Soha többé világháború?

És forradalom sem? Némi iróniával talán akár azt is mondhatnánk, hogy talán szerencsénk volt, mert 1956-ban a világ a szuezi válsággal volt elfoglalva, nem pedig a magyar forradalommal, és ez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon a jövőben lesznek-e még világháborúk.

Ugyanis a 18. század óta az volt a tendencia, hogy az európai nemzetállamok konfliktusai globális konfliktusokká válhatnak még akkor is, ha egy itteni ellentét nem szükségképpen és nem mindig vezetett világméretű összecsapáshoz. Másfelől viszont ha máshol volt a gócpont, akkor az egészen biztosan nem vált világégéssé: sem az amerikai polgárháború, sem Vietnam vagy éppen egy afrikai vérengzés, és így tovább. érdemes tehát eltűnődnünk azon, hogy vajon az Óvilág globális háborúkban játszott szerepe nem azt mutatja-e, hogy ekkoriban a világ súlypontja ide esett. Ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egypólusú világban élünk, ám ha az USA ellentétbe kerül egy másik országgal, akkor az nem vezet világháborúhoz – ami viszont lehet, hogy azért van, mert az egész rendszer – a különböző szabályozásokkal együtt – mostanra alapvetően megváltozott.
Mint ahogy a „háborús networkök” újkori történetének különben is több fejezete van.
1. A nagy váltást nagyjából a Vesztfáliai Béke jelenti 1648-ból. Előtte Európa két háborús rendszerre oszlott, és a nyugati rész (franciák, olaszok, angolok) stb. leginkább egymással háborúzott, míg a keleti rész (oroszok, lengyelek, törökök) ismét csak egymás között „rendezték le” a fegyveres konfliktusokat, és egyedül a Habsburg Birodalom volt az, amely mindkét rész összecsapásaiba belekeveredett.
2. A Vesztfáliai Béke után viszont az európai háborús networkok – mondhatni – egyesültek (és innentől kezdve mindenki mindenkivel háborúzott).
3. A harmadik fázist pedig az jelentette, amikor a 18. század közepén a 7 éves háború már nem csupán egy, hanem több kontinensre terjed ki, és ami ekkor történt, az nem egy történész szerint a tulajdonképpeni első világháborúnak (vagy legalábbis annak főpróbájának) tekintendő. Ez az angolok látványos győzelmével és a franciák nem kevésbé látványos térvesztésével ért véget – ami viszont nem jelenti azt, hogy innentől a szigetország lett volna a legerősebb globális játékos.
Amikor lord Macartney 1793-ban Nagy-Britannia nevében különböző kérésekkel fordult a kínai császárhoz, akkor az még nyugodtan megtehette, hogy mindegyiket figyelmen kívül hagyja, ekkoriban ugyanis még Kína volt a legnagyobb hatalom. De nem a legkiterjedtebb: a kínai fegyveres konfliktusok nem gyűrűztek túl a világrégió határain.
Aztán az 1840-es évekre az angolok – lásd: ópiumháborúk – a kínaiaknál is erősebbé váltak.
A fegyveres erőszak persze sosem volt kizárólagos állami monopólium, és Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt mondja, hogy az ún. biológiai ancien regime: nagyjából az 1800 előtti időszak felkelései (gondoljunk csak akár a német parasztháborúra, akár a Pugacsov-felkelésre) valójában nem anomáliák voltak, hanem a kor politikai/hatalmi dinamikáját is meghatározó és a rendszerhez integránsan hozzátartozó elemek. Viszont rendszerint képtelenek voltak átstrukturálni a hatalmat – ellentétben a felkelésként induló francia vagy éppen a bolsevik forradalommal.
És ha eddig arról beszéltünk, hogy miként változik a háborúk, illetve általában véve a fegyveres konfliktusok mintázata, akkor ezen a ponton arra is rákérdezhetünk, hogy és a forradalmakkal mi lesz? Ugyanis az utolsó nagy európai váltás 1989-ben a szocialista rendszer összeomlásakor Románia kivételével (ahol Caucescut kivégezték), a világtörténelemben eddig egyedülálló módon mindenütt vértelenül zajlott.
Méghozzá minden bizonnyal azért, mert míg a felkelés kissé leegyszerűsítve annyit jelent, hogy nem vagyunk hajlandóak elviselni a fennálló rendet, a forradalom esetén viszont valami újat is akarunk a helyébe. Ám kezdetben még nem tudtuk, hogy ezt ki és hogyan fogja megvalósítani (hiszen ilyen irányú tapasztalatunk még nem volt); illetve azt sem, hogy valójában mi lesz a kimenet. A dolognak nem csak az a tanulsága, hogy a Tajping lázadás ebből az értelmezésből kiindulva forradalomnak tekinthető (mert a 19. századi mandzsu rendszer helyett teljes egyenlőséget akart bevezetni Kínában. Hanem az is, hogy 1989 már csak azért is más volt, mint a korábbi forradalmak, mert pontosan tisztában voltunk vele, hogy hová akarunk eljutni, és az egész olyan környezetben zajlott, ahol a rendelkezésünkre álltak modellek (és akár még arra is számíthattunk, hogy a modellül szolgáló nyugati demokráciák támogatni fognak minket. Elvégre korábban azért nem terjesztették ki a befolyásukat ezekre a régiókra is, mert a szovjetek ennek útját állták).
Kérdés persze, hogy a jövőben lesznek-e efféle „társadalomváltó” forradalmak, és ha igen, akkor mire fognak irányulni. Egy mai forradalmár valószínűleg egy létező modell megvalósítását tűzné ki maga elé – ám a 20. század többek között a működőképesnek tekintett megoldások száma csökkenéséről szólt. Az 1930-as évek végén sokak számára úgy tűnhetett, hogy a fasizmus is járható út, lévén Hitler birodalma gazdaságilag is sikeres – de csupán néhány év kellett hozzá, hogy kiderüljön, hogy mégsem működőképes. A II. Világháború után a szovjet megoldás még mindig reális alternatívának tűnt, ma viszont már nem tekintjük annak, vagyis az „élettartama” a fasizmussal ellentétben nem néhány évre, hanem néhány évtizedre korlátozódott; és így egyedül a kapitalizmus maradt a porondon
 Amiből viszont nem következik automatikusan, hogy ha eddig és a másik kettőnél hosszabb időn át „bevált”, akkor nem fogja valami más leváltani a későbbiekben. Mint ahogy az sem, hogy nem válhatnak a jövőben a felkelések és a forradalmak után más típusú fegyveres „megoldások” a társadalmat befolyásoló erővé (amire ma talán a terrorizmus látszik a legesélyesebbnek).
Hasonlóképpen fontos az is, hogy miként fog a háborúk mintázata megváltozni. A nemzetállamok felemelkedésével együtt járt, hogy – miként már említettük – a több kontinensre kiterjedő háborúk Európából indultak ki. A jövőben viszont elképzelhető például, hogy nem európai, hanem más vagy éppen több gócpontú háborús rendszer alakul ki – különösen, hogy az a korszak, amikor mi voltunk a világégések kiváltói, egybeesett a nemzetállamok felemelkedésével. Viszont amennyiben ezek valami másnak adnák át a helyüket, úgy talán az egész áthuzalozódna.
Sőt, még az is elképzelhető, hogy a belátható jövőben nem lesznek világháborúk – elvégre bár általában a technika fejlődésével (és a technológiák komplexebbé válásával) szoktunk foglalkozni, ezzel párhuzamosan azért a társadalmi rendszerek is mind összetettebbé válnak. Ami viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy sérülékenyebbé is válnak: egy autó is jóval megbízhatóbb ma, száz évvel ezelőtt, és miért ne játszódna le hasonló folyamat a társadalmi rendszerek esetében is.

Hová tűntek a katonák?

A 21. században a csökkenő lélekszám miatt egyre nagyobb problémákat fog majd okozni a katonák toborzása – mondja Richard Watson amerikai jövőkutató. Méghozzá várhatóan nem is csupán az iparilag fejlett országokban, mivel az előrejelzések szerint valamikor 2050 és 2100 között mindenütt fogyni kezd majd népesség. Ez pedig többek között azt a kérdést is felveti, hogy miként képzeljünk el a jövő háborúját.

Az utóbbi ezer évben három nagy népesedési hullám is végigsöpört a Földön. Az első nagyjából az ezredfordulótól; a második az 1400-as évektől, az utolsó pedig az 1700-as évek óta tart és még mindig nem ért véget – lényegében erre reagált Malthus is népesedési törvényének megfogalmazásakor.
Ez a hullám elegendő embert eredményezett ahhoz is, hogy megjelenjenek a jól fizetett és viszonylag kis létszámú zsoldosokat felváltó, sorozáson alapuló modern tömeghadseregek. Viszont a fejlett ipari országokban a 20. században beinduló népességcsökkenéssel és a magas szintű technika megjelenésével párhuzamosan el is tűntek, és ha a jövőben lesz háború, akkor alapvetően két megoldással számolhatunk.
Az egyik szerint hagyományos, ember alapú hadseregek fennmaradása esetén az olyan országokból származó katonák rövid vagy hosszú távú „importja” jelentheti a megoldást, ahol még nem állt le a népességnövekedés (érdekes eljátszani a gondolattal,hogy a nem is olyan távoli jövőben esetleg milyen nemzetiségűek fogják őrizni a határainkat). Illetve Watson azt is felveti, hogy elképzelhető a ma még „a mindenütt oly népszerűtlen katonai szolgálat” visszaállítása is, hiszen ez „a népszerűtlenség a jövőben kevésbé esik latba, mert a választók fő tömegét az idősebbek fogják alkotni”, és ők nem lesznek annyira ellenérdekeltek. Ez azonban szerintem hibás okoskodás, ugyanis ahogy az egyre növekvő számú öreget egyre kevesebb fiatal fogja eltartani, úgy inkább arra számíthatunk, hogy felértékelődik a fontosságuk – és ebből kifolyólag esetleg arra is, hogy ez a hosszú ideig tartó közoktatás ellen fog hatni; vagy legalábbis elvárás lesz, hogy minél hamarabb elkezdjen tanulás mellett dolgozni az ember. Na persze a tanulás modern intézményrendszere is a 18. századi népesedésnövekedési hullám felfutásával együtt jelent meg, tehát nem lenne meglepő, ha – legalábbis jelenlegi formájában – annak lecsengésével együtt el is tűnne.
De hogy visszatérjünk a katonasághoz: a másik lehetőség az egyre fokozottabb gépesítés. Ma az USA-tól Magyarországig nagyjából mindenki ebbe az irányba tart, és az előbbi például még valamikor 2006-ban közzé is tett egy Future Combat Systems nevű elképzelést, ahol mindössze „3000 hálózatba kötött” katona és „10 hálózatba kötött rendszer” segítségével válik majd lehetővé az „akciók fénysebességgel” történő végrehajtását a világ bármely pontján.
Eliot Cohen katonai szakértő szerint ugyan az emberek soha nem szállhatnak ki teljesen, mivel „a csatatér biztosan utánuk fog menni”, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a jövőben is katonák fognak meghalni harc közben. Elvégre a győzelmet csak akkor az ellenséges katonák harcképtelenné tétele jelenti, ha vannak olyanok. Amennyiben viszont – első körben – gépek csapnak össze (mint amikor egy interkontinentális ballisztikus rakéta ellen egy elhárító rakéta indul), úgy először a gépeket kell működésképtelenné tenni, hogy fenyegetést jelenthessünk az ellenséges országra nézve.
Az pedig egy másik, bár egyáltalán nem elhanyagolható kérdés, hogy be kell-e váltani ezt a fenyegetést. Mint ahogy azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy eközben viszont ha valakinek van atombombája, akár meg is próbálhatja azt bevetni – függetlenül attól, hogy miket gondolunk amúgy a jövő háborújáról.

Ezúttal is köszönet Túri Anikónak a kérdésről folytatott, inspiráló beszélgetésért.

Kövérségadó és ételbűnözés?

Egy A. J. Carlson nevű amerikai pszichológus azt vetette fel nem sokkal az USA-nak a II. Világháborúba való belépése után, hogy ha a kövér állampolgárokra adót vetnének ki (mondjuk kilónként kb. 40 dollárt), akkor az így befolyó pénzekből fedezni lehetne a hadi kiadásokat – és nem melléklesen mindenkit rászorítanánk, hogy egészségesebben éljen. Elképzelhető persze olyan verzió is, ahol nem az embert, hanem az egészségtelen ételt adóztatják meg – valahogy úgy, mint ahogy a dohányárut és a szeszes italokat. Az ilyen a megoldások az úgynevezett Pigou-féle adó kategóriájába tartoznak: az Arthur Pigou angol közgazdász által kitalált megoldás azokat a termékeket/szolgáltatásokat (bármiket) hivatott sújtani, amelyeknek káros hatásaik (negatív externáliáik) vannak.

Jelenleg leginkább a szénsavas üdítőitalok megadóztatásának gondolatával szokás eljátszani (és az USA-ban ebben minden bizonnyal szerepet játszhat az is, hogy éppen történelmüknek a II. Világháború utáni második legköltségesebb háborúját folytatják). De akadnak olyanok is, akik Carlson elképzeléséhez visszanyúlva magukat a kövéreket adóztatnák meg: például Delos M. Cosgrove amerikai szívsebész ezt a megoldást támogatná, noha vannak, akik ellenzik, hogy a kormány bármilyen formában beleszóljon egy afféle magánügybe, mint amilyen a táplálkozás. Amely érveléssel mindössze az a probléma, hogy ezen az alapon a cigarettát sújtó adó ellen is ágálhatnánk.
Esetünkben az alapkérdés az, hogy mennyire tartjuk elfogadhatónak, ha az állam szabályozza a biológiai mivoltunkkal kapcsolatos kérdéseket. Illetve, ha a történelmet is figyelembe vesszük, akkor valójában nem igazán az. Ugyanis a biopolitikák korában élünk: Michael Foucault francia filozófus szerint ezek megjelenése a vesztfáliai békét követően kialakuló  modern államhoz köthető, amely elkezdett odafigyelni az állampolgárok fizikai állapotára (ez volt emberi test anatómiapolitikája). A második korszakot pedig a népesedési politikák megjelenése jellemezte nagyjából a 19. század elejétől (ez pedig a népesség biopolitikáját jelenti). Amiből persze nem következik, hogy ha az állam bizonyos dolgokat szabályozhat, akkor automatikusan mindent, és ha az egyiket megengedi, akkor szükségképpen meg fogja engedni a másikat is. Abból, hogy az abortusz legális, nem következik, hogy az eutanázia is az.
És abban is lehetnek eltérések, hogy milyen érvelés alapján vezetnénk be a kövérségi adót. Kiindulhatunk ugyanis egyfelől abból, hogy ez az érintett érdekében kívánatos (elvégre az elhízás több, mint kellemetlen lehet). Ez esetben legyenek drágák az egészségtelen ételek, és majd mindenki eldönti, hogy tönkre akarja-e tenni sok pénzért a szervezetét (és akar-e az egészségre ártalmas, cukros üdítőket inni az olcsóbb víz helyett). Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy lesznek, akik a fentebbi logika alapján a jövőben ugyanúgy be fogják perelni az egészségtelen és hizlaló ételek gyártóit, mint korábban a dohánygyárakat.
De elképzelhető egy olyan logika is, ahol abból indulunk ki, hogy a kövérek gyakrabban betegek, és így jobban megterhelik az egészségügyi rendszert, tehát támogassák is azt többel, mint egy átlagos adófizető. Azaz: mintegy a közösségre rótt terheket fizettetjük meg velük, és majd talán még az „ételbűnöző” fogalma is megjelenik  (nagyjából a nem igazán jól definiált „klímabűnöző” analógiájára). Ad absurdum: egy kövér embernek többe kerülhet majd a jegy a repülőre (vagy éppen a buszra), mint egy soványnak, és így tovább.
Mindent egybevetve több, mint valószínű, hogy – mivel a pénzügyi rendszerek is fejlődnek, nem csak a számítástechnika – a jövőben többek között új adókra is számíthatunk. Ám ezek mégsem szükségképpen fognak a kövérségre kiterjedni, elvégre elképzelhető, hogy a kövérség a jövőben társadalmilag ahhoz hasonló megítélés alá fog esni, mint ma az alkoholizmus vagy egyre inkább a dohányzás is.

http://www.slate.com/id/2228713/ 
http://www.nytimes.com/2009/08/16/magazine/16FOB-wwln-t.html?_r=2&ref=magazine