Uqbari szörnyek

Borges azt írja a Képzelt lények könyve előszavában a valós állatkertet összevetve azzal, amelyben a képzeletbeliek találhatóak, hogy „ennek a másodiknak... elvileg népesebbnek kellene lennie, mint az elsőnek, hiszen egy-egy szörny tulajdonképpen több valóságos lény összekapcsolása, a kombinatorika lehetőségei pedig végtelenek... csakhogy más az igazság; szörnyalakjaink – Istennek hála – eleve holtan jönnének a világra”, mivel csupán „elenyésző részük mozgatja meg a képzeletet”. Később pedig annyit tesz hozzá, hogy ha komolyan venné a címet, akkor Hamlet dán királyfi mellett a pontot, a kockát és az isten fogalmát is fel kellene sorolnia a képzelt lényeket tárgyalva – de persze nem teszi.
Az uqbari képzelt lények könyve esetében kissé más a helyzet, és ez minden bizonnyal arra vezethető vissza, hogy az uqbariak felfogása meglehetősen különbözik a miénktől, még ha emberek is abban a biológiai értelemben, hogy emberi fejük, szemük és nemzőszerveik vannak (azért éppen ezt a hármat említem, mert az uqbari kánon is elegendőnek tartja ezt a három dolgot kiemelni, amikor azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mitől ember valaki). Vagyis miként arra egy helyütt Borges is rámutatott – hozzávetőleg annyira emberek, mint Ádám és Éva volt vagy éppen az elkárhozott lelkek. Viszont a velünk való hasonlóságaik ellenére sem fogadják például el a dualizmust: számukra a dolgok egyáltalán nem olyan egyértelműek mint nekünk. Szent könyvükben a Biblia almájához hasonlóan szerepel például egy fantasztikus gyümölcs, ám ennek attól függően változik a hatása, hogy ki eszik belőle és mikor. És hasonlóképpen: valószínűleg az sem lenne világos a számukra, hogy miért kell az embert ellentétpárokban leírni. Ők ugyanis meg vannak róla győződve, hogy miként az újszülött meg az aggastyán, ugyanúgy például a férfi és a nő között is számtalan átmenet létezik; és szeretik a test-lélek kérdést hasonlóképpen egy kontinuum mentén elképzelni (és ez biztos vagyok benne, hogy Borgesnek tetszene). Egy eretnek, ám meglepően népszerű szektájuk pedig a test és lélek szembeállítás helyett egy olyan hármasságot használ, amelyben sem a testnek, sem a léleknek nincs helye (és helyette az árnyékot, a múltat és a lehetségest tartják a fő összetevőknek). Ezt a felfogást igencsak nehéz lenne anélkül részletesebben is ismertetni, hogy közben bele ne bonyolódnánk az uqbari teológusok legfeljebb a témával foglalkozó szakértők számára érdekfeszítő vitáiba. Úgyhogy ehelyett  érjünk is rá inkább az ottani képzelt lényekre még akkor is, ha valójában a képzeletbeliség kategóriája az ottaniak számára – miként az eddigiek alapján már sejthető – korántsem a valóságtól olyan jól lekülönülő kategória, mint akár még Borgesnél is, aki úgy vélte, hogy a lehetséges (vagy legalábbis elképzelhető) szörnyekről elmondható, hogy „csupán elenyésző részük mozgatja meg az emberi képzeletet”.
Bár a Képzelt lények könyvében is szerepelnek különös teremtmények: a peritonok például félig szarvasok és félig madarak – és napsütésben emberi árnyékot vetnek. Az uqbariak azonban ennél sokkal különösebb lényeket is ismernek, és beszámolnak például egy uralkodójukról, akinek az árnyéka az Anud volt: ez a mitikus szörny azért élte túl a Vízözönt, mert éppen olyan mélyen aludt, hogy semmit sem tudott arról, hogy mi történik a való világban. Mint ahogy arról az apró, szivárványszínű halról sem, amely egész idő alatt körülötte keringve szólongatta, és amely a fentebbi eretnek szekta szerint valójában a része: ugyanúgy hosszá tartozik, mint az alvás közben szorosan lezárt szemei.
Egy másik eretnek szekta szerint egyenesen ő álmodja még mindig magát Uqbart is az uralkodóval együtt; Tlönt és Mlejnast azonban, amelyek az uqbariak által elképzelt helyek, nem. És ismert az a hagyomány is, mely szerint ezen két utóbbi országban (kontinensen, világban – kinek hogyan tetszik) is található egy-egy alvó szörnyeteg, és mindegyik a másikat álmodja – és persze ha csupán egyetlen pillanatra felriadna valamelyikük, akkor megszakadna a létezés gyűrűje, és az ébredés nem az öntudatra, hanem a halálra ébredés lenne. Eközben pedig némely fővárosi tudósok azt is elképzelhetőnek tartják, hogy nem is csak három, hanem 137 vagy éppen végtelenül sok világ létezik ugyanannyi, a másik valóságáról álmodó szörnnyel. És végül a krónikák tudnak egy olyan királyról, akinek a létének ugyanúgy a része volt egy szám (talán a 137-es), mint ahogy az árnyékunk is hozzánk tartozik (noha sem nem a testünk, sem nem a lelkünk), vagy éppen egy másik  uralkodónak az Anud.
Ami egyben rávilágít az uqbari szörnyek (és ezen keresztül az uqbari gondolkodás) azon sajátosságára is, hogy nem csak azonos kategóriába tartozó dolgok kapcsolódhatnak össze – és innentől kezdve az egész borgesi bestiárium meglehetősen szegényesnek tűnhet a számunkra, hiszen az abban szereplő lények mindössze egyfajta biológiai kombinatorikus játék eredményei. Uqbarban azonban semmi akadálya sincs annak, hogy egy szörny ne csupán emberarcú és bikatestű legyen (vagy éppen fordítva, mint ahogy Dante képzelte a minotauroszt), hanem összeállhat egy emberből, egy, a bolygók látszólag megjósolhatatlan  mozgására vonatkozó számításból meg egy különleges, szintén a fantasztikum világába tartozó gyümölcs ízéből. Vagy összeállhat egy, az uqbari központi könyvtár gyűjteményében található könyv apokrif Özönvíz-leírásából meg egy olyan, apró, szivárványszínű halból, amely száz évenként egyszer szólal meg, de aki végighallgatja a szavait, az meghal vagy megbolondul, és így legfeljebb találgathatunk azzal kapcsolatban, hogy miről beszél.
Vagy egy metafizikai fogalomból (mondjuk az istenhitből, a jóságból, a kötelességből) és annak a korsónak az árnyékából, amelybe az Özönvíz elvonultakor a maradék vizet felfogták, hogy legyen mivel locsolgatni az alvó Anud bőrét, és az így ne száradjon ki, és a szörny ne ébredjen fel a fájdalomra, és így tovább.
Borges egyik kedvenc költője, Milton azt írja az Elveszett paradicsomban, hogy a fénykoronát viselő Halál teste egybeolvad az árnyékával. Az uqbari felfogás szerint ebben semmi csodálatos sincs: inkább az lenne a meglepő, ha nem így történne. Viszont abból a világból nézve, ahol az Anud ugyanúgy hozzátartozik a mindennapokhoz, mint nálunk az ember árnyéka a tűző napon, a mi valóságunk látszik nagyon is különösnek.

Friedrich Justin Bertuch 1790-ben kezdte kiadni a Biderbuch für Kindert, és a tizenkettedik, utolsó kötet 40 évvel később, 1830-ban jelent meg. Összesen 1185 oldalon és összesen 6000 illusztrációval. Ezek a Bertuch-féle szörnyek persze szegényesnek hathatnak az uqbariakhoz képest, ám az ottaniakat mégis álmélkodásra késztetnék: nekik ugyanis – érthető módon – eszükbe sem jutna, hogy a szörnyeket meg lehet próbálni lerajzolni.