METI a Mátrixban

Robin Hanson amerikai gondolkodó szerint amennyiben szimulációban élünk, úgy megváltoznak a játékszabályok, és másként érdemes viselkednünk. Az egyes feltételezéseket illetően persze tévedhet, viszont a kérdéskör mindenképpen továbbgondolásra érdemes, mert egy, az eddigiektől eltérő METI-koncepcióhoz is eljuthatunk (ahol a METI azt jelenti, hogy üzenetküldés idegen civilizációknak).
Hanson abból indul ki (hogy az egyszerűség kedvéért egy korábbi blogbejegyzésemet idézzem), hogy „mivel egy szimuláción alapuló világ nagyobb valószínűséggel szűnik meg egyik pillanatról a másikra, mint egy igazi (mivel bármikor kikapcsolhatják, mint egy megunt számítógépes játékot), ezért ’kevésbé kell törődni a saját, illetve az emberiség jövőjével, és inkább a mának kell élni’ benne. Eközben pedig érdemes szórakoztatónak lennünk, mert máskülönben a szimuláció létrehozója ugyanúgy törölhet minket az általa létrehozott valóságból, mint ahogy egy szappanoperából kiírják az érdektelen mellékszereplőt”.
Amivel szemben felvethető, hogy

• hátha éppen az „átlagos” életút az érdekes a hipotetikus teremtőknek; illetve, hogy
• hátha mi nem is cél, hanem csupán melléktermék vagyunk – mert mondjuk egy működő ökoszisztémát akartak csak létrehozni, amelyben mi afféle melléktermékként jelentünk meg.
• Vagy éppen csupán arra voltak kíváncsiak, hogy bizonyos paraméterek mellett miként fog kinézni egy univerzum, de nem volt céljuk értelmes élet létrehozása (és az ennek megfelelően ismét epifenoménnak tekinthető).

Ráadásul elsőre valószínűtlenebbnek tűnik azt feltételezni, hogy

• léteznek értelmes idegen lények, mint azt, hogy
• léteznek, és eközben ők kreálták azt az univerzumot is, amelyben élünk (elvégre ebben az esetben két, egymástól független, nem 1 valószínűségű dolog szorzatáról van szó).

Persze csak elsőre.  A hagyományos SETI is abból indul ki, hogy egyrészt vannak más értelmes lények; másrészt ezek folytatnak számunkra észlelhető tevékenységet; sőt, esetleg éppen nekünk üzengetnek is. Mindez mintha azt jelentené, hogy valószínűbb, hogy léteznek, mint az, hogy léteznek és aktív tevékenységet is folytatnak; az pedig a legvalószínűtlenebb, hogy ez utóbbit azért tennék, hogy velünk lépjenek kapcsolatba. Csak éppen mivel semmit sem tudunk sem róluk, sem a céljaikról és motivációikról, kissé olyan a fentebbi, „valószínűségen” alapuló érvelés, mintha azt mondanánk, hogy valószínűbb, hogy léteznek zökék, mint az, hogy léteznek, és eközben állatok is. Értsd: amennyiben valamiről nem tudunk semmit (márpedig zökét még senki sem látott), úgy valószínűséget sem tudunk rendelni hozzá. Vagy kissé másként fogalmazva: nem az számít, hogy mi mit gondolunk valószínűnek, hanem az, hogy mi a valóság, és éppen ez az, amiről jelen esetben fogalmunk sincs. Buckminster Fuller annak idején úgy fogalmazott, hogy „néha azt gondolom, hogy egyedül vagyunk. Néha azt gondolom, hogy nem. Mind a két gondolat egyformán megrázó”. A jelenlegi tudományos felfogás megosztott ezzel kapcsolatban: vannak a földönkívüli civilizációk létében hívők – és vannak, akik ugyanilyen határozottan utasítják el a lehetőségét. A SETI persze marginális helyzetben van, mondjuk, az asztrobiológiához képest, és még a SETI-hez képest is marginalizált helyzetben van annak a kérdésnek a vizsgálata (sőt, gyakorlatilag nem is létezik), hogy vajon egyfajta, értelmes entitás által létrehozott univerzumban élünk-e. Feltehetően azért, mert erősek a vallási áthallások – ami viszont nem teszi indokolttá a mellőzését még akkor sem, ha egyfelől személy szerint nem hiszem, hogy igaz lenne a „mátrixhipotézis”, másfelől pedig nem tartom szerencsésnek a vallás és a természettudományok összekapcsolását.
Viszont nem az az érdekes, hogy nekem mi az amúgy szükségképpen megalapozatlan véleményem (mint ahogy az is megalapozatlan lenne, ha azt gondolnám, hogy számítógépes szimulációban élünk). Hanem az, hogy egy teremtett univerzumban – már amennyiben nem csupán melléktermékek vagyunk, hanem célok is – lehetne némi esélyünk megtalálni a mesterséges alkotás jeleit, amennyiben a minket körülvevő valóságot létrehozó, hipotetikus lény így látná jónak. Carl Sagan Kapcsolat című könyvében a pi-be van elrejtve az utalás: a számjegyeit 11-es (vagyis egy prímalapú) számrendszerben leírva „a transzcendens számban mélyen meghúzódó, váltakozó mintákká összeálló számjegyekből, nullák alkotta mezőben feltűnő egységekből egy kör formálódott ki”. Ez, lévén meglehetősen valószínűtlen, reményre adhat okot még akkor is, ha bizonyosságra azért nem. Hiszen példának okáért egy olyan multiverzumban, amelynek egymástól független világmindenségeiben (melyekből végtelenül sok van) minden lehetséges dologé s minden lehetséges kombináció (végtelenül sokszor) bekövetkezik, miért is ne fordulhatna elő egy ilyen is?
Mindenesetre egy ilyen esetben sokan gondolnák azt, hogy valóban mesterséges univerzumban élünk, és ezen a ponton ki is terjeszthetnénk a METI-t.
Vagyis eltűnődhetnénk azon, hogy miképpen tudnánk üzenetet küldeni nem csak egy, a mi világmindenségünkben élő, hipotetikus idegen civilizációnak, de ennek a hasonlóképpen hipotetikus univerzumkreátornak is.
Ami valójában két probléma: az egyik az, hogy mit:

• mi legyen az üzenet tárgya; a másik pedig az, hogy 
• hogyan juttassuk „célba” az üzenetet.

Ami az előbbit illeti, nekem jó ötletnek tűnne például előbb minél részletesebben felderíteni a minket körülvevő „világ” működését és szerkezetét, majd pedig az erről készült leírást továbbítani, ezzel jelezve, hogy értjük, miről van szó – elvégre, ha nem gondolnánk, hogy van egy címzett, akkor minek tennénk ezt, és ő/az ebből talán már kitalálná, hogy tudunk róla. Különösen, amennyiben képesek lennénk közben egy, a Sagan-félre emlékeztető „üzenetre” bukkannunk.
Majdhogynem ennél is nagyobb probléma viszont maga az üzenetküldés módja. Mint ahogy a hagyományos METI-nél is az egyik gyenge pont, hogy vajon az, aki fogja, érteni fogja-e az üzenetünket (vagy legalább rájön-e arra, hogy az mesterséges jelsorozat), hasonlóképpen kérdéses az is, hogy milyen formában jelezzünk. Az 1800-as években még senkinek sem jutott volna az eszébe rádiójeleket alkalmazni, és egyáltalán nem biztos, hogy egy esetleg nálunk sokkal idősebb civilizáció számára nem kézenfekvőbb valami mást keresni?
Egy mesterséges univerzum esetében pedig az is bonyolítja a helyzetet, hogy nem mindegy, hogy valójában milyen értelemben mesterséges. Az alábbiakban a helyzet egyértelműbbé tételére egy egyszerű tipológiát vezetek be, ahol a „c” azt jelenti, hogy teremtett (created):
c0: természetes eredetű univerzum; ma leginkább ebből szoktunk kiindulni
c1: mesterséges, fizikailag létező univerzum – egy Ted Harrison nevű amerikai kutató például olyan modellt dolgozott ki, ahol valamiféle „szuperkozmológusok” (hogy John D. Barrow megfogalmazását vegyem kölcsön) irányítottan tenyésztenek ki új, az élet számára kedvezőbb világmindenségeket (és a miénk finomra hangoltságára is ez lenne a magyarázat)
c2: számítógépes szimuláció – ez lényegében a „Mátrix-elképzelésnek” felel meg. Ami többek között abban különbözik a c1-től, hogy ott az új világmindenség megteremtésével az alkotók ugyanúgy elveszítik azzal a kapcsolatot, mintha egy hidrogénnel töltött lufit engednének el, és legfeljebb egyirányú kommunikáció lehetséges benne: ők előre beleírhatják nekünk a fizikai állandókba, a pi számjegyeibe vagy bárhová máshová, hogy „ti mesterségesek vagytok” (mi pedig majd hátha meg tudjuk fejteni). Egy c2 esetében azonban elképzelhető ugyan, hogy a szoftveres univerzumfabritátor megteremtette ugyan a világunkat, de aztán magára hagyta – viszont az is elképzelhető, hogy nem. Itt tehát legalábbis van értelme megpróbálkozni a neki szóló METI-vel.

Az újraolvasás korának vége

„A regény elkerüli a fennköltet, és az érdekest keresi."
Mason Cooley

Mark Twain gonoszkodó megjegyzése szerint „klasszikus az, amit mindenki dicsér, de senki sem olvasott”, és ez alapján az irodalmi műveket, illetve a regényeket (az „irodalmit” itt besoroló, nem pedig minősítő értelemben használna) akár kategóriákra is oszthatjuk.
John Sutherland említi a How to Read a Novel-ben, hogy a Defoe-féle Robinson eredeti címe az volt, hogy „A York-i tengerésznek, Robinson Crusoe-nak az élete és meglepő és különös kalandjai, aki huszonnyolc évig élt egyedül egy lakatlan szigeten Amerika partjainál, az Oroonoque nevű nagy folyó torkolata közelében; a partra egy hajótörés következtében kerülvén, melyben rajta kívül mindenki az életét veszítette. Egy kiegészítéssel arról, hogy miként szabadították meg kalózok. Saját maga leírásában.”
Na jó, mondhatnánk, ez még az az időszak volt, amikor a korszak legnagyobb költője, Alexander Pope didaktikus tankölteményben tárgyalta az esztétika mibenlétét. Sutherland pedig azt mondja, hogy a Robinson eredeti címe azért ilyen hosszú, mert amikor megjelent, akkor még nem létezett a mai értelemben vett a könyvcsomagolás-ipar: a borítón olvasó szinopszist például csak a 20. század elején találta fel egy Gelett Burgess nevű költő és karikatúrista. Mostanra viszont a külső már olyan fontossá vált, hogy egy keménytáblás regénynél a költségek egynegyedét viszi el borító és a kötés.
Ugyanaz, ami szükségessé tette ezt, elvezetett az „Oprah effektushoz” is: ha Oprah Winfrey, amerikai egyik legnépszerűbb tévés személyisége ajánlott egy könyvet a könyvklubjában, akkor az általában meg sem állt az egy millió eladott példányig. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ez jó dolog – és persze azt sem, hogy ez rossz. Hanem csupán annyit, hogy ez a fülszöveghez meg a látványos borító képhez hasonlóan nem a tájékozódást teszi lehetővé. Ez, tekintettel arra, hogy évente hány művet adnak ki, nem is lenne lehetséges: az új regények 95 százaléka sosem éri el a hivatásos kritikusok ingerküszöbét, és sosem foglalkoznak velük mondjuk a Times Literary Supplement vagy az ÉS hasábjain.
Viszont az Oprah-féle könyvklubnak meg a hasonló intézményeknek köszönhetően legalább javaslatot kapunk arra, hogy mit olvassunk, és egy olyan korban, amikor nem az az elsődleges gond, hogy túl kevés, hanem az, hogy túl sok regény van, ez is valami. Vagy legalábbis több a semminél, mert így nem teljesen véletlenszerűen kell választanunk.
Más lenne persze a helyzet, ha még mindig az ún. intenzív olvasás korában élnénk, amikor kevesebb mű állt a rendelkezésünkre, mint amennyi időnk az olvasásukra volt, tehát egyfelől állandóan ugyanazokat a műveket olvastuk újra. Másfelől gyakorlatilag felesleges volt bármilyen formában reklámozni/ajánlani őket – elvégre úgyis tudtunk róluk, és mást úgysem választhattunk volna.
A könyvmennyiség növekedésével azonban megváltozott a helyzet, és előbb arra volt szükség, hogy a cím mintegy fülszövegként elmesélje, hogy mire számíthatunk. Majd pedig amikor megjelentek a különböző, a könyvválasztást támogató funkciók, akkor ez feleslegessé vált, és jöhettek többek között a mai értelemben vett címek is. Ami persze különböző „játékokat” és rejtett, intertextuális utalásokat is lehetővé tett: Huxley Szép új világának a címe például Shakespeare Viharából származik, ahol Miranda mondja azt, hogy
„Csoda!
Mennyi jóságos teremtmény van itt!
Boldog emberiség! Szép új világ,
ilyen emberek lakják!”
(Fábri Péter fordítása).
Az intertaextualitásra még visszatérünk, de addig is induljunk ki abból, hogy az eddigiek szerint az irodalmi mű környezete az intenzív olvasás korában nem ugyanaz volt, mint ma, és ennek megfelelően mások voltak az elvárások is vele szemben. És ezek közül is talán az egyik legfontosabb az volt, hogy úgy legyen megírva, hogy újra lehessen, sőt, érdemes is legyen újraolvasni. Ami viszont lehetővé tette, hogy a szerző olyan eszközöket alkalmazzon, melyek az első olvasásra nem válnak nyilvánvalóvá és élvezhetővé, és ne csupán olyan utalásokat rejtsen el benne más művekre (miként aztán Huxley is teszi a regénye címével), melyeket csak a kellőképpen művelt olvasó képes megtalálni.
Sutherland említi Balzac Sarrasine című írását, amely látszólag szokványos szerelmi történetként indul, és a csak a végén derül ki, hogy az elbeszélő-főhős nem férfi, hanem castrato. Amennyiben aztán ezt tudva olvassuk újra, úgy a különböző elemek/szimbólumok/momentumok jelentősége is megváltozik, és ha ezt követően újraolvassuk, akkor olyan többletet kapunk, amely máskülönben ugyanúgy elérhetetlen lenne a számunkra, mint ahogy a történet „csattanója” is elérhetetlen lenne, ha nem vesszük a fáradságot, és nem olvassuk előszörre végig.
Viszont az újraolvasást egy meghatározott kor körülményei tették kívánatossá, nem pedig az, hogy ez lenne a „normális”, a „természetes” vagy éppen az elvárható. De mivel korábban ez volt a jellemző, tehát a mai irodalomban örököltük az ehhez kapcsolódó irodalmi eszközöket is. Amivel nem azt akarom mondani, hogy kizárólag a mű szerkezetéhez kapcsolódó megoldások tartoznak ide, mint amilyen mondjuk az, hogy a Sarrasine-ben a főhős egy ablakpárkányon üldögél (amely ugye a „külső” és a „belső” közötti elválasztást szimbolizálja), hiszen Balzac és mondjuk John Le Carré prózájának a szövegszintű megszerkesztettsége között is jól érzékelhető különbségek vannak.
Mindenesetre Barthes egyenesen úgy fogalmaz, hogy „azok, akik nem újraolvasnak, mindenhol ugyanazt a történetet olvassák”, és ez alatt minden bizonnyal valami olyasmit kell értenünk, hogy képtelenek a „fiú szereti a lányt” klisé mögé hatolni, és finomabb felbontásban látni az egészet. Vagy – mondhatnánk némi iróniával – rájönni arra, hogy a „castrato szereti a lányt”. Mi pedig esetleg hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy az „igazi irodalom” mintegy azonosítható azokkal a művekkel, amelyek elég jók ahhoz, hogy ismételten kézbe vegyük őket.
Ami persze nem jelenti azt, hogy az egyszer olvasatos művek (=ponyva) nem használnak inkább rájuk jellemző megoldásokat, mint amilyen például az, hogy ne csupán folyamatosan tartsuk fenn a feszültséget, hanem még fokozzuk is, és vegyük rá az olvasót, hogy állandóan lapozva és a műbe teljesen belefeledkezve meg akarja tudni, hogy mi lesz a vége. Frank Conroy amerikai író annak idején Le Carré-től az „Egy tökéletes kém”-et nevezte „page turner”-nek.
Egy „igazi” regénynél azonban mintha már csak azért sem lehetne ez a fő kérdés, mert amennyiben első sorban a válaszra lennénk kíváncsiak, úgy az újraolvasásnak nem sok értelme lenne.
Mindebből persze nem az következik, hogy Le Carré és Balzac között csupán ennyi lenne a különbség. Egy éppen mostanában megjelent tanulmány szerint az irodalmi fikció olvasása – ellentétben „népszerű fikcióval” vagy éppen a tényirodalommal – „azt eredményezi, hogy az ember jobban fog teljesíteni az empátiát, a szociális érzékenységet és az érzelmi intelligenciát mérő teszteken,” és ez persze hatalmas különbség. Az viszont más kérdés, hogy Dickens, Joyce Ulyssese vagy éppen Pinchon Súlyszivárványa is kiváltják-e ezt a hatást. Mint ahogy az is más kérdés, hogy az adott műnek az újraolvashatóságra való alkalmassága és ez a pozitív hatás szükségképpen jár-e együtt.
És ami azt illeti, számunkra most nem is ez a lényeg. Hanem inkább az, hogy az újraolvasásra épülő megoldások eredetileg azért jelenhettek meg, mert csupán viszonylag későn, valamikor a 18. század második felében kezdődött a tömeges könyvkiadás korszaka, és így a szerzők számára természetesnek tűnt abból kiindulni, hogy aki egyszer végigolvasta a művüket, az ismét kézbe veszi majd. Innentől kezdve pedig miért is ne használtak volna – fogalmazzunk talán így – olyan önreferenciális pontokat, ahol az írás egyik részlete a másik részletre vonatkoztatva nyeri el az értelmét? Értsd: utólag derül ki, hogy a korábban használt utalás mire vonatkozik. Bizonyos értelemben mintha az intertextualitás sem lenne más, mint ennek az utalásos játéknak a kiterjesztése más szövegekre – és persze ez is magán viseli a „szűkös publikációk korának” jegyeit. Ugyanis akkoriban még elvárható volt, hogy mindenki (vagy legalább minden művelt ember) ismerje ugyanazokat az irodalmi alkotásokat – ma viszont az ilyesmi fel sem merülhet. Elvégre ahhoz, hogy felfedezzük, hogy mire utal a Szép új világ címe, nem elég, ha olvastuk a Vihart, de emlékeznünk is kellene rá. Ami viszont az irodalmi művek folyamatos habzsolása mellett nagyjából kizárható.
És hogy mi következik mindebből? Többek között az, hogy sem az újraolvasáson, sem az intertextualitáson alapuló megoldások nem szükségképpen és elengedhetetlenül az irodalmi mű vagy éppen a regény részei. Valószínűleg több mint valószínűtlen ? egy olyan forgatókönyv, ahol az első korszakot nem az irodalmi művek szűkössége, hanem a túlzó bőség jellemzi, viszont ebből nem vezethető le, hogy a jövőben is ragaszkodnunk kellene azokhoz az irodalmi elvárásokhoz, melyek még akkor alakultak ki, amikor teljesen mások voltak a körülmények. 1700 körül még az „irodalomhoz” tartozott jószerével minden, ami írva volt: Terry Eagleton angol irodalomtörténész megfogalmazásával élve ez a kategória „nem szorítkozott a ’kreatív’, illetve ’imaginatív’ írásművekre, hanem a társadalom által értékesnek tartott írásbeliség teljes terjedelmét magába foglalta’ a filozófiától az esszéig bezárólag. Mára viszont inkább szépirodalomról beszélünk, de eközben még mindig egy előző korszak elvárásai alapján ítéljük meg az irodalmi (és persze a nem irodalmi) műveket is. Viszont miért is ne játszanánk el azzal a gondolattal, hogy a jövőben az újraolvashatóság vagy éppen az intertextualitás ugyanúgy idejét múlttá változik, mint ahogy ma – Pope korával ellentétben – már senki sem várja, hogy egy írásmű, még ha érzékenyebbé tesz is minket, közvetlenül valamiféle „praktikus” ismeretek átadásán keresztül „tanulságos”, vagyis: didaktikus legyen?

Köszönet a képért Serf Andrásnak.