Túllépni a biopolitikán (is)

Michel Foucault francia filozófus az 1970-es évektől dolgozta ki a biopolitika fogalmát. Eszerint a modern állam immár nem (csak) az állampolgár életéről és haláláról dönt, de foglalkozik is az emberi testtel, illetve a népesség biológiai és társadalmi állapotával is. Ami több irányban is továbbgondolható – és a végeredmény esetleg valami teljesen más lesz, mint az eddigiek.
Foucault – kissé leegyszerűsítve – valami olyasmiből indult ki, hogy a modern állam a 17. századtól megkezdve felemelkedését egyben kezdett figyelmet fordítani arra is, hogy milyen állapotban vannak az állampolgárai. Tette ezt egyfelől úgynevezett anatómiapolitikákon keresztül, vagyis a biológiailag már létező emberi lény szabályozásával és tökéletesítésével (iskola, laktanya stb.); emellett (nagyjából a 18. századtól) megjelent a népességszaporulat biopolitikája is, és a születési-halálozási arányok vizsgálata mellett kezdtek elterjedni a különböző közegészségügyi és demográfiai megoldások is.

A helyzet azonban mostanra megváltozott, és ennek a biopolitikákban is tükröződnie kellene. Egyfelől ugyanis ott van a neurofarmakológia: azok az új, már létező vagy fejlesztés alatt álló tudatmódosító szerek, melyek révén nem csupán az ember „nyilvános viselkedésébe” vagy abba avatkozhatunk bele, hogy milyen fizikai kondícióban legyen (ilyen például az alkoholfogyasztás szabályozása, a kötelező szűrővizsgálatok vagy éppen a különböző kövérségadó-tervek), hanem abba is, hogy például mire emlékszik vagy milyen emlékeit lehet/kell törölni. Ezzel a problémával ma a kognitív szabadság foglalkozik (aminek az amerikai Richard Glen Boire a legjelentősebb képviselője).
Másfelől ha a felemelkedő nemzetállamok korában még lehetett értelme annak, hogy az egyes országok önálló populációpolitikával próbálkozzanak, a globalizált 21. században ez egyre kevésbé lehetséges (gondoljunk csak Európa vagy éppen az USA állandó illegális-bevándorlási problémáira). Ami más szavakkal azt jelenti, hogy a népesedési problémák ma már ugyanúgy nem oldhatóak meg „saját erőből”, az országhatárok mögé húzódva, mint ahogyan a felmelegedéssel kapcsolatosak sem, és ennek megfelelően itt lenne az ideje, hogy ezzel is átfogó, globális szabályozások keretében foglalkozzunk.
Végezetül – és talán ez a legfontosabb - azt se felejtsük el, hogy bár ismét csak az állam a különböző biopolitikák megvalósítására törekedve szereti úgy felfogni, mintha ezek a kérdések kizárólag a politikai döntéshozók szándékain múlnának, korántsem ez a helyzet. A földművelésre és állattenyésztésre való áttérés egyben azt is jelentette, hogy a megváltozott életfeltételek afféle szándékolatlan anatómia-, illetve populációpolitikaként működtek, mert a várható életkortól az egészségig és a gyerekszámig minden megváltozott (még ha „szándékolatlan biopolitika” oximoron is), és persze az ipari forradalomnak is hasonló hatásai voltak - az állam pedig csupán ezen hatások lehetőségeinek fázisterén belül tudhat különböző célokat kijelölni. És akkor arról még nem is beszéltünk, az információs társadalomnak milyen szándékolatlan biopolitikai hatásai lehetnek. Vagyis bármennyire hasznos is Foucault eredeti elképzelése, a politikai szándékoknak a valóság többi részétől való ilyen szintű elkülönítése nem védhető, és ennek megfelelően szükség lenne egy, az eddigieknél jóval komplexebb biopolitika-fogalom kidolgozására.
Sőt, ennél tovább is mehetünk. Bruce Mazlish amerikai történész szerint a társadalomtudományok „különböző verziói különböző körülményekre adott válaszként alakultak ki”: a közgazdaságtan és a szociológia például a modern társadalmak kiépülésével és kapitalizálódásával együtt emelkedett fel. A politikatudományok pedig hasonlóképpen a modern állami intézményrendszer megjelenésével – viszont mivel már tudjuk, hogy az efféle, kizárólag társadalomtudományi felfogás inkább egy adott kor terméke, mintsem hatékony és a valóság működőképes leírására alkalmas módszer (miként a biopolitika példája is ezt mutatja), miért is ragaszkodnánk hozzá?
Vagyis minden bizonnyal itt az ideje, elkezdjünk nem az eddigi, egymástól független társadalom- és természettudományok kategóriáiban gondolkodni, hanem valami egészen másban.

A Szovjetunió széthullásától a jövő államáig

A nemzetállam eltűnése már nincs is olyan messze – vagy legalábbis a történelem eddigi, „nagyon hosszú hullámú” mintázata alapján erre következtethetünk.
Eddig két, az egész emberi társadalmat átalakító forradalom zajlott le: a neolitikus, majd pedig az ipari. Az első azt eredményezte, hogy az addigi vadászó-gyűjtögető társadalmak mellett (illetve egyre inkább: helyett) megjelentek az államok, és innentől kezdve egészen az 1800-as évek elejéig a „nagybirodalom” volt a meghatározó államforma Ázsiában csakúgy, mint mondjuk Közép- és Dél-Amerika magas kultúráiban is a spanyolok megjelenéséig. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a biológiai ancien régime-nek (ahol közvetve vagy közvetlenül minden a termék, energia és bármi más is a földből származott) ez volt a messze legsikeresebb államformája, és az európai államok, melyek a Francia Forradalom után kezdtek „nemzetállamként” tekinteni magukra, csupán az ipari forradalommal együtt váltak meghatározóvá (ekkor viszont olyannyira, hogy ma még a palesztinok is önálló nemzetállam létrehozására törekszenek). Vagyis az eddigi két nagy „forradalom” két teljes államforma-váltással is járt. Ami persze nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy amennyiben tényleg az alapoktól huzalozza át egy változás az egész társadalmat, akkor nyilván ez a rész sem maradhat változatlan.
Tehát ha úgy véljük, hogy az információs társadalom ugyanolyan mértékben fog különbözni az ipari forradalom hatására létrejött világtól, mint amennyire az a biológiai ancien régime-től különbözött, akkor minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, hogy ezt a váltást a nemzetállam nem fogja túlélni. És az eredmény legalább annyira el fog térni a mostani nemzetállamtól, mint az az inka birodalomtól az Amerikai Egyesült Államok.
Toffler A harmadik hullám című könyvében azt írja, hogy eközben kétféle erő fog szerepet játszani, és „az egyik... arra törekszik majd, hogy a politikai hatalom az országos szintről lekerüljön az országon belüli régiók és csoportok szintjére. A többi pedig arra..., hogy a hatalmat a nemzetállamok szintjéről följebb, transznacionális, nemzetek fölötti ügynökségek és szervezetek kezébe juttassák”, és az eredmény „kisebb és kevésbé erős egységek” kialakulása lesz.
A szovjet Andrei Amalrik 1970-ben, vagyis jócskán az információs társadalom kiépülésének kezdetei előtt azt jósolta, hogy 1984-re a Szovjetunió egy Kínával folytatott háború mellett az etnikai feszültségek miatt szét fog hullani, és Toffler is úgy gondolta, hogy „ahelyett, hogy új nemeztek alakulnának, a régieket az a veszély fenyegeti, hogy darabokra hullanak”.
Ami azonban nem következett be, és valószínűleg már nem is fog (ha tényleg átlépünk az információs társadalomba). Ugyanis mint ahogy a biológiai ancien régime régi nagybirodalmainak bukásához sem egy új, a biológiai ancien régime-n alapuló nagybirodalom felemelkedése vezetett, most is valami hasonlóra kell számítanunk. Vagyis arra, hogy nem a jelenlegi kategóriák: „transznacionális szervezetek”, nemzet, „országon belüli régiók” és hasonlók alapján lehet majd értelmezni azt, ami most következik. Ugyanis teljesen más lesz, bár azt, hogy hogyan és miben, egyelőre elképzelni sem tudom.

A női egyenjogúságtól a népszerűségtársadalomig

A The Sufragette című angol lap 1913. december 26-i számában az év „jelentősebb akciói” közül a következőket említik: egy Hamsted Garden-i templom felgyújtása; egy ház felgyújtása Chroley Wood-ban; bombarobbantás az oxfordi vasútállomáson; egy üres szerelvény felrobbantása bombával Davenportnál; gyújtogatás és festmények megrongálása Machesterben; a York Herald című lap irodájának felrobbantására tett kísérlet.... Vagyis, mondja az író és esszéista Geert Mak, ekkorra „lassanként kialakult egy jól szervezett női gerillamozgalom”, amely aztán az I. Világháború kitörését követőn viszont úgy szűnt meg, „mintha elvágták volna”. Majd pedig azt kérdezi, hogy „mi lett volna a folytatás, ha nem jön a háború?” Számunkra azonban még ennél is érdekesebb, hogy a szüfrazsettek miért ekkoriban váltak ilyen aktívvá; illetve, hogy azokat a tendenciákat figyelembe véve, melyek ezt eredményezték, milyen következtetéseket vonhatunk le a viszonylag közeli jövő társadalmával kapcsolatban.

A választ valami olyasmivel érdemes kezdeni, hogy a neolitikus forradalmak előtt az emberek közötti különbségek leginkább életkoriak és nemiek voltak, és már csak azért is a férfiak domináltak, mert ők voltak erősebbek. És azért ők, mert az ivarosan szaporodó fajoknál rendszerint a hímek versengenek, a nőstények pedig választanak – versengéshez és az azonos neműekkel való harchoz pedig előnyös a nagyobb testtömeg.
De persze nem mindig ez maradt a meghatározó. A neolitikus forradalmakat követően olyan osztálytagozódás jött létre, ahol az úrnő már magasabb szinten állhatott, mint akár a harcos is. De azért ha különben egyenlőek voltak a feltételek, akkor a nő helyzete volt rosszabb.
A harmadik lépésben, sz ipari társadalom kialakulásával aztán csökkenni kezdtek a „magas” és az „alacsony” státuszok közötti különbségek, és ennek megfelelően a férfiak meg nők helyzete közötti különbségek is. Eközben pedig megjelentek a különböző egyenjogúsági mozgalmak is a szó szerint harcos feminizmusig bezárólag.
Ma a tudás felértékelődésével párhuzamosan logikusnak tűnne az alapján megítélni az embereket, hogy mire és milyen személyes teljesítményekre képesek. Mennyire sikeresek mondjuk az üzleti életben vagy éppen mekkora a tudásuk – és így tovább. De a jövőben lehet, hogy más fog számítani.
Amennyiben ugyanis a social networking az eddigieknél is fontosabbá válik, akkor máshová fognak kerülni a hangsúlyok. Mivel a világháló lesz az elsődleges közeg, ezért leginkább az ott megfigyelhető „tulajdonságok” alapján fogunk véleményt alkotni. Márpedig az anyagi sikeresség nem ilyen. Illetve a tudás sem: ha nem ismerjük az adott területet, akkor nem igazán tudjuk megítélni, hogy az illető mennyire ért vagy nem ért hozzá – különösen, hogy közben mindenki mindenről véleményt mond.
Azt viszont jól látható, hogy valaki mennyire népszerű: hogy hány ismerőse, barátja, követője vagy bármije van; hogy hányan olvassák a megjegyzéseit és hányan reagálnak rá, tehát én arra tippelek, hogy valami ilyesmi válik fontossá, és ennek következtében nem csupán az olyan „kapcsolatcsalók” fognak megjelenni, akik ismerősöket és kommentelőket vásárolnak vagy azt hazudják, hogy ismerjük egymást, de a különböző, a mindenféle rangsorolásokat nyilvántartó szoftverek is – és így tovább. És persze ennél sokkal bonyolultabban, mint ahogy most felvázolom.
Persze nagyon is könnyen lehet, hogy tévedek. De abban azért szinte teljesen biztos vagyok, hogy más dolgok fognak számítani, mint ma. Elvégre mind a neolitikus, mind pedig az ipari forradalom alapvetően átformálta a dolgokat; és most éppen egy ezekhez foghatóan fontos átmenet zajlik, ha minden igaz.

A Szuezi-csatornától a Hosszú Most Órájáig

A későbbi Szuezi-csatorna környékén már II. Nékosz egyiptomi fáraó is megpróbált mesterséges vízi utat kiépíteni. Majd pedig Dareiosz; a Ptolemaioszok; a felemelkedő muszlim hatalom – és így tovább egészen a 19. század második felében végül sikerrel záruló Lesseps-féle vállalkozásig. Amit érdemes párhuzamba állítani azzal, hogy az 1903-ban átadott New York-i metró még akkor is működésképtelenné válna néhány nap alatt az elektromos szivattyúk leállást követően, ha éppen nem lennének esőzések – ez ugyanis rávilágít egy, a régebbi meg a mai technológia közötti alapvető különbségre.

Vagyis arra, hogy bár az ember már legalább 60-80 ezer éve állít elő komplex tárgyakat, csupán az újkőkorban jutott oda, hogy képes legyen nagy méretű és sokáig fennmaradó (bár statikus) dolgokat  készíteni: gondoljunk csak Stomehenge-re (vagy a valamivel későbbi piramisokra). Arra viszont egészen a 19. század második feléig kellett várni, hogy képesek legyünk nagy méretű és folyamatos karbantartást igénylő rendszereket is üzemeltetni – legyen az akár a Szuezi-csatorna, akár valami más. Korábban azért bukott bele mindenki az ilyen vállalkozásokba, mert amíg az ipari forradalom eredményei „le nem csurogtak” a különböző alkalmazások szintjére, addig még ha megcsináltuk is, utána hamar szétesett az egész.
Ma viszont már ott tartunk,hogy a modern társadalomban számos területen várjuk el a folyamatos működést az internettől a csapvízig meg az egészségügyi ellátásig, és nem véletlen, hogy amikor a számítógéptudós Daniel Hillis közzétette a tízezer évig működő „Hosszú Most Órájának” terveit (melynek az lenne a feladat, hogy az embert hosszú távú gondolkodásra serkentse), akkor azt mondta, hogy „azon a véleményen vagyok, hogy az Órát az odalátogató emberek működtessék. Ha megfeledkeznek a létéről, akkor megáll.” Azaz: ugyanúgy folyamatosan és működtetni kell, mint az internetet – vagy éppen a New York-i metrót meg a Szuezi-csatornát, amely állandó karbantartás nélkül hamar hajózhatatlanná válna .
Ez több kérdést is felvet. Először is azt, hogy vannak olyan modern technológiák, ahol jóval kevesebb állandó közreműködésre van szükség: a mobil telefont például le lehet gyártani egy „állandóan működtetett”, fejlett ipari társadalomban, majd pedig – mivel a szükséges átjátszó tornyoktól eltekintve majdhogynem „önjáró” – használni lehet őket a fejlődő országokban is. És ez egyben azt is jelenti, hogy valójában kétféle technológiában kell gondolkoznunk mindaddig, amíg a világ fele nyomorban él, és érdemes eltűnődni rajta, hogy amit „ideát”, a világ gazdagabb részén az egészségügyi ellátástól kezdve a világításig bezárólag folyamatosan működtetett szolgáltatásként biztosítunk, azt miként lehetne megvalósítani „odaát”, ahol az emberek mondjuk napi 1 dollárból élnek.
Másfelől azt se tévesszük szem elől, hogy a technikai komplexitás társadalmi komplexitást is feltételez. Egy  törzsi társadalom nem képes számítógépet előállítani, és innentől kezdve érdekes lenne tudni, hogy a mostani ipari társadalom minek (milyen termékeknek, rendszereknek, szolgáltatásoknak) a létrehozására képtelen ugyanúgy, mint a vadászó-gyűjtögetők a komputerére. És talán azzal a felételezéssel is élhetünk, hogy ha eddig a technikai és társadalmi rendszerek összetettsége – nem különösebben meglepő módon – egymással párhuzamosan növekedett, és ha azt tételezzük fel, hogy a technológia fejlődése a belátható jövőben nem szűnik meg, akkor ugyanerre számíthatunk a társadalommal kapcsolatban is.

A jövő tőzsdeuniverzuma

Sir Martin Rees brit királyi csillagász egy helyütt úgy fogalmaz, hogy „a dolgokat nem az teszi nehezen érthetővé, hogy milyen nagyok, hanem az, hogy mennyire bonyolultak”, és ennek megfelelően „az élelmezéstudomány a gyakorlati értelemben nehezebb..., mint a kozmológia”, ugyanis nagyságrendekkel bonyolultabb kölcsönhatásokkal foglalkozik. Azt persze senki sem állítja, hogy nincs különbség az időjárásra meg az égitestek mozgásaira vonatkozó előrejelzések között; illetve, hogy mindegy lenne,hogy egy napra vagy egy milliárd évre előre próbálunk kiszámolni valamit, de azért mindegyik esetben a természettudományokhoz tartozó kérdésekről van szó; vannak valószínűségek, törvények, és így tovább.

A társadalomtudományok esetében viszont bonyolultabb a helyzet. Soros György megfogalmazásával élve „a társadalmi események szerkezete eltér a természeti jelenségek szerkezetétől”, és amikor a 20. század első felében elkezdett kialakulni a jövőkutatás, akkor azért nem kezeltük mégsem másként őket, mert a felvilágosodás óta szokás volt úgy gondolni az értelemre, mint afféle lámpásra, amely mintegy megvilágítja a valóságot. Vagyis megmutatja ugyan, hogy „mi az igazság”, de független attól, és nincs is rá hatással. Ma viszont úgy gondoljuk, hogy az emberre kétféle funkció jellemző: a kognitív (megismerő) és a manipulatív (végrehajtó). Ez utóbbinál a történéseket befolyásolják a szereplők döntései is, és innentől kezdve ha emberek is szerepelnek a történetben, úgy nem vagyunk képesek a jövővel kapcsolatban biztos következtetésekre jutni. A társadalom nem olyan, mint egy reflektor által megvilágított, mozdulatlan tárgy, hanem mint a részvénypiacok, ahol a meggyőződések meg feltételezések hatással vannak az árfolyamokra, és nagyon is számít, hogy mit gondolunk vagy akarunk.
Ennek megfelelően érdemes abból kiindulnunk, hogy a jövőkutatás két, alapvetően különböző területre terjedhet ki. Egyfelől arra, ahol a természeti törvények a meghatározóak: ott van például a Világmindenség nagyon távoli jövőjével foglalkozó fizikai eszkatológia vagy éppen a Hargitai Henrik magyar csillagász által művelt „természetföldrajzi jövőkutatás”. A társadalom esetében viszont egyszerűen nem használható az a logika, maely ezeknél beválik. Ráadásul, hogy még bonyolultabb legyen az egész, a 20. század folyamán az emberiség egyre inkább képessé vált befolyásolni a természeti eseményeket, miként a felmelegedés példája is mutatja, ahol a mi döntésünktől függ, hogy hogyan tovább (még akkor is, ha egyes döntéseknek nem szándékolt következményei is lehetnek). Vagyis a jövőben sem lesz egyszerűbb a társadalom működése, és ennek megfelelően előre láthatóbb sem. Sőt: elvileg nem elképzelhetetlen, hogy ismét csak a jövőben a mostaninál sokkal nagyobb léptékű környezetátalakításra is képesek leszünk. Úgyhogy a legjobb ha felkészülünk rá, hogy még inkább holmi tőzsdére fog hasonlítani az egész.

Személyre szabott jövők

Eric Schmidt (Google CEO) azt vetette fel, hogy mi lenne, ha a jövőben a felnőtté váláshoz az is hozzá tartozna, hogy nevet változtatunk – így szabadulván meg gyermek- és tinédzser korunkban elkövetett digitális botlásaink internetes nyomaitól. Ami persze nem biztos, hogy használható ötlet, de kiindulási pontnak tökéletesen megfelel, amennyiben azt akarjuk körüljárni, hogy a jövőben milyen új lehetőségeink nyílhatnak előttünk. Elvégre ha azt gondoljuk, hogy a jövő a testre szabott számítástechnikai kütyüké és szolgáltatásoké, akkor miért kellene a társadalmi szabályozásoknak merevnek és mindenki számára ugyanolyanoknak maradniuk? Sőt, akár ennél tovább is mehetünk.

Ami beleillene abba a tendenciába, hogy a történelemben előre haladva mind több választási lehetőségünk lesz: száz évvel ezelőtt nem csak a válás számított ritkaságnak (mondhatni, a házasság leginkább egyirányú folyamat volt), de sok országban például a fogamzásgátlást is bűncselekménynek tekintették (és így a nők nem dönthettek sem arról, hogy hány gyereket akarnak, sem pedig arról, hogy ennek függvényében hogyan alakul az életük). A jövőben viszont fennáll a lehetősége, hogy a Schmidt-féle névcsere mellett megváltozzanak az egyelőre szilárdan rögzített életkori határok is. Hiszen miért is egy szigorúan rögzített életkortól számítana valaki felnőttnek? Mondjuk ha a fiúk 18, akkor a lányok miért nem 17 vagy 16 évesen? Vagy miért is ne vennénk majd figyelembe az egyedi különbségeket annak eldöntésekor, hogy mikor számít valaki nagykorúnak? Ugyanígy lenne a legalsó házasodási életkorral is – mint ahogy az is „személyre szóló” lehet, hogy kinek hány évig kötelező iskolába járni (a mai felsőfokú oktatásban a kreditrendszer egyébként ebbe a z irányba mutat, hiszen bizonyos korlátok között csak a hallgatón múlik, hogy számára hány évig tart az egyetem).
A következő lépés pedig esetleg az lesz, hogy nem csak a társadalmi szabályozás válik majd képlékennyé, hanem a ma megváltoztathatatlannak tekintett „biológiai összetevők” is. A jövőben  nem csak a férfiak nővé operálása válhat elterjedt gyakorlattá, illetve esetleg az ellenkező irányú átalakítás is (és így az, hogy valaki „férfi” vagy „nő”, nem lesz olyan állandó, a személyi igazolványunkban szereplő paraméter, mint ma), de például megszűnhet majd az is, hogy az idős kor nem a szaporodás kora, és az unoka meg a nagyanya esetleg egyszerre fog szülni, mondja Susan Greenfield angol agykutató. Vagy éppen a neurofarmakológia segítségével a korábban állandónak tekintett emberi jellemet is célzottan módosítani tudjuk majd – és így tovább.
Ezek a a biológiai változások pedig minden bizonnyal visszahatnának a személyre szabott társadalmi szabályozásokra is. A jövő tehát feltehetően nem lesz éppen egyszerű. De persze akkor sem lesz egyszerű, ha teljesen máshogy alakul.

http://www.readwriteweb.com/archives/google_ceo_suggests_you_change_your_name_to_escape.php

Az üzemanyagfa jövője

Freeman Dyson amerikai fizikus A Nap, a genom és az internet című könyvében azt írja, hogy bár általában abból szokás kiindulni, hogy a tudományos forradalmak az alapvető elképzelések megváltozására vezethetőek vissza (lásd mondjuk a kopernikuszi fordulatot), valójában azonban az új tudományos eszközök azok, amelyek képesek teljesen átalakítani a tudományt. Ha pedig ez így van, akkor a társadalmi problémák minden bizonnyal megoldhatóak azzal, hogy megtaláljuk a megfelelő tudományos eszközöket. Esetünkben például ilyen lenne a Nap, amely az olcsó energiát; a genetika, amely a módosított növényeket; és az internet, amely a vidéki elzártság felszámolását jelentené. Egy lépéssel továbbmenve pedig a Dyson-i logikából az is levezethető, hogy a választ a társadalmi problémákra is a természettudósoktól kell várnunk. Elvégre ők azok, akik kifejlesztik a különböző berendezéseket (minden bizonnyal nem véletlen, hogy a fentebb említett könyvnek az az alcíme, hogy a tudományos forradalom eszközei).
És persze ezzel a szemlélettel van összhangban Dyson azon felvetése is, mely szerint a világ energiagondjait úgy lehetne megoldani,hogy a genetika segítségével olyan „fákat [állítunk elő, melyek] a napfényt folyékony üzemanyaggá konvertálják, és és azt közvetlenül... egy földalatti csővezeték-rendszerbe vezetik bele”. Az eredmény pedig ismét csak Dyson szerint minden bizonnyal a nyomor és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenése lenne, hiszen nagyságrendekkel olcsóbbá válna az üzemanyag, és így a szegények számára is elérhetővé válnának az ebből fakadó előnyök.
Ami kétségtelenül szellemes elképzelés, csak éppen két okból sem működik.
Egyfelől azért nem, mert a technológiai megoldások önmagukban semlegesek, nem pedig jók vagy rosszak: nem a társadalmi haladás előmozdítói vagy hátráltatói. Dyson ugyan egy másik tanulmányát egyenesen azzal kezdi, hogy „könnyű történeti példákat találni annak a tézisnek az illusztrálására, hogy a technológia közreműködhet a társadalmi igazságban”, és a Gutenberg által kiváltott társadalmi hatásokra hivatkozik. Az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros viszont a média társadalomtörténetét tárgyalva arra mutat rá, hogy az általános meggyőződéssel ellentétben „a betű korántsem mindenütt működött független hajtóerőként, és a könyvnyomtatás forradalma nem pusztán a technikán múlott". Kellett hozzá az is, hogy a társadalom megfelelően viszonyuljon az adott eszközökhöz, és Oroszországban például több, mint 250 évig tartott, mire az első nyomda működni kezdett. Vagyis még ha megvalósítanánk is Dyson ötletét, ez akkor sem vezetne automatikusan a jólét növekedéséhez.
Másfelől kissé olyan ez az egész, mintha a számítógépet csupán egy képernyővel ellátott elektromos írógépként akarnánk használni ahelyett, hogy élnénk a kínálkozó új lehetőségekkel. A hagyományos üzemanyagon alapuló modellnek messze nem az az egyetlen hátulütője, hogy előbb-utóbb el fog fogyni a kőolaj, tehát ha már változtatunk, akkor változtassunk úgy, ahogyan tényleg érdemes.