Mégsem információs forradalom?

James A. Dewar amerikai kutató 1998-ban a könyvnyomtatást és az internetet állítva párhuzamba arra a következtetésre jutott, hogy mint ahogy az előbbi is mindent átalakított, az utóbbi is mindent meg fog változtatni. A párhuzam meggyőzőnek látszik – könnyen lehet azonban, hogy a beígért információs forradalomból semmi sem lesz.

Dewar kiindulási pontja az volt, hogy a könyvnyomtatás mint kommunikációs forradalom az egy-a-sokhoz modellt tette hatékonnyá, és ez aztán számos előre nem látott és nem szándékolt következménnyel járt a reformációtól a tudományos forradalomig bezárólag. Mivel pedig az internet a sok-a-sokhoz kommunikációt forradalmasítja, ezért ennek (vagy általánosabban fogalmazva: az információs technológiáknak) is hasonlóan átütő hatása lesz. Ezt a koncepciót kiterjesztve akár még azt is megtehetjük, hogy az emberi tudáskommunikáció történetét három szakaszra osztjuk, ahol az első: a könyvnyomtatás előtti kor az egy-a-kevéshez. Ez lényegében arról szólt, hogy az adott szerző csupán néhány másikkal osztja meg a tudását – és talán még az sem véletlen, hogy egy ilyen rendszer erősen tekintélyelvű, és első sorban a korábbi auktorok munkáinak tanulmányozására koncentrál. A képet persze árnyalja, hogy a „nem tudós” mesteremberek már a 12. század elején írnak könyveket (természetesen latinul), de a vernakuláris (népnyelvi) publikációk csak a nyomtatás elterjedése után válnak általánossá, és ezek a művek témánk szempontjából egyáltalán nem mellékes módon jelentősen kiszélesítik azok körét, akik hozzáférhetnek a tudáshoz (Leonardo például sosem tudott sem görögül, sem latinul megtanulni). Ehhez képest most az angol hipercentrális és vetélytárs nélküli nyelvvé válásával éppen ellenkező irányú folyamat zajlik le.
Ezen a helyzeten a gépi fordítás minden bizonnyal változtatni fog  – de ez nem jelenti azt, hogy az információs technológiák elterjedése szükségképpen a könyvnyomtatáséhoz fogható nagyságú változásokat okozna. A mostani helyzet ugyanis teljesen más, mint amilyen Gutenberg után volt. A könyvnyomtatás bizonyos értelmben az ún. kambriumi robbanáshoz hasonlított, amikor evolúciós léptékkel mérve az egyik pillanatról a másikra megjelentek a ma is létező állat törzsek (példának okáért a gerincesek vagy az ízeltlábúak). Vagyis az élet mindaddig üres evolúciós fülkékbe nyomult be, ahol semmi sem gátolta a terjedését – azóta viszont, hogy ez lezajlott, ugyanúgy nincs igazán hely új törzseknek, mint ahogyan az amerikai Vadnyugat meghódítása óta sincs hely azoknak, akik új és olcsó földeket akarnának elfoglalni.
És most mintha mi is ilyen vadnyugat utáni korban élnénk. Niall Fergusson brit történész Civilizáció című művében egyenesen azt vizsgálva, hogy a Nyugat az utóbbi évszázadokban miért bizonyult annyival sikeresebbnek a konkurens megoldásoknál, azt mondja, hogy „a kulcs... nyilvánvaló módon az intézményekben rejlik”. Vagyis abban, hogy a nyugati „társadalomtechnológiák” más utakon fejlődtek, mint a többiek.
Peter L. Bernstein amerikai gazdaságtörténész úgy véli, hogy az ó- és középkorban az emberek még nem működtettek nagy és összetett társadalmi és adminisztratív rendszereket, és így egyfelől rendszerint nem kellett specializált szakember a a hibák kijavításához; másfelől a hibának nem volt „tovaterjedő hatása”. Amikor viszont a helyzet kezdett megváltozni, akkor szükségessé vált a valószínűségszámítás és a kockázatkezelés bevezetése (nagyjából az 1600-as évek első felétől).
Vagyis a társadalom az időben előre haladva sokkal jobban rétegződöttebb és komplexebb lett, mint amilyen a könyvnyomtatás megjelenése előtt volt. Johan Gouldsbom holland kutató szerint az időnyíl iránya egyenesen a társadalmi sztratifikáció (rétegződés) és komplexszé válás felé mutat.
Amiből számunkra leginkább az az érdekes, hogy innentől kezdve viszont nem tehetünk egyenlőségjelet az akkori meg a mostani helyzet között, és hiba lenne abból kiindulni, hogy – egy mégoly jelentős – technikai változás is, mint amilyen az internet és a sok-a-sokhoz kommunikáció, szükségképpen ugyanolyan alapvető változásokat fog okozni, mint annak idején az egy-a-sokhoz könyvnyomtatás. Elvégre legalábbis lehetséges (és én személy szerint hajlok is rá, hogy így gondoljam), hogy a mostanra kialakult társadalmi komplexitás és a különböző szabályozásoknak (társadalomtechnikai megoldásoknak, ha így jobban tetszik) Gutenberg idején még nem létező rendszere lehetetlenné teszi a hasonló léptékű váltásokat.
Azaz: a hagyományos, „jön az információs forradalom” forgatókönyv mellett egy másmilyen is elképzelhető. Egy példával élve: a szellemi tulajdonjogok szabályozása teljesen más lett a könyvnyomtatás elterjedése után – az „internet korában” azonban könnyen lehet, hogy a már meglévő, „kábel előtti” szabályozásokat terjesztjük ki a cybertérre is (annak idején viszont nem igazán voltak olyan, a tömeges információközlés szabályozásával foglalkozó előzmények, amikre támaszkodni lehetett volna).
John Gilmore internetaktivista valamikor 2000 után azt állította, hogy az internet hibaként fogja fel a szabályozásokat, és kikerüli őket, tehát mintegy per definitionem a „szabadság eszköze”, de ezzel valójában nem tett mást, mint annak a Clinton-adminisztrációnak a felfogását visszhangozta, amely 1993-ban a világhálót mint a szabadság és demokrácia eszközét tette mindenki számára hozzáférhetővé. És eközben mindössze arról feledkezett meg, hogy a technológiák önmagukban nem jók vagy rosszak, hanem az a döntő, hogy mire használjuk őket. Ráadásul a technika megléte önmagában nem is elég: megfelelő társadalomtechnológia is kell hozzá. A nyomtatás Európában például alapvető változásokhoz vezetett – a másmilyen berendezkedésű ottomán birodalomban, alapvetően más körülmények között viszont nem. És ugyanígy: attól, hogy egy kommunikációs technológia a középkorban áttöréshez vezetett, túlságosan is sok a különbség az akkori meg a mostani helyzet között ahhoz, hogy ugyanerre számítsunk.

Köszönet Molnár Csabának az inspiráló kérdésfelvetésért. 

A CB, a mobil és a kormány: az egy-a-bárholhoz forradalma

Az MIT 1991-ben kiadott egy könyvet Technológia 2001: a számítástechnika és a kommunikáció jövője címmel. A szerzői neves szakértők voltak – és még csak véletlenül sem említették meg az internetet. Ami azonban nem azt jelenti, hogy ostobák vagy tájékozatlanok lettek volna. Hanem azt, hogy valóban nem lehetett előre látni a dolgot, és ebből a példából kiindulva nem csupán a múltban esetleg elszalasztott lehetőségekkel kapcsolatban érdemes kérdéseket feltennünk magunknak. Legalább ugyanilyen érdekes az is, hogy a jövőben mire számíthatunk – vagy legalább mi lehetséges.

Kiindulási pontul pedig minden bizonnyal azt érdemes választani, hogy az internet áttörése azért nem volt előre látható, mert nem volt szükségszerű. Ennek története azzal kezdődött, hogy 1967-ben a DARPA elkezdett egy hálózatot kifejleszteni; a második korszakot 1979-től, vagyis attól számoljuk, hogy új kereskedelmi infrastruktúra épült rá. harmadik lépésben pedig – és ez változtatott aztán meg mindent – 1993-ban az USA „politikai szimbólummá” emelte az internetet. Ezzel viszont nyilvánvalóan nem lehetett számolni 1991-ben, a fentebb említet könyv megírásakor, és persze ha ebben az esetben megtörténhetett, hogy egy kormányzati döntés ekkora hatással van, akkor korábban is megtörténhetett volna valami hasonló egy másik technológiával. Ott van például a CB-rádió (amiről már egy korábbi bejegyzésben is írtam): 1959 és 1977 között 1 milliót adtak el belőle az USA-ban; a következő egy millióhoz 8, a harmadikhoz pedig mindössze 3 hónap kellett, és 1977-re 25 millióan (!) használták. A kereskedelmi rádiók már a reklámbevételeiket féltették – aztán a hullám lecsengett, és ma már csupán lelkes amatőrök hobbija.
Kérdés viszont, hogy mi történt volna, ha a politika ugyanúgy emellé a technológia mellé áll, mint az internet esetében történt.
Amire nyilván hajlamosak vagyunk azt válaszolni, hogy a CB-rádió nem képes ugyanarra, mint amire a világháló– csak éppen egyfelől kezdetben annak idején az internetben rejlő lehetőségeket sem sejtettük; másfelől pedig sohasem csupán egyetlen sikeres megoldás képzelhető el. És erre jó példa a mobiltelefon, amely a világhálóhoz képest jó néhány éves késéssel kezdett sikertörténetté válni, de ma már hiba lenne alulbecsülni a jelentőségét. Sőt.
1998-ban James A. Dewar amerikai kutató az internet várható hatásait vizsgálva abból indult ki, hogy a nyomtatás az egy-a-sokhoz kommunikációt tette minden korábbinál olcsóbbá és hatékonyabbá, és ennek olyan, előre megjósolhatatlan következményei voltak, mint a reformáció és a modern tudományosság létrejötte. A világháló viszont a sok-a-sokhoz kommunikációt teszi minden korábbinál olcsóbbá és hatékonyabbá, és ennek megfelelően arra számíthatunk, hogy a hatására újabb, forradalmi változások következnek.
Ha pedig ezzel a mobil telefont állítjuk párhuzamba, akkor azt látjuk, hogy ismét csak gyökeresen új megoldásról van szó: egy-a-bárkihez (vagy ha úgy jobban tetszik, akkor egy-a-társhoz vagy egy-a-bárholhoz), és eközben a történelem folyamán először olyan kommunikációs forma valósul meg, amely még természetes is természetes a számunkra. Ugyanis evolúciós múltunk miatt a beszélgetés egy vagy néhány ismerőssel/baráttal az; a tömegekhez intézett szónoklat; a könyvírás, a mindenkit megcélzó internetes bejegyzés viszont közelről sem az. Talán a Facebook sikere is legalább részben azon alapul, hogy nem bárkivel, hanem a kiválasztott kevesekkel tartjuk rajta keresztül a kapcsolatot. Amennyiben viszont ez így van, még az sem elképzelhetetlen, hogy a mobil telefon hatása (az előre láthatatlan következményekkel együtt) jóval nagyobb lesz, mint az interneté.

A fentebbi bejegyzés a Smartmobil '11 Konferencia (2011. április 6.) általam tartott nyitó előadása felhasználásával készült.