Úton egy új vadászó-gyűjtögető életmód felé?

Fernand Braudel francia történész szerint az emberiség nagyjából a 18. századig az úgynevezett biológiai ancien régime-ben élt, amikor közvetve vagy közvetlenül minden a földből származott, és közben nem használtunk nem megújuló erőforrásokat. Ami azonban korántsem jelenti azt, hogy akkoriban összhangban éltünk volna a természettel, és innentől kezdve érdemes újragondolni az utóbbi idők történetét. Meg persze azt is, ami most következik.

Ugyanis bár a biológiai ancien régime leginkább a szél-, a víz- és az állati energiára támaszkodott (vagyis megújuló erőforrásokra), és eközben korlátot jelentett, hogy azon a földterületen, amelyen élelmiszert termeltünk, nem ültethettünk mondjuk fákat, hogy aztán eltüzeljük őket. Eközben viszont – miként Kenneth Pomeranz amerikai történész említi World History and Environmental History című tanulmányában - „számos 18. századi társadalom feszegette” a környezet teherbíróképességének határait, és a híres dél-amerikai ezsüstbánya, Potosí környékén csakúgy teljesen tönkretették a környezetet, mint például a cukorszigeteken. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Kolumbusz meg a többi felfedezők egész kontinensek biótáját alapították át azzal tökéletesen, hogy elterjesztették az eurázsiai állatokat és növényeket is. Alfred W. Crosby amerikai történész arra hívja fel a figyelmet, hogy az Európához hasonló környezeti feltételekkel rendelkező „Neo-Európák” állatvilága (gondoljunk csak a kengurukra, moákra stb.) kezdetben rendkívüli módon eltért a miénktől. De a hódítások egyben azt is eredményezték, hogy a mi növény és állatvilágunk számos helyen kiszorította az ottaniakat, és ma olyan országokból/területekről származik a gabona és a szarvasmarha túlnyomó része, ahol a megérkezésünk előtt nem ismerték őket. „Az európaiak talán azért győztek – mondja Crosby - , mert jobbak voltak a fegyvereik, a szervezettségük és mert fanatikusabbak voltak, de vajon miért nem nyugszik le soha a Nap a pitypang világbirodalma felett?” Vagyis a biológiai tényezőkről sem szabad elfeledkezni - különösen, hogy ott voltak az akaratlanul behurcolt járványok is, melyek egyes helyeken a lakosság jelentős részét kiirtották.
Innentől kezdve akár egy olyan forgatókönyvet is elképzelhetünk, ahol nem indul ugyan be az ipari forradalom, de az európaiak miután a számukra lakható helyeket kolonizálták, a biológiai ancien régime-re jellemző eszközökkel egyetlen gigászi Posívá alakítják azokat, miközben a biótát is sosem látott mértékben átformáljál, és ismét csak miközben a populációhoz mérten páratlan nagyságú – bár részben szándéktalan – genocídiumokat hajtanak végre. Nem hinném, hogy bárki arra szavazna, hogy 2011-ben egy ilyen világban éljen.
Ehhez képest az ipari forradalom két újdonságot hozott: egyfelől azt, hogy a korábban első sorban a Neo-Európákra korlátozódó hódítások (a különböző „mellékhatásokkal” együtt) minden szárazföldre kiterjedtek, és az európaiak által behurcolt marhavész miatt pl. Afrika lakosságának is egy- vagy kétharmada halt ki 1900 előtt (ezzel kapcsolatban nincsenek pontos adataink). Másfelől a technológia olyan szintű környezetrombolást tett lehetővé, amely már a biotának nem csak egyes – jelentős – részeire, hanem az egészére terjedt ki, és ezzel együtt megjelent az ember okozta felmelegedés is.
De mindez még mindig a biológiai ancien régime módszereinek továbbvitele – különösen, mivel a biológiai ancien régime arról szólt, hogy a föld révén a rendelkezésünkre ilyen vagy olyan formában rendelkezésünkre álló erőforrások (tűzi fa, megtermelhető élelmiszerek mennyisége stb.) végesek, és hiába újulhatnak meg, adott idő alatt egyszerűen nem tudunk többet felhasználni belőlük (és ez jelentette a plafont). Az ipari forradalom után pedig ugyan lényegében tetszőleges sebességgel használhattuk fel a meg nem újuló erőforrásokat, de azok – értelemszerűen – véges mennyiségűek voltak. És bár Gerard O'Neill amerikai fizikus például az 1980-as években úgy gondolta, hogy az űrvárosok gyakorlatilag korlátlan mennyiségű napenergiával lennének képesek a Földet ellátni, előbb-utóbb valójában itt is megjelennének a korlátok, ha túlságosan gyorsan növekedne az energiaigény. De ugyanez lenne a helyzet a Naprendszer „teljes energiakészletének” felhasználásakor is”, és így tovább. Azaz: vagy annyiból gazdálkodunk, amennyi a rendelkezésünkre áll, vagy pedig folyamatosan növeljük a bevont erőforrásokat – mint ahogy lényegében az ipari forradalom is erről szólt. De ekkor (miközben hamarosan jelenleg legfeljebb a sci-fi írók képzeletében létező megoldásokat kellene alkalmaznunk) néhány száz vagy akár több millió év múlva, de végül mindenképpen számunkra energiaszegény körülmények között találnánk magunkat, és ebből már egyenesen következik, hogy hosszú (esetleg nagyon hosszú) távon ez nem jelent megoldást. Persze hacsak fel nem tételezzük, hogy egyszer majd olyan megoldások lesznek a birtokunkban, melyeket gyakorlatilag sosem leszünk képesek „kinőni”.
De hogy visszakanyarodjunk az időben közelebbi problémákhoz meg a biológiai ancien régime és az ipari forradalom összehasonlításához, mindkettőre jellemző volt az általunk elfoglalt evolúciós fülkék akaratlan vagy akaratlagos módosítása. Ebbe a bióta átalakítása mellett persze beletartozik az egyes fajok megváltoztatása is, és ehhez képest - céljait tekintve - a génmódosítás sem jelent különösebb újdonságot (mint ahogy bizonyos értelemben az a darwinizmus megjelenését követően felbukkanó eugenika sem, amely „csupán” az immár az állatvilág részének tekintett emberre is ki akarta terjeszteni a már meglévő módszereket).
Ebbe a még mindig biológiai ancien régime-hez kapcsolódó, „módosító felfogásba” jól beleillik az úgynevezett geomérnökség is, amely a felmelegedés káros hatásait azzal szándékozik kivédeni, hogy különböző eszközökkel módosítaná az általunk elfoglalt, immár nem csupán egyes világrégiókra kiterjedő, hanem globális evolúciós fülkék működését. Ami viszont nem csupán azt a kérdést veti fel, hogy ez valóban jó ötlet-e, hanem azt is megmutatja, hogy még most, a 21. században is ugyanúgy gondolkodunk, mint évszázadokkal ezelőtt.
Úgyhogy innentől kezdve többféle szcenárió képzelhető el. Az egyik szerint bár mindeddig valóban súlyos következményekkel járt az ancien régime megoldásainak továbbvitele és kiterjesztése, ez a jövőben mégsem így lesz - akár mert mondjuk az AI valami leginkább csodaszerűnek tűnő módon megoldást kínál, akár valamilyen más okból. Ezt a forgatókönyvet ugyan nem tartom valószínűnek, de persze lehet, hogy tévedek.
Másfelől viszont az nagyon is elképzelhető (sőt), hogy ugyanígy folytatva az egész emberi civilizációt megrendítő (vagy akár elsöprő) környezeti katasztrófát idézünk elő.
És végül ott van a harmadik lehetőség: az, hogy felhagyunk az eddigiekkel, és valami más megoldást keresünk. A történet a neolitikus forradalmak óta arról szólt, hogy a civilizáció mintegy per definitionem környezet-átalakítást jelent, tehát a megoldást talán az jelentené, ha nem is egyszerűen „környezetbarát” módon próbálnánk élni, miközben ez értelemszerűen lehetetlen (lévén jelenleg „környezetalakítók” vagyunk), hanem egyfajta hi-tech és mesterséges intelligenciával segített „új vadászó-gyűjtögető életmódra” térnénk át?
Akár idelent a Földön, akár pedig például odakint, a világűrben. De persze nem a hely a lényeg.

A megaintézmények álma

Az 1970-es évek közepétől az új-mexikói Carlsbadban 1 km mélyen, egy sóbányában kezdtek még tíz ezer évig sugárzó radioaktív hulladékot lerakni, és egy bizottság sci-fi írók, jövőkutatók, nyelvészek stb. bevonásával azt vizsgálta 1991-től kezdve, hogy miként lehet a majd valamikor a távoli jövőben: i. sz. 12 000 körül élők figyelmét felhívni a hely veszélyeire. A bizottság végül arra a következtetésre jutott, hogy gránitoszlopokkal kell borítani és magas fallal kell körülvenni az egészet, és ezt több nyelvű írott üzenetek is kiegészítenék.

Nekem az a meggyőződésem, hogy egy ilyen megoldás a probléma teljes félreértésén alapul. A gond ugyanis az, hogy egy üzenet soha sem értelmezhető önmagában, az alapjául szolgáló jelrendszer ismeretétől függetlenül (elvégre a jelentés mindig a jelhez „kívülről hozzáadott érték”, és ez esetben pl. ugyanolyan látványossággá válhat, mint a Kheopsz-piramis). Így tehát nem számíthatunk rá, hogy a tízezer évvel utánunk élők képek lesznek helyesen értelmezni.
Amiből viszont az következik, hogy valószínűleg érdemes más irányba elindulnunk.
Fernand Braudel francia történész a történelem három szintjét különbözteti meg. A legalsón az egyes ember története található: itt a személyes döntéseknek valóban van jelentősége, és a történelem nem tűnik determináltnak (elvégre dönthetnénk máshogy is: más munkahely, más házastárs, és így tovább). A második szinten, vagyis az embercsoportokén az egyén még mindig komoly befolyással lehet a történelemre, még ha ez nem is jellemző (kivételként gondoljunk Gavrilo Principre és az I. Világháború kirobbanására). A harmadik szinten, az ember és környezete kölcsönhatásának a makroszintjén viszont már teljesen mindegy, hogy a spanyolok, a portugálok vagy az angolok lépnek partra 1492-ben az Újvilágban, mivel így is, úgy is a nagy népsűrűségű Eurázsiából indultak volna el, és mindenképpen behurcolták volna azokat a járványokat, amelyek aztán végigpusztították az Újvilágot, és megváltoztatták a világrégió történelmét. Ez a szint a „történelem tengere”, és Braudel megfogalmazásával élve az eseménytörténet, amelyről a tankönyveinkben olvashatunk a királyaival, évszámaival és csatáival együtt, „nem egyéb, mint a hullámok tajtéka a történelem tengerén”. Elvileg persze nem zárható ki, hogy egy ember ezen a szinten is beavatkozzon a történelem menetébe pl. egy egész Földet elpusztító atomháború kirobbantásával, de – legalábbis eddig – nem ez volt a jellemző.

Ehhez a három szinthez különböző időtartamok tartoznak. Az elsőhöz értelemszerűen a néhány évtized: az emberélet hossza. A társadalmi csoportok esetében eddigi tapasztalataink szerint (társadalmi csoportok alatt hozzávetőleg az államokat értvén) a felső határ néhány ezer év, és afféle ökölszabályként az is kimondható, hogy van valamiféle korreláció az adott állam (birodalom) létezésének időtartama és alapításának régisége között: Egyiptom évezredekig létezett; Anglia, Francia- vagy Magyarország viszont csupán kb. ezer éve jött létre (és akkor az olyan egészen új államokról, mint Németország vagy Horvátország még nem is beszéltünk). Próbálhatnánk persze amellett érvelni, hogy a városi civilizáció létrejötte óta nem telt el elég idő ahhoz, hogy némelyik társadalom tíz ezer évig: a WIPP által megkívánt időtartamig fennmaradjon, de a helyzet az, hogy – talán az egyetlen Kína kivételével – egyik állam léte sem ível át az egész történelmen.
Hasonlóképpen a különbözőtársadalmi intézmények is különböző időtartamokat képesek áthidalni: a vallás régebbi a modern államnál; a modern állam pedig a demokratikus intézményrendszereknél. Amiből nem feltétlenül következik, hogy a vallások tovább fent fognak maradni, mint a parlamenti választás; viszont legalábbis lehetséges, hogy az „akciórádiusza” nem lesz elég nagy ahhoz, hogy i. sz. 12 ezerbe eljuttassunk a segítségével egy üzenetet.
Ami az én olvasatomban egyben azt is jelenti, hogy egyelőre még nem hoztuk létre azokat a mega-intézményeket, melyek képesek lennének azon a harmadik szinten működni, ahol a hagyományos történelem is csupán az eseményhullámok habjának tűnnek. Egy ilyen segítségével talán nem „mindössze” 10 ezer, de akár földtörténeti korokkal előre is ki tudnánk terjeszteni a hatókörünket – az pedig, hogy megfelelően élnénk-e egy ilyen lehetőséggel (illetve, hogy lehetséges-e a dolog egyáltalán) teljesen más kérdés.

http://www.wipp.energy.gov/picsprog/articles/wipp%20exhibit%20message%20to%2012,000%20a_d.htm