A tudomány létrája, Edison és a megismerés korlátai

„Lehetetlen, hogy a természetről két elméletünk legyen, melyek különböző jelenségeket úgy magyaráznak meg, mintha semmi közük sem lenne egymáshoz – írja Lee Smolin amerikai fizikus azt a kérdést feszegetve, hogy „mi a gubanc a fizikával”, és miért nem sikerül megtalálni az egységes elméletet. A helyzet azonban bonyolultabb ennél.

Michael Shermer amerikai science writer megfogalmazásával élve mindannyian „Középföldéről” származunk. Értsd: annak idején a vadászó-gyűjtögető körülményekhez alkalmazkodtak mind a fizikailag létező (mint amilyen a vese vagy szív), mind pedig a mentális szerveink, és mivel azóta evolúciós léptékkel túlságosan kevés idő telt el, ezért még nem volt időnk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez (és a változások különben is túlságosan felgyorsultak ahhoz, hogy az emberi biologikumba való beavatkozás nélkül követni lehessen őket). Nem meglepő hát, hogy Középföldén élve bizonyos mérettartományok voltak csak elérhetőek a számunkra – azok, amelyek nélkül az adott körülmények között nem maradhattunk volna életben. A mikrobák vagy a galaxisok léptéke nem, tehát ezek nagyságát (kicsiségét) nem is tudjuk érzékelni (sőt, valójában elképzelni sem). Mint ahogy sem a fény érzékelhetetlenül gyors, sem a tektonikus lemezek végtelenül lassú mozgását sem (vagy az emberi élethez viszonyítva szintén érzékelhetetlenül lassú felmelegedést).
Innentől kezdve viszont értelmezhetjük úgy mind a tudományos műszerek, mind pedig a különböző tudományos eszközök (mint amilyen mondjuk egy matematikai megoldás) kifejlesztését úgy is, mint a „középföldei eredetből” fakadó korlátokra adott választ: elvégre a Hubble űrteleszkóp olyan dolgokat mutat meg a számunkra, amelyek különben érzékelhetetlenek lennének, és egy tudományos elmélet olyan dolgokra ad magyarázatot, amelyekkel kizárólag a saját mentális szerveink működtetésére támaszkodva egészen biztosan nem boldogulnánk. Ezért is tévednek mindazok, akik megfelelő tudományos előképzettség nélkül és kizárólag a „józan eszüket” használva próbálják értelmezni azokat a problémákat, amelyeket – mondhatni – per definitionem nem lehet így. Ugyanis szükség van a „tudomány létrájára” ahhoz, hogy abba a magasságba felkapaszkodhassunk.
De a fentebbiekből nem csak ez következik, hanem az is, hogy az emberi megismerésnek legalább két korlátja van. Korábban már emlegettem Wigner Jenő azon mondását, mely szerint „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”, és ebben az eddigiekhez képest nincs is semmi új, hiszen annyit mond csupán, hogy a Középföldéről magunkkal hozott mentális szerveink nem alkalmasak bármire.
Emellett viszont ott van a másik korlát is, vagyis az, hogy lehetségesek olyan dolgok (jelenségek, fizikai törvények stb.) melyeket képesek lennénk felfogni, ha el tudnánk jutni hozzájuk – de hiányzik az odáig vezető út.
Jó példa erre Edison, aki a késői 19. század próba-szerencse módszerével fel tudta ugyan fedezni a szénszálas izzót, de a megfelelő tudás híján valamiféle, az atomokból rejlő energiát felhasználó atommotort már nem volt képes megépíteni.
Vagyis: a  tudomány „óriások vállán állva” mindig is lépésről lépésre haladt előre. Smolin – az általános vélekedést visszhangozva - abból indul ki, hogy mivel a világ fizikailag egységes, ezért egységes leírással is kell rendelkeznünk róla. Amire viszont azt válaszolhatjuk, hogy még ha így lenne is, a Wigner-i korlát egy bizonyos ponton behatárolhatja megismerési lehetőségeinket. Ez persze nem szükségképpen van így. Elvégre elképzelhető – még ha nekem nem tűnik is valószínűnek -, hogy a Világmindenség „emberi értelem-barát”, és képesek vagyunk mindent megérteni benne. De még ekkor is gondot jelenthet, hogy mivel a tudomány mindig az előző eredményekre épít, az elektromosság és a mágnesség alapján el lehetett jutni az elektromágneses kölcsönhatáshoz. De amennyiben nincsenek meg azok a lépések, amelyek elvezetnek egy bizonyos pontra (és itt jusson ismét az eszünkbe Edison példája), úgy nem is fogunk eljutni oda. Martin Rees írja, hogy egy, a galaxisok közötti csillagközi térben, minden nagy tömegű testtől távol lebegő laboratóriumban nem tudnánk kimutatni a gravitáció létezését, és ennek analógiájára miért is ne tételezhetnénk fel, hogy vannak olyan jelenségek (erők, kölcsönhatások), melyek a számunkra rendelkezésre álló skálán nem észlelhetőek – de ha tudnánk méréseket végezni mondjuk két galaxis klaszter között, akkor felfedeznénk.
Úgyhogy eljátszhatunk ugyan a gondolattal, hogy mi lenne, ha akár egy biológiailag módosított ember, akár pedig egy másik értelmes lény nem „középföldei eredetű” mentális szerveit használva építené fel a tudományt, de annyi azért bizonyosnak látszik, hogy nekünk nagyon is korlátozottak a lehetőségeink.