Időkapszula: amíg világ a világ

Jon Lomberg amerikai művész néhány évvel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy akár a mai, meglehetősen primitív technológiákkal is tudunk üzenetet küldeni az egy milliárd (!) évvel később élő értelmes lényeknek. Mivel ez egyben a jelenlegi lehetőségeink határait is jelenti, ezért érdemes továbbgondolni, hogy fejlettebb megoldásokat alkalmazva mire lehetnénk képesek, és a válasz minden bizonnyal az, hogy nem lenne akadálya egy olyan időkapszula elkészítésének sem, amely egészen addig létezne, amíg trilliószor trillió évek múltán különböző fizikai folyamatok végeredményeként – a kozmológus Paul Davies megfogalmazásával élve - „az Univerzum egy fotonokból, neutrínókból, valamint egyre fogyatkozó számú elektronból és pozitronból álló nagyon híg levessé” válik, és a mai  „Világmindenség közönséges anyaga már mind eltűnt.”
Lomberg abból indult ki, hogy az „emberiség portréját” egy apró, alig pénzérme méretű gyémántba kellene rögzíteni, majd pedig eljuttatni a Titán nevű Szaturnusz holdra, mivel ott egy milliárd év múlva, amikor a Nap majd a vörös óriás fázisban lesz, akár értelmes élet is kialakulhat. Ezt az időbeli távolságot csak akkor tudjuk meghaladni, ha nem statikus, egyszer elkészített időkapszulát használunk, hiszen ilyen hosszú idő alatt minden elkopik, szétmorzsolódik erodálódik, amortizálódik stb.
Ha viszont olyan önreprodukáló automatákat építenénk egyelőre még nem létező, de már ma is könnyen elképzelhető technológiák segítségével, amelyek a jövőnek szóló üzenetet is tartalmaznák, akkor ehhez „mindössze” megfelelően megbízható másolási módszerekre lenne szükségünk meg egy olyan konstrukcióra, amely most is és az elképzelhetetlenül távoli jövőben is képes lenne energiához jutni (miközben már a mai csillagok is kihunynak); képes lenne megfelelő mennyiségű anyagot begyűjteni a hibátlan másolatok elkészítéséhez, és így tovább. De az is elképzelhető, hogy egyfajta „önreprodukáló-automata ökoszisztémát” hoznánk létre, ahol a a különböző megoldások mintegy evolúciósan versengenének azért, hogy minél jobban alkalmazkodjanak a Világmindenség lassan, de biztosan változó körülményeihez.
Ami az üzenet tartalmát és visszafejthetőségét illeti, az más kérdés, de már most is vannak olyan dolgok, amiket érdemes lenne elmondani a távoli jövőben élőknek. Ilyen például az, hogy – miként  Lawrence M. Krauss és Robert J. Scherrer egy 2007-es cikkben fogalmazott - „az Univerzum fejlődésének egy nagyon speciális korában élünk: egy olyan időben, amikor megfigyelésekkel tudjuk igazolni, hogy az Univerzum fejlődésének nagyon speciális korában élünk”. Mondjuk száz milliárd év múlva (ami persze az önreprodukáló automatán alapuló időkapszula számára nincs olyan sokára) azonban nem lesz módunk észlelni a sötét energia létét, és a kozmikus háttérsugárzás is is észlelhetetlenné válik (és innentől kezdve az Ősrobbanásra sem lesz bizonyítékuk). Tehát miért is ne tájékoztatnánk erről „őket”; az pedig más kérdés, hogy miként lennének vagy nem lennének. képesek az ilyen üzenetet ennyivel utánunk megfejteni. És ez még mindig csak a kezdet lenne.
Mindenesetre furcsa – és számomra valójában megrázó is – belegondolni, hogy a viszonylag közeli jövőben: akár már a 21. században megjelenhet az a technológia, amely majd lehetővé teszi, hogy egészen a jelenlegi, „hagyományos anyagból” álló Világmindenség létének utolsó pillanatáig fennmaradó üzenetet hozzunk létre.

A megaintézmények álma

Az 1970-es évek közepétől az új-mexikói Carlsbadban 1 km mélyen, egy sóbányában kezdtek még tíz ezer évig sugárzó radioaktív hulladékot lerakni, és egy bizottság sci-fi írók, jövőkutatók, nyelvészek stb. bevonásával azt vizsgálta 1991-től kezdve, hogy miként lehet a majd valamikor a távoli jövőben: i. sz. 12 000 körül élők figyelmét felhívni a hely veszélyeire. A bizottság végül arra a következtetésre jutott, hogy gránitoszlopokkal kell borítani és magas fallal kell körülvenni az egészet, és ezt több nyelvű írott üzenetek is kiegészítenék.

Nekem az a meggyőződésem, hogy egy ilyen megoldás a probléma teljes félreértésén alapul. A gond ugyanis az, hogy egy üzenet soha sem értelmezhető önmagában, az alapjául szolgáló jelrendszer ismeretétől függetlenül (elvégre a jelentés mindig a jelhez „kívülről hozzáadott érték”, és ez esetben pl. ugyanolyan látványossággá válhat, mint a Kheopsz-piramis). Így tehát nem számíthatunk rá, hogy a tízezer évvel utánunk élők képek lesznek helyesen értelmezni.
Amiből viszont az következik, hogy valószínűleg érdemes más irányba elindulnunk.
Fernand Braudel francia történész a történelem három szintjét különbözteti meg. A legalsón az egyes ember története található: itt a személyes döntéseknek valóban van jelentősége, és a történelem nem tűnik determináltnak (elvégre dönthetnénk máshogy is: más munkahely, más házastárs, és így tovább). A második szinten, vagyis az embercsoportokén az egyén még mindig komoly befolyással lehet a történelemre, még ha ez nem is jellemző (kivételként gondoljunk Gavrilo Principre és az I. Világháború kirobbanására). A harmadik szinten, az ember és környezete kölcsönhatásának a makroszintjén viszont már teljesen mindegy, hogy a spanyolok, a portugálok vagy az angolok lépnek partra 1492-ben az Újvilágban, mivel így is, úgy is a nagy népsűrűségű Eurázsiából indultak volna el, és mindenképpen behurcolták volna azokat a járványokat, amelyek aztán végigpusztították az Újvilágot, és megváltoztatták a világrégió történelmét. Ez a szint a „történelem tengere”, és Braudel megfogalmazásával élve az eseménytörténet, amelyről a tankönyveinkben olvashatunk a királyaival, évszámaival és csatáival együtt, „nem egyéb, mint a hullámok tajtéka a történelem tengerén”. Elvileg persze nem zárható ki, hogy egy ember ezen a szinten is beavatkozzon a történelem menetébe pl. egy egész Földet elpusztító atomháború kirobbantásával, de – legalábbis eddig – nem ez volt a jellemző.

Ehhez a három szinthez különböző időtartamok tartoznak. Az elsőhöz értelemszerűen a néhány évtized: az emberélet hossza. A társadalmi csoportok esetében eddigi tapasztalataink szerint (társadalmi csoportok alatt hozzávetőleg az államokat értvén) a felső határ néhány ezer év, és afféle ökölszabályként az is kimondható, hogy van valamiféle korreláció az adott állam (birodalom) létezésének időtartama és alapításának régisége között: Egyiptom évezredekig létezett; Anglia, Francia- vagy Magyarország viszont csupán kb. ezer éve jött létre (és akkor az olyan egészen új államokról, mint Németország vagy Horvátország még nem is beszéltünk). Próbálhatnánk persze amellett érvelni, hogy a városi civilizáció létrejötte óta nem telt el elég idő ahhoz, hogy némelyik társadalom tíz ezer évig: a WIPP által megkívánt időtartamig fennmaradjon, de a helyzet az, hogy – talán az egyetlen Kína kivételével – egyik állam léte sem ível át az egész történelmen.
Hasonlóképpen a különbözőtársadalmi intézmények is különböző időtartamokat képesek áthidalni: a vallás régebbi a modern államnál; a modern állam pedig a demokratikus intézményrendszereknél. Amiből nem feltétlenül következik, hogy a vallások tovább fent fognak maradni, mint a parlamenti választás; viszont legalábbis lehetséges, hogy az „akciórádiusza” nem lesz elég nagy ahhoz, hogy i. sz. 12 ezerbe eljuttassunk a segítségével egy üzenetet.
Ami az én olvasatomban egyben azt is jelenti, hogy egyelőre még nem hoztuk létre azokat a mega-intézményeket, melyek képesek lennének azon a harmadik szinten működni, ahol a hagyományos történelem is csupán az eseményhullámok habjának tűnnek. Egy ilyen segítségével talán nem „mindössze” 10 ezer, de akár földtörténeti korokkal előre is ki tudnánk terjeszteni a hatókörünket – az pedig, hogy megfelelően élnénk-e egy ilyen lehetőséggel (illetve, hogy lehetséges-e a dolog egyáltalán) teljesen más kérdés.

http://www.wipp.energy.gov/picsprog/articles/wipp%20exhibit%20message%20to%2012,000%20a_d.htm