklopédiával ellentétben még ez az állítólagos eredeti sem foglalkozott a növény- vagy az állatvilág, a dugókészítés vagy a kémiai laboratórium, a takács-szövőszék vagy a méhészkedés leírásával meg a korpuszkularitás, az építészet és az érzetek mibenlétének meghatározásával. És a módszert tekintve hasonlóan a töredékességen alapul bármilyen írásmű: ez is ugyanúgy, mint akár a leghosszabb regény.

MCV

Kattintson a képre nagyításért!

Uqbari szörnyek

Borges azt írja a Képzelt lények könyve előszavában a valós állatkertet összevetve azzal, amelyben a képzeletbeliek találhatóak, hogy „ennek a másodiknak... elvileg népesebbnek kellene lennie, mint az elsőnek, hiszen egy-egy szörny tulajdonképpen több valóságos lény összekapcsolása, a kombinatorika lehetőségei pedig végtelenek... csakhogy más az igazság; szörnyalakjaink – Istennek hála – eleve holtan jönnének a világra”, mivel csupán „elenyésző részük mozgatja meg a képzeletet”. Később pedig annyit tesz hozzá, hogy ha komolyan venné a címet, akkor Hamlet dán királyfi mellett a pontot, a kockát és az isten fogalmát is fel kellene sorolnia a képzelt lényeket tárgyalva – de persze nem teszi.
Az uqbari képzelt lények könyve esetében kissé más a helyzet, és ez minden bizonnyal arra vezethető vissza, hogy az uqbariak felfogása meglehetősen különbözik a miénktől, még ha emberek is abban a biológiai értelemben, hogy emberi fejük, szemük és nemzőszerveik vannak (azért éppen ezt a hármat említem, mert az uqbari kánon is elegendőnek tartja ezt a három dolgot kiemelni, amikor azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mitől ember valaki). Vagyis miként arra egy helyütt Borges is rámutatott – hozzávetőleg annyira emberek, mint Ádám és Éva volt vagy éppen az elkárhozott lelkek. Viszont a velünk való hasonlóságaik ellenére sem fogadják például el a dualizmust: számukra a dolgok egyáltalán nem olyan egyértelműek mint nekünk. Szent könyvükben a Biblia almájához hasonlóan szerepel például egy fantasztikus gyümölcs, ám ennek attól függően változik a hatása, hogy ki eszik belőle és mikor. És hasonlóképpen: valószínűleg az sem lenne világos a számukra, hogy miért kell az embert ellentétpárokban leírni. Ők ugyanis meg vannak róla győződve, hogy miként az újszülött meg az aggastyán, ugyanúgy például a férfi és a nő között is számtalan átmenet létezik; és szeretik a test-lélek kérdést hasonlóképpen egy kontinuum mentén elképzelni (és ez biztos vagyok benne, hogy Borgesnek tetszene). Egy eretnek, ám meglepően népszerű szektájuk pedig a test és lélek szembeállítás helyett egy olyan hármasságot használ, amelyben sem a testnek, sem a léleknek nincs helye (és helyette az árnyékot, a múltat és a lehetségest tartják a fő összetevőknek). Ezt a felfogást igencsak nehéz lenne anélkül részletesebben is ismertetni, hogy közben bele ne bonyolódnánk az uqbari teológusok legfeljebb a témával foglalkozó szakértők számára érdekfeszítő vitáiba. Úgyhogy ehelyett  érjünk is rá inkább az ottani képzelt lényekre még akkor is, ha valójában a képzeletbeliség kategóriája az ottaniak számára – miként az eddigiek alapján már sejthető – korántsem a valóságtól olyan jól lekülönülő kategória, mint akár még Borgesnél is, aki úgy vélte, hogy a lehetséges (vagy legalábbis elképzelhető) szörnyekről elmondható, hogy „csupán elenyésző részük mozgatja meg az emberi képzeletet”.
Bár a Képzelt lények könyvében is szerepelnek különös teremtmények: a peritonok például félig szarvasok és félig madarak – és napsütésben emberi árnyékot vetnek. Az uqbariak azonban ennél sokkal különösebb lényeket is ismernek, és beszámolnak például egy uralkodójukról, akinek az árnyéka az Anud volt: ez a mitikus szörny azért élte túl a Vízözönt, mert éppen olyan mélyen aludt, hogy semmit sem tudott arról, hogy mi történik a való világban. Mint ahogy arról az apró, szivárványszínű halról sem, amely egész idő alatt körülötte keringve szólongatta, és amely a fentebbi eretnek szekta szerint valójában a része: ugyanúgy hosszá tartozik, mint az alvás közben szorosan lezárt szemei.
Egy másik eretnek szekta szerint egyenesen ő álmodja még mindig magát Uqbart is az uralkodóval együtt; Tlönt és Mlejnast azonban, amelyek az uqbariak által elképzelt helyek, nem. És ismert az a hagyomány is, mely szerint ezen két utóbbi országban (kontinensen, világban – kinek hogyan tetszik) is található egy-egy alvó szörnyeteg, és mindegyik a másikat álmodja – és persze ha csupán egyetlen pillanatra felriadna valamelyikük, akkor megszakadna a létezés gyűrűje, és az ébredés nem az öntudatra, hanem a halálra ébredés lenne. Eközben pedig némely fővárosi tudósok azt is elképzelhetőnek tartják, hogy nem is csak három, hanem 137 vagy éppen végtelenül sok világ létezik ugyanannyi, a másik valóságáról álmodó szörnnyel. És végül a krónikák tudnak egy olyan királyról, akinek a létének ugyanúgy a része volt egy szám (talán a 137-es), mint ahogy az árnyékunk is hozzánk tartozik (noha sem nem a testünk, sem nem a lelkünk), vagy éppen egy másik  uralkodónak az Anud.
Ami egyben rávilágít az uqbari szörnyek (és ezen keresztül az uqbari gondolkodás) azon sajátosságára is, hogy nem csak azonos kategóriába tartozó dolgok kapcsolódhatnak össze – és innentől kezdve az egész borgesi bestiárium meglehetősen szegényesnek tűnhet a számunkra, hiszen az abban szereplő lények mindössze egyfajta biológiai kombinatorikus játék eredményei. Uqbarban azonban semmi akadálya sincs annak, hogy egy szörny ne csupán emberarcú és bikatestű legyen (vagy éppen fordítva, mint ahogy Dante képzelte a minotauroszt), hanem összeállhat egy emberből, egy, a bolygók látszólag megjósolhatatlan  mozgására vonatkozó számításból meg egy különleges, szintén a fantasztikum világába tartozó gyümölcs ízéből. Vagy összeállhat egy, az uqbari központi könyvtár gyűjteményében található könyv apokrif Özönvíz-leírásából meg egy olyan, apró, szivárványszínű halból, amely száz évenként egyszer szólal meg, de aki végighallgatja a szavait, az meghal vagy megbolondul, és így legfeljebb találgathatunk azzal kapcsolatban, hogy miről beszél.
Vagy egy metafizikai fogalomból (mondjuk az istenhitből, a jóságból, a kötelességből) és annak a korsónak az árnyékából, amelybe az Özönvíz elvonultakor a maradék vizet felfogták, hogy legyen mivel locsolgatni az alvó Anud bőrét, és az így ne száradjon ki, és a szörny ne ébredjen fel a fájdalomra, és így tovább.
Borges egyik kedvenc költője, Milton azt írja az Elveszett paradicsomban, hogy a fénykoronát viselő Halál teste egybeolvad az árnyékával. Az uqbari felfogás szerint ebben semmi csodálatos sincs: inkább az lenne a meglepő, ha nem így történne. Viszont abból a világból nézve, ahol az Anud ugyanúgy hozzátartozik a mindennapokhoz, mint nálunk az ember árnyéka a tűző napon, a mi valóságunk látszik nagyon is különösnek.

Friedrich Justin Bertuch 1790-ben kezdte kiadni a Biderbuch für Kindert, és a tizenkettedik, utolsó kötet 40 évvel később, 1830-ban jelent meg. Összesen 1185 oldalon és összesen 6000 illusztrációval. Ezek a Bertuch-féle szörnyek persze szegényesnek hathatnak az uqbariakhoz képest, ám az ottaniakat mégis álmélkodásra késztetnék: nekik ugyanis – érthető módon – eszükbe sem jutna, hogy a szörnyeket meg lehet próbálni lerajzolni.

A tökéletes Alef

Egy Charles Asselineau nevű 19. századi, nem igazán ismert francia szerző (akinek a neve leginkább Baudelaire-rel kapcsolatban szokott felbukkanni) írt egy elbeszélést A muzsikus pokoljárása címmel. Ebben egy olyan zeneszerzőről van szó, akinek „egyszerre kell hallania a világ összes zongoráján jól vagy rosszul megszólaltatott zeneműveit” (hogy Enrique Vita-Matast idézzem).
Az ötlet több irányba fejleszthető tovább: a muzsikus, aki nem csak a zongorát, hanem a világ összes hangszerét hallja; vagy pedig az ember (a kém, hétköznapi halandó, háziasszony, bárki), aki az összes kimondott szót. De hallhatná egyszerre az összes valaha kimondott szót is (azokat is, amelyek egy olyan nyelven hangzottak el, amelyet ma már nem ért és nem beszél senki; és azokat is, amelyeket még nem létező nyelveken fognak egyszer, a távoli jövőben kimondani), és így tovább. Ugyanezt persze eljátszhatnánk egy festővel is (az összes kép); egy fényképésszel (értelemszerűen az összes fénykép); egy operatőrrel (az összes film); egy parfümkészítővel (aki hangok vagy képek helyett minden illatot vagy minden szagot érez) vagy éppen egy borkóstolóval is.
Ehhez képest Borges az Alefben egy olyan „dolgot” vagy jelenséget – nevezzük talán így – ír le a 19. lépcsőfok alatt, amelyben „a világegyetem minden helye megtalálható, de tisztán és minden oldalról láthatón”. A kiindulási pont pedig az elbeszélés szerint az, hogy egy bizonyos Carlos Argentino Daneri: A Föld című verses műve „a bolygó leírását” foglalta volna magába. A történet idején Daneri már elkészült néhány résszel: például azzal, amely Queesland államról szól; az Ob folyó egy néhány km hosszú részének, valamint egy Veracruztól északra található gáztartály és egy, a „híres brightoni antikvárium” mellett található gőzfürdő leírásával meg néhány más helyével. Ezeket Borges a jelek szerint teljesen ötletszerűen válogatta ki, és ez persze valójában már az Alefre utal, de még mielőtt erre kitérnék, hadd játsszam el azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha valaki – pontosabban valakik – megvalósítanák Daneri tervét.
Borges Tlönnel kapcsolatban említi, hogy „Alfonso Reyes beleunt ebbe a kicsinyes detektívrobotba [a tlöni enciklopédia után], és azt javasolja, hogy fogjunk össze, lássunk munkához, és mi írjuk meg közösen a sok és vaskos kötetet” (mint ahogy egyébként valójában  tényleg így jött létre – már amennyire a fikció esetén a „létrejönni” kifejezés használható – Tlön is). Miért is ne tehetnénk ugyanezt ezt egy szintén az egész világ bemutatását megcélzó leírással is. Nem kell más hozzá, mint egy világméretű, olyan önkéntesekből álló szervezet, amelynek tagjai vállalják, hogy versbe szedve elkészítik egy adott terület (egy utca vagy egy könyvesbolt vagy egy kereszteződés) leírását. Aztán elég az egyes műveket a megfelelő földrajzi koordinátákhoz kell kapcsolni a Google Maps segítéségével (amely minden bizonnyal kellőképpen borgesi konstrukció ahhoz, hogy megfeleljen a céljainknak), és innentől kezdve lenne egy olyan térképünk (és persze valóságleírásunk), amely versekből épülne fel – ha adott esetben mégoly rosszakból is, mint Daneri versei.
Ami persze egyfajta teljességet jelent, bár legalább ugyanolyan messze van a tökéletes leírástól, mint a Borges által leírt Alef egy „totális Aleftől”. Ugyanis a novellában az Alef egy olyan „kis tarka, szivárványló gömb... amely szinte elviselhetetlenül” ragyog, az „átmérője két vagy három centi”, és ennek ellenére is tartalmazza az egész világűrt: „nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával”, és „egyetlen pillanatban sok-sok millió gyönyörű vagy borzasztó eseményt” lehet rajta keresztül megfigyelni (valójában az összeset).
Itt a novellában egy meglehetősen hosszú – és meglehetősen félrevezető – lista következik ezekről az eseményekről (vagy inkább dolgokról). Borges előbb kijelenti, hogy „megoldhatatlan a fő kérdés: a végtelennek akár csak részleges felsorolása”, majd pedig éppen ezt teszi: „mozgalmas tenger”; labirintus (amely valójában London); egy „kör alakú, szikkadt földdarab” a járdán; „domború egyenlítői sivatagok”; „Invernessben egy asszony” és annak „vadul lobogó” haja meg „büszke alakja”; mellrák, „egy adrogüéi villában Plinius első, Philemon Holland-féle fordításának egy példánya”, és „egyszerre minden oldal minden betűje”, így tovább éppen olyan kuszán és véletlenszerűen, mint amilyen kuszák és véletlenszerűek a Daneri által tervezett elbeszélő költemény elkészült részletei. „Szédület fogott el és sírtam mondja a felsorolás végén Borges -, mert szemeim látták ezt a titkos és sejtelmes tárgyat, amelynek nevét bitorolják az emberek, de amit soha ember nem látott: a megfoghatatlan világegyetemet”.
Ám ezzel nem csak az a gond, hogy a novella szerint Daneri persze már jóval Borges előtt látta mindezt; és nem is csak az, hogy a leírások lényegében ugyanúgy a Földre szűkítik le a „mindenség” értelmezését, mint ahogy Daneri is kizárólag a Földet akarta megverselni, de a csillagokat és galaxisokat nem.
Hanem legalább ugyanilyen mértékben az is, hogy valójában két problémával van dolgunk: egyfelől azzal, hogy nem sűríthető be minden – fogalmazzunk talán így – az összes, a Világegyetemmel kapcsolatos kép egy ilyen kis térrészbe anélkül, hogy ne veszne el közben majdnem minden információ. Másfelől pedig amennyiben ez a sűrítés valamiképpen mégis lehetséges lenne, még mindig nem lennénk képesek felfogni a látottakat: ugyanúgy nem, mint ahogy azzal sem boldogulnánk, ha ugyanarra a vetítővászonra egyszerre végtelenül sok filmet vetítenénk nekünk. Ami egy ember számára még csak nem is értelmetlen kuszaságnak tűnne, hanem sejtésem szerint leginkább egyenletes szürkeségnek: hiszen végtelenül sok film esetén a vászon minden egyes pontjára végtelenül sok fekete, fehér vagy bármilyen más színű képpont jutna, és ez esetben a csoda megtörténtéhez: az összes film egyszerre történő látásához (vagy éppen Borgesnél a „megfoghatatlan világegyetem” érzékeléséhez) a fantasztikus mozi (vagy éppen az Alef) mellett egy nem kevésbé fantasztikus képességekkel felruházott emberre is szükségünk lenne. Hacsak nem élünk azzal a feltételezéssel, hogy amennyiben a 19. lépcsőfokot egy darab összehajtogatott zsákvásznon fekve figyeljük, az valamiféle belső átalakulást eredményez bennünk, de számomra jóval valószínűbbnek tűnik, hogy Borgesnek egyszerűen nem jutott eszébe eltűnődni a fentebbieken.
Mint ahogy valószínűleg azon sem, hogy az Alef lehetne ennél jóval (sőt, mérhetetlenül) univerzálisabb is. Túl ugyanis azon, hogy teljesen felesleges volt valamiféle fizikai kiterjedéssel rendelkező entitásként leírni (nyugodtan állíthatta volna róla Borges, hogy egy végtelenül kicsiny kiterjedésű pont, amely mégis mindent magában foglal – ez sem lett volna lehetetlenebb, viszont jobban illett volna az egész mögött meghúzódó metafizikai koncepcióhoz), eljátszhatott volna azzal a gondolattal is, hogy az Alef ne csak az aktuális jelen egy állóképszerű pillanatát mutassa meg, hanem a teljes múltat is. Meg persze az ugyancsak teljes jövőt, mert ez a Borges-féle verzió azzal, hogy mindössze a jelenre korlátozódik, ugyanúgy távol áll a teljességtől, mint  Asselineau muzsikusa, aki csupán a zongorákat hallotta – de a hegedűket, orgonákat és minden más lehetséges hagyományos vagy egzotikus hangszert viszont nem.
És ezzel még mindig nincs vége, ugyanis egy fiktív Alef kiterjedhetne nem csupán a létező, de az összes lehetséges világokra is. Ennek az érzékeléséhez és felfogásához egy, még a borgesi Alefet érzékelni képes lénynél is mérhetetlenül tökéletesebbre lenne szükség – és ezen a ponton eszünkbe juthat a Borges által olyannyira kedvelt Berkeley, aki szerint „esse est percipi”, vagyis: létezni annyi, mint észlelve lenni, és aki úgy vélte, hogy Nigel Warburton angol filozófus megfogalmazásával élve „Isten minden tárgyat állandóan észlel, ezért a világ akkor is létezik, amikor földi halandó nem észleli”. És ami azt illeti, egy istennél kevésbé tökéletes lény képtelen is lenne ez a végső Alefet minden részletében felfogni.
Borges ugyan egészen biztosan nem a fentebbi logika alapján állítja az elbeszélés végén, hogy „a Garay utcai Alfe hamis Alef volt”, de azért lehet ebben az állításban valami. Hiszen legalább ugyanolyan tökéletlen és nem teljes, mint Daneri tervezett elbeszélő költeménye. Vagy mint maga az Alefről szóló borgesi elbeszélés.

Borges, a jövő könyvtára meg a krokodil

Alberto Manguel a The Library at Night c. könyvében részletesen beszámol róla, hogy miként épít fel egy valahai istálló helyén egy saját könyvtárat valahol Franciországban, és ha Virginia Woolf annak idején a saját szoba szükségességéről írt, akkor én most a saját könyvtár szükségessége mellett érvelek. Elvégre az író szükségképpen olvasó is (bár az olvasó nem szükségképpen író).
Egy közkönyvtár pedig soha nem lehet olyan személyre szabott, mint a saját könyvtár – és ennek megfelelően nem is lehet olyan nagy mértékben az ember énjének (vagy legalábbis választásainak, érdeklődéseinek, elfogultságainak és gyengeségeinek) visszatükröződése. Az általam összeállított könyvtárat már csak az is különlegessé teszi, hogy minden egyes könyv megvásárlása, lévén végesek a rendelkezésemre álló pénzforrások, szükségképpen egy másik könyvről való lemondást is jelentik – olyan sajátosság ez, amellyel a Washingtoni Nemzeti Könyvtárnak nem kell szembenéznie (vagy legalábbis nem ilyen formában). Amúgy pedig ezáltal egy saját könyvtár leginkább az Alexandriai Könyvtár előtti korszak könyvgyűjteményeire emlékezetet: ezek Manguel szavaival élve amennyiben nem hivatalos iratgyűjteményekként szolgáltak, úgy nem voltak mások, mint „egy-egy ember olvasmányainak privát gyűjteményei”, és ez túlságosan kevés könyvet jelentett ahhoz, hogy az olvasónak soha ne kelljen visszatérnie a korábbi olvasmányaihoz.
Alexandriában viszont úgy tervezték, hogy a Föld össze írott művét fogják összegyűjteni. Ptolemaiosz tudósai szerint ez mintegy kétszáz (vagy esetleg ötszáz) ezer tekercset jelentett, ráadásul az Alexandriai Könyvtár mai értelemben véve nem is annyira könyvtár, mint inkább kutatóközpont volt, és nem olyan hely, mint ma: ahová tudósok járnak kutatni.
Manguel a sajátját valahai középiskolája: a Colegio Nacional de Buenos Aries könyvtára mintájára képzelte el, és részletesen leírja, hogy nap közben az egyik oldalon a szomszéd tyúkjaira lát rá, a másikon pedig a templomra (amelyhez valaha az ő háza is tartozott). De aztán éjszaka minden más lesz, és idézi Walter Benjamint, aki viszont Hegelt idézi, aki szerint „Minerva baglya csak akkor kezd repülni, amikor leszáll a sötétség”. Ennek megfelelően Manguel is rengeteg időt tölt esténként a könyvei között. Ehhez képest Montaigne (az ő három kötetben megjelent esszéire most, írás közben is rálátok) viszont azt mondta, hogy nap közben igen, de utána alszik, mert mert addigra a teste éppen eleget szenvedett az elme időtöltései miatt, és bizonyos értelemben hozzám is ez a megoldás áll közelebb. A térbeli hasonlóságokon túl persze nincs túlságosan sok egybeesés a kettőnk magánkönyvtárai között: mindkét esetben a magasban, Montaigne-nek a vártorony emeletén, nekem a családi házunk padlásán található a könyvtáram. És hozzá hasonlóan – kissé más okokból ugyan, de -  éjszaka én sem szívesen megyek fel: a könyvtáram kulcscsomójáról kis elemlámpa lóg, az egyetlen villanykörte ugyanis túlságosan gyenge ahhoz, hogy odafent akár csak nap közben is bevilágítsa a könyvespolcokat.
Ám így sem szoktam megtalálni, amit keresek. Igaz, túlságosan nagy a rendetlenség, és az újabb és újabb könyvekkel együtt csak rosszabbá válik a helyzet. Másfelől viszont talán abban az értelemben mégis Manguelhez állok közelebb, hogy egy gyors becslés alapján úgy számolom, hogy a dolgozószobámban, ahol az éjszakáim egy részét is töltöm, jelenleg is mintegy ezer könyv lehet. Azaz mintha csak a fenti könyvtár miniatűr mása venne körül mind nap közben, mind pedig éjszakánként, és évekre elegendő olvasmányom lenne akkor is, ha immár egyetlen újat sem vásárolnék, és évekig ki sem mozdulnék innét.
Megnyugtató tudat.
Az viszont kevésbé megnyugtató, hogy a padláson felhalmozott könyvek végig-, illetve újraolvasásához egészen biztosan nem lenne elég a hátralévő életem, és akkor még nem is említettem az igazi könyvtárakat. Akár a gödöllőit vagy az Akadémiait, amelyekbe rendszeren járok, akár pedig mondjuk a Széchényit, ahol fiatal koromban, még egyetem előtt dolgoztam raktárosként. Ezek – egyébként nem különösebben meglepő módon –  jóval nagyobb mennyiségű tudást tartalmaznak, mint ami egy ember (bárki) számára elérhető.
De egy pillanatra még hadd kanyarodjam vissza a saját könyvtáramhoz. A családi házunk padlását az előző tulajdonos be akarta építeni, hogy majd ott lakjon az egyik gyerek, de aztán máshogy alakult. Soha sem fejezték be a munkálatokat, és azóta, hogy közel tíz éve megvettük, mi is csak a tetőt szigeteltük le, hogy védjük a könyveket a hidegtől meg a nedvességtől. A betonra pedig ócska padlószőnyeget terítettünk, és most azon állnak a könyvespolcok, és műanyag fólia borítja az egészet a por ellen. Amúgy pedig ide kerül fel minden más is, amire már nincs szükségünk, de még nem dobjuk ki: régi számítógépek és monitorok; feleslegessé vált szekrény; bőrönd gyerekjátékokkal tele... Nem wunder-, hanem trivialkammer: nem különösebben felemelő hely még nap közben sem, amikor viszonylag világos van. De még így jóval több tudást tartalmaz, mint amire valaha is szükségem lehet (noha közelről sem mindent, amit esetleg tudni akarok). És ez csak az első lépés.
A második pedig az, amikor Borges egy olyan univerzumot ír le a Bábeli Könyvtár című novellájában, amely nem csupán több, de – legalábbis egyes feltételezések szerint – minden, adott keretek között megjeleníthető információt magába foglal (meg persze minden értelmetlen karaktersorozatot is ugyanúgy). Vagyis a Bábeli Könyvtár ebben az értelemben mintegy az Alexandriai kiterjesztése: ez utóbbi ugyanis – a történelem folyamán talán először – nem speciális könyvgyűjtemény akart lenni, hanem egy olyan, amely minden írott tudást magába foglal, és ezáltal mintegy átértelmezte a könyvtár addigi céljait is, amely aztán látszólag Borgesnél teljesedik ki.
Nem mintha a Bábeli Könyvtárban nem lenne nagyon is könnyű gyenge pontokat, sőt, logikai hibákat találni. Például a leírás szerint vannak benne WC-k, és vannak benne fülkék, ahol a könyvtáros állva alhat; étkező helyekről viszont nem hallunk. Mint ahogy azt sincs okunk elhinni, hogy a lokális megfigyelésből (mely szerint minden könyv pontosan 410 oldal hosszú) az következne, hogy ebben az egész könyvtár-univerzumban sincsenek sokkal rövidebb vagy sokkal hosszabb művek. Egy „totális bábeli könyvtár” magába foglalná a borgesi homokkönyvet is, amely viszont – többek között - tartalmazna minden, a Bábeli Könyvtárban előforduló művet is. Eközben nem csak a Borges által emlegetett ortográfiai jeleket használhatná, hanem kezdve az olyan rendszereken, ahol egyfajta bináris kód szolgál az írás alapjául (illetve a bináris kód különféle változatai, ahol a 0-t és az 1-et a végtelen számú különböző írásrendszerben végtelen számú különböző módon jelölik), és befejezve azokon az ábécéken, amelyek végtelen számú írásjelből épülnek fel: valahogy úgy, ahogyan ismét csak Borgesnél Funes, az emlékező állt neki újra elnevezni a számokat – mindegyiknek saját, különálló nevet adva (és el is jutva több, mint 20 ezerig). Egy ilyen rendszer legfeljebb Berkeley istene számára lenne megtanulható, de ez elvileg nem kellene, hogy kizárja, hogy az ezzel az írásrendszerrel készült művek mindegyike is megtalálható a totális bábeli könyvtár” polcain. Ugyanúgy, mint ahogyan mondjuk a Voynich-kézirat minden lehetséges változata is (és némi iróniával akár azt is kérdezhetnénk, hogy nem éppen a Voynich-kézirat léte a bizonyíték-e amellett, hogy mindaz, amit a fentebbiekben leírtam, nem holmi képzelődés, hanem maga a valóság).
Ám még ha így lenne is, a Bábeli Könyvtár még mindig nem lehetne teljes: ugyanis értelemszerűen csak az írott forrásokat foglalhatja magába. Viszont a különböző szobrokat, festményeket, filmeket és mindazokat a további megoldásokat nem, amelyek az írástól eltérő módon és a valóság egy kissé más vetületét jelenítik meg. Ad absurdum akár azt is mondhatnánk, hogy az Alexandriai vagy éppen a Bábeli Könyvtár legfeljebb önmagához képest lehet teljes (vagy totális, ha úgy jobban tetszik), de nem a Világmindenséghez viszonyítva.
Márpedig ez a megkülönböztetés az írás és a dolgok (tárgyak) között, nem biztos, hogy indokolt, és nem biztos, hogy az utóbbiakat érdemes kirekeszteni a világ számunkra fontos részéből. George Steiner ugyan arra panaszkodik, hogy az 1600-as évek óta „a szavak világa összezsugorodott. A transzfinit számokról nem beszélhetünk másként, csak matematikailag”, és általában véve is az egész modern világrendszer (merthogy nem csupán a tudományosság, de a festészet vagy a zene is) a szó ellen hat, hiszen „hallatlanul nehéz egy Jackson Pollock-festményről vagy Stockhausen egy-egy kompozíciójáról értelmes dolgokat mondani”. Ez azonban félreértés: sem az Utolsó vacsora, sem egy Gesualdo-mű nem írható le szavakkal, és a matematika esetében nem történt más, mint elérhetővé vált egy korábban megközelíthetetlen terület, és a középkor vége óta ha nem is a szó, de az írott szó (mindenféle más, de hasonlóképpen írott jelrendszerekkel kiegészítve) éppen hogy teljesen meghatározóvá vált – és mindez többek között azért lehetséges, mett a nyomtatásnak köszönhetően a szövegek sokszorosítása (bármilyen más dolog sokszorosításához képest) hallatlanul egyszerűvé vált, ám ugyanez a folyamat a többi, az érdeklődésünkre számot tartó tárgy esetében nem játszódott le. Azokra gondolok itt, amelyek a  tipikusan középkor végi (bár vannak antik előfutárai) és tipikusan európai kuriozitások kabinetjében: a wunderkammerben találhatóak. A talán első, ilyen fantasztikus gyűjteményt bemutató ábrázolás Ferrante Imperato 1599-es Historia Naturaléjából származik, és egy olyan helyiség látható rajta, amelyben még a mennyezetet is különleges halak, rákok és egy kitömött krokodil mellett más, egzotikus, kipreparált lények borítják. Lejjebb madarak, és általában véve is van itt minden: botanika, zoológia meg alkémia is.
A könyvek pedig nem elkülönítve, egy könyvtárban, hanem a kép jobb oldalán, egy szekrényben kapnak helyet, mintegy kiegészítve a többi ritkaságot és kuriózumot. Elvégre egy ilyen 17. századi wunderkammerben tényleg minden ritkaság és érdekesség megtalálható volt a szobroktól, festményektől és az óraszerkezetektől kezdve a „távoli földekről” származó tárgyakig, tehát miért éppen a könyvek hiányoztak volna. Nem véletlen, hogy jó néhány későbbi nagy természettudományos múzeum kezdte pályafutását ilyen kollekcióként egészen a modern múzeum archetípusának tekinthető British Museumig bezárólag.
De a hasonlóságokat azért nem szabad túlbecsülni: a wunderkammerben kontextusából kiragadva és legfeljebb egy szűk réteg számára hozzáférhető módon mutatták be az érdekességeket, melyektől azt várták, hogy kicsiben bár, de valamiképpen majd az egész világot leképezik: hogy mikrokozmoszként a makrokozmosz másolatai lesznek. Akárcsak a modern könyvtár a tudásé.
Ezt a gondolatot tovább víve Manguel azt mondja, hogy „amennyiben a könyvtár a világ tükörképe, úgy a katalógus pedig a tükör tükörképe”. Kétségtelenül költői kép, valójában azonban mindkettő valamiféle redukció csupán: a katalógusban bejegyzés mindössze utal egy önmagánál jóval komplexebb és teljesebb dologra: magára a könyvre.
Hasonlóképpen. a Bábeli Könyvtárat – még a legtotálisabb formájában is – csupán valamiféle szegényes tervszerűsítésnek tekinthetjük. Elvégre nem tartalmaz mást, mint betűket (és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy 25 ortográfiai jelet használ-e, mint Borges Bábeli könyvtársa vagy megszámlálhatatlanul sokat). Egy valóban teljes bábeli rendszernek asz összes könyv mellett minden elképzelhető és legalább elvileg lehetséges tárgy (dolog és élőlény vagy legalább valahai élőlény maradványa) minden lehetséges verzióját is tartalmaznia kellene, mintha valamiféle végtelen kiterjedésű wunderkammer lenne. Nem csak azt a kipreparált krokodilt, amely Imperatonál központi helyet foglal el a képen, hanem egy olyan krokodilt is, amely a megszólalásig hasonlít ugyan hozzá, de a szíve helyén egy egy öklömnyi gyémánt; egy zsugorított emberfej vagy éppen ennek a szövegnek egy változata található arany lapra írva, kőbe vésve, kínai írásjelekkel stb. Meg egy olyat is, amely bár máskülönben a megszólalásig hasonlít az előbbi krokodilra, ám sokkal-sokkal nagyobb, és ezért kitömött testében egy könyvtárat (kocsmát, bordélyt) rendeztek be; és egy olyat is, amely szinte mindenben hasonlít erre az óriáskrokodilra azzal a különbséggel, hogy száz éven keresztül minden nap felolvasnak előtte egy olyan verset, amely kizárólag erre az alaklomra íródott, és utána rögtön el is égették... meg sem kísérlem az összes lehetőséget felsorolni, hiszen akkor beszélnem kellene egy olyan verzióról is, ahol minden nap egy a betűvel kezdődő verset olvastak fel – meg egy olyanról, amelynek minden nap egy szonettet; vagy egy a betűvel kezdődő szonettet – és így tovább. Ehhez képest a Bábeli Könyvtár határozottan szegényesnek tűnik az egyszerűen a betűk kombinációin alapuló, hipercsillagászati számú, de mégiscsak korlátozott lehetőségeivel. És ennek a korlátozottságnak a felismerése elvezet ahhoz a kérdéshez is, amely miatt úgy érzem, hogy érdemes volt ezt az egészet megírnom. Ahhoz, hogy miként érdemes elképzelni (vagy legalább megpróbálni elképzelni) a „jövő könyvtárát”.
Egy Korby Parmell nevű szerző néhány évvel ezelőtt tanulmányt írt „a wiki mint wunderkammer” címmel, és ebben azt fejtegette, hogy míg a wiki kollaboratív wunderkammer, addig a blog lényegében a modern kor személyes kuriozitás kabinetjének a megfelelője, és ez szerinte jól megmagyarázza, hogy a Wikipédiában például miért nem (vagy nem csak) a hagyományosan fontos dolgok találhatóak meg, hanem mindazok is, amelyeket az emberek érdekesnek tartanak. Hiszen miért is foglalkoznának mással a saját szabad idejükben. És ugyanerre vezethető vissza az is, hogy számos sikeres és népszerű blog (szóljon bár technikáról, képzőművészetről vagy vagy tudományról) valójában nem más, mint kuriozitásgyűjtemény.
Másfelől viszont a blog (a wikihez hasonlóan) első sorban szövegből áll, amit legfeljebb kép (esetleg mozgókép) meg hang egészít ki, és ellentétben a valahai kuriozitás-kabinetekkel, tárgyak éppúgy nem találhatóak benne, mint ahogy rendszerint a könyveken kívül egy mai könyvtárban sem. Viszont miközben az előbbi esetben szükségképpen van így (elvégre egy fizikailag létező dolgot nem lehet feltölteni az internetre), az utóbbi esetben eljátszhatunk azzal, hogy mi lenne, ha átértelmeznénk az eddigi (vagy legalábbis az utóbbi századokban jellemző) elképzeléseinket a tudásról és a tudás tárolásáról. Mert tökéletesen megértem ugyan Manguelt, amikor arról ír, hogy mennyire központi szerepet játszik az életében a könyvtár (mint ahogy annak idején Borgesében is vagy annak ellenére, hogy nem szándékozom nevetségessé válni amiatt, hogy hozzájuk mérem magam, az én éltemben is). De ebből nem következik, hogy nem lehetséges egy olyan modell, ahol a leírt információ mellett hasonlóan fontos szerep jut annak is, hogy milyen megérinteni egy szobrot vagy éppen milyen egy krokodil bőrének a tapintása. Hiszen egy dolog leírása ugyanúgy nem azonos magával a dologgal, mint ahogy a katalógus sem a könyvtárral, és a könyvtár sem maga a világ, bármennyire is szeretnénk olykor azt képzelni. Azaz ilyen tudás soha sem lesz megszerezhető a könyvtárban – hacsak át nem értelmezzük a fogalmát, és olyan hellyé nem változtatjuk, ahol a könyvek mellett valódi tárgyak is vannak. Éppen úgy, mint a wunderkemmerben annak idején.

Lepkék és szülők

A filozófus David Hume azt vetette fel a 18. században, hogy a lepkéknél a két egymást követő generációja soha sem találkozik, hiszen közéjük „ékelődik a hernyó és a báb állapot” (hogy a demográfus Herwig Brig demográfus megfogalmazását vegyük kölcsön). Azaz: az információátadás itt kizárólag az adott generáció egyszerre élő tagjai között lehetséges, és ebből a helyzetből két módszer jelenthet kiutat. Az egyik az élettartam olyan mértékű megnövelése, hogy a szülők még éljenek, amikor az utódok kibújnak a bábból; a másik a továbbadandó információ külső, az éppen élő példányoktól függetlenül létező hordozóra való rögzítése. Az első nélkül persze nem lehetséges a második sem, hiszen ha nem tanítják meg rá, akkor az utódok nem lesznek képesek elolvasni az elődök üzenetét.
Bár az emberek esete kissé más, nem különösebben meglepő módon nálunk eddig két nagy „információátadási áttörésre” került sor. A kőkorszakban az átlagéletkor 20 év volt, és ez azt jelentette, hogy a nők csupán 5-8 éven keresztül szülhettek. Tehát ez egy olyan kor volt, amikor „a demográfiai feltételek nem kedveznek a szellemi felfedezések generációk közötti továbbadásának”, mondja Birg. Ugyanis a szülők és gyerekek túlságosan rövid ideig éltek egymás mellett.
Valójában azonban a lepkehasonlat itt kimondottan felréveztető, hiszen az emberek esetében nem egyszerre hal meg az egész nemzedék, és így nem is ez jelenti az igazi gondot. Hanem az, hogy aki csupán néhány évig felnőtt, annak nincsen elég ideje nagy mennyiségű információ begyűjtéséhez és feldolgozáshoz, és ezért egyszerűen nincs mit tovább adnia nem csak a saját, legfeljebb néhány éves gyerekének, de a törzsben élő serdülőknek sem, akiknél alig idősebb. Úgyhogy azért volt alapvető fontosságú, amikor az átlagéletkor 30-35 évre nőtt. Elvégre innentől kezdve 5 helyezett 15, sőt, akár 20 felnőtt éve volt az embereknek, és ez szinte azonnal elvezetett a fémmegmunkálás, az írás és egyéb komplex tevékenységek megjelenéséhez.
Az írás pedig megfelel a második fázisnak, amikor az információkat tőlünk független hordozóra rögzítjük, és ezzel párhuzamosan meg tudjuk tanítani a visszafejtését is a következő generációnak. Ez utóbbihoz elengedhetetlen, hogy elég hosszú ideig éljünk, de ezen túl az információátadás szempontjából teljesen mindegy, leszünk-e még nagy- vagy éppen dédnagyszülők is.
Hogy a harmadik fázis mi lesz, nem tudom – és ami azt illeti, nem is vagyok biztos benne, hogy lesz még ahhoz fogható előrelépés, mint amilyen az élettartam megnövekedés, illetve az írás megjelenése volt.

Egy végső Wikipédia felé?

Amikor a Google más szolgáltatókhoz hasonlóan magyarul is elérhetővé tette a levelező programját, a keresést stb. , akkor két előfeltevésből indult ki. Abból, hogy az olyan, közepes nagyságú nyelvek felhasználóit is érdemes elszippantani, mint amilyen a miénk (mert összességükben ezek is hatalmas piacot jelentenek); illetve abból, hogy mindössze statikus fordításra van szükség. Azaz elég egyszer beírni a megfelelő file-ba a „save as...” helyett, hogy „mentés másként”, és innentől kezdve nem kell foglalkozni vele. Ami persze azt jelenti,hogy innentől kezdve minden statikus szöveget használó felhasználói felülettel rendelkező alkalmazás a  magyar alkalmazások riválisává válik: a gmail a freemail-nek; a facebook az iwiwnek, és így tovább.
Ez volt az első fázis, most pedig a második elején tartunk: a Chrome nevű böngésző például  felajánlja, hogy lefordítja az adott oldalt magyarra, és bár ezt egyelőre nevetségesen rosszul csinálja, néhány éven belül minden bizonnyal elfogadható minőségű lesz a végeredmény (mint ahogy már ma is egészen jól működik a németről vagy franciáról angolra történő fordítás).
Innentől kezdve viszont a magyar hír site-ok a BBC-vel, a CNN-nel meg a hasonlókkal lesznek kénytelenek versenyezni. Ad absurdum ugyanis a böngészők (vagy az, mi felváltja őket) automatikusan fogják fordítani a szövegeket, és így nem lesz értelme annak, hogy egy magyar hírportál egyszerűen átvegye a külföldi beszámolót.
Ez azonban nem szükségképpen fogja azt eredményezni, hogy az itthoniak feleslegessé válnak – elképzelhető olyan modell is, ahol a helyi szolgáltatók elkezdenek egyfelől a jóval regionális(abb) hírekre koncentrálni, hogy megőrizzék olvasóikat (én is szívesen tájékozódnék arról, hogy egy olyan utcában, amelyen naponta végig megyek, mikor szerelik fel a régóta tervezett jelzőlámpákat); illetve felértékelődhet a „hozzáadott érték” szerepe. Mivel az a magyar portál szempontjából nem hír, amit bárhol el lehet olvasni, ezért szakértőket fog megkérdezni az adott témával kapcsolatban; háttéranyagot állít össze; sajátos és összetéveszthetetlen stílust alakít ki, és így tovább. Azzal kapcsolatban persze csak találgatni lehet, hogy ez mennyire lesz képes megtartani az olvasókat.
És persze az is érdekes problémához fog vezetni, hogy a Wikipédiában ma számos olyan szócikk található, amely különböző nyelveken, de többé-kevésbé eltérő formában, stílussal, tartalommal és hivatkozásokkal érhető el. Miként a szócikk-fordítással foglalkozó Wikipédia-oldal is leszögezi, „ugyanazt témát különböző nyelveken eltérő módokon lehet szerkeszteni, [és] nem szükségképpen egymás fordításai” az így létrejövő változatok.
Innentől kezdve többféle irányba indulhatunk.

• Vagy megtartjuk a különböző verziókat, és a fordítón mint afféle interfészen keresztül olvasva a Wikipédiát adott eseteben számos, egymástól többé-kevésbé eltérő verzió között választhatunk (kérdés, hogy mi alapján)
• vagy pedig el fog kezdődni a különböző változatok egységesítése, és végül csupán egyetlen szócikk marad (ismét csak kérdés, hogy milyen szempontok szerint)
• és persze az is elképzelhető, hogy egyes szócikkeket egységesíteni fognak, míg lesznek olyanok is, amelyeket jellegük miatt nem.

De semmiképpen sem lesz egyszerű a dolog.

http://en.wikipedia.org/wiki/Non-English_Wikipedias/TextToTranslate

Az exemplartól a kronologikus információtárolásig

Richard Dawkins angol evolúcióbiológus Folyam az Édenkertből című könyvében foglalkozik között „a szeret mindet valóra vált” című lánclevéllel is. Ebben – a jó néhány másolási mutáció eredményeként – olyan sorok olvashatóak, mint például: „Ezt a levelet nem atta ki a kezéből 96 órán belül. Végül, amint elhatározta, legépelte a levelet, és vet egy új autót. Ne pénzt külgy. Ne feledkez meg erről, mert hat”, és így tovább.

Ez jó példa arra,hogy a másolás hibákat eredményezhet, és az ebből fakadó problémákat a nyomtatás előtt úgy próbálták csökkenteni az egyetemek, hogy bevezették az exemplar intézményét. Vagyis kizárólag „ellenőrzött és gondosan átvizsgált kéziratokat” volt szabad másolásra kölcsön adni, írja A könyv születésével kapcsolatban a Lucine Febvre – Henri-Jean Martin szerzőpáros. A másolatról pedig tilos volt újabbakat készíteni, és így elírások megjelenhettek ugyan a szövegben, de nem halmozódhattak fel – ellentétben mondjuk a sok lépésen keresztül torzuló dawkinsi lánclevéllel.

A nyomtatás persze nem vezetett el a hibátlan szöveghez, de innentől kezdve a különböző példányokba nem különböző (mint az exemplarnál), hanem ugyanaz a hiba került bele. Ez, miként korábban már szó volt róla, a textutális stabilitás alapfeltétele, amely nélkül viszont nem lenne lehetséges modern értelemben vett tudomány (mivel a pontosan továbbadott mérési eredmények hiányában nem lehetne megismételni a kísérleteket).

A következő lépés pedig minden bizonnyal az volt, amikor David Gelernter számítógéptudós azt a kérdést vizsgálta meg, hogy a hagyományos, lényegében papír alapú, „nyomtatáskori irodát” utánzó desktop-metaforát mivel lehetne lecserélni, és arra jutott, hogy érdemes lenne egyfajta „időutazást” bevezetni,. Ugyanis így lehetővé válna, „hogy helyreállítsunk bizonyos kontextusokat a múltból”, és „kronologikus információtárolást” valósítsunk meg.

Azaz ha egy műnek sem a címére, sem a szerzőjére nem emlékszünk, csak arra, hogy mikor láttuk, akkor Gelernter rendszere egyszerűen rekonstruálná az adott időpont körülményeket (mondjuk azt, hogy 1995 tavaszán hogyan nézett ki a desktopunk, mi volt rajta stb.), és ez alapján találnánk meg, amit kerestünk. Miközben az ilyesmi a valós életben nem lehetséges, a cybertérben nagyon is az, és persze már van is ilyenre példa. Például az, ahogy a Wikipédia vagy éppen a Google Dokumentumok megőrzik az előző változatokat is, és ezáltal módunk nyílik rá, hogy a későbbieket össze tudjuk hasonlítani a korábbiakkal, és ez persze a hibajavítás szempontjából is előrelépés. Elvégre innentől kezdve azt is pontosan meg tudjuk mondani, hogy hol és mikor „mutálódott” a szöveg.

Ugyanúgy, mint ahogy a nyomtatás megjelenése előtt nem létezett textuális stabilitás, a számítástechnika elterjedése előtt nem volt lehetséges kronologikus információtárolás. Azaz az utóbbi két információkezelési forradalom: a könyvnyomtatás és a számítástechnika egyaránt tökéletesen új dolgokat tett lehetővé, és ha arra gondolunk, hogy Gutenberg találmányának milyen alapvető és mindent átformáló, előre nem látott következményei voltak, akkor legalábbis elképzelhető, hogy a kronologikus információtárolás is komoly változásokhoz fog vezetni.