Könyvtár 2.0

A jelenleg létező közkönyvtárak több szempontból is magukon viselik annak a kornak a lenyomatát, amikor létrejöttek.
Így például ha minden igaz, akkor az USA-ban az első valódi, mai értelemben vett effajta könyvtár csupán 1833-ban, a New Hamshire-i Peterborough-ban jött létre, és három, korábbi könyvtártípus elemeit olvasztotta magába.
Egyfelől a „társadalmi könyvtárét”, ahonnét a könyvek megosztásának a gondolata meg a minőségre való koncentrálás származott - az egyik legkorábbi ilyet Benjamin Franklin hozta létre a 18. században. Itt ahhoz, hogy tag lehessél, vásárolnod kellett a részvényekből.
Másfelől a Maryland-i Peterborough „kölcsönző könyvtárából” azt vették át 1762-ből, hogy az olvasóknak népszerű (értsd: szórakoztató) művekre is igényük van.
Harmadrészt az iskolai könyvtárakból (melyek az 1830-as években jelentek meg az USA-ban) az a gondolat származott, hogy a rendszert közösségi finanszírozással kell működtetni.
A mai értelemben vett közkönyvtárak elterjedésére pedig a 19. század második feléig kellett várni, és innentől kezdve egyfelől az lehet kérdés számunkra, hogy vajon milyen új funkciókkal lehetne vagy lenne érdemes a a maiakat bővíteni még akkor is, ha esetleg nem foglalkozunk az e-könyv jelentette kihívásokkal. Ugyanis természetszerűleg egyik, fentebb felsorolt elem megjelenése sem szükségszerű önmagában, hanem történeti okai vannak. Az például, hogy a populáris irodalom hozzáférhetővé tételét is fontosnak tartjuk, arra vezethető vissza, hogy a az ipari forradalom és a drága gyári gépek miatt kialakult a munkaidő fogalma. Ami viszont egyben azt is jelentette, hogy innentől kezdve létezett az ettől jól megkülönböztethető szabadidő is, és ezzel párhuzamosan megjelent as fizetőképes kereslet is a szabadidős szórakozásokra – legyen az lóverseny, színház, foci meccs vagy éppen szórakoztató irodalom.
És miért is ne tételeznénk fel, hogy az azóta eltelt időben újabb lehetőségek nyílhattak meg, melyekre mindeddig nem figyeltünk fel?
Továbbá: a könyvek tárolása és visszakereshetősége ismét csak mindeddig nem azon alapult, hogy hol találhatóak meg, illetve mi  tartalmuk, hanem azon, hogy hol kellene lenniük, illetve mi a címük/szerzőjük.  Az előbbinek megfelelően hozzárendeltünk egy tárolási szisztémát a könyvekhez – és ha a könyvtáros (olvasó) rossz polcra tette vissza, akkor az adott mű hozzáférhetetlenné vált, mert innentől kezdve senki sem volt képes megtalálni.
De keresni sem az alapján kerestük őket, hogy miről szólnak, milyen kulcsszavak és milyen fogalmak szerepelnek bennük/jellemzőek rájuk, hanem az alapján, hogy ki írta őket vagy mi a címük, illetve a fizikai tárolás során a 19. század végi Dewey-féle rendszer (ETO) alapján melyik polchoz rendeltük hozzá őket. Érdemes megnézni, hogy mennyire másként jutunk el egy műhöz mondjuk a Google Books-ban, illetve a helyi közkönyvtárban, ahol nem tehetjük meg, hogy a könyv tartalmára keresünk rá, vagyis ahol a tartalom, nem pedig az előzetes besorolás a meghatározó.
Végezetül pedig ha már a modern könyvtár korlátairól beszélünk, akkor ott van az is, hogy már az alexandriai könyvtárat is azért hozták volna létre valamikor az időszámításunk előtti 3. században, hogy minden létező emberi tudást összegyűjtsön. Ekkoriban úgy becsülték, hogy ez mintegy ötszázezer papirusz tekercsnyi információt jelent (és mivel egy tekercs kb. egy mai könyvfejezetnek felel meg, ezért összesen úgy ötven ezer kötetnyi információról lehet szó, ami kb. egy közepes vidéki könyvtárnak felel meg). Ehhez képest egy minden emberi tudást átfogó könyvtár máig sem jött létre.
Méghozzá minden bizonnyal azért nem, mert a könyvtár modern formájában mintegy összenőtt a nemzetállammal (lásd a nemzeti könyvtár fogalmát), és így nem alakultak ki igazán nagy nemeztek feletti gyűjtemények sem.
Úgyhogy igencsak jó kérdés, hogy mi fog ezen a területen megváltozni a 21. században, amikor már felismertük, hogy (a felmelegedéséig bezárólag) igenis léteznek olyan problémák, melyeket nem tudnak az egyes országok önmagukban megoldani. Mint ahogy ilyen a teljes egyetemes emberi tudás összegyűjtése és megőrzése is, ha jól gondolom.

http://www.straightdope.com/columns/read/2236/how-did-public-libraries-get-started

A jövő könyve mint oxymoron

Egy Lisa L. Murphy nevű művész nem régiben olyan taktilis könyvet adott ki vakok és gyengénlátók számára, amely 17 darab 3D-s képet tartalmaz az emberi testről, illetve az emberi szexualitással kapcsolatban. Vitathatatlanul érdekes ötlet – és egyáltalán nem mellékesen elvezet ahhoz a kérdéshez is, hogy milyen szerepe volt a nyomtatásnak, illetve az azt követő technológiáknak a vizuális információk továbbadásában. Meg az úgynevezett transzmédiás könyvhöz, amely – mint majd látni fogjuk - valójában önmagának ellentmondó kifejezés: oxymoron.
William M. Irvins Jr. A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció viszonyát tárgyaló művében említi, hogy „a görög botanikusok felismerték, hogy leírásaik érthetőségéhez szükség van képekre is... de... az egymást követő másolók keze végeredményben olyan torzulást eredményezett, amely nem hogy segítette volna, de gátolta a verbális közlés megvilágítását és pontosítását”, és ezért aztán fel is hagytak vele. Mivel viszont „szavakkal képtelenek voltak úgy leírni a növényeket, hogy azokat fel is lehessen ismerni”, ezért a szóbeli leírásokkal is felhagytak, és csupán arra szorítkoztak, hogy a növénynevek felsorolása mellett megadják, hogy melyik milyen betegségekre jó. Vagyis: „a tudományos leírás abban a pillanatban összeomlott, amikor meggyőző képek híján kizárólag szavakhoz kötődött”.
Irvins szerint ez önmagában elég lehetett ahhoz, hogy – a geometria és csillagászat kivételével – minden területen meggátolja az ókori görögöket az előrelépésben, és változást csak a nyomtatás elterjedése hozot. Hooke 1664-es Micrographiája, a történelem első mikroszkópos megfigyeléseket tartalmazó könyve  elképzelhetetlen lenne a nyomtatáshoz kapcsolódó, hatékony képsokszorosítás nélkül. Mint a hogy a gépészet, az anatómia és számos más terület is, melyek mindegyike a nyomtatás megjelenése után indult fejlődésnek.
A következő lépésben a mechanikus képrögzítés is hasonló nagyságú változásokat hozott. Nicholas Mirzoeff a vizuális kultúráról írva azt emeli ki, hogy a fotó a művészi alkotáshoz képest nem csupán olcsó, de könnyen szállítható technikát kínál. És abba is érdemes belegondolni, hogy a fényképnek, illetve mozgó képnek köszönhetően mennyivel többet tudunk a világról, mint korábban: például a legtöbb, idegen tájakkal kapcsolatos vizuális ismeretünk nem saját tapasztalatból származik. De ugyanez mondható el a politikusokkal, a Nemzetközi Űrállomással, a napi eseményekkel kapcsolatban is. A 19. század elején még elvárás volt, hogy ha idegen helyen játszódik a regény, akkor az tartalmazzon minél részletesebb leírást a tájról; az öltözködési szokásokról; a helyi történelemről stb., mivel az olvasó máshonnét nem férhetett hozzá ezekhez az információkhoz. Ma egy ilyen leírás igencsak anakronisztikusnak hatna (és egyedül a sci-fiben őrizte meg létjogosultságát, ahol valóban „sosem látott” helyeket és kultúrákat kell bemutatni).
Az internet első lépésben nem is annyira azzal hozott újdonságot, hogy a szöveg, kép, mozgókép minden korábbinál hatékonyabb összekapcsolását tette lehetővé: egy, az interneten keresztül elérhető „elektronikus könyv” még ma is ugyanaz a mű, mint eddig, csak éppen ahelyett, hogy lapozással jutnánk el a következő fejezethez, egy linkre kell rákattintanunk. Viszont a W3C által kidolgozott szabvány lehetővé tette, hogy megfelelő eszközökkel fel lehessen olvasni, és így – annak köszönhetően, hogy a hagyományos szöveg új, elektronikus közegbe került át - a vakok meg gyengénlátók is olyan mennyiségű tartalomhoz férjenek hozzá, mint korábban soha. A karaktersorozatokkal rögzített információ ugyan képtelen bizonyos dolgokat pontosan leírni (gondoljunk csak az ókori görög botanikusok problémáira), ám nagy előnye, hogy jól konvertálható: a betűket helyettesíthetjük hangokkal; 0-k és 1-esek sorozatával; nincs akadálya, hogy mondjuk kottajelekből építsük fel az ábécét, és így tovább.
Ez azonban mint ahogy nem votl jellemző a múltban, várhatóan a jövőben sem lesz az.
Ha a vizuális alapú tartalom válik uralkodóvá, akkor a részletgazdag és egyedi megjelenítésért cserébe le kell mondanunk a szöveggel járó előnyökről, és az így létrejövő transzmédiás könyv nem csupán a vakok és gyengénlátók számára lesz hozzáférhetetlen, hanem „olvashatatlan” is lesz: elvégre nem lehet majd sem hangosan felolvasni (mint egy szöveget), sem pedig némán böngészni (mint egy tartalomjegyzéket). Vagyis  semmi sem indokolja, hogy könyvnek nevezzük majd egyáltalán.

Köszönet Serf Andrásnak a vakokkal és gyengénlátókkal kapcsolatos kérdés felvetéséért.

http://www.mediabistro.com/galleycat/publishing/exploring_tactile_erotica__158652.asp?c=rss

A regény halála az e-book

John Gardner amerikai író szerint a modern értelemben vett, realista regénynek az a célja, hogy „életszerű és folyamatos álmot” hozzon létre, és a különböző írói módszerek ennek az elősegítésére szolgálnak.
Vagyis Alain Robbe-Grillet, a francia „új regény” képviselője nem véletlenül panaszkodik arra az 1960-as években, hogy az „egymást követő számos kísérlet, mely igyekezett kizökkenteni a megszokott kerékvágásból az elbeszélő irodalmat, legfeljebb elszigetelt műveket eredményezett... [és] egy sem tudott annyi olvasót meghódítani, mint a polgári regény”. Ugyanis a jelek szerint létezik egy lehető legjobb realista regényírói technika, és minden ettől való eltérés azt eredményezi, hogy az olvasó nem tud olyan mértékben belefeledkezni a történetbe, mint ahogy különben tudna.
Arról viszont szó sincs, hogy ez lenne az egyetlen lehetséges megoldás. Némi leegyszerűsítéssel akár azt is azt mondhatnánk, hogy a regény leginkább az agyunkra hárítja a fiktív világ megjelenítését, a film viszont mindent megmutat helyettünk: a megjelenítés terhét leginkább a technológiára hárítja át. Ezáltal lényegesen egyszerűbb megoldást kínál, és bár mi tekinthetjük előnyének, hogy a regény esetében a fantáziánkat kell használnunk, ugyanilyen joggal felfoghatjuk úgy is, hogy amíg nem volt más megoldás, addig kénytelenek voltunk ehhez a módszerhez folyamodni.
A közeljövőben viszont az elektronikus olvasók elterjedése legalábbis lehet, hogy azt fogja eredményezni, hogy a hagyományos „szöveg alapú” történeteket egyre könnyebb lesz „filmalapú” történetekkel felcserélni, elvégre egy iPad-szerű készülék ugyanolyan könnyen megjeleníti majd őket, mint egy közönséges dokumentumot, és innentől kezdve miért is ne mozdulnánk el ebbe az irányba. Hiszen egyszerűbb nézni, mint olvasni (és aki ebben kételkedne, az vesse csak össze az olvasási meg tévézési statisztikákat).
Ebből a nézőpontból szemlélve a történetet a mozi volt az első hullám; a televízió a második, és az, amit egyelőre az e-könyv forradalmának tekintünk, valójában ezen a vizualizációs folyamaton belül lesz a harmadik hullám, és a történet nem az elektronikus könyvről, hanem az új, multimédiás alkalmazásokról fog szólni. A realista történetmesélést pedig a vizuális történetmesélés fogja felváltani. Műfajok persze már máskor is haltak ki: George Steiner például megírta A tragédia halálát, de említhetnénk a hőseposzt is, ami ma már szintén legfeljebb az irodalomtörténet, nem pedig az élő irodalom része. Viszont valószínűleg most először fordul majd elő, hogy a műfajjal együtt a hordozó közeg is megszűnik, és ez bizony elég nagy különbség.

A tudományos hivatkozás jövője

A nyomtatott könyvek oldalszámozásának célja eredetileg valószínűleg nem a könnyebb visszakereshetőség és ennek megfelelően nem az olvasó, hanem „a könyvet készítő iparosok munkájának segítése volt”, írja Lucien Febvre és Henri-Jean Martin szerzőpáros A könyv születését tárgyaló művükben (egészen pontosan az Osiris által megjelentetett magyar kiadás 93. oldalán). A könyvkészítőknek azért volt szükségük az oldalszámozásra, mivel „az egyes ívek általában eltérő számú lapból álltak”, és máskülönben nem tudták volna, hogy melyik rész melyik után következik. Bár később ez a probléma megszűnt, a lapszámozás maradt, és a továbbiakban nem csupán a könyv használhatóságát nagy mértékben növelő tartalomjegyzékek meg név- és tárgymutatók épültek rá, illetve innentől kezdve a tudományos művek szerzői is megtehették, hogy a megfelelő oldalszámra hivatkoznak, amikor átvették egymás gondolatait.
Korábban viszont, a nyomtatás elterjedése előtt viszont forrásmegjelölésként annak a fejezetnek a címét vagy számát adták meg, ahol az adott rész volt található, de szokás volt a „szöveget könnyen beazonosítható rövid bekezdésekre... felosztani” is – elvégre az oldalszámozásra hiába is próbáltak volna hivatkozni. Ugyanis a különböző kéziratok különböző mennyiségű szövegeket zsúfoltak egy-egy lapra (és közben például mindenféle rövidítéseket is alkalmaztak, hogy takarékoskodni tudjanak a drága pergamennel vagy papírral).
Most, az e-book (illetve általában véve az elektronikus szöveg) elterjedésével részben hasonlók lesznek a a problémák, mint akkoriban. Azért csak részben, mert onnantól kezdve, hogy elektronikusan tároljuk a szöveget, két probléma merülhet fel: egy formai (akárcsak a kódexek korában) és egy tartalmi (és mindez persze elsősorban tudományos szövegeknél, mert hétköznapi körülmények között nagyjából mindegy, hogy kedvenc regényünkben pontosan a hányadik oldalon történik valami).
A formával kapcsolatban az lesz a gond, hogy ha a különböző e-olvasókon különböző nagyságúak az oldalak, úgy egy tudományos publikációban nem lesz értelme az oldalszámra hivatkozni. Eközben – ha e-book reader-független megoldásra törekszünk - nem tehetjük meg, hogy nem újratördelhető formátumot használunk. Azt viszont igen, hogy afféle szabványként egy „virtuális oldalt” határozunk meg, ahol mondjuk két- vagy mondjuk ötezer leütésenként kezdődik az új egység (függetlenül attól, hogy az aktuálisan, a képernyőn megjelenített szövegben hol van az oldaltörés), és ehhez viszonyítva adjuk meg az „oldalszámot”. Érdekes, hogy az interneten elérthető szövegekkel kapcsolatban eddig – legjobb tudomásom szerint – nem merült fel ilyen javaslat.
Viszont az e-book esetében nem csak a forma, de a tartalom is megváltozhat: az amazon.com a Kindle-n keresztül már most is bele szokott javítani a már eladott elektronikus könyvek szövegébe. Az viszont, hogy a szöveg nem feltétlenül állandó és változatlan, a tudományos hivatkozások esetén szükségessé teheti, hogy valamiféle időbélyeggel vagy verziószámmal együtt hivatkozzunk az adott forrásra – ahhoz hasonlóan, mint ahogy egy folyóiratcikknél is meg szoktuk adni, hogy melyik számban jelent meg vagy egy tudományos műnél, hogy hányadik és melyik kiadás. Ugyanekkor egyes (tudományos) kiadók talán nem csupán egy kész szöveget (cikket, könyvet, bármit) fognak eladni, hanem „supportot” is hozzá: akár a hibák korrekcióját, akár pedig a teljes „update-elést” is. Mintha csak egy szoftverről lenne szó.

http://mhpbooks.com/mobylives/?p=15106

A könyvkiadók jövőjéről

T. Mills Kelly amerikai történész arról számol be, hogy az amazon.com-on meg lehet venni egy könyvet Csehszlovákia történetéről – igaz, meglehetősen borsos áron (136 oldal 62 dollárért, és mindez puha kötésben). Ráadásul ez a bizonyos könyv – miként az ismertetőjéből is kiderül - nem más, mint „jó minőségű Wikipédia cikkek gyűjteménye”.
Ez persze csak az első lépés. A legtöbb kiadó ma azért nem jelentet meg ilyen műveket, mert komoly esély van rá, hogy senkinek sem fog kelleni, és így a rendelkezésükre álló véges kiadói kapacitást érdemesebb ígéretesebb könyvekre fordítani (az efféle kiadványok pedig egyelőre megmaradnak a kuriózumok szintén).
Az e-book önmagában nem jelent forradalmi változást: a Kindle most nagyjából ugyanolyan, mint a Gutenberg Biblia volt, amely még  a kézzel másolt kódexet próbálta nyomtatott formában utánozni. Ugyanis egyelőre lényegében nem csinál mást, mint elektronikusan jeleníti meg az eddig papír alapon elérhető tartalmakat. Viszont ennek ellenére is lehetővé teszi többek között azt is, hogy „publikáláskor” majdhogynem nulla legyen a belépési költség, és ez lehetőséget teremt a „magánkiadású e-book” számára is (elvégre gyakorlatilag nem jár kockázattal): az ilyesmivel foglalkozó Smashwords például éppen most kötött szerződést az iPad-en való megjelentetésre.
Innentől kezdve két forgatókönyv képzelhető el attól függően, hogy mennyire gyorsan alkalmazkodik az e-book azokhoz az új lehetőségekhez lehetőségekhez, melyek abból fakadnak, hogy ez az egész nem papír alapú, hanem digitális.
1. Az egyik szerint lassan, és egy ideig az új közegben/hordozófelületen is csupán a régi, szöveges tartalmakat tesszük majd közre (vagyis úgy viselkedünk, mint annak idején Gutenberg). Ekkor az vezet új helyzethez, hogy eddig ha az egyik vagy a másik kiadó jelentetett meg valamit, az bizonyos előszűrést is jelentett. Mostantól viszont amennyiben csupán néhány ember is akad, aki hajlandó pénzt kiadni Wikipédiából összemásolgatott elektronikus könyvekért, akkor már megéri (mint ahogy ez az amazon.com-nak sem kerül semmibe, tehát lehetőséget is ad rá).
Ekbben az esetben az az egyik alapkérdés az lesz, hogy az olvasó miként tud tájékozódni a mostaninál nagyságrendekkel több, a kiadók szűk keresztmetszete által nem korlátozott címek dömpingje között. A válasz pedig talán az, hogy részben ugyanúgy, mint az amazon.com-on: az olvasói minősítések alapján, amelyek valóban fontosak lesznek.
Ami viszont különböző következményekkel is jár. Egy nem régiben elvégzett vizsgálat során 48, nem ismert együttesektől származó zeneszámot töltöttek fel egy web lapra, és a regisztrálókat arra kérték, hogy értékeljék azokat, miközben látták a többiek minősítéseit is. Majd újabb emberekkel többször egymás után elvégezték a kísérletet, és az derült ki, hogy a legtöbb esetben teljesen véletlenszerű, hogy melyik mű hol végez (bár volt néhány olyan is, amely rendszeresen az elsők; és néhány olyan, amely hasonló rendszerességgel az utolsók közé került). A könyvek/irodalomi művek esetében valami hasonlóra lehet számítani. Ha viszont valakinek sikerül kiugrania, akkor pozitív visszacsatolás indul be, és eközben a kiadókra – amelyeket annak idején az hívott életre, hogy nem mindenki volt képes hozzáférni a publikáláshoz szükséges technológiákhoz – jelentéktelenné válnak (vagy akár el is tűnnek).
2. A második forgatókönyv szerint viszont az új közeg a szövegen alapuló könyvek végét jelenti – hiszen miért is ne élnénk a különböző, a számítástechnika által kínált, korábban nem létező lehetőségekkel. Ekkor viszont egy e-könyv előállítása ugyanolyan bonyolult, komoly szakértelmet, sok időt és alkalmasint számos ember együttműködését igénylő folyamattá válik, mint amilyen egy animációs film elkészítése is, és egy magánembernek nagyjából akkora esélye lesz sikeres e-könyvet előállítani, mint a pc-jén egy Hollywood-i kasszasikert. Vagyis: hosszú távon a kiadók helyzete nemhogy gyengülne, de ha lehetséges, akkor inkább még inkább meg fog erősödni.

És hogy a kettő közül melyik szcenárió fog megvalósulni? Az átmenetet valószínűleg az első fogja jellemezni, viszont a második hullámban érkező „igazi” e-könyv mellett a hagyományos, szöveg alapú művek (akár a papíralapúak, akár pedig valamilyen e-platformot használva) várhatóan fenn fognak ugyan maradni, ám eközben nagyjából úgy változik meg a szerepük, mint a színházé a film megjelenését követően.

http://edwired.org/?p=593
http://digital.venturebeat.com/2010/03/28/self-published-electronic-books-to-make-it-to-apples-ipad/#
http://www.wired.com/magazine/2009/12/st_clive_thompson/