Facebook-házasság?

A házasság újkori történetének első korszaka Európában a vallásról szólt. A második a vallás szerepének visszaszorulásával párhuzamosan a világi szabályozás meghatározóvá válásától; a most következő harmadik korszakot pedig elképzelhető, hogy az fogja eredményezni, hogy az eddigi „világi szabályozást” is valami más váltja fel. A házasság – jelentős mértékben átalakulva ugyan, de – túlélte az első nagy váltást; kérdés, hogy a most következőt is túltéli-e (feltéve persze, hogy lesz ilyen), vagy pedig annyira megváltozik, hogy valójában érdemes lenne új nevet keresnünk a számára.
Az első „házasságtörténeti korszak” nagyjából a 17. századig, a reformáció kiteljesedéséig tartott. Itt egyfelől azt érdemes kiemelni, hogy – miként Roderick Phillips, az ottawai Carlton University történelemprofesszora Amit isten összekötött című könyvében hangsúlyozza – ekkoriban még nem demográfiai, gazdasági vagy bármilyen más határozta meg, hogy az emberek mit gondolnak a házasságról, illetve a válásról, hanem egyedül és kizárólag a vallási megfontolások. Másfelől azt is érdemes észrevennünk, hogy bár a reformáció per definitionem a korábbi keresztény felfogás megkérdőjelezéséről szól, a megkérdőjelezés nem azonos a szükségképpeni elutasítással, tehát elképzelhető lenne olyan forgatókönyv is, ahol pl. a szüzesség és a cölibátus házassághoz képesti magasabbrendűségét nem fogadják el (mint ahogy a reformáció valóban ezt tette), elfogadják viszont, hogy egy egyszer már érvényesen megkötött házasság nem bontható fel, és nem lehetséges a válás. De a protestánsok (Anglia kivételével) nem így gondolták, és ez azt eredményezte, hogy a házasságról folytatott vitáról hosszabb távon a formáról a tartalomra helyeződött a hangsúly.
Eközben a vallás szerepe visszaszorult, ésaz ipari forradalmat követően már döntően a világi szabályozás vált meghatározóvá. Amennyiben pedig élünk azzal a feltételezéssel, hogy ugyanúgy, mint ahogy az ipari forradalom korszakhatár volt, az lesz az információs forradalom is, akkor eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy ez hasonlóképpen a jelenlegi szabályozási struktúra meggyengülését fogja eredményezni, vagyis: a világi jog szerepét többé-kevésbé valami más veszi el. Ennek talán már vannak is jelei: gondoljunk csak mondjuk a házasság nélkül tartósan együtt élőkre, akik közösen vesznek házat, vállalnak gyereket stb.
Ők persze megtehetik azt, hogy különböző, a házasságtól független polgári szerződéseket kötnek. Illetve a jövőben lehetséges (vagy legalább elképzelhető) olyan modell is, ahol erre egyre kevésbé van szükség: ma adott esetben azért kell rögzíteni, hogy kit hány százalék illet meg a közös lakásból, mert az egyszerűen túl sokat ér. Azt viszont senki nem rögzíti, hogy az evőeszközök kihez kerüljenek, és ennek megfelelően elképzelhető (ismét hangsúlyozom: elvileg) az is, hogy a GDP olyan mértékben megnő, hogy valójában nem igazán érdemes foglalkozni a közös ingatlan felosztásával: majd legfeljebb vesznek újat külön-külön. Vagy éppen valamiféle technológiai áttörés olcsóvá teszi az egészet; vagy éppen az eddigi, birtokolt lakás helyett a bérelt lakás terjed el, és akkor legfeljebb az aktuális bérleti díjról beszélhetünk, nem pedig a lakás áráról. És így tovább: ezen a ponton azt érdemes észrevenni, hogy számos különböző tényező eredményezhet változást.
Mint ahogy a házasság jelenlegi társadalmi funkciója is megváltozhat: most többek között az a szerepe, hogy a külvilág felé jelezze, hogy két ember összetartozónak tekinti magát. Eddig ezt deklarálandó el kellett menniük az anyakönyvvezetőhöz – már csak azért is, mert nem álltak a rendelkezésünkre más eszközök.
Most viszont már vannak más lehetőségeink is: én is leginkább azáltal tájékoztattam az ismerősemet eddigi, hosszú távú kapcsolatom (értsd: házasság) véget éréséről, hogy a Facebook-on megváltoztattam az adatlapomat, a jövőben legalábbis nem zárható ki, hogy ez lesz az elterjedt megoldás. Vagyis: talán a Facebook-on vagy egy más, hasonló társas site-on fogjuk bejelenteni az együttélés kezdetét és végét – különösen, hogy így (a rendszer működéséből eredően) leginkább azokhoz fog eljutni a hír, akik kapcsolatban álnak velünk (és talán majd arra is lesz módunk, hogy meghatározzuk, hogy az ismerőseink körén belül ki tudja meg és ki nem). Innentől kezdve viszont át fog értékelődni, hogy a Facebook milyen választási lehetőségeket kínál: csupán azt-e, hogy "kapcsolatban", vagy azt is, hogy „tartós kapcsolatban” vagy esetleg azt is, hogy „több partnerrel kapcsolatban”. És így tovább.
És akkor ez lesz az a pillanat, amikor az állami szabályozást és a jogot – legalább részben – egy új információs technológia váltja fel – ha ugyan tényleg így alakul.

A harmadfokú gép nyomában

Jelenleg kétféle gépet ismerünk: az egyik lényegében anyag-, a másik információmozgatást végez, és a kérdés az, hogy „vajon ez a két fogalmi szint – az anyag és az információ – minden, ami létezik?” – írja a csillagász Paul Davies A kísérteties csönd című könyvében. Vagyis nem lehetséges-e, hogy vannak „még az információnál is magasabb fogalmi szintek”, és ennek megfelelően olyan gépek is, melyek ezeken a szinteken dolgoznak?
Majd pedig azzal folytatja, hogy egy harmadik szint „soha nem fog megmutatkozni az információk szintjén végzett megfigyelésekkel”, de a helyzet még ennél is bonyolultabb lehet.

Elképzelhető például, hogy nincs tovább és nincsenek további szintek az információ fölött – ami persze eléggé kiábrándító lenne, de egyelőre nem zárható ki. Abból, hogy az első után felfedeztünk egy másodikat is, miért lenne szükségszerű, hogy létezik egy harmadik és egy sokadik is? Azaz az egyik lehetséges modellben csupán energiával és információval számolhatunk.
Egy másikban több, de mindenképpen véges számú réteget találunk, és ennek megfelelően véges számú különböző gép létezik: energiát feldolgozó, információt feldolgozó, valami mást feldolgozó...  és így tovább. Ezek egymásra rétegződnének, miközben legalul lenne a hagyományos energiafeldolgozó mechanizmus.
Illetve elképzelhető az is, hogy bár az információ mellett akadnak más, egyelőre számunkra még ismeretlen lehetőségek is, ezek nem valamiféle hierarchiában helyezkednek el, hanem mindegyik ugyanazon a szinten és ugyanúgy közvetlenül az energiafeldolgozó gépre épül rá, mint ahogyan a számítógép is teszi. Mivel az „energiagépnek” mindenütt ott kell lennie az alapoknál, ezért ha találnánk – a gondolatkísérlet kedvéért játszunk el ezzel a feltételezéssel – egy nem földi eredetű gépe, amely azon kívül, hogy energiát fogyaszt, látszólag nem csinál semmit, akkor okunk lenne gyanakodni.
Abból, hogy léteznek a más szintek, nem következik szükségszerűen, hogy meg is fogjuk őket találni. Ahhoz, hogy ebben biztosak lehessünk, egyrészt abban kellene biztosnak lennünk, hogy az emberi civilizáció elég ideig létezik ahhoz, hogy minden olyan lehetőséget és összefüggést felderítsünk, amit egyáltalán érdemes (eközben abból indulok ki, hogy bár esetleg nagyon nagy számú, de csupán véges számú felfedezni való van). Borges a Bábeli Könyvtárban egy olyan világot írt le, ahol minden elképzelhető, adott hosszúságú (410 oldalas) könyv megtalálható, és a könyvtárosok az értelmes szöveget tartalmazó köteteket keresik (ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen egy szöveg sokkal többféleképpen lehet értelmetlen, mint nem az), és ahhoz, hogy sikerrel járjanak, elegendő időre van szükségük. Egy hasonlattal élve: ha az emberiség élettartama legfeljebb ahhoz elég, hogy néhány polcot böngésszen végig, akkor semmi sem garantálja, hogy a kezünkbe fog kerülni a harmadik (vagy sokadik) szintre vonatkozó leírás.
Tovább bonyolítja a dolgot,hogy mi van, ha a könyvtáros eljut ugyan a megfelelőkötetig, de nem tudja elolvasni, mert nem ismeri a nyelvet? Wigner Jenő (miként ebben a blogban többször hivatkoztam már erre) annak idején úgy fogalmazott, hogy „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”, és minden bizonnyal velünk is hasonló a helyzet, vagyis: megvannak a magunk korlátai. És bár ismét csak minden bizonnyal előállíthatóak a  képességeinket és lehetőségeinket kiterjesztő eszközök (mint ahogy mondjuk a számítógép is ilyen), innentől kezdve a számomra azért legalábbis kétesélyesnek tűnik a dolog.

Gépesíteni házi kedvenceinket

Jelenleg ha egy reklámba gyereket vagy kutyát teszünk, akkor garantált a siker. A jövőben lehet, hogy ugyanez lesz a helyzet a robotokkal is – itt persze ne valamilyen zörgő fémkasznira gondoljunk.
Mark J. Penn statisztikus azt írja a Microtrendsben, hogy a háziállatok „kiszorítják a gyerekeket mint első számú társ az amerikai háztartásokban”. 1988-ben a háztartások 56, ma 63 százalékában, vagyis több, mint kétszer annyiban van négylábú (vagy tollas, esetleg akváriumi) kedvenc, mint ahányban gyerek. Ráadásul az utóbbi 15 év arról szólt, hogy ahány százalékkal csökkent a gyerekes, annyival nőtt a háziállatos otthonok száma, az pedig egyenesen árulkodó, hogy a legtöbb ilyen 24 – 45 éves, gyermektelen nők tulajdonában van, és persze az életkor meghosszabbodásával egyre több az olyan család is, ahol az idős pár a gyerekek felnevelése után vásárol valamilyen állatot. A piacon pedig az „emberi minőségű” állattáp és állatoknak szánt szájvíz mellett többek között megjelentek nem csak az állatékszerek, de az állati öregedés elleni krém is, miközben kedvenceink – a jobb tápláléknak és gondoskodásnak köszönhetően – akár 3-4-szer hosszabb ideig élnek, mint harminc éve. És így tovább egészen azokig a szállodákig bezárólag, melyek nem csupán megengedik, hogy magunkkal vigyük a kutyánkat, de de külön kutyaágyat is kínálnak neki. Meg addig, hogy 2004-ben egy kaliforniai bíróság 39,000 dolláros kártérítést ítélt meg egy állatorvosi műhibáért.
Vagyis a házi állatokat egyre kevésbé tekintjük tulajdonnak, és túl azon, hogy ez felveti azt a kérdést is, hogy minél kevésbé vagyontárgy, annál inkább problémás, hogy milyen alapon birtokoljuk őket, számunkra most az is érdekes, hogy miként láthattuk, a háziállatok jelenleg – mondhatni – a gyerekek rovására terjednek, és eközben képesek ha nem is ugyanazt az érzelmi kötődést kiváltani, mint a gyerek, de legalább helyettesíteni.
Amennyiben viszont ez így van, úgy a mostani történéseket mintegy annak a főpróbájának tekinthetjük, ami a komplexen viselkedő háztartási robotok elterjedésével válik majd elképzelhetővé. Ugyanis a kutyákhoz, macskákhoz és bármi egyébhez nem azért vonzódunk, mert ezek hús-vér teremtmények, hanem azért, mert a külsejük és a viselkedésük alkalmas arra, hogy bizonyos érzéseket/érzelmeket váltson ki. Annak viszont semmi elvi akadálya sincs, hogy a viszonylag közeli jövőben olyan gépeket készítsünk, melyek mind kinézetüket (vagyis: puhák, nagy szeműek stb. lesznek a mai „robotkutyákkal” ellentétben), mind egyéb tulajdonságaikat tekintve olyanok lesznek (sőt, olyanabbak), mint az „igaziak”. Elvégre akár még jobban is szerepelhetnek, hiszen amellett, hogy még inkább személyre szabottá tehetjük majd őket, mint egy igazi állatot, és még inkább hozzáigazíthatjuk a viselkedésüket az igényeinkhez, elképzelhető olyan forgatókönyv is, ahol az ember kisgyermek korában megkap egy ilyen robotot, és az – ellentétben a kutyával vagy macskával – élete végéig vele marad. Vagyis az életünknek minden más házi kedvencnél inkább folyamatosan a része marad.
Az egésznek talán az lehet a következménye, hogy – kissé leegyszerűsítve – több robot = kevesebb gyerek, de azért még ha tényleg megvalósulna is ez a forgatókönyv is, túlzás lenne arra számítani, hogy ez majd az emberiség végét jelenti. Inkább arra készülhetünk fel, hogy első lépésben a hagyományos kedvencek száma fog visszaesni, a második lépésben pedig annak sem lesz akadálya (de persze én is csak találgatok), hogy robot kedvenceink – egy hagyományos kutyával ellentétben – egyre inkább emberszerűvé váljanak, és egyszer majd – ad absurdum – majdhogynem szimbiózisban fogunk élni velük.
Ami persze további jogi és érzelmi bonyodalmakhoz vezethet. De az még odébb van, ha egyáltalán megvalósul.

Újratervezni a matematikát

A többek között a numerikus megismerést is tanulmányozó francia kutató, Stanislas Dehaene azt mondja A számérzékről szóló könyvében, hogy „jelenleg csak igen kevés tény támasztja alá azt a feltevést, hogy a nagy matematikusok... különleges neurológiai felépítéssel rendelkeznek“. Leginkább azért sikeresek, mert „jelentős időt szánnak erre a tevékenységre“, és innentől kezdve tulajdonképpen bárkiből matekzseni lehetne – mármint ha el tudnánk érni, hogy annyira érdekelje a dolog, hogy éjjel-nappal vele foglalkozzon. Nem nehéz tehát amellett érvelni, hogy a közoktatás ezen a területen egyszerűen siralmas teljesítményt nyújt. Nem csak nálunk, hanem nagyjából a világon mindenütt.
Aminek viszont minden bizonnyal jelentős részben az az oka, hogy - ismét csak Dehaene szerint - a matematika története nem más, mint az a folyamat, mely során „a matematikai fogalmak... egyre jobban alkalmazkodnak agyunk korlátaihoz“, és a matematikusok az időben előre haladva „munkájuk közben önkéntelenül is egyre jobban agyunk szerkezetének korlátaihoz illővé tették e [matematikai] jeleket“. Ami egyáltalán nem volt egyszerű: bár mi néhány év alatt meg tudjuk tanulni a helyi érték használatát, évszázadokig tartott, amíg kidolgoztuk.
Ez számomra legalább két, egymással is összefüggő kérdést vet fel. Egyfelől, hogy nem lehetséges-e, hogy még nagyon az elején járunk a matematikának az „agyunkhoz való igazításában”? És hogy ennek megfelelően elképzelhető-e, hogy a harmadik (vagy századik) évezred embere egy, a mostaninál mérhetetlenül kézhez állóbb matematikával fog rendelkezni? Különösen, ha a jövőben a matematikusok eddigi próba-szerencse módszeren alapuló és persze az előzmények által legalább részben korlátozott próbálkozásait szisztematikus tökéletesítés váltaná fel.
Ez átvezet minket a másik kérdéshez is, vagyis ahhoz, hogy a fentebbiek szerint az általunk használt matematika nem „természettől fogva“ adott. Az pedig, hogy látszólag meghökkentően hatékony bizonyos jelenségek (bár korántsem az összes) leírásában, arra vezethető vissza, hogy az agyunk - saját korlátai által betárolva - mind a természeti folyamatok, mind pedig a matematika esetén ugyanazokkal a feltétezésekkel él. Értsd: ezek szerint a természeti jelenségek nem matematikailag megalapozottak, hanem annyi történik csupán, hogy mi ugyanazon a szemüvegen keresztül értelmezzük őket, amelyen keresztül a matematikát is.
Amennyiben ez így van - és nekem meggyőződésem, hogy igen -, úgy érdemes lenne eltűnődni azon is, hogy milyen, másfajta agyak számára működőképes matematikák létezhetnek? A jelenlegi számítástechnika például egészen biztosan nem jó kiinduló pont, mert az emberi matematikát használja, de minden bizonnyal lehetségesek teljesen másmilyen megközelítések, amelyeket teljesen másmilyen logika szerint működő számítógépek használnának.
Még akkor is, ha mi ezt érthető módom még csak elképzelni sem tudjuk.

Nem élhetek irányított ökoszisztéma nélkül

Vajon miért van az, hogy miközben vannak, akik felemelik a szavukat az állatok megölése és megevése ellen, aközben senki sem tiltakozik, ha a róka széttépi a nyulat, kérdezi Paul Graham Raven, a Futurismic főszerkesztője. Ebből a problémából kiindulva  akár a világűr kolonizálására vonatkozó terveket is érdemes újragondolni.

Jeremy Bentham angol filozófus valamikor a 19. század fordulója körül úgy vélte, hogy az állatokkal kapcsolatban elsősorban nem azt kellene megválaszolnunk, hogy képesek-e beszélni vagy gondolkodni, hanem azt, hogy „tudnak-e szenvedni“. Julian Baggini mai angol filozófus viszont A tányérra kínálkozó malac című könyvében azt mondja, hogy az igazi probléma nem is annyira a pillanatnyi fájdalom (elvégre az úgyis pillanatnyi és elmúlik), hanem az, hogy emlékeznek-e rá az állatok, és „tudják-e előre, hogy be fog következni... elképzelhető-e például, hogy a horgászbot végén himbálódzó hal tulajdonképpen nem is szenved a lassú és fájdalmas haláltól, csupán egymástól független, fájdalmas pillanatok sorát éli át?“
Vagyis érdemes lehet eltérő módon kezelni az „alacsonyabb“ meg a „magasabb rendű“ életformákat, és ez akár még azt a felfogást is megalapozhatja (mármint ha egyetértünk a fentebbi megkülönböztetéssel), amely az embert az állatvilág részélnek tekinti ugyan, de egyben az összes többi állattól eltérőnek és másnak, és ennek megfelelően nem csak a szenvedésének szentel nagyobb figyelmet, hanem úgy általában is.
Ami azért nem mindegy a számunkra, mert az űr kolonizációjával kapcsolatos elképzelések mintha szándéktalanul bár, de egy olyan „nyúl és róka“ helyzetet eredményezhetnének, ahol talán nem is mi lennénk a ragadozó. Viszont a fentebbiek értelmében más súllyal esik latba egy rovar vagy egy hal, mint az emberi faj eltűnése. Egyszerűen más kategória.
Viszont ahhoz, hogy a Földön kívül bárhol tartósabban megvethessük a lábunkat, önfenntartó ökoszisztémát kellene létrehoznunk, és ez két problémát is felvet. Az egyik az, hogy nem tudjuk, hogy miként kellene ezt csinálni még akkor sem, ha az egyetlen általunk ismert önfenntartó ökoszisztéma: a Föld valóban működik (és az ember legfeljebb kisebb anomáliákat képes ugyan okozni benne, de a működését egészen biztosan nem fogja leállítani). Ebből azonban nem következik szükségképpen, hogy viszonylag kicsiben: akkorában, mint egy önfenntartó űrállomás, holdbázis vagy marsi település is megvalósítható. A zárt és önfenntartó üvegház-világként megépített Bioszféra 2 látványos kudarca a 90-es évek elején, ahol a kísérlet során a megporzó rovarok kipusztultak, és innentől a rendszer is működésképtelenné vált, mintha arra utalna, hogy nem. És még ha sikerülne is, akkor is ott van az, amit Pálfy József úgy fogalmaz meg a Kihaltak és túlélők című könyvében, hogy „szinte minden faj kihalt“. Értsd: a természetes környezet nem éppen biztonságos hely, és még ha megépítenénk is egy mesterséges bioszférát, és még ha beletörődnénk is abba, hogy a működőképes bioszféra nem feltétlenül egyenlő a kellemes bioszférával (és egyáltalán nem biztos, hogy ki tudjuk belőle hagyni a számunkra nem kívánatos elemeket, mint amilyenek a legyek meg a szúnyogok), akkor még mindig fennállna annak a lehetősége, hogy nem a nekünk kedvező irányban zajlanak benne a változások. Például az ökoszisztéma ugyan fennmarad, de mi is ugyanúgy eltűnünk, mint a Bioszféra 2-ből a méhek.
Vagyis a cél nem egyszerűen egy működőképes és kis méretű ökoszisztéma megépítése kellene, hogy legyen, ha egyszer el majd akarjuk hagyni a Földet, hanem egy olyan, amely úgy működik ugyan, mintha természetes lenne, ám eközben úgy tudjuk irányítani/szabályozni, mint egy gépet. Nem esküdnék ugyan meg rá, hogy ez lehetetlen; arra viszont igen, hogy semmiképpen sem olyan egyszerű, mint ahogyan szeretnénk.

http://futurismic.com/2010/12/14/what-could-be-worse-than-human-extinction/