Kövérségadó és ételbűnözés?

Egy A. J. Carlson nevű amerikai pszichológus azt vetette fel nem sokkal az USA-nak a II. Világháborúba való belépése után, hogy ha a kövér állampolgárokra adót vetnének ki (mondjuk kilónként kb. 40 dollárt), akkor az így befolyó pénzekből fedezni lehetne a hadi kiadásokat – és nem melléklesen mindenkit rászorítanánk, hogy egészségesebben éljen. Elképzelhető persze olyan verzió is, ahol nem az embert, hanem az egészségtelen ételt adóztatják meg – valahogy úgy, mint ahogy a dohányárut és a szeszes italokat. Az ilyen a megoldások az úgynevezett Pigou-féle adó kategóriájába tartoznak: az Arthur Pigou angol közgazdász által kitalált megoldás azokat a termékeket/szolgáltatásokat (bármiket) hivatott sújtani, amelyeknek káros hatásaik (negatív externáliáik) vannak.

Jelenleg leginkább a szénsavas üdítőitalok megadóztatásának gondolatával szokás eljátszani (és az USA-ban ebben minden bizonnyal szerepet játszhat az is, hogy éppen történelmüknek a II. Világháború utáni második legköltségesebb háborúját folytatják). De akadnak olyanok is, akik Carlson elképzeléséhez visszanyúlva magukat a kövéreket adóztatnák meg: például Delos M. Cosgrove amerikai szívsebész ezt a megoldást támogatná, noha vannak, akik ellenzik, hogy a kormány bármilyen formában beleszóljon egy afféle magánügybe, mint amilyen a táplálkozás. Amely érveléssel mindössze az a probléma, hogy ezen az alapon a cigarettát sújtó adó ellen is ágálhatnánk.
Esetünkben az alapkérdés az, hogy mennyire tartjuk elfogadhatónak, ha az állam szabályozza a biológiai mivoltunkkal kapcsolatos kérdéseket. Illetve, ha a történelmet is figyelembe vesszük, akkor valójában nem igazán az. Ugyanis a biopolitikák korában élünk: Michael Foucault francia filozófus szerint ezek megjelenése a vesztfáliai békét követően kialakuló  modern államhoz köthető, amely elkezdett odafigyelni az állampolgárok fizikai állapotára (ez volt emberi test anatómiapolitikája). A második korszakot pedig a népesedési politikák megjelenése jellemezte nagyjából a 19. század elejétől (ez pedig a népesség biopolitikáját jelenti). Amiből persze nem következik, hogy ha az állam bizonyos dolgokat szabályozhat, akkor automatikusan mindent, és ha az egyiket megengedi, akkor szükségképpen meg fogja engedni a másikat is. Abból, hogy az abortusz legális, nem következik, hogy az eutanázia is az.
És abban is lehetnek eltérések, hogy milyen érvelés alapján vezetnénk be a kövérségi adót. Kiindulhatunk ugyanis egyfelől abból, hogy ez az érintett érdekében kívánatos (elvégre az elhízás több, mint kellemetlen lehet). Ez esetben legyenek drágák az egészségtelen ételek, és majd mindenki eldönti, hogy tönkre akarja-e tenni sok pénzért a szervezetét (és akar-e az egészségre ártalmas, cukros üdítőket inni az olcsóbb víz helyett). Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy lesznek, akik a fentebbi logika alapján a jövőben ugyanúgy be fogják perelni az egészségtelen és hizlaló ételek gyártóit, mint korábban a dohánygyárakat.
De elképzelhető egy olyan logika is, ahol abból indulunk ki, hogy a kövérek gyakrabban betegek, és így jobban megterhelik az egészségügyi rendszert, tehát támogassák is azt többel, mint egy átlagos adófizető. Azaz: mintegy a közösségre rótt terheket fizettetjük meg velük, és majd talán még az „ételbűnöző” fogalma is megjelenik  (nagyjából a nem igazán jól definiált „klímabűnöző” analógiájára). Ad absurdum: egy kövér embernek többe kerülhet majd a jegy a repülőre (vagy éppen a buszra), mint egy soványnak, és így tovább.
Mindent egybevetve több, mint valószínű, hogy – mivel a pénzügyi rendszerek is fejlődnek, nem csak a számítástechnika – a jövőben többek között új adókra is számíthatunk. Ám ezek mégsem szükségképpen fognak a kövérségre kiterjedni, elvégre elképzelhető, hogy a kövérség a jövőben társadalmilag ahhoz hasonló megítélés alá fog esni, mint ma az alkoholizmus vagy egyre inkább a dohányzás is.

http://www.slate.com/id/2228713/ 
http://www.nytimes.com/2009/08/16/magazine/16FOB-wwln-t.html?_r=2&ref=magazine

Felejtsd el a Kardasov-civilizációkat!

Nikolaj Kardashov szovjet csillagász az 1960-es évek elején alkotta meg azt a később róla elnevezett skálát, amely a lehetséges civilizációkat a lehetséges energiafelhasználás alapján osztályozta. A első kategóriába nála az tartozott, amely egy egész bolygó; a másodikba az, amely egy egész naprendszer és harmadikba az, amely egy egész  galaxis energiáját használná fel (később pedig mások bevezették a IV. típusút is). A cél nyilvánvalóan az lett volna, hogy ugyanúgy „rangsorba” tudjuk állítani a civilizációkat fejlettségük vagy gazdagságuk (illetve esetünkben energiafelhasználásuk) alapján, mint ahogyan közgazdászok annak a GDP-nek az alapján sorolják be az egyes országokat, amelynek a koncepcióját Simon Kuznets mintegy húsz évvel Kardasov előtt tette közzé.

Mai szemmel nézve a Kardasov-féle elképzelésnek persze több nagy gyengesége is van. Egyfelől a technikai fejlődést meg a növekvő energiafelhasználást ő még egyértelműen pozitívumnak tekinti, és miközben mintegy egyenlőségjelet tesz ezek meg a fejlettség közé, aközben fel sem merül benne, hogy káros következményei is lehetnének. Természetesen hiba lenne azt várni Kardasovtól, hogy évtizedekkel a környezettudatos gondolkodás megjelenése előtt eszébe jusson az ilyesmi, de ez attól még olyan hiba marad, amely megkérdőjelezi teszi az egész elképzelést.
Mint ahogy problémás az azzal kapcsolatos, ki nem mondott feltételezése is, hogy a jövőben akkora berendezéseket fogunk építeni (vagy mi, vagy pedig majd más értelmes lények), melyek segítségével begyűjthetjük majd az egyik vagy a másik Kardasov-szint eléréséhez szükséges energiát.
Az ilyenek megépítése olyan, makromérnöki tevékenységnek számítana, amely a definíció értelmében elég nagy léptékű ahhoz, hogy a hatásai ne csupán nemzetek felettiek legyenek, és a hagyományos mérnöki vállalkozásokkal ellentétben ne csupán kisebb-nagyobb változásokat idézzenek elő, hanem teljesen átalakítsák az adott területet. Általában a Szuezi- meg a Panama-csatornát, esetleg a nemzetközi kőolajvezetékeket meg néhány hasonló konstrukciót szoktak ezzel kapcsolatban példaként említeni, amivel az a probléma, hogy az ezek költségei nem „nemzetek felettiek”. Azaz egy gazdagabb nemzet is képes lenne az ilyen vállalkozásokat finanszírozni (mint ahogy a Szuezi-csatorna építését részvényekből fedezték, a Panama-csatorna költségeit pedig végső soron az USA állta), és egyelőre semmi jele sincs annak, hogy a nemzetgazdaságokból álló világban létezne egy olyan, nemzetek feletti összefogás, amely nagyobb pénzeket képes előteremteni, mint egy ország.
Innentől kezdve kérdés, hogy a jövőben ez máshogy lesz-e – akár azért, mert kialakul valamilyen mechanizmus az igazán drága nemzetközi programok kollektív finanszírozására, akár pedig azért, mert majd meg fog jelenni valamiféle világkormány. Kardasov minden bizonnyal egyszerűen abból indult ki, hogy a természeti törvények nem tiltják meg egy I. vagy akár egy III. típusú civilizáció létrejöttét, ez azonban esetünkben korántsem elég. Szükség lenne hozzá a megfelelő társadalmi mechanizmusokra is, de egyelőre sejtelmünk sincs arról,hogy ezeket miként lehet létrehozni. Ha tudnánk, akkor biztosan megoldanánk a segítségükkel a világ mai problémáit is. De amíg erre nem kerül sor, addig egyszerűen nem tekinthetjük bizonyítottnak, hogy a makromérnöki tevékenységekre képesek leszünk összeszedni a szükséges pénzt.
Végezetül pedig ott van az a kérdés is, hogy miközben a Földön abból indulunk ki, hogy amelyik országnak nagyobb a GDP-je, annak az állampolgárai jobban is élnek, ez egyszerűen annak a következménye-e, hogy a jólét egyelőre még nem általános. Egy hasonlattal élve: bár azt nehéz vitatni, hogy egy hajléktalan, akit különböző betegségek gyötörnek, éhezik, és nincs hol aludnia, rosszul él, azt már korántsem ilyen egyszerű eldönteni, hogy egy jól kereső, de magát agyon dolgozó top menedzser él-e jobban a luxuslakásában vagy egy nem különösebben sikeres író, aki ahhoz azért elég pénzt kap, hogy ne kelljen nyomorognia, és közben a családjával is jut ideje együtt lenni. Azaz: egy bizonyos szint fölött nagyon sokféleképpen élhetünk „jól”, és ennek minőségében minden bizonnyal vajmi kevés szerepet játszik, hogy egy egész bolygó, vagy egy egész naprendszer energiakészletét használjuk-e fel. És innentől kezdve viszont ugyan kit érdekel a Kardasov-skála.