Ipari forradalom nélkül?

Amikor az ezredfordulón Paul Crutzen Nobel-díjas kémikus bevezette az antropocén fogalmát, akkor abból indult ki, hogy az ipari forradalom alapvetően változtatta meg az ember és a környezet közötti viszonyt. A helyzet azonban feltehetően bonyolultabb ennél.
Az ipari forradalom Fernand Braudel francia történész terminológiáját használva arról szól, hogy elhagyjuk a biológiai ancien regime-t, ahol minden közvetlenül a földből származik, és ahol ha egy adott területre mondjuk gabonát vetünk, akkor az másra már nem használható, (tehát nem ültethetünk rá fát, hogy legyen mivel tüzelnünk). Vagyis: a közvetlen korlátot a rendelkezésünkre álló földterületek nagysága jelenti.
Az ipari forradalmat követően viszont számos, eddig a földből származó funkciót mintegy ki tudtunk váltani. De azért továbbra is megvannak a rendelkezésünkre álló földterületek nagyságából fakadó korlátok, és az igaz áttörést hosszabb távon az jelentené, ha pl. képesek lennénk az ennivalót ugyanúgy gyárakban előállítani, mint ahogy azt az 50-es évek sci-fijei képzelték. De természetesen még ekkor sem tudnánk akárhány embert eltartani, hiszen ma ha nem is biológiai, de azért - fogalmazzunk talán így - természeti rezsimben élünk.  Az, hogy mikorra fogynak el a fosszilis tüzelőanyagok, például erről szól: bár a minden tekintetben a földtől való függés megszűnt, a természettől való függés nem, és az utóbbi évszázadokban lényegében nem történt más, mint az, hogy az ipari forradalom hatására felszabaduló földterületeknek köszönhetően a korábbinál több embert tudtunk táplálékkal ellátni.
ezeket a lehetőségeket azonban régen feléltük volna, és jelenleg kevesebb mint 3 milliárdan lehetnénk csak, ha az 1900-as évek elején a Haber-Bosch szintézis nem állított volna elő ipari mértekben nitrogént, illetve nitrogén alapú műtrágyát. Vagyis bár az ipari forradalom teremtette meg az alapokat, önmagában kevés lett volna.
Eközben azonban nem tehetünk automatikusan egyenlőségjelet a növekvő népesség és a 20. századra jellemző nagyságú környezetrombolás közé. Azt szokás mondani, hogy a fejlődő országokra a demográfiai, a fejlettekre pedig a gazdasági túlsúly jellemző: egy-egy fejlett világbeli konszern nagyobb forgalmat bonyolít le, mint amennyit egy fejlődő ország nemzeti összterméke tesz ki, és a német Észak-Rajna-Vesztfália tartományban a 2000-es évek elején ugyanannyi gépkocsi volt, mint egész Afrikában. Ennek megfelelően elképzelhető olyan forgatókönyv, hogy a Földön csupán kevesen élnek, de olyan nagy az ökológiai lábnyomuk, hogy ez is fenntarthatatlannak bizonyul; és hasonlóképpen: ott van az a lehetőség is, mely szerint nagyon sokan vagyunk, és miközben meglehetősen rosszak a körülményeink, a nagy lélekszám vezet környezeti katasztrófához. Vagyis nem csupán egyféleképpen lehet a környezetet tönkretenni, és ad analogiam: nem csupán egyféleképpen élhetünk összhangban vele.
Még akkor is, ha  bármennyire is szeretjük az ipari forradalmat okolni, inkább a 20. századra kellene helyezni a hangsúlyt. Paul Kennedy amerikai történész szerint ugyanis ez volt az a kor, amikor a különböző mérőszámok igazán megugrottak. A lakosság „négyszeresére, a globális gazdaság tizennégyszeresére, az energiafelhasználás tizenhatszorosára, az ipari termelés pedig a negyvenszeresére nőtt... ezzel egy időben a széndioxid-kibocsátás is tizenháromszorosára, míg a vízfelhasználás kilencszeresére emelkedett”. Ráadásul a II. Világháborút követő 50 évben termelték ki az összes valaha kivágott fa 50 százalékát, és miközben a történész Michael Williams egyenesen a „Nagy Csapásról” beszél ezzel kapcsolatban, aközben általában is elmondható, hogy a II. Világháború utáni évek voltak azok, amelyek alapvető változást hoztak a környezetrombolásban. Ami mögött minden bizonnyal a három, ekkoriban megjelenő, az ember és környezete viszonyát is meghatározó gazdasági felfogás áll (konzumerizmus a kapitalista; produkcionizmus a szocialista és developmentalizmus a harmadik világ országaiban). Értsd: ismét csak az derül ki, hogy az ipari forradalom csak lehetővé tette, de önmagában nem volt elégséges a mostani környezetromboláshoz, és innentől kezdve kérdés, hogy elképzelhető-e, hogy a történelem valamikor az ipari forradalmat követően más irányt vesz, és nem jutunk el a mai állapothoz.
Ezt megválaszolandó érdemes abból kiindulnunk, hogy általában véve sem csupán egyetlen megoldás létezik. Robert Fogel amerikai közgazdász szerint amennyiben a „fejlődés motorjának” kikiáltott vasútnem létezett volna is, az 1890 január 1-i GDP-t legfeljebb néhány hónapon vagy éven belül akkor is elérik az USA-ban. Ugyanis a csatornán, illetve az állati erővel történő áruszállítás hatékonyan helyettesítette volna a mozdonyt, vagyis: nem az volt a helyzet, hogy ha ez nincs, akkor nincs semmi. „Az invenció termékenysége miatt általában vannak alternatívát jelentő megoldások”, állapítja meg ezzel összhangban David Edgerton angol történész. Rendszerint „egynél több megoldás van a macska megnyúzására; a háború megnyerésére és az energiatermelésre”, és nagyon sokféleképpen lehet távolsági kommunikációt kiépíteni: telegráffal csakúgy, mint telefonnal vagy számítógéppel.
Tehát eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy milyen lenne, ha nem létezne internet, nemzetközi kommunikációs hálózat viszont ennek ellenére is lenne. Csak éppen arról ne feledkezzünk el, mondja Edgerton, hogy „egy komputerek nélküli világ nem kínál alternatívát a számítógépekre, ehelyett alternatív megoldásokat használ, és másképpen csinálja a dolgokat”.  Ami megkérdőjelezi azt a felfogást, mely szerint csupán kevés olyan alapvető és „általános célú technológia” létezik, mint amilyennek az elektromosság és az infokommunikációs technológiák mellett a gőzgépet is tekinteni szokás; és hasonlóképpen megkérdőjelezi azt a felfogást is, hogy ezen innovációk megjelenése szükségképpen drámai hatással volt a történelem menetére.
Vagyis érdemes újragondolni a gőzgép jelentőségét is.
Különösen, mivel csupán az egyik tényező volt. Ahhoz ugyanis, hogy sikeres legyen, a szénbányák megfelelő elhelyezkedésére is szükség volt (közel a felszínhez és a fővároshoz hogy érdemes legyen elkezdeni a kiaknázásukat – ez Franciaországban például nem volt meg). Illetve arra is, hogy Nagy-Britannia legyen az első számú tengeri hatalom, és így ki tudja használni az újvilági „szellemhektárokat”. Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt állítja, hogy az ipari forradalom lényege nem a munka-, hanem a földtakarékosság volt, és a biológiai ancien regime-ből azért sikerült kitörni, mert a brit gőzgépek a más földeken megtermelt nyersanyagot dolgozták fel. Máskülönben nem állt volna rendelkezésre elegendő terület, hogy például annyi gyapotot ültessenek rajta, amely folyamatosan képes működtetni a gyárakat.
Tehát ha nincs együtt minden tényező, és nem megfelelő a szénlelőhelyek elhelyezkedése vagy nem az angolok a legerősebbek Európában, akkor az ipari forradalom nem indulhatott volna be, és akár még az is lehetséges, hogy most egy ipari forradalom nélküli világban élnénk.
Ami viszont azt jelenti, hogy az ipari forradalom nem valamiféle történeti szükségszerűség volt. A fejlődés nem feltétlenül vezetett el hozzá, és egy hipotetikus idegen civilizáció talán sosem halad keresztül ezen a fázison. Másfelől pedig mi miközben megcsináltuk a sajátunkat, talán elszalaszthattunk más, hasonlóan alapvető változáshoz vezető lehetőségeket.

A válságrezsimektől a szuperválságokig

Az ipari forradalmak előtt a „gazdasági válságok” természete teljesen más volt, mint utána, és mostanra a jelek szerint ismét változás következett be.

A biológiai ancien régime-ben minden alapja a föld volt: ha egy adott területen fát ültettünk, akkor azon nem tudtunk élelmiszert termelni. Vagyis ez zéró összegű játék volt, és a populációt és a produktivitást egyaránt a rendelkezésre álló föld mennyisége korlátozta (ezért is gondolta Malthus a 18. század végén, hogy hamarosan „túl fogjuk szaporodni” a rendelkezésünkre álló területeket). Eközben a fellendülések és visszaesések értelemszerűen első sorban az időjárás ingadozásaitól függtek. A napsugárzás éves ingadozása mellett a hosszabb távú időjárási/éghajlati változások határozták meg, hogy mennyire élünk jól (és eszerint a logika szerint az sem véletlen, hogy a neolitikus forradalmakra is egy felmelegedési periódus elején került sor).
A második korszak kezdetét az ipari forradalom jelentette. Itt már nem a természet rövid távú ingadozásai, hanem az ipari termékek mennyisége és a kereslet, kínálat, túltermelés stb. határozta meg a felfutásokat és a recessziókat. Az első modern értelemben vett gazdasági válságra 1857-ben került sor, de ide sorolható az 1929-es Nagy Gazdasági Válság is, amelyet ugyan pénzügyi problémák robbantottak ki, ám az alapvető problémát az jelentette, hogy az I. Világháború mezőgazdasági és ipari túltermeléshez vezetett.
Mostanra pedig mintha beléptünk volna a harmadik korszakba, amikor egy speciális társadalomtechnika: a pénzügyi rendszerek válnak a válságok elsődleges okává. Niall Ferguson brit történész úgy fogalmaz A pénz felemelkedése című művében, hogy „a társadalom felemelkedése szempontjából... éppen olyan fontos a hitel és az adósság fejlődése, mint bármelyik technikai újítás”, és a pénzügyi innovációk persze éppúgy nem biztos, hogy sikeresek (vagy legalábbis elsőre sikeresek) lesznek, mint ahogy egy „hagyományos” találmány esetében sincs erre garancia (sőt). A papírpénz bevezetése  Kínában először ugyanúgy kudarcnak bizonyult (és a Mingek ezért is tértek vissza az ezüstalaphoz), mint ahogy az 1300-as évek három legnagyobb itáliai bankja: a Bardi, a Peruzzi és az Acciaiuoli is megbukott. És ebbe a sorba illik az is, hogy 2008-ban pedig az „értékpapírosított hitelezés” (ahogy Ferguson fogalmaz), illetve általában véve a globális pénzpiacok nem megfelelő működés okozott (időjárástól és túltermeléstől függetlenül) globális problémákat.
Soros György szerint az az egyik fő probléma, hogy bár globális gazdaságban élünk, ennek a létét nem alapozza meg valamiféle globális társadalom; ismét csak Ferguson pedig azt mondja, hogy „a pénzügyi rendszer hibája mindig az emberi természetről árulkodik, illetve azt nagyítja fel”. Tehát érdemes lehet eltöprengeni rajta, hogy nagyon-nagyon hosszú távon ez a bizonyos „emberi természet” miként változhat meg. Elvégre ugyanúgy, mint ahogy egy millió évvel ezelőtt biológiai és mentális értelemben sem voltunk emberek, bízvást számíthatunk rá, hogy még ha nem is állunk neki az embermódosításnak, a távoli jövőben sem leszünk azok, és kérdés, hogy a vadászó-gyűjtögető korszakból örökölt, az akkori és ottani körülményekhez való alkalmazkodást segítő mentális szerveink miként fognak megváltozni/módosulni.
Egyelőre azonban inkább az a kérdés, hogy a nagyon is közeli jövőben sikerül-e megfelelően kezelni a pénzügyi rendszer működéséből származó problémákat. A 21. századot ugyanis várhatóan nem annyira a számítás-, mint a társadalomtechnikák sikerei vagy kudarcai fogják meghatározni.
A ránk váró helyzetet persze nem lesz egyszerű kezelni – különösen, hogy a különböző válságrezsimek „magukban foglaló” természetűek: az ipari társadalomba való belépés nem jelenti automatikusan a biológiai ancien régime függőségeitől való hosszú távú megszabadulást (még ha a 20. században leginkább úgy tűnhetett is a fejlett országokban); és persze a 21. században is jelenthet gondot a túltermelés még akkor is, ha jelenleg leginkább a pénzügyi mechanizmusok nem megfelelő működése van reflektorfényben.
Ráadásul nem is kell különösebben pesszimistának lennünk ahhoz, hogy az úgynevezett termoglobalizációval kapcsolatban arra számítsunk, hogy ismét az eddig inkább a biológiai ancien régime-re jellemző problémákkal kell majd szembenéznünk a környezeti problémák súlyosbodásával Ad absurdum még egy olyan „szuperválság-forgatókönyv” is elképzelhető, ahol a felmelegedés okozta problémák a pénzügyi rendszerek problémáival egyszerre eszkalálódnak, és függetlenül attól, hogy ezt egy esetleges túltermelési válság is kiegészítené-e őket, ennek súlyos következményei lehetnének.
Amivel viszont még mindig nincs vége a történetnek. A pénzügyi válságok a 17. században még leginkább a gazdagokat érintették (elvégre nekik volt csak elég tőkéjük,hogy befizessék magukat mondjuk a tulipánőrületbe), és csak a 20. századra jutottunk oda, hogy a „kisember” is beszállhatott egy financiális pilótajátékba – és elveszíthette a pénzét, miközben az ebből fakadó problémák globálissá váltak. Azaz: az időnyíl irányát újabb válságtípusok megjelenése jelöli ki, és bízvást számíthatunk rá, hogy a jövőben olyan, új válságtípusokkal kell majd szembenéznünk, amire most nem is gondolunk.

Galilei, a kenyérpirító és a politikusok

August Comte, a modern szociológia egyik megalapozója a 19. század elején arról írt, hogy a teológiai felfogástól a racionalitás felé haladunk, és a jövőben a társadalmat szociológusok fogják irányítani. Ehhez képest ha egy marsi történész figyelné a Földet, akkor azt látná, hogy mindenütt a politikusok a meghatározóak – és lehet, hogy nagyon csodálkozna ezen.

A probléma ugyanis némiképp leegyszerűsítve az, hogy miért olyan emberekre bízzuk a társadalom irányítását, akik azért kerültek ebbe a pozícióba, mert ők elvállalták, mi pedig megválasztottuk őket, miközben ebből nem következik szükségképpen, hogy értenek is hozzá. Ahhoz, hogy buszt vezessünk, vagy általános iskolában tanítsunk, megfelelő végzettség kell, ahhoz viszont, hogy adott esetben egy egész országgal kapcsolatban döntsünk, nem. Churchill annak idején úgy fogalmazott, hogy „a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája – leszámítva azokat, amelyeket már kipróbáltunk”. Értsd: eddig még mindig ez vált be a legjobban, ám ebből nem következik, hogy nem létezhet ennél jobb megoldás – bár nem biztos, hogy ezt a bizonyos „ennél jobbat” meg is tudjuk valósítani.
Thomas Thwaites a londoni Királyi Művészeti Főiskoláról néhány éve megpróbált kizárólag saját erőből, az alapoktól előállítani egy kenyérpirítót (úgy, hogy még a vasat is ő dolgozza fel hozzá), és végül arra a következtetésre jutott, hogy a projektre „könnyen rámehetne az egész életem”. Ami nem is meglepő, írja Tim Harford angol közgazdász Az alkalmazkodás logikája című könyvében, hiszen „a pirító világunk összetettségének egyik szimbóluma... képet ad azokról az akadályokról..., amelyekkel szembe kell néznie mindazoknak, akik meg akarják változtatni”.
Az új társadalomtudományok azt követően jelentek meg, hogy– az ipari forradalom hatására – átalakult a társadalom. Ami a szociológiát illet, ez azért vált lehetővé, mert az nem lévén már beszorítva a feudális struktúrákba, meg lehetett figyelni az emberek egymáshoz való viszonyát. Érdemes eltűnődnünk rajta, hogy vajon milyen, hasonló váltások/szétválások következhetnek be a jövőben, és milyen új társadalomtudományok jelenhetnek majd meg.
Ami pedig a közgazdaságot illeti, itt szintén az ipari forradalom hatására elvált egymástól a termelés és a fogyasztás, és innentől fogva volt értelme tanulmányozni a termelő és a fogyasztó viszonyát is. Ma úgy gondoljuk, hogy a közgazdaságtannak három célja lehetne:

• leírást adni arról, hogy miként működnek a gazdaságok
• leírást adni arról, hogy miként kellene működniük
• megmondani, hogy miként lehet elérni a kívánt célt, és miként lehet(ne) egy „felhasználói kézikönyvet” összeállítani ehhez.

Nem biztos persze, hogy jelenleg bármelyikre is képesek vagyunk. Egy vicc szerint a közgazdászok nagyon sikeresek: az utóbbi öt válságból kilencet eredményesen jósoltak meg, de még ennél is nagyobb gondot jelent, hogy miközben a természettudományokban a kísérleti módszerek rendkívül eredményesek voltak, aközben azzal a területtel, amely mindenkit közvetlenül érint, vagyis a gazdasággal, illetve a társadalommal kapcsolatban eddig alig néhány nem szándékolt kísérletet hajtottunk végre.
A 20. század például „kipróbálta” a fasizmust (ez szerencsére legfeljebb egy-két évtizedig bizonyult gazdaságilag és társadalmilag életképesnek); a kommunizmust (amely mintegy hetven év alatt bukott meg); és végül a kapitalizmust, amely egyelőre nem csupán működőképesnek tűnik, de a történelem folyamán először az emberiség túlnyomó része is ezt a formát tartja kívánatosnak, és errefelé törekszik. Csak éppen attól, hogy hosszabb ideig tűnt használhatónak, mint a másik kettő, semmi sem garantálja, hogy a jövőben is használhatónak fog bizonyulni; illetve az sem biztos, hogy nem váltja majd fel valami más.
Vagy váltaná, viszont a Harford által emlegetett komplexitás egyben azt is jelenti, hogy elképzelhető, hogy az időben növekvő összetettség egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy letérjünk a mostani pályáról, és másba kezdjünk.
A 17. század elején az akkori „fizikusok” (nevezzük talán így őket) viszonylag könnyen átváltottak az arisztotelésziről a modern, Galilei nevével fémjelzett és a korábbitól teljesen eltérő fizikára. Ma viszont egy ilyen éles váltás a modern tudományban – többek között a ráépülő intézményrendszer miatt – gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnik. Pedig ugyanúgy nem lehetünk benne biztosak, hogy a jelenlegi tudomány a „legjobb megoldás”, mint ahogy abban sem, hogy a kapitalizmus az – csak éppen nem igazán folynak kísérletek magával a tudománnyal. Persze miközben fontos lenne, hogy létezzen valamiféle „hogyan kísérletezzünk magával a tudománnyal” típusú elméleti keretrendszer, ötletem sincs, hogy ezt hogyan lehetne kidolgozni.
Mint ahogy egészen a legutóbbi időkig: azoknak a randomista közgazdászoknak a megjelenéséig a közgazdaságtanban sem folyt igazi kísérletezés, akik szerint az ilyen megoldások ezen a területen is alkalmazhatóak. Michael Kremer, Paul Glewwe és Sylvie Moulin (miként ez ismét csak Harford könyvében olvasható) viszont azt vizsgálták meg, hogy vajon tényleg hatékony-e a kenyai iskolásoknak juttatott tankönyv, úgyhogy néhány iskola ugyan ilyeneket kapott, miközben másoknak flipchartot adtak; és volt egy olyan csoport is, amelynek féreghajtó tablettát. És csak ezeknek az eredményei javultak.
Vagyis: a próba-szerencse módszer (amely a múltban a „hagyományos” tudományos kísérleteknél is komoly szerepet játszott) a társadalomtudományoknál is hatékony lehet. Legalábbis egyes esetekben, ugyanis ez csupán a lokális maximum keresésére alkalmas, és ebben az értelemben a kapitalizmus is egyfajta lokális maximumkeresés eredménye. Kétségtelenül jobban bevált a másik kettőnél, de lehet, hogy elképzelhető helyette jobb is.
És hasonlóképpen: a politikusok általi kormányzás kétségkívül hatékonyabban működik, mint amikor feudális uralkodók hoztak döntéseket, de azért elképzelhető, hogy még érdemesebb lenne máshogy csinálni.
Ám nem biztos, hogy ezt a „máshogyat” a próba-szerencse módszerrel el tudjuk érni. Sőt. Edison ugyan úgy fejlesztette ki a szénszálas izzót, hogy minden, a keze ügyébe kerülő anyagot végigpróbált (és talált is egy jó megoldást); azzal viszont hiába kísérletezett, hogy szintén a próba-szerencse módszerrel megépítsen valamiféle atommotort.
Ehhez ugyanis elengedhetetlen a megfelelő fizikai elmélet, és ennek megfelelően legalábbis eltűnődhetünk rajta, hogy nem lenne-e szükség egy olyan elméletre is, amelyet felhasználva mintegy megépíthetnénk a „társadalmi atommotort”, és ennek a segítségével esetleg jobb megoldást találjunk az eddigi legjobbnál, vagyis a kapitalizmusnál és a politikusok által irányított társadalomnál. Az pedig más kérdés, hogy attól, hogy a természettudományoknál létezik ilyen elméleti megalapozottság, nem biztos, hogy meg lehet alkotni egy ilyen, a továbbiakban alapul szolgáló társadalomtudományi elméletet.

De azért amíg meg nem próbáltuk, addig bízhatunk benne, hogy igen.

Úton egy új vadászó-gyűjtögető életmód felé?

Fernand Braudel francia történész szerint az emberiség nagyjából a 18. századig az úgynevezett biológiai ancien régime-ben élt, amikor közvetve vagy közvetlenül minden a földből származott, és közben nem használtunk nem megújuló erőforrásokat. Ami azonban korántsem jelenti azt, hogy akkoriban összhangban éltünk volna a természettel, és innentől kezdve érdemes újragondolni az utóbbi idők történetét. Meg persze azt is, ami most következik.

Ugyanis bár a biológiai ancien régime leginkább a szél-, a víz- és az állati energiára támaszkodott (vagyis megújuló erőforrásokra), és eközben korlátot jelentett, hogy azon a földterületen, amelyen élelmiszert termeltünk, nem ültethettünk mondjuk fákat, hogy aztán eltüzeljük őket. Eközben viszont – miként Kenneth Pomeranz amerikai történész említi World History and Environmental History című tanulmányában - „számos 18. századi társadalom feszegette” a környezet teherbíróképességének határait, és a híres dél-amerikai ezsüstbánya, Potosí környékén csakúgy teljesen tönkretették a környezetet, mint például a cukorszigeteken. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Kolumbusz meg a többi felfedezők egész kontinensek biótáját alapították át azzal tökéletesen, hogy elterjesztették az eurázsiai állatokat és növényeket is. Alfred W. Crosby amerikai történész arra hívja fel a figyelmet, hogy az Európához hasonló környezeti feltételekkel rendelkező „Neo-Európák” állatvilága (gondoljunk csak a kengurukra, moákra stb.) kezdetben rendkívüli módon eltért a miénktől. De a hódítások egyben azt is eredményezték, hogy a mi növény és állatvilágunk számos helyen kiszorította az ottaniakat, és ma olyan országokból/területekről származik a gabona és a szarvasmarha túlnyomó része, ahol a megérkezésünk előtt nem ismerték őket. „Az európaiak talán azért győztek – mondja Crosby - , mert jobbak voltak a fegyvereik, a szervezettségük és mert fanatikusabbak voltak, de vajon miért nem nyugszik le soha a Nap a pitypang világbirodalma felett?” Vagyis a biológiai tényezőkről sem szabad elfeledkezni - különösen, hogy ott voltak az akaratlanul behurcolt járványok is, melyek egyes helyeken a lakosság jelentős részét kiirtották.
Innentől kezdve akár egy olyan forgatókönyvet is elképzelhetünk, ahol nem indul ugyan be az ipari forradalom, de az európaiak miután a számukra lakható helyeket kolonizálták, a biológiai ancien régime-re jellemző eszközökkel egyetlen gigászi Posívá alakítják azokat, miközben a biótát is sosem látott mértékben átformáljál, és ismét csak miközben a populációhoz mérten páratlan nagyságú – bár részben szándéktalan – genocídiumokat hajtanak végre. Nem hinném, hogy bárki arra szavazna, hogy 2011-ben egy ilyen világban éljen.
Ehhez képest az ipari forradalom két újdonságot hozott: egyfelől azt, hogy a korábban első sorban a Neo-Európákra korlátozódó hódítások (a különböző „mellékhatásokkal” együtt) minden szárazföldre kiterjedtek, és az európaiak által behurcolt marhavész miatt pl. Afrika lakosságának is egy- vagy kétharmada halt ki 1900 előtt (ezzel kapcsolatban nincsenek pontos adataink). Másfelől a technológia olyan szintű környezetrombolást tett lehetővé, amely már a biotának nem csak egyes – jelentős – részeire, hanem az egészére terjedt ki, és ezzel együtt megjelent az ember okozta felmelegedés is.
De mindez még mindig a biológiai ancien régime módszereinek továbbvitele – különösen, mivel a biológiai ancien régime arról szólt, hogy a föld révén a rendelkezésünkre ilyen vagy olyan formában rendelkezésünkre álló erőforrások (tűzi fa, megtermelhető élelmiszerek mennyisége stb.) végesek, és hiába újulhatnak meg, adott idő alatt egyszerűen nem tudunk többet felhasználni belőlük (és ez jelentette a plafont). Az ipari forradalom után pedig ugyan lényegében tetszőleges sebességgel használhattuk fel a meg nem újuló erőforrásokat, de azok – értelemszerűen – véges mennyiségűek voltak. És bár Gerard O'Neill amerikai fizikus például az 1980-as években úgy gondolta, hogy az űrvárosok gyakorlatilag korlátlan mennyiségű napenergiával lennének képesek a Földet ellátni, előbb-utóbb valójában itt is megjelennének a korlátok, ha túlságosan gyorsan növekedne az energiaigény. De ugyanez lenne a helyzet a Naprendszer „teljes energiakészletének” felhasználásakor is”, és így tovább. Azaz: vagy annyiból gazdálkodunk, amennyi a rendelkezésünkre áll, vagy pedig folyamatosan növeljük a bevont erőforrásokat – mint ahogy lényegében az ipari forradalom is erről szólt. De ekkor (miközben hamarosan jelenleg legfeljebb a sci-fi írók képzeletében létező megoldásokat kellene alkalmaznunk) néhány száz vagy akár több millió év múlva, de végül mindenképpen számunkra energiaszegény körülmények között találnánk magunkat, és ebből már egyenesen következik, hogy hosszú (esetleg nagyon hosszú) távon ez nem jelent megoldást. Persze hacsak fel nem tételezzük, hogy egyszer majd olyan megoldások lesznek a birtokunkban, melyeket gyakorlatilag sosem leszünk képesek „kinőni”.
De hogy visszakanyarodjunk az időben közelebbi problémákhoz meg a biológiai ancien régime és az ipari forradalom összehasonlításához, mindkettőre jellemző volt az általunk elfoglalt evolúciós fülkék akaratlan vagy akaratlagos módosítása. Ebbe a bióta átalakítása mellett persze beletartozik az egyes fajok megváltoztatása is, és ehhez képest - céljait tekintve - a génmódosítás sem jelent különösebb újdonságot (mint ahogy bizonyos értelemben az a darwinizmus megjelenését követően felbukkanó eugenika sem, amely „csupán” az immár az állatvilág részének tekintett emberre is ki akarta terjeszteni a már meglévő módszereket).
Ebbe a még mindig biológiai ancien régime-hez kapcsolódó, „módosító felfogásba” jól beleillik az úgynevezett geomérnökség is, amely a felmelegedés káros hatásait azzal szándékozik kivédeni, hogy különböző eszközökkel módosítaná az általunk elfoglalt, immár nem csupán egyes világrégiókra kiterjedő, hanem globális evolúciós fülkék működését. Ami viszont nem csupán azt a kérdést veti fel, hogy ez valóban jó ötlet-e, hanem azt is megmutatja, hogy még most, a 21. században is ugyanúgy gondolkodunk, mint évszázadokkal ezelőtt.
Úgyhogy innentől kezdve többféle szcenárió képzelhető el. Az egyik szerint bár mindeddig valóban súlyos következményekkel járt az ancien régime megoldásainak továbbvitele és kiterjesztése, ez a jövőben mégsem így lesz - akár mert mondjuk az AI valami leginkább csodaszerűnek tűnő módon megoldást kínál, akár valamilyen más okból. Ezt a forgatókönyvet ugyan nem tartom valószínűnek, de persze lehet, hogy tévedek.
Másfelől viszont az nagyon is elképzelhető (sőt), hogy ugyanígy folytatva az egész emberi civilizációt megrendítő (vagy akár elsöprő) környezeti katasztrófát idézünk elő.
És végül ott van a harmadik lehetőség: az, hogy felhagyunk az eddigiekkel, és valami más megoldást keresünk. A történet a neolitikus forradalmak óta arról szólt, hogy a civilizáció mintegy per definitionem környezet-átalakítást jelent, tehát a megoldást talán az jelentené, ha nem is egyszerűen „környezetbarát” módon próbálnánk élni, miközben ez értelemszerűen lehetetlen (lévén jelenleg „környezetalakítók” vagyunk), hanem egyfajta hi-tech és mesterséges intelligenciával segített „új vadászó-gyűjtögető életmódra” térnénk át?
Akár idelent a Földön, akár pedig például odakint, a világűrben. De persze nem a hely a lényeg.

Mi jön a számítástudomány után?

A Science 2020 Group néhány éve közzétett előrejelzésében az olvasható, hogy a számítástechnika mára elválaszthatatlanná vált a természettudományoktól, és ha az elméleti meg a kísérleti tudományok mellett eddig a számítástudomány volt a tudomány „harmadik oszlopa”, akkor ennek most vége. Ugyanis mint ahogy Newton után a matematika épült be mindenhová a különböző tudományterületek átjárhatóságát is biztosítva, most a számítástudomány épül be mindenhová. És persze mindent meg is változtat. Egyfelől ugyanis mintha az emberiség története három nagy korszakra lenne osztható. Az

• első a polihisztorok kora, amikor akadnak, akik képesek lényegében a teljes emberi tudásanyagot átfogni – méghozzá leginkább saját erőből.
• A második korszak az, amikor az ipari forradalom kezdete után megjelentek azok a modern értelemben vett oktatási intézmények, melyek egy-egy szakterület tudásának elsajátítását tették lehetővé. Az addigi módszerekkel ugyanis már nem lehetett a megnövekedett mennyiségű információt kezelni, és így szükség volt valamiféle tudásfeldolgozó augmentációra – amit nem gépekkel, hanem társadalmi intézmények kiépítésével oldottak meg.
• Most pedig számítástechnikai augmentációkat kezdünk használni, és hamarosan ugyanúgy lehetetlen lesz megfelelő számítástechnikai eszközök/tudás nélkül bármilyen tudományos kutatást végezni, mint ahogy korábban a matematikai ismeretek voltak elengedhetetlenek.

Amivel kapcsolatban viszont azt érdemes kiemelni, hogy a számítástechnika bizonyos értelemben a matematika gépesítése, és így nincs is semmi meglepő abban, hogy az újkori tudományt jellemző matematizálás meg az ipari forradalom óta jellemző mechanizálási hullám találkozása ide vezetett.
A nagy kérdés pedig az, a következő váltásra mikor fog sor kerülni – és hogy az is a matematikai vonalat viszi-e tovább? Ugyanúgy még egy szint fog a számítástechnikára épülni, mint ahogy a számítástechnika a matematikáéra épült?
Az legalábbis elképzelhető például, hogy a jelenlegi tendencia folytatódásával a ma „humánnak” tartott tudományok is számítógépes megalapozottságúvá válnak (a culturomics pl. mintha egy errefelé tett lépés lenne), és az átalakulás még annál is sokkal több területre fog kiterjedni, mint ahogy azt a science 2020 kutatói gondolták. És persze az is lehetséges, hogy a 21. század második felében vagy a 22. század elején valami olyan fog a matematika és a számítástechnika mellé (esetleg helyett) beépülni a tudományok alapjaiba, amire ma még eszünkbe sem gondolni.

Könyvtár 2.0

A jelenleg létező közkönyvtárak több szempontból is magukon viselik annak a kornak a lenyomatát, amikor létrejöttek.
Így például ha minden igaz, akkor az USA-ban az első valódi, mai értelemben vett effajta könyvtár csupán 1833-ban, a New Hamshire-i Peterborough-ban jött létre, és három, korábbi könyvtártípus elemeit olvasztotta magába.
Egyfelől a „társadalmi könyvtárét”, ahonnét a könyvek megosztásának a gondolata meg a minőségre való koncentrálás származott - az egyik legkorábbi ilyet Benjamin Franklin hozta létre a 18. században. Itt ahhoz, hogy tag lehessél, vásárolnod kellett a részvényekből.
Másfelől a Maryland-i Peterborough „kölcsönző könyvtárából” azt vették át 1762-ből, hogy az olvasóknak népszerű (értsd: szórakoztató) művekre is igényük van.
Harmadrészt az iskolai könyvtárakból (melyek az 1830-as években jelentek meg az USA-ban) az a gondolat származott, hogy a rendszert közösségi finanszírozással kell működtetni.
A mai értelemben vett közkönyvtárak elterjedésére pedig a 19. század második feléig kellett várni, és innentől kezdve egyfelől az lehet kérdés számunkra, hogy vajon milyen új funkciókkal lehetne vagy lenne érdemes a a maiakat bővíteni még akkor is, ha esetleg nem foglalkozunk az e-könyv jelentette kihívásokkal. Ugyanis természetszerűleg egyik, fentebb felsorolt elem megjelenése sem szükségszerű önmagában, hanem történeti okai vannak. Az például, hogy a populáris irodalom hozzáférhetővé tételét is fontosnak tartjuk, arra vezethető vissza, hogy a az ipari forradalom és a drága gyári gépek miatt kialakult a munkaidő fogalma. Ami viszont egyben azt is jelentette, hogy innentől kezdve létezett az ettől jól megkülönböztethető szabadidő is, és ezzel párhuzamosan megjelent as fizetőképes kereslet is a szabadidős szórakozásokra – legyen az lóverseny, színház, foci meccs vagy éppen szórakoztató irodalom.
És miért is ne tételeznénk fel, hogy az azóta eltelt időben újabb lehetőségek nyílhattak meg, melyekre mindeddig nem figyeltünk fel?
Továbbá: a könyvek tárolása és visszakereshetősége ismét csak mindeddig nem azon alapult, hogy hol találhatóak meg, illetve mi  tartalmuk, hanem azon, hogy hol kellene lenniük, illetve mi a címük/szerzőjük.  Az előbbinek megfelelően hozzárendeltünk egy tárolási szisztémát a könyvekhez – és ha a könyvtáros (olvasó) rossz polcra tette vissza, akkor az adott mű hozzáférhetetlenné vált, mert innentől kezdve senki sem volt képes megtalálni.
De keresni sem az alapján kerestük őket, hogy miről szólnak, milyen kulcsszavak és milyen fogalmak szerepelnek bennük/jellemzőek rájuk, hanem az alapján, hogy ki írta őket vagy mi a címük, illetve a fizikai tárolás során a 19. század végi Dewey-féle rendszer (ETO) alapján melyik polchoz rendeltük hozzá őket. Érdemes megnézni, hogy mennyire másként jutunk el egy műhöz mondjuk a Google Books-ban, illetve a helyi közkönyvtárban, ahol nem tehetjük meg, hogy a könyv tartalmára keresünk rá, vagyis ahol a tartalom, nem pedig az előzetes besorolás a meghatározó.
Végezetül pedig ha már a modern könyvtár korlátairól beszélünk, akkor ott van az is, hogy már az alexandriai könyvtárat is azért hozták volna létre valamikor az időszámításunk előtti 3. században, hogy minden létező emberi tudást összegyűjtsön. Ekkoriban úgy becsülték, hogy ez mintegy ötszázezer papirusz tekercsnyi információt jelent (és mivel egy tekercs kb. egy mai könyvfejezetnek felel meg, ezért összesen úgy ötven ezer kötetnyi információról lehet szó, ami kb. egy közepes vidéki könyvtárnak felel meg). Ehhez képest egy minden emberi tudást átfogó könyvtár máig sem jött létre.
Méghozzá minden bizonnyal azért nem, mert a könyvtár modern formájában mintegy összenőtt a nemzetállammal (lásd a nemzeti könyvtár fogalmát), és így nem alakultak ki igazán nagy nemeztek feletti gyűjtemények sem.
Úgyhogy igencsak jó kérdés, hogy mi fog ezen a területen megváltozni a 21. században, amikor már felismertük, hogy (a felmelegedéséig bezárólag) igenis léteznek olyan problémák, melyeket nem tudnak az egyes országok önmagukban megoldani. Mint ahogy ilyen a teljes egyetemes emberi tudás összegyűjtése és megőrzése is, ha jól gondolom.

http://www.straightdope.com/columns/read/2236/how-did-public-libraries-get-started

Demokráciagépet építeni

Méghozzá nem is akármilyet. Alvin Toffler azt mondja A harmadik hullámban, hogy a négyévenkénti szavazások léte „azt a gondolatot ültette az emberek fejébe, hogy mivel a választások lebonyolítása rendszeresen, gépszerű szabályossággal történt, ennélfogva azok egyben racionálisak is voltak”. Valójában azonban a rendszeres választások nem elégséges, hanem jobb esetben is csak szükséges feltételek, ha demokráciát akarunk csinálni.
Toffler szembeállítja egymással a szakaszos meg a folyamatos üzemű gépeket: az előbbire a sajtológép hozható fel példaként, amely akkor csak dolgozik, amikor éppen belepakoljuk a feldolgozandó fémlapokat és elindítjuk; a folyamatos üzemelésű gépekre pedig a folyamatosan működő olajfinomító. A választási rendszer a szakaszos üzemű gépnek feletethető meg; azok viszont, akiket megválasztunk, folyamatos üzemű gépet működtetnek, „amely párhuzamosan (bár gyakran ellentétes célokat szolgálva) működik”, mint a négy évenként bekapcsolt választási rendszer.

A kérdést tehát mintha az lenne, hogy miként lehetne egy folyamatos üzemű demokráciagépet létrehozni, és ennek korábban nyilvánvalóan technikai akadályai (is) voltak. Az ókori, korlátozott méretű (és nem mellékesen csupán viszonylag kevés kérdésben döntéseket hozó) görög városállamok esetében talán még működhetett is a dolog. De vegyük észre, hogy itt valójában két kérdésről van szó: a szavazórendszerhez való folyamatos hozzáférésről, valamint a meghozandó döntések számáról és bonyolultságáról. Az időben előre haladva a szavazásra jogosultak, illetve az eldöntendő kérdések számának párhuzamos növekedése miatt egyszerűen túlságosan nehézkes lett volna állandó lehetőséget biztosítani a folyamatos véleménynyilvánításra (miközben annak, hogy négy évenként vannak választások, egyfelől feltehetően történeti okai vannak; másfelől biztosan reflektál arra is, hogy hozzávetőleg mennyi időre van szükség ahhoz, hogy a társadalom megvalósítson vagy legalább megpróbáljon megvalósítani egyes, kívánatosnak tekintett célokat).
Ma már  a technika lehetővé tehetné, hogy ugyanúgy folyamatosan az egész társadalmakat érintő kérdésekben hozzunk döntéseket (szavazzunk), mint ahogy folyamatosan lájkoljuk a FaceBook-on az ismerőseink tevékenységét is. Csak éppen ha valakinek csupán néhány száz ismerőse van is, már akkor is olyan mennyiségű információ zúdul rá, hogy képtelen folyamatosan nyomon követni az eseményeket, és  ugyanez lenne a helyzet akkor is, ha nap mint nap, sőt, percről percre az országos, a megyei, a városi (és így tovább) kérdésekről kellene véleményt nyilvánítanunk - és akkor a szakértelem kérdésére még nem is tértünk ki. Vagyis a dolog semmiképpen sem működhetne, és ehhez képest a képviseleti demokrácia nem is tűnik olyan rossz ötletnek.
Az viszont kérdés lehet, hogy bízunk-e a „tömegek bölcsességében”. Amikor Galton 1906-ban egy ökörsúly-becslő versenyen vett részt, akkor azt figyelte meg, hogy az összesen 800 résztvevő együttesen (noha közöttük a szakértők: mészárosok mellett természetesen számos nem szakértő is volt) mindössze egyetlen font eltéréssel tudták megbecsülni a végeredményt (1197 fontra tippeltek 1198 helyett). Másfelől viszont a közelrekedési dugók azt mutatják, hogy a koordinálatlan döntéshozatal korántsem mindig hatékony, és innentől kérdés lehet, hogy a végső soron a tömegek bölcsességén alapuló demokrácia melyik modellhez áll közelebb, és egy Le bon nevű francia író A tömegek lélektana című könyvében már 1895-ben azt állította, hogy a tömegek „sohasem képesek olyan tetteket végrehajtani, amelyekhez magas fokú intelligencia szükséges”, és a tömegben lévők „mindig alacsonyabb rendűek az elkülönült egyénnel szemben”.
Kétségtelenül vannak dolgok, amire a tömegek nem képesek: amikor a Penguin kiadó néhány évvel ezelőtt wikiregényt akart íratni  az önként vállalkozókkal, akkor a dolog tökéletes kudarcba fulladt. Másfelől viszont az eddigi tapasztaltok szerint a „tömegek bölcsességén” alapuló demokráciák általában még mindig jobban működnek, mint a diktatúrák. Egy törzsi társadalomban (többé – kevésbé) működhetett az egyszemélyi döntéseken alapuló rendszer; a görög poliszok méreteinél pedig a közvetlen részvételen alapuló döntéshozatal, egy modern és kellőképpen komplex ipari társadalomban azonban nem. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a képviseleti demokrácia – a modern értelemben vett politikusokkal együtt - annak az ipari forradalom utáni kornak az eredménye, amikor nem állt a rendelkezésünkre jobb megoldás.
 Viszont  érdemes különbséget tennünk két különböző dolog között. Attól, hogy tudjuk, mi a célunk (jelen esetben a demokrácia), nem biztos, hogy az oda vezető utat is meg tudjuk tervezni. Ám mint ahogy az új technológiák (értsd: az információs forradalom eszközei) lehetővé tennék a közvetlen képviseleten alapuló demokráciát (még akkor is, ha a fentebbiek értelmében ennek nem sok értelme lenne), ismét csak az új technológiák egyre inkább lehetővé tehetik majd a már kijelölt célok elérését is. Például úgy, hogy a jelenlegi döntéshozókat döntéshozó rendszerekkel helyettesítik. Ami valójában csupán az augmentáció újabb foka lenne: az ipari forradalom előtt az egyéni döntéshozók voltak a meghatározóak; második lépésben, leginkább valamikor az ipari forradalom környékén elkezdtünk olyan társadalmi eszközöket/struktúrákat létrehozni, amelyek hatékonyabbá teszik a társadalom működtetését; most pedig miért is ne használnánk fel az információs forradalom eszközeit? Elvégre mint ahogy az ipari forradalom társadalmát sem a feudalizmus eszközeivel működtettük, miért is hagyatkoznánk most az előző korszak megoldásaira.

Számítástechnika helyett EU-k

Voltaire annak idején arra panaszkodott, hogy „mialatt keresztülutazta Európát, aközben olyan gyakran kellett váltogatnia a törvényeket, mint a lovakat”, írja Alvin Toffler A harmadik hullám című könyvében. Majd pedig azzal folyatja, hogy a két dolog (a törvények és a lovak váltogatása) valójában nagyon is összefügg, hiszen „a közlekedés és a kommunikáció primitív szintje” gyakorlatilag lehetetlenné tette a nagyobb területek ellenőrzését.

Aztán persze jött az ipari forradalom, és az eredmény egyfelől egy többé-kevésbé globális kommunikációs és közlekedési rendszer, másfelől egy globális kereskedelmi hálózat kiépülése lett – miközben a társadalom legmagasabb szintű szerveződési egységeként a nemzetállam jött létre (vagyis egy egyre inkább globalizálódó rendszerben egy korántsem globális formáció). „Az új technológiák kifizetődővé válása érdekében a helyi gazdasági közösségeknek nemzetgazdaságokba kellett tömörülniük”, mondja Toffler. Amennyiben úgy gondoljuk, hogy kitörőben van vagy akár már zajlik is az információs forradalom, úgy érdekes kérdés, hogy mi fogja felváltani a nemzetállamokat (vagy legalábbis mi válthatja fel) .
1. Az egyik lehetséges válasz természetesen az, hogy semmi, mivel az, hogy az előző nagy átalakulás új államformát is létrehozott, nem jelenti szükségképpen, hogy most is ez fog történni. Az pedig teljesen más – bár legalább ugyanilyen érdekes – probléma, hogy a távolabbi jövőben milyen államformák között élünk majd mondjuk ha/amikor kirajzunk a Naprendszerbe vagy azon is túl. Én mindenesetre nem hiszem, hogy a változatlanságon alapuló forgatókönyv fog megvalósulni. Azt viszont nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy mint ahogy a korábbi, meghatározó államforma: az eurázsiai nagy birodalmak (az orosz, a kínai, az ottomán birodalom  stb. volt) meggyengülésére és visszaszorulására az ipari forradalom kitörését követően még 100 – 150 évet kellett várni, a nemzetállam sem fogja az egyik pillanatról a másikra átadni a helyét valami másnak. Eközben persze nem mindegy, hogy a váltásra néhány évtizedet vagy több, mint egy évszázadot kell várnunk.
2. Kiindulhatunk abból is, hogy valamilyen, mai szemmel nézve szélsőséges forgatókönyv valósul meg: például az új információs technológiákat kihasználva kicsiny, autonóm közösségek veszik át a mai nemzetállamok szerepét. Vagy például a globalizált világ létrejötte globalizált világkormány létrejöttéhez vezet (amely ismét csak az új információs technológiákban rejlő lehetőségekre építene). Ezeket ismét csak nem tartom valószínűnek (de persze ismét csak lehet, hogy tévedek, és csak azért nem akarom elfogadni őket, mert túlságosan mások, mint amihez szokva vagyok).
3. Végezetül pedig ott van egy harmadik lehetősség is. Bár ma a nemzetállamokat érezzük „természetesnek”, az ipari forradalom előtt Eurázsiában  – miként fentebb már érintettük - a nagy kiterjedésű formációk domináltak. Anglia, illetve Nyugat-Európa jelentős részben a technológiának köszönhetően tudott kiugrani a világ többi részéhez képest, viszont onnantól kezdve, hogy a a technológiai konvergenciának köszönhetően mindenki nagyjából ugyanarra lesz képes, a műszaki-természettudományos fejlettség a sikernek csupán szükséges, de nem elégséges feltételévé válik.
Azaz egy rövid interregnum után mintha visszatérnénk ahhoz az ipari forradalom előtti állapothoz, amikor leginkább az egyes politikai formációk nagysága és lélekszáma volt a meghatározó, és a jövő történészei számára is ezek fognak számítani (nem pedig a számítástechnika meg a biológiai tudományok), amikor megírják a 21. század történetét.
Jelenleg tehát úgy tűnik, hogy a 21. században azok a formációk lesznek a meghatározóak, akik területének méretei a valahai nagy birodalmakéhoz foghatóak: az USA mellett például Kína, India, Oroszország – és persze az EU. Viszont miközben nemzetállami alapokon nem, az utóbbi megoldást követve kisebb országok is erős rendszereket építhetnek ki.
Azaz ha fogadni kellene, akkor leginkább arra fogadnék, hogy a következő évszázadban egyre inkább ez lesz a meghatározó modell.

Személyre szabhatóság: Az utazógépektől a párválasztásig

Néhány évvel ezelőtt Jonathan Zittrain internetjogász azt mondta, hogy az internet rosszabb esetben ugyanúgy fogja végezni, mint annak idején a CB-rádió. Vagyis: miután váratlanul előre tört, eljelentéktelenedik, és valami egészen más veszi át a helyét. Az érvelése kimondottan meggyőző volt (számomra is); mostanra azonban  egyre inkább úgy tűnik (ismét csak számomra is), hogy nem volt igaza, és az internet a jövőben a különböző számítástechnikai kütyükkel együtt egyáltalán nem az „utazógépnek” tekinthető autóra fog emlékeztetni. És ennek talán még a párválasztásra is hatása lesz.

Zittrain azt írja, hogy a CB rádióból 1959-től 1974-ig egymillió darabot adtak el az USA-ban; a következő egymillióhoz már csak 8 hónapra volt szükség, a harmadikhoz pedig mindössze háromra – és így tovább. 1977-ben már 25 millió ember, vagyis kb. a lakosság egytizede használta, és a hagyományos rádió adók már azon aggódtak, hogy mi lesz a reklámbevételükkel. De aztán persze nem így történt, és Zittrain nagyon is elképzelhetőnek tartja azt a forgatókönyvet, ahol az internet is hasonlóképpen fogja végezni, mivel a biztonságtechnikai megfontolások (a spam, a botnetek, a különböző cybertámadások stb.) miatt egyre elfogadhatóbbnak gondolhatjuk az eddigi „generatív” felfogás feladását. Vagyis azt, hogy az eddigi rendszert, amely rugalmasan alakítható operációs rendszereken és hasonlóképpen rugalmasan bővíthető hálózaton alapul, „alkalmazások hálózata” váltná fel, ahol a választásokat illetően kb. annyi szabadsággal rendelkezünk majd, mint egy kábeltévé-előfizetésnél.
Még szerencse, hogy a jelek szerint nem így lesz. Egyfelől a biztonságtechnikai fejlesztéseknél nagyobb súllyal esnek latba a felhasználók elvárásai, és ez nem is különösebben meglepő. Egy autót el lehet azzal adni, hogy mennyire biztonságos – egy operációs rendszernél viszont bár ez is számít, a kézhezállóság és felhasználóbarátság az elsődleges (a biztonságtechnikai megoldások pedig persze jó, ha ott vannak a háttérben, de úgy alapvetően ki kíváncsi rájuk).
Másfelől egy komplexebb rendszert mindig is kétféleképpen lehetett létrehozni: vagy úgy, mint egy autót, amit elkészítenek az autógyárban, és utána persze még lehet a motort bütykölni egy kicsit (vagy legalábbis régebben lehetett), de azért általában az autót mint „utazógépet” készen vettük. Elvégre az ipari forradalommal többek között az a gondolat is elterjedt, hogy míg korábban többé-kevésbé önellátóak voltunk, most az eszközöket (gépeket) egyre inkább erre specializálódott rendszerekben állították elő, és nekünk mindössze az volt a dolgunk, hogy használjuk őket.
A számítógép ehhez képest lapvető újdonságot hozott – méghozzá talán azért, mert eredetileg általános célú (és így a mindenkori céllal összhangban rugalmasan átformálható/átprogramozható) gépnek készült, és ezt a rugalmasságát akkor is megtartotta, amikor az átlagfelhasználók otthonában is megjelent. Azaz: az ipari forradalom korszakát a „kulcsrakész” technikai megoldások jellemezték még akkor is, ha a lakógépként is felfogható lakásokat mindenki többé-kevésbé egyénien rendezte be (mondhatni teste szabta). Ezek viszont statikus rendszerek voltak: ha beállítottunk egy kanapét a fal mellé, akkor az akár évtizedekig ott maradt, és közben nem hatott a rendszer többi elemére meg azok működésére.
Az információs forradalmat azonban ettől eltérő felfogást képvisel. Amikor az ember egy okos telefont használ (amelynek Zittrain modellje szerint teljesen zártnak és rugalmatlannak kellene lennie), akkor a készen kapott szolgáltatások mellett az Apple iStore-ból vagy valami hasonló helyről a legkülönbözőbb programokat töltheti le, és ezzel persze az ízlése szerint alakíthatja a mobilját.
Illetve az internetelérés már önmagában is azt jelenti, hogy, különböző, a hálózaton lévő szolgáltatásokat is igénybe tudunk venni, még ha a készülékünk különben nem képes is rá. Értsd: a hálózat rugalmassága önmagában is rugalmassá teszi az egészet, hacsak nem valamilyen politikai rendszer megpróbálja korlátozni általában véve is a hozzáférést.
 Úgyhogy innentől kezdve az az egyik kérdés, hogy vajon csak azért van-e igényünk az okos telefon vagy bármi más átalakíthatóságára, mert  számítástechnikában ezt szoktuk meg, és miután majd felnő az első olyan nemzedék, amely hagyományos értelemben vett számítógépet csak múzeumban látott, vajon továbbra is így fogunk-e viszonyulni a dologhoz.
 Ha viszont a továbbiakban is ragaszkodni fogunk a rugalmassághoz (mint ahogyan én például erre számítok), akkor  legalább két további dolgon érdemes eltűnődni. Egyfelől, hogy milyen mértékű és mekkora testre szabhatóságra van igényünk? Itt nyilván nem annyira az jelenti a korlátot, hogy csupán véges időt szánunk a különböző applikációk közötti válogatásra: ezt a problémát egy kereső kiválóan meg tudja oldani.
Másfelől pedig azon, hogy milyen, új területeken fog megjelenni a testre szabhatóság. A mai online társkeresők sikere – ahol pontosan meg tudjuk adni, hogy milyen partnert szeretnénk az életkorától és az érdeklődési körétől kezdve a szemszínéig és a családdal kapcsolatos elvárásaiig bezárólag – jó példa az új lehetőségekre. Ha ugyanis kellőképpen nagy adatbázis alapján dolgozik, akkor ez olyan finomhangolást tesz lehetővé, amely a hagyományos, leginkább a véletlen találkozásokon lapuló társkeresésnél egyszerűen lehetetlen, és talán még azt a feltételezést is megkockáztathatjuk, hogy a jövőben a „véletlenül meglátni és megszeretni” ugyanolyan elavult lesz, mint amilyen ma az, ha nem az érintett fiatalok, hanem a családok döntenének arról, hogy ki kivel házasodjon össze. Vagy említhetnénk azokat a jövőben egyszer majd (talán) a mindennapi élethez tartozó „társrobotokat”, amelyek (vagy még inkább: akik) végig fogják kísérni az életünket, és közben tökéletesen az egyéni igényeinkhez és elvárásainkhoz fognak illeszkedni,. És – ad absurdum – talán jobban ki fogják elégíteni a társas igényeinket, mint a húsvér emberek.
És így tovább.

Polikróm időben írni

Stephen Colbert amerikai humorista szerint „a USA Today-t inkább USA Yesterday-nek kellene hívni“. Ami alatt az értendő, hogy az eddigi, szakaszos működésű sajtótermékeket az internetnek köszönhetően folyamatos működésű hír site-ok váltották fel, és ennek nagyon is komoly következmények vannak. A dologban az a legironikusabb, hogy amikor a USA Today 1982-ben megindult, akkor a technikai haladás zászlóshajójának számított: műholdon keresztül sugározták szét, hogy egyszerre 17 városban lehessen kinyomtatni.

Amikor a Google elkezdte a hagyományos könyvek millióit bedigitalizálni, akkor ezzel mintegy azt sugallta, hogy „a könyv örök“, és tíz vagy kétszáz év múlva is ugyanazok a formák és tartalmak lesznek érdekesek a számunkra, mint most (vagy - mondaná Colbert - mint tegnap). Valójában azonban ilyesmiről szó sincs, és azok a formák a modern értelemben vett regénytől az enciklopédiáig bezárólag, melyek a nyomtatás elterjedésével emelkedtek fel, a nyomtatás visszaszorulásával együtt minden bizonnyal ugyanúgy el fogják veszíteni a jelentőségüket, mint ahogy a klasszikus görög tragédiával meg a hősénekkel is történt. A hagyományos megoldás mellett például már itt van a Wikipedia, amely nem jobb vagy rosszabb mondjuk egy akadémiai lexikonnál, hanem teljesen más. De ugyanez a helyzet a hírekkel is: az online megjelenés minden korábbinál inkább a folyamatos frissülés felé való eltolódást jelenti, cserébe pedig azért, hogy percekkel az esemény után már olvashatjuk a róla szóló beszámolót (majd pedig a folyamatos frissítéseket), mind a terjedelemmel, mind pedig a részletességgel, pontossággal stb. kapcsolatos elvárásokat egyre inkább fel kell adnunk. Ami persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne maradna hely a komoly elemzéseknek: azt viszont igen, hogy szükségképpen a rövid formák fognak dominánssá válni - annak minden lehetséges előnyével és hátrányával együtt.
És ehhez járul az is, hogy az interneten máshogy olvasunk és dolgozzuk fel az információt, mintha papír alapon olvasnánk.
Cory Doctrow egy 2007-es, az olvasásról szóló írásában (You Do Like Reading off a Computer Screen) többek között arról is beszámol, hogy miközben elvileg éppen az adott esszéjén dolgozott volna, aközben alig tíz perc alatt megnézte a leveleit; törölt két spam-et; letöltött egy Sptephen Colbert-videót a Youtube-ról - és így tovább. Aki szokott hálózatba kötött számítógéppel dolgozni, az pontosan ismeri ezt a jelenséget, és a következtetés olyan kézenfekvő, hogy majdhogynem fölösleges leírni: „nem szeretünk hosszú szövegeket olvasni a monitoron“, mondja Doctrow. Ugyanis egy ilyen sok lehetőséget (és sok választást) kínáló környezetben miért is korlátoznánk magunkat egyetlen témára. Korábban, az „olvasás korában“ valójában persze nem nagyon volt más lehetőségünk, mint az asztalnál üldögélni egy könyvvel a kezünkben - ma viszont nem ez a helyzet.
Ebben az is szerepet játszik, hogy az ember számára - evolúciós múltjából kifolyólag - nem az egyetlen tevékenységnek szentelt, ún. monokróm idő a természetes: ez csak nagyjából az ipari forradalommal (és egyáltalán nem mellékesen a modern olvasási szokások kialakulása idején) párhuzamosan jelent meg, amikor a gyárak szükségessé tették, hogy ne a saját, hanem a gépek által megkívánt ritmusban dolgozzunk. A polikróm időben viszont éppen úgy élünk, mint ahogy egy vadászó-gyűjtögető (később pedig többek között Doctrow is) töltötte napjait, vagyis: többé-kevésbé ötletszerűen váltogatva, hogy éppen mit csinálunk, és egy adott tevékenység - ellentétben a gyári munkával - nem sajátítja ki teljesen az adott időtartamot.
Ehhez a Penguin szakembere, Jeff Gomez Print is Dead című könyvélben (amit persze nyomtatott formában olvastam:-) azt teszi hozzá, hogy teljesen „mindegy, hogy az emberek mennyire »szeretik a könyvet«, [már ma is] a számítógépek világában élünk“. És ez bizony polikróm időt jelent.
És bár nem arról van szó, hogy ez „jobb“ a monokróm időnél, az azért egészen biztos, hogy „természetesebb“ az ember számára, tehát könnyen átállunk rá, és nem nehéz megjósolni, hogy egyre inkább ez válik majd meghatározóvá. Viszont sem a polikróm időben való létezéssel, sem pedig a polikróm időben való olvasással nincs összhangban a hagyományos regény, elvégre nagyon hosszú időt és kizárólagos figyelmet követel. A Háború és békét nem lehet úgy olvasni, mint ahogy az interneten kattintatunk, és ebből akár az is következhet, hogy a hagyományos regény napjai meg vannak számlálva (legyen az klasszikus mű, krimi vagy éppen science-fiction). Továbbá az is, hogy a viszonylag közeli jövő a rövid, önmagukban is gyorsan elolvasható, különálló egységekből felépülő narratíváé lesz. Mármint ha egyáltalán megmarad az igény a hagyományos történetmesélésre, mert ismét csak Gomez szerint „a televíziós valóságshow felemelkedése megmutatja, hogy az embereknek immár nincs türelmük a cselekményszálakhoz, karakterekhez és plotokhoz“. És akkor viszont ki tudja, mi jön.
De én azért inkább kíváncsian, mint aggodalommal figyelem, hogy mi történik, és titokban (vagy nem is annyira titokban) arról is meg vagyok győződve, hogy most lesz csak igazán izgalmas és kihívást jelentő dolog „írónak“ lenni. Most ugyanis bátran nekiállhatunk a kísérletezésnek. Bátrabban, mint eddig bármikor.

Volt-e a dínóknak űrkutatása?

Egy Chris McKay nevű NASA-kutató szerint amennyiben a dinoszauruszok fejlett technológiával rendelkeztek,  akkor ennek a nyomait a Holdon kell keresnünk. Ugyanis akár el is juthattak oda, és ott akár 65 millió éven keresztül is fennmaradhatnának egy esetleges dino-leszállóegység maradványai, míg a Földön felettébb valószínűtlen, hogy bármi hasonlót megtalálnánk.

Ami elsőre kétségkívül meggyőzően hangzik; a helyzet azonban – mint általában – most sem egyszerű. Bill Bryson azt írja a Majdnem minden rövid történetében, hogy állítólag „egy milliárd csont közül csak egy kövül meg. Ha ez igaz, akkor a ma élő összes amerikaiból – 270 millió ember egyenként 206 csonttal – körülbelül ötven csont marad meg, vagyis egy csontváz egynegyede”. De az, hogy fennmarad-e, csupán szükséges, de nem elégséges feltétel, hiszen még meg is kell találni, és ha 9 millió négyzetkilométeres területen kell keresnünk ezt a bizonyos egynegyed csontvázat, akkor kevés az esélyünk. Úgyhogy talán nem is olyan meglepő, hogy „becslések szerint a kihalt fajok közül csak minden tízezredikből van őskövületpéldányunk”.
Paul Crutzen Nobel-díjas légkör-kémikus viszont 2000-ben azt vetette fel, hogy egy új földtörténeti korszakot: az antropocént kellene bevezetni, mert a gőzgép elterjedése óta az ember olyan mértékben alakítja át környezetét, hogy ez akár év százmilliók múlva is kimutatható lesz. Vagyis: amennyiben a dinoszauruszok hozzánk hasonlóan egy ipari forradalmon keresztül jutottak volna el a holdutazáshoz szükséges technológiáig, akkor ha a városaik, hídjaik és gyorsforgalmi útjaik eltűntek volna is mostanra a Föld felszínéről az erózió és egyéb környezeti hatások miatt, például annak a nyomait, hogy nagy mennyiségű szenet használtak fel (és eközben erősen szennyezték a környezetet), ma is látnunk kellene. Ezért aztán abban egészen biztosak lehetünk, hogy nem volt valamiféle dino-ipari forradalom.
Abban viszont nem, hogy nem volt dino-űrkutatás sem. Ugyanis mi van akkor, ha náluk a változások nem lényegében az egyik pillanatról a másikra mentek végbe, és nem terjedtek ki az egész bolygóra, hanem mondjuk egy szigeten akár év-tíz- vagy százezeredekig kísérletezgettek hozzánk hasonlóan szén és vas alapú megoldásokat használva? Egy ilyen lokális megoldás számunkra ugyan nem tűnik valószínűnek, de mi persze csak a saját példánkból tudunk kiindulni, és bár abban biztosak lehetünk, hogy robbanásszerű fejlődést követően tényleg el lehet jutni a Holdra (hiszem a mi esetünkben ez történt), az még akkor sem elképzelhetetlen, hogy a másik modell is működőképes lehet, ha egyelőre nincs rá bizonyíték.
Sőt, egy lépéssel tovább menve akár még azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy nem a 65 millió évvel ezelőtt kihalt, hipotetikusan intelligensnek tekintett dinoszauruszok voltak az egyetlen értelmes, technológiát alkalmazó faj a múltban. Elvileg létezhettek volna mondjuk 100 vagy akár 200 millió évvel ezelőtt is lokális technikai civilizációt létrehozó képviselőik, melyek szenet használtak, és melyek aztán ilyen vagy olyan okból eltűntek (nem feltétlenül kell ehhez kisbolygó-becsapódás).
Az efféle gondolatkísérleteket – merthogy ez legfeljebb annak tekinthető – persze korlátozza, hogy 500 millió vagy éppen egy milliárd évvel ezelőtt egészen biztosan nem volt kőszén, és még ennél is nagyobb súllyal esik latba, hogy magasabb rendű élet sem. Mert bár mondhatjuk azt, hogy – és itt jussanak az eszünkbe a Bill Bryson által említett adatok -, hogy a legtöbb dolog egyszerűen nem marad fenn, de azért több, mint valószínűtlen lenne, hogy egy olyan korból, amikor egyaránt élnek magasan fejlett, illetve egyszerű felépítésű állatok, kizárólag az utóbbiak maradványait találjuk meg.
Ami azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes a Holdat egy dínó-technológia maradványai után alaposabban is átfésülni, hiszen belátható időn belül esélyünk sincs arra, hogy máshol találjuk meg egy idegen civilizáció alkotásait.
Esetleg többét is egyszerre.

http://www.overcomingbias.com/2008/02/dinos-on-the-mo.html

A negyedik hullám

Nagyon is védhető az az álláspont, írja Alvin Toffler A harmadik hullám című könyve bevezetésében, amely „a civilizáció történetét csak három részre osztja fel – az első hullám mezőgazdasági szakaszára, a második hullám ipari fázisára, és a harmadik hullám időszakára, ami most kezdődik”, és amely utóbbi nem lenne más, mint az információs forradalom. Ez kétségkívül meggyőzően hangzik, de eközben azért kérdéseket is felvet.

Egyfelől: az ipari forradalom a gőzgéppel kezdődött – de nem azzal ért véget. Hanem a gőzalapú közlekedést követően megjelent például a belsőégésű motor, a Krupp-művek meg a műtrágyagyártás (és így tovább), és nekem erősen az a gyanúm, hogy a számítástechnika jelenlegi helyzete nagyjából a vasút elterjedésének idejére hasonlít. Tehát ennek megfelelően érdekes lenne tudni, hogy milyen területekre fog ugyanúgy átcsapni, mint ahogyan annak idején az ipari forradalom is teljesen új területeken is végigsöpört – sőt, nem csak végigsöpört, de sokszor létre is hozta őket.
A másik kérdés az, hogy bár első és második hullám kétségkívül létezett, vajon tényleg lesz-e harmadik is. Én ugyan arra fogadnék, hogy igen, de amíg nem teljesedett ki, és - képletesen szólva – nem csapott át tényleg a fejünk felett, addig azért nem lehetünk benne teljesen biztosak. És végül ott van az is, hogy vajon – mármint ha lesz ilyen, akkor – mi lesz a negyedik hullám.

A Szovjetunió széthullásától a jövő államáig

A nemzetállam eltűnése már nincs is olyan messze – vagy legalábbis a történelem eddigi, „nagyon hosszú hullámú” mintázata alapján erre következtethetünk.
Eddig két, az egész emberi társadalmat átalakító forradalom zajlott le: a neolitikus, majd pedig az ipari. Az első azt eredményezte, hogy az addigi vadászó-gyűjtögető társadalmak mellett (illetve egyre inkább: helyett) megjelentek az államok, és innentől kezdve egészen az 1800-as évek elejéig a „nagybirodalom” volt a meghatározó államforma Ázsiában csakúgy, mint mondjuk Közép- és Dél-Amerika magas kultúráiban is a spanyolok megjelenéséig. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a biológiai ancien régime-nek (ahol közvetve vagy közvetlenül minden a termék, energia és bármi más is a földből származott) ez volt a messze legsikeresebb államformája, és az európai államok, melyek a Francia Forradalom után kezdtek „nemzetállamként” tekinteni magukra, csupán az ipari forradalommal együtt váltak meghatározóvá (ekkor viszont olyannyira, hogy ma még a palesztinok is önálló nemzetállam létrehozására törekszenek). Vagyis az eddigi két nagy „forradalom” két teljes államforma-váltással is járt. Ami persze nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy amennyiben tényleg az alapoktól huzalozza át egy változás az egész társadalmat, akkor nyilván ez a rész sem maradhat változatlan.
Tehát ha úgy véljük, hogy az információs társadalom ugyanolyan mértékben fog különbözni az ipari forradalom hatására létrejött világtól, mint amennyire az a biológiai ancien régime-től különbözött, akkor minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, hogy ezt a váltást a nemzetállam nem fogja túlélni. És az eredmény legalább annyira el fog térni a mostani nemzetállamtól, mint az az inka birodalomtól az Amerikai Egyesült Államok.
Toffler A harmadik hullám című könyvében azt írja, hogy eközben kétféle erő fog szerepet játszani, és „az egyik... arra törekszik majd, hogy a politikai hatalom az országos szintről lekerüljön az országon belüli régiók és csoportok szintjére. A többi pedig arra..., hogy a hatalmat a nemzetállamok szintjéről följebb, transznacionális, nemzetek fölötti ügynökségek és szervezetek kezébe juttassák”, és az eredmény „kisebb és kevésbé erős egységek” kialakulása lesz.
A szovjet Andrei Amalrik 1970-ben, vagyis jócskán az információs társadalom kiépülésének kezdetei előtt azt jósolta, hogy 1984-re a Szovjetunió egy Kínával folytatott háború mellett az etnikai feszültségek miatt szét fog hullani, és Toffler is úgy gondolta, hogy „ahelyett, hogy új nemeztek alakulnának, a régieket az a veszély fenyegeti, hogy darabokra hullanak”.
Ami azonban nem következett be, és valószínűleg már nem is fog (ha tényleg átlépünk az információs társadalomba). Ugyanis mint ahogy a biológiai ancien régime régi nagybirodalmainak bukásához sem egy új, a biológiai ancien régime-n alapuló nagybirodalom felemelkedése vezetett, most is valami hasonlóra kell számítanunk. Vagyis arra, hogy nem a jelenlegi kategóriák: „transznacionális szervezetek”, nemzet, „országon belüli régiók” és hasonlók alapján lehet majd értelmezni azt, ami most következik. Ugyanis teljesen más lesz, bár azt, hogy hogyan és miben, egyelőre elképzelni sem tudom.

A női egyenjogúságtól a népszerűségtársadalomig

A The Sufragette című angol lap 1913. december 26-i számában az év „jelentősebb akciói” közül a következőket említik: egy Hamsted Garden-i templom felgyújtása; egy ház felgyújtása Chroley Wood-ban; bombarobbantás az oxfordi vasútállomáson; egy üres szerelvény felrobbantása bombával Davenportnál; gyújtogatás és festmények megrongálása Machesterben; a York Herald című lap irodájának felrobbantására tett kísérlet.... Vagyis, mondja az író és esszéista Geert Mak, ekkorra „lassanként kialakult egy jól szervezett női gerillamozgalom”, amely aztán az I. Világháború kitörését követőn viszont úgy szűnt meg, „mintha elvágták volna”. Majd pedig azt kérdezi, hogy „mi lett volna a folytatás, ha nem jön a háború?” Számunkra azonban még ennél is érdekesebb, hogy a szüfrazsettek miért ekkoriban váltak ilyen aktívvá; illetve, hogy azokat a tendenciákat figyelembe véve, melyek ezt eredményezték, milyen következtetéseket vonhatunk le a viszonylag közeli jövő társadalmával kapcsolatban.

A választ valami olyasmivel érdemes kezdeni, hogy a neolitikus forradalmak előtt az emberek közötti különbségek leginkább életkoriak és nemiek voltak, és már csak azért is a férfiak domináltak, mert ők voltak erősebbek. És azért ők, mert az ivarosan szaporodó fajoknál rendszerint a hímek versengenek, a nőstények pedig választanak – versengéshez és az azonos neműekkel való harchoz pedig előnyös a nagyobb testtömeg.
De persze nem mindig ez maradt a meghatározó. A neolitikus forradalmakat követően olyan osztálytagozódás jött létre, ahol az úrnő már magasabb szinten állhatott, mint akár a harcos is. De azért ha különben egyenlőek voltak a feltételek, akkor a nő helyzete volt rosszabb.
A harmadik lépésben, sz ipari társadalom kialakulásával aztán csökkenni kezdtek a „magas” és az „alacsony” státuszok közötti különbségek, és ennek megfelelően a férfiak meg nők helyzete közötti különbségek is. Eközben pedig megjelentek a különböző egyenjogúsági mozgalmak is a szó szerint harcos feminizmusig bezárólag.
Ma a tudás felértékelődésével párhuzamosan logikusnak tűnne az alapján megítélni az embereket, hogy mire és milyen személyes teljesítményekre képesek. Mennyire sikeresek mondjuk az üzleti életben vagy éppen mekkora a tudásuk – és így tovább. De a jövőben lehet, hogy más fog számítani.
Amennyiben ugyanis a social networking az eddigieknél is fontosabbá válik, akkor máshová fognak kerülni a hangsúlyok. Mivel a világháló lesz az elsődleges közeg, ezért leginkább az ott megfigyelhető „tulajdonságok” alapján fogunk véleményt alkotni. Márpedig az anyagi sikeresség nem ilyen. Illetve a tudás sem: ha nem ismerjük az adott területet, akkor nem igazán tudjuk megítélni, hogy az illető mennyire ért vagy nem ért hozzá – különösen, hogy közben mindenki mindenről véleményt mond.
Azt viszont jól látható, hogy valaki mennyire népszerű: hogy hány ismerőse, barátja, követője vagy bármije van; hogy hányan olvassák a megjegyzéseit és hányan reagálnak rá, tehát én arra tippelek, hogy valami ilyesmi válik fontossá, és ennek következtében nem csupán az olyan „kapcsolatcsalók” fognak megjelenni, akik ismerősöket és kommentelőket vásárolnak vagy azt hazudják, hogy ismerjük egymást, de a különböző, a mindenféle rangsorolásokat nyilvántartó szoftverek is – és így tovább. És persze ennél sokkal bonyolultabban, mint ahogy most felvázolom.
Persze nagyon is könnyen lehet, hogy tévedek. De abban azért szinte teljesen biztos vagyok, hogy más dolgok fognak számítani, mint ma. Elvégre mind a neolitikus, mind pedig az ipari forradalom alapvetően átformálta a dolgokat; és most éppen egy ezekhez foghatóan fontos átmenet zajlik, ha minden igaz.

Hová tűntek a katonák?

A 21. században a csökkenő lélekszám miatt egyre nagyobb problémákat fog majd okozni a katonák toborzása – mondja Richard Watson amerikai jövőkutató. Méghozzá várhatóan nem is csupán az iparilag fejlett országokban, mivel az előrejelzések szerint valamikor 2050 és 2100 között mindenütt fogyni kezd majd népesség. Ez pedig többek között azt a kérdést is felveti, hogy miként képzeljünk el a jövő háborúját.

Az utóbbi ezer évben három nagy népesedési hullám is végigsöpört a Földön. Az első nagyjából az ezredfordulótól; a második az 1400-as évektől, az utolsó pedig az 1700-as évek óta tart és még mindig nem ért véget – lényegében erre reagált Malthus is népesedési törvényének megfogalmazásakor.
Ez a hullám elegendő embert eredményezett ahhoz is, hogy megjelenjenek a jól fizetett és viszonylag kis létszámú zsoldosokat felváltó, sorozáson alapuló modern tömeghadseregek. Viszont a fejlett ipari országokban a 20. században beinduló népességcsökkenéssel és a magas szintű technika megjelenésével párhuzamosan el is tűntek, és ha a jövőben lesz háború, akkor alapvetően két megoldással számolhatunk.
Az egyik szerint hagyományos, ember alapú hadseregek fennmaradása esetén az olyan országokból származó katonák rövid vagy hosszú távú „importja” jelentheti a megoldást, ahol még nem állt le a népességnövekedés (érdekes eljátszani a gondolattal,hogy a nem is olyan távoli jövőben esetleg milyen nemzetiségűek fogják őrizni a határainkat). Illetve Watson azt is felveti, hogy elképzelhető a ma még „a mindenütt oly népszerűtlen katonai szolgálat” visszaállítása is, hiszen ez „a népszerűtlenség a jövőben kevésbé esik latba, mert a választók fő tömegét az idősebbek fogják alkotni”, és ők nem lesznek annyira ellenérdekeltek. Ez azonban szerintem hibás okoskodás, ugyanis ahogy az egyre növekvő számú öreget egyre kevesebb fiatal fogja eltartani, úgy inkább arra számíthatunk, hogy felértékelődik a fontosságuk – és ebből kifolyólag esetleg arra is, hogy ez a hosszú ideig tartó közoktatás ellen fog hatni; vagy legalábbis elvárás lesz, hogy minél hamarabb elkezdjen tanulás mellett dolgozni az ember. Na persze a tanulás modern intézményrendszere is a 18. századi népesedésnövekedési hullám felfutásával együtt jelent meg, tehát nem lenne meglepő, ha – legalábbis jelenlegi formájában – annak lecsengésével együtt el is tűnne.
De hogy visszatérjünk a katonasághoz: a másik lehetőség az egyre fokozottabb gépesítés. Ma az USA-tól Magyarországig nagyjából mindenki ebbe az irányba tart, és az előbbi például még valamikor 2006-ban közzé is tett egy Future Combat Systems nevű elképzelést, ahol mindössze „3000 hálózatba kötött” katona és „10 hálózatba kötött rendszer” segítségével válik majd lehetővé az „akciók fénysebességgel” történő végrehajtását a világ bármely pontján.
Eliot Cohen katonai szakértő szerint ugyan az emberek soha nem szállhatnak ki teljesen, mivel „a csatatér biztosan utánuk fog menni”, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a jövőben is katonák fognak meghalni harc közben. Elvégre a győzelmet csak akkor az ellenséges katonák harcképtelenné tétele jelenti, ha vannak olyanok. Amennyiben viszont – első körben – gépek csapnak össze (mint amikor egy interkontinentális ballisztikus rakéta ellen egy elhárító rakéta indul), úgy először a gépeket kell működésképtelenné tenni, hogy fenyegetést jelenthessünk az ellenséges országra nézve.
Az pedig egy másik, bár egyáltalán nem elhanyagolható kérdés, hogy be kell-e váltani ezt a fenyegetést. Mint ahogy azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy eközben viszont ha valakinek van atombombája, akár meg is próbálhatja azt bevetni – függetlenül attól, hogy miket gondolunk amúgy a jövő háborújáról.

Ezúttal is köszönet Túri Anikónak a kérdésről folytatott, inspiráló beszélgetésért.

Vissza a biológiai 18. századba?

Az embert nem (csak) a komplex eszközök használata, a nyelvtől a művészetig terjedő szimbólummanipulációra való képesség meg a domesztikáció, illetve ezek együttese különbözteti meg a többi állattól, hanem a többi állathoz való viszonyunk is, állítja  Pat Shipman amerikai antropológus. Az emberiség történetében az elmúlt két és fél millió évben mindig is kiemelt szerepet játszottak más állatfajok: gondoljunk csak például arra, hogy az őskori műalkotások között a termékenységi szobrok mellett leginkább állatábrázolások szerepelnek (de a lakóhely vagy éppen egy vízlelőhely képe még véletlenül sem), és az utóbbi 2,6 millió év története leírható úgy is, mint annak az „állati kapcsolatnak” (animal connection) a története, mely során mind többet és többet tanultunk meg más fajokról. Ennek az érdeklődésnek máig látható jele a hobbiállat-tartás: 2007-ben az USA-ban több, mint 70 millió kutya, több, mint 80 millió macska és tízmillió madár élt házi kedvencként (hogy a halakról, hörcsögökről,ékszerteknősökről stb. ne is beszéljünk).

Amennyiben ezt az állati kapcsolatot tekintjük a biológia kolonizálása felé tett első, tapogatózó lépésnek, úgy a második a neolitikus forradalmak sora volt, amikor a növényeket és az állatokat háziasítottuk. Ez természetesen a Fernand Braudel francia történész által biológiai ancien regimene-nek nevezett korhoz tartozik, amely a napenergiának a növényeken, illetve állatokon keresztül történő, közvetett felhasználásán alapult. Vagyis gyakorlatilag kizárólag megújuló erőforrásokat használtunk – ami viszont korlátozta a lehetőségeinket, hiszen a populáció fenntartásához és növeléséhez szükséges energiára gyakorlatilag kizárólag egyfajta zéró összegű játékon keresztül tehettünk szert, mivel mindenhez földre volt szükség. Amit viszont növénytermesztésre használtunk, azon nem építkezhettünk vagy nem tarthattunk állatot. Másfelől viszont ha az ipari korszak egyre fokozódó mértékben a környezetrombolásról, akkor a biológiai ancien regime arról szólt, hogy a földművelés segítségével alakítottuk át a környezetünket, és változtattuk a meglévő ökoszisztémát egy olyanná: mondjuk az esőerdőt szántófölddé, amely a korábbinál hatékonyabban állította elő az ember számára szükséges energiát.
Ehhez képest a következő lépést az ipari forradalom jelentette valamikor 1800 körül, amely viszont lehetővé tette, hogy kitörjünk a biológiai ancien regime korlátai közül, és elkezdjünk a korábbival ellentétben meg nem újuló erőforrásokat használni. Az eredmény pedig olyan szintű környezetrombolás lett, hogy amennyiben az emberiség történetét az élővilággal való viszonyunk változásaiként írjuk le, úgy alig kétszáz évvel az ipari forradalom után máris egy olyan, újabb korszak felé tatunk, ahol  ha nem is a környezetátalakítás megszüntetése a cél, de legalább a nem szándékolt és ránk nézve is káros hatásoké.
Kérdés persze, hogy ez sikerül-e, vagy pedig a modern ipari civilizáció visszaesik-e majd egyfajta korábbi, a biológiai ancien regime által meghatározott állapotba. Ráadásul ez rosszabb esetben egy egy, a 18. századnál biológiailag minden bizonnyal jóval szegényebb környezet lesz, és kérdés, hogy ez milyen hatással lesz ránk; illetve, hogy a biodiverzitás mennyi idő alatt fog helyreállni.
A másik lehetséges forgatókönyv talán az, hogy úgy kezeljük a biológiai ancien regime otthagyása óta eltelt időszakot, mint az építkezésnél az állványt, amelyet le lehet bontani, ha kész a ház. Vagyis egyes eredményeit sikerül megőriznünk, miközben már nem használjuk az eléréséhez szükséges eszközöket. Ez valószínűleg egy, a korábbinál jobban ellenőrzés alatt tartott, félig-meddig mesterséges biológia regime-et jelenteni. De így vagy úgy, a pesszimista és az optimista modellnek is az a lényege, hogy az ipari forradalomnak visszavonhatatlanul vége, és az újrakezdésére még ha elfelejtenénk is a tanulságokat, akkor sem lenne esély a következő néhány millió évben. Elvégre ahhoz meg nem újuló erőforrások kellenek, azokat pedig leginkább elhasználtuk vagy hamarosan elhasználjuk, és ezért aztán mindaz, ami a régi biológiai ancien regime meg az új között történt, csupán futó és megismételhetetlen, ám rendkívül ártalmas közjátéknak fog fog tűnni a jövő történészei előtt.

http://arstechnica.com/science/news/2010/07/animal-connection-helps-separate-humans-from-other-species.ars