Demokráciagépet építeni

Méghozzá nem is akármilyet. Alvin Toffler azt mondja A harmadik hullámban, hogy a négyévenkénti szavazások léte „azt a gondolatot ültette az emberek fejébe, hogy mivel a választások lebonyolítása rendszeresen, gépszerű szabályossággal történt, ennélfogva azok egyben racionálisak is voltak”. Valójában azonban a rendszeres választások nem elégséges, hanem jobb esetben is csak szükséges feltételek, ha demokráciát akarunk csinálni.
Toffler szembeállítja egymással a szakaszos meg a folyamatos üzemű gépeket: az előbbire a sajtológép hozható fel példaként, amely akkor csak dolgozik, amikor éppen belepakoljuk a feldolgozandó fémlapokat és elindítjuk; a folyamatos üzemelésű gépekre pedig a folyamatosan működő olajfinomító. A választási rendszer a szakaszos üzemű gépnek feletethető meg; azok viszont, akiket megválasztunk, folyamatos üzemű gépet működtetnek, „amely párhuzamosan (bár gyakran ellentétes célokat szolgálva) működik”, mint a négy évenként bekapcsolt választási rendszer.

A kérdést tehát mintha az lenne, hogy miként lehetne egy folyamatos üzemű demokráciagépet létrehozni, és ennek korábban nyilvánvalóan technikai akadályai (is) voltak. Az ókori, korlátozott méretű (és nem mellékesen csupán viszonylag kevés kérdésben döntéseket hozó) görög városállamok esetében talán még működhetett is a dolog. De vegyük észre, hogy itt valójában két kérdésről van szó: a szavazórendszerhez való folyamatos hozzáférésről, valamint a meghozandó döntések számáról és bonyolultságáról. Az időben előre haladva a szavazásra jogosultak, illetve az eldöntendő kérdések számának párhuzamos növekedése miatt egyszerűen túlságosan nehézkes lett volna állandó lehetőséget biztosítani a folyamatos véleménynyilvánításra (miközben annak, hogy négy évenként vannak választások, egyfelől feltehetően történeti okai vannak; másfelől biztosan reflektál arra is, hogy hozzávetőleg mennyi időre van szükség ahhoz, hogy a társadalom megvalósítson vagy legalább megpróbáljon megvalósítani egyes, kívánatosnak tekintett célokat).
Ma már  a technika lehetővé tehetné, hogy ugyanúgy folyamatosan az egész társadalmakat érintő kérdésekben hozzunk döntéseket (szavazzunk), mint ahogy folyamatosan lájkoljuk a FaceBook-on az ismerőseink tevékenységét is. Csak éppen ha valakinek csupán néhány száz ismerőse van is, már akkor is olyan mennyiségű információ zúdul rá, hogy képtelen folyamatosan nyomon követni az eseményeket, és  ugyanez lenne a helyzet akkor is, ha nap mint nap, sőt, percről percre az országos, a megyei, a városi (és így tovább) kérdésekről kellene véleményt nyilvánítanunk - és akkor a szakértelem kérdésére még nem is tértünk ki. Vagyis a dolog semmiképpen sem működhetne, és ehhez képest a képviseleti demokrácia nem is tűnik olyan rossz ötletnek.
Az viszont kérdés lehet, hogy bízunk-e a „tömegek bölcsességében”. Amikor Galton 1906-ban egy ökörsúly-becslő versenyen vett részt, akkor azt figyelte meg, hogy az összesen 800 résztvevő együttesen (noha közöttük a szakértők: mészárosok mellett természetesen számos nem szakértő is volt) mindössze egyetlen font eltéréssel tudták megbecsülni a végeredményt (1197 fontra tippeltek 1198 helyett). Másfelől viszont a közelrekedési dugók azt mutatják, hogy a koordinálatlan döntéshozatal korántsem mindig hatékony, és innentől kérdés lehet, hogy a végső soron a tömegek bölcsességén alapuló demokrácia melyik modellhez áll közelebb, és egy Le bon nevű francia író A tömegek lélektana című könyvében már 1895-ben azt állította, hogy a tömegek „sohasem képesek olyan tetteket végrehajtani, amelyekhez magas fokú intelligencia szükséges”, és a tömegben lévők „mindig alacsonyabb rendűek az elkülönült egyénnel szemben”.
Kétségtelenül vannak dolgok, amire a tömegek nem képesek: amikor a Penguin kiadó néhány évvel ezelőtt wikiregényt akart íratni  az önként vállalkozókkal, akkor a dolog tökéletes kudarcba fulladt. Másfelől viszont az eddigi tapasztaltok szerint a „tömegek bölcsességén” alapuló demokráciák általában még mindig jobban működnek, mint a diktatúrák. Egy törzsi társadalomban (többé – kevésbé) működhetett az egyszemélyi döntéseken alapuló rendszer; a görög poliszok méreteinél pedig a közvetlen részvételen alapuló döntéshozatal, egy modern és kellőképpen komplex ipari társadalomban azonban nem. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a képviseleti demokrácia – a modern értelemben vett politikusokkal együtt - annak az ipari forradalom utáni kornak az eredménye, amikor nem állt a rendelkezésünkre jobb megoldás.
 Viszont  érdemes különbséget tennünk két különböző dolog között. Attól, hogy tudjuk, mi a célunk (jelen esetben a demokrácia), nem biztos, hogy az oda vezető utat is meg tudjuk tervezni. Ám mint ahogy az új technológiák (értsd: az információs forradalom eszközei) lehetővé tennék a közvetlen képviseleten alapuló demokráciát (még akkor is, ha a fentebbiek értelmében ennek nem sok értelme lenne), ismét csak az új technológiák egyre inkább lehetővé tehetik majd a már kijelölt célok elérését is. Például úgy, hogy a jelenlegi döntéshozókat döntéshozó rendszerekkel helyettesítik. Ami valójában csupán az augmentáció újabb foka lenne: az ipari forradalom előtt az egyéni döntéshozók voltak a meghatározóak; második lépésben, leginkább valamikor az ipari forradalom környékén elkezdtünk olyan társadalmi eszközöket/struktúrákat létrehozni, amelyek hatékonyabbá teszik a társadalom működtetését; most pedig miért is ne használnánk fel az információs forradalom eszközeit? Elvégre mint ahogy az ipari forradalom társadalmát sem a feudalizmus eszközeivel működtettük, miért is hagyatkoznánk most az előző korszak megoldásaira.

Számítástechnika helyett EU-k

Voltaire annak idején arra panaszkodott, hogy „mialatt keresztülutazta Európát, aközben olyan gyakran kellett váltogatnia a törvényeket, mint a lovakat”, írja Alvin Toffler A harmadik hullám című könyvében. Majd pedig azzal folyatja, hogy a két dolog (a törvények és a lovak váltogatása) valójában nagyon is összefügg, hiszen „a közlekedés és a kommunikáció primitív szintje” gyakorlatilag lehetetlenné tette a nagyobb területek ellenőrzését.

Aztán persze jött az ipari forradalom, és az eredmény egyfelől egy többé-kevésbé globális kommunikációs és közlekedési rendszer, másfelől egy globális kereskedelmi hálózat kiépülése lett – miközben a társadalom legmagasabb szintű szerveződési egységeként a nemzetállam jött létre (vagyis egy egyre inkább globalizálódó rendszerben egy korántsem globális formáció). „Az új technológiák kifizetődővé válása érdekében a helyi gazdasági közösségeknek nemzetgazdaságokba kellett tömörülniük”, mondja Toffler. Amennyiben úgy gondoljuk, hogy kitörőben van vagy akár már zajlik is az információs forradalom, úgy érdekes kérdés, hogy mi fogja felváltani a nemzetállamokat (vagy legalábbis mi válthatja fel) .
1. Az egyik lehetséges válasz természetesen az, hogy semmi, mivel az, hogy az előző nagy átalakulás új államformát is létrehozott, nem jelenti szükségképpen, hogy most is ez fog történni. Az pedig teljesen más – bár legalább ugyanilyen érdekes – probléma, hogy a távolabbi jövőben milyen államformák között élünk majd mondjuk ha/amikor kirajzunk a Naprendszerbe vagy azon is túl. Én mindenesetre nem hiszem, hogy a változatlanságon alapuló forgatókönyv fog megvalósulni. Azt viszont nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy mint ahogy a korábbi, meghatározó államforma: az eurázsiai nagy birodalmak (az orosz, a kínai, az ottomán birodalom  stb. volt) meggyengülésére és visszaszorulására az ipari forradalom kitörését követően még 100 – 150 évet kellett várni, a nemzetállam sem fogja az egyik pillanatról a másikra átadni a helyét valami másnak. Eközben persze nem mindegy, hogy a váltásra néhány évtizedet vagy több, mint egy évszázadot kell várnunk.
2. Kiindulhatunk abból is, hogy valamilyen, mai szemmel nézve szélsőséges forgatókönyv valósul meg: például az új információs technológiákat kihasználva kicsiny, autonóm közösségek veszik át a mai nemzetállamok szerepét. Vagy például a globalizált világ létrejötte globalizált világkormány létrejöttéhez vezet (amely ismét csak az új információs technológiákban rejlő lehetőségekre építene). Ezeket ismét csak nem tartom valószínűnek (de persze ismét csak lehet, hogy tévedek, és csak azért nem akarom elfogadni őket, mert túlságosan mások, mint amihez szokva vagyok).
3. Végezetül pedig ott van egy harmadik lehetősség is. Bár ma a nemzetállamokat érezzük „természetesnek”, az ipari forradalom előtt Eurázsiában  – miként fentebb már érintettük - a nagy kiterjedésű formációk domináltak. Anglia, illetve Nyugat-Európa jelentős részben a technológiának köszönhetően tudott kiugrani a világ többi részéhez képest, viszont onnantól kezdve, hogy a a technológiai konvergenciának köszönhetően mindenki nagyjából ugyanarra lesz képes, a műszaki-természettudományos fejlettség a sikernek csupán szükséges, de nem elégséges feltételévé válik.
Azaz egy rövid interregnum után mintha visszatérnénk ahhoz az ipari forradalom előtti állapothoz, amikor leginkább az egyes politikai formációk nagysága és lélekszáma volt a meghatározó, és a jövő történészei számára is ezek fognak számítani (nem pedig a számítástechnika meg a biológiai tudományok), amikor megírják a 21. század történetét.
Jelenleg tehát úgy tűnik, hogy a 21. században azok a formációk lesznek a meghatározóak, akik területének méretei a valahai nagy birodalmakéhoz foghatóak: az USA mellett például Kína, India, Oroszország – és persze az EU. Viszont miközben nemzetállami alapokon nem, az utóbbi megoldást követve kisebb országok is erős rendszereket építhetnek ki.
Azaz ha fogadni kellene, akkor leginkább arra fogadnék, hogy a következő évszázadban egyre inkább ez lesz a meghatározó modell.

A negyedik hullám

Nagyon is védhető az az álláspont, írja Alvin Toffler A harmadik hullám című könyve bevezetésében, amely „a civilizáció történetét csak három részre osztja fel – az első hullám mezőgazdasági szakaszára, a második hullám ipari fázisára, és a harmadik hullám időszakára, ami most kezdődik”, és amely utóbbi nem lenne más, mint az információs forradalom. Ez kétségkívül meggyőzően hangzik, de eközben azért kérdéseket is felvet.

Egyfelől: az ipari forradalom a gőzgéppel kezdődött – de nem azzal ért véget. Hanem a gőzalapú közlekedést követően megjelent például a belsőégésű motor, a Krupp-művek meg a műtrágyagyártás (és így tovább), és nekem erősen az a gyanúm, hogy a számítástechnika jelenlegi helyzete nagyjából a vasút elterjedésének idejére hasonlít. Tehát ennek megfelelően érdekes lenne tudni, hogy milyen területekre fog ugyanúgy átcsapni, mint ahogyan annak idején az ipari forradalom is teljesen új területeken is végigsöpört – sőt, nem csak végigsöpört, de sokszor létre is hozta őket.
A másik kérdés az, hogy bár első és második hullám kétségkívül létezett, vajon tényleg lesz-e harmadik is. Én ugyan arra fogadnék, hogy igen, de amíg nem teljesedett ki, és - képletesen szólva – nem csapott át tényleg a fejünk felett, addig azért nem lehetünk benne teljesen biztosak. És végül ott van az is, hogy vajon – mármint ha lesz ilyen, akkor – mi lesz a negyedik hullám.

A Szovjetunió széthullásától a jövő államáig

A nemzetállam eltűnése már nincs is olyan messze – vagy legalábbis a történelem eddigi, „nagyon hosszú hullámú” mintázata alapján erre következtethetünk.
Eddig két, az egész emberi társadalmat átalakító forradalom zajlott le: a neolitikus, majd pedig az ipari. Az első azt eredményezte, hogy az addigi vadászó-gyűjtögető társadalmak mellett (illetve egyre inkább: helyett) megjelentek az államok, és innentől kezdve egészen az 1800-as évek elejéig a „nagybirodalom” volt a meghatározó államforma Ázsiában csakúgy, mint mondjuk Közép- és Dél-Amerika magas kultúráiban is a spanyolok megjelenéséig. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a biológiai ancien régime-nek (ahol közvetve vagy közvetlenül minden a termék, energia és bármi más is a földből származott) ez volt a messze legsikeresebb államformája, és az európai államok, melyek a Francia Forradalom után kezdtek „nemzetállamként” tekinteni magukra, csupán az ipari forradalommal együtt váltak meghatározóvá (ekkor viszont olyannyira, hogy ma még a palesztinok is önálló nemzetállam létrehozására törekszenek). Vagyis az eddigi két nagy „forradalom” két teljes államforma-váltással is járt. Ami persze nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy amennyiben tényleg az alapoktól huzalozza át egy változás az egész társadalmat, akkor nyilván ez a rész sem maradhat változatlan.
Tehát ha úgy véljük, hogy az információs társadalom ugyanolyan mértékben fog különbözni az ipari forradalom hatására létrejött világtól, mint amennyire az a biológiai ancien régime-től különbözött, akkor minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, hogy ezt a váltást a nemzetállam nem fogja túlélni. És az eredmény legalább annyira el fog térni a mostani nemzetállamtól, mint az az inka birodalomtól az Amerikai Egyesült Államok.
Toffler A harmadik hullám című könyvében azt írja, hogy eközben kétféle erő fog szerepet játszani, és „az egyik... arra törekszik majd, hogy a politikai hatalom az országos szintről lekerüljön az országon belüli régiók és csoportok szintjére. A többi pedig arra..., hogy a hatalmat a nemzetállamok szintjéről följebb, transznacionális, nemzetek fölötti ügynökségek és szervezetek kezébe juttassák”, és az eredmény „kisebb és kevésbé erős egységek” kialakulása lesz.
A szovjet Andrei Amalrik 1970-ben, vagyis jócskán az információs társadalom kiépülésének kezdetei előtt azt jósolta, hogy 1984-re a Szovjetunió egy Kínával folytatott háború mellett az etnikai feszültségek miatt szét fog hullani, és Toffler is úgy gondolta, hogy „ahelyett, hogy új nemeztek alakulnának, a régieket az a veszély fenyegeti, hogy darabokra hullanak”.
Ami azonban nem következett be, és valószínűleg már nem is fog (ha tényleg átlépünk az információs társadalomba). Ugyanis mint ahogy a biológiai ancien régime régi nagybirodalmainak bukásához sem egy új, a biológiai ancien régime-n alapuló nagybirodalom felemelkedése vezetett, most is valami hasonlóra kell számítanunk. Vagyis arra, hogy nem a jelenlegi kategóriák: „transznacionális szervezetek”, nemzet, „országon belüli régiók” és hasonlók alapján lehet majd értelmezni azt, ami most következik. Ugyanis teljesen más lesz, bár azt, hogy hogyan és miben, egyelőre elképzelni sem tudom.