Állatperek, természeti állandók, robotok

Egy E. P. Evans nevű szerző 1906-ban teljes művet szentelt az állatok ellen a közép- és újkorban lefolytatott pereknek, és az ebben leírtak érdekes kérdéseket vethetnek fel a jövővel, illetve azzal a helyzettel kapcsolatban is, amit az intelligensen viselkedő robotok (vagy általában véve értelmesnek tűnő módon viselkedő, mesterséges rendszerek) megjelenése eredményez.

A könyvben szó van többek között olyan fecskékről, akiket (amiket) kiközösítettek, mert túlságosan hangos csivitelésükkel zavarták az istentiszteletet a templomban; „tojásrakás égbekiáltó bűnéért” megégetett kakasról; gyereket felfaló és ezért bírósági eljárás során halálra ítélt disznóról (az elítélt állatokat sokszor emberi ruhába öltöztetve végezték ki); a szőlő tönkretétele miatt beperelt ormányos bogarakról és így tovább. A vádak a gyilkosságtól az obszcén viselkedésig terjedtek, és nem egyszer az is előfordult a 14. és 19. század között feljegyzett esetekben, hogy a hivatalból kirendelt védő meg tudta menteni a „vádlottat”. Egy Bartholomew Chassenée nevű francia jogász például azzal szerzett magának hírnevet a 16. században, hogy megnyerte azt a pert, amelyben patkányokat azzal vádoltak, hogy szándékosan elpusztították az árpatermést. Egy másik esetben pedig felmentettek egy nőstény szamarat, amellyel egy férfi „fajtalankodott”, mert bár akkoriban ilyenkor mind az emberi, mind az állati vétkest kivégezték, bebizonyosodott róla,hogy eddig minden tekintetben jó erkölcsűnek bizonyult – tehát biztos csak rákényszerítették.
Olykor élettelen dolgok ellen is eljárást indítottak: egy orosz harang pere Szibériába való száműzetéssel zárult; avagy ott van például VI. István pápa: ő az akkor már halott elődje ellen 896-ban indított eljárást (akinek a testét kihantolták, és bíróság elé állították). A példákat még hosszan sorolhatnám, de a lényeg mindenképpen az, hogy Evans szerint ezek a perek arra szolgáltak, hogy biztonságérzést nyújtsanak egy különben kiszámíthatatlan világban, mivel azt demonstrálták, hogy a törvény minden körülmények között működik.
Ami viszont legfeljebb részleges magyarázat, hiszen egy modern államnak sem jutna eszébe elítélni a szemétben turkáló macskákat, ha úgy érzi, hogy a szavazók bizalma megrendült. Inkább arról van szó, hogy az akkoriak máshogy értelmezték a törvény fogalmát, mint mi, akik abból indulunk ki, hogy kétfajta törvény létezik: a természeti, amely nem tőlünk függ; és a társadalmi, amelyet viszont át lehet hágni. Kissé ironikusan fogalmazva: az ember be tud rúgni annyira, hogy tilosban is lelépjen a járdáról, de annyira nem, hogy ne legyen érvényes rá a gravitáció.
Elődeink viszont úgy gondolták, hogy nincs ilyen megkülönböztetés, mivel csupán egyetlen törvény létezik: az, amely Istentől származik. Ez értelemszerűen mindenkire és mindenre érvényes, és aki megsérti, az az isteni törvényt sérti meg akár amikor a termést elpusztító állatról; akár ha a kémény körül „seprűn lovagló” boszorkányról vagy kenyeret lopó tolvajról van szó. Kissé leegyszerűsítve: mivel egyes, Istentől származó törvények (pl. „ne lopj”) áthághatónak tűntek, ezért azt tételezték fel, hogy minden „törvény” ugyanilyen.
A másik véglet az volt, amikor – leginkább a felvilágosodástól kezdődően – azt gondolták, hogy a társadalom működése is leírható ugyanolyan kivételt nem ismerő szabályok/törvények alapján, mint a természeti világ.
Ezen a ponton számunkra kétfelé ágazik a történet: a természeti és a társadalmi törvények felé. John D. Barrow amerikai fizikus a természeti állandók esetében három dolgot tart elképzelhetőnek:

1. állandó konstansokat (bármennyire tautológikusan is hangozzék ez)
2. statisztikusan működő konstansokat (ami megint csak ellentmondásosan hangzik)
3. lassan változó konstansokat (és ez viszont oximoron)

 Mindez azért érdekes a számunkra, mert egyfelől az állandók és az őket előíró természeti törvények között értelemszerűen kapcsolat van, tehát legalábbis elvileg elképzelhetőek olyan világok, ahol ezek egyike vagy másika hat – illetve olyan, „kevert világok” is, ahol a különböző törvények „kimeneteként” megjelenő állandók a fentebbi kategóriák közül különbözőkbe tartoznak.
Másfelől a Barrow-féle besorolásnál az első esetben az állandók mögött meghúzódó természeti törvények egyszerre le- és előíróak, vagyis megmondják, hogy hogyan kell a dolgoknak történniük, és azok mindig és minden körülmények között, kivétel nélkül úgy is történnek.
A második esetet valószínűleg nem kell hosszasan magyarázni.
A harmadik eset viszont bonyolultabb: elképzelhető ugyanis olyan univerzum, ahol az állandók időbeli változását egyszerre elő- és leíró természeti törvények határozzák meg – és elképzelhető olyan is, ahol csak statisztikailag szabályozzák. Sőt, egy olyan megoldás sem zárható ki, ahol – horribile dictu – az állandó értékei véletlenszerűen változnak az időben előre haladva (és az más kérdés, hogy egy ilyen világmindenség mennyire lenne életbarát).
Ami a társadalmi törvényeket illeti, itt meg kell különböztetni a leíró értelemben vetetett az előíró értelemben vettől. Az előbbi azt mondja meg, hogy miként működik a társadalom, illetve várhatóan miként viselkednek az egyének a társadalmon belül – nyilván statisztikailag, mert az egyedi esetek bármikor produkálhatnak a normál mintázattól eltérő eredményt. Az utóbbi viszont arról szól, hogy miként kell (kellene) működnie, és akkor szokott gond lenni, amikor a kettő között túlságosan nagy az eltérés – miként pl. a prohibíció idején is történt, mivel az olyan helyzetet teremtett, ahol az amerikaiak nagy része továbbra sem hagyott fel a tiltott alkoholfogyasztással, tehát kriminalizálódott. Viszont az sem biztos, hogy jó megoldás, ha a leírásra alapozunk, és csak olyan előíró társadalmi törvényeket fogadunk el, amelyek összhangban vannak a „szokványos viselkedéssel”, mivel a társadalomtudományokban alapszabály, hogy a „van”-ból nem következik automatikusan a „kell”. Abból, hogy a féltékeny férfiak hajlamosak megölni hűtlen partnerüket, nem szükségképpen következik, hogy a törvénynek enyhébben kell az ilyeneket megítélni (miként egyes amerikai államokban egészen a ’70-es évekig történt). Elképzelhető az is, hogy mivel nem értünk vele egyet, ezért éppen ellenkezőleg: súlyosabban büntetjük. Soha nem csupán egyetlen szabályozás képzelhető el, és ennek megfelelően ezen a területen várhatóan mindig lesznek viták.
És ugyanígy – hogy ezzel végre eljussunk a címben említett „robotjogokhoz” – az általában vett törvények makroszintű értelmezése, vagyis az is változhat, hogy milyen értelmezési rendszeren belül beszélünk róluk. Az első fázis az állatperek „isteni törvénye” volt, a második pedig a természeti és társadalmi törvények megkülönböztetése – egyáltalán nem szükségszerű azonban, hogy a jövőben is kizárólag ebben a két kategóriában gondolkozzunk. Ha megjelennek az értelmesen viselkedő (bármit értsünk is ez alatt) robotok, akkor az egyik lehetőség természetesen az, hogy úgy kezeljük őket, mint akikre (amikre) a már meglévő előíró társadalmi törvények érvényesek. Ami kétségkívül érdekes helyzetekhez vezethet, hiszen mai szemmel nézve legalábbis furcsa lenne egy, a piros lámpán áthaladó autonóm és „intelligens” autót pénzbírságra ítélni.
És persze hasonlóképpen furcsa lenne az is, ha azt mondanánk, hogy mit ahogy annak idején az isteni helyett a természeti és társadalmi törvényeket, most megpróbálkozhatnánk valamiféle robottörvények kidolgozásával, melyek nem a részei lennének a társadalmi törvényeknek, hanem ugyanúgy mások, mint ahogy a társadalmi törvények sem azonosak a természetiekkel. De tulajdonképpen miért is ne, elvégre ez az eddigiekhez képest gyökeresen eltérő helyzet lesz. És hasonlóképpen eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy ezeket a robottörvényeket nem egyszerűen a már meglévő két kategória mellé biggyesztjük harmadiknak, hanem ugyanúgy az alapoktól átértelmezzük az egészet, mint ahogy annak idején sem egyszerűen az isteni törvények mellé tettük az újakat, hanem ahelyett.

Gépesíteni házi kedvenceinket

Jelenleg ha egy reklámba gyereket vagy kutyát teszünk, akkor garantált a siker. A jövőben lehet, hogy ugyanez lesz a helyzet a robotokkal is – itt persze ne valamilyen zörgő fémkasznira gondoljunk.
Mark J. Penn statisztikus azt írja a Microtrendsben, hogy a háziállatok „kiszorítják a gyerekeket mint első számú társ az amerikai háztartásokban”. 1988-ben a háztartások 56, ma 63 százalékában, vagyis több, mint kétszer annyiban van négylábú (vagy tollas, esetleg akváriumi) kedvenc, mint ahányban gyerek. Ráadásul az utóbbi 15 év arról szólt, hogy ahány százalékkal csökkent a gyerekes, annyival nőtt a háziállatos otthonok száma, az pedig egyenesen árulkodó, hogy a legtöbb ilyen 24 – 45 éves, gyermektelen nők tulajdonában van, és persze az életkor meghosszabbodásával egyre több az olyan család is, ahol az idős pár a gyerekek felnevelése után vásárol valamilyen állatot. A piacon pedig az „emberi minőségű” állattáp és állatoknak szánt szájvíz mellett többek között megjelentek nem csak az állatékszerek, de az állati öregedés elleni krém is, miközben kedvenceink – a jobb tápláléknak és gondoskodásnak köszönhetően – akár 3-4-szer hosszabb ideig élnek, mint harminc éve. És így tovább egészen azokig a szállodákig bezárólag, melyek nem csupán megengedik, hogy magunkkal vigyük a kutyánkat, de de külön kutyaágyat is kínálnak neki. Meg addig, hogy 2004-ben egy kaliforniai bíróság 39,000 dolláros kártérítést ítélt meg egy állatorvosi műhibáért.
Vagyis a házi állatokat egyre kevésbé tekintjük tulajdonnak, és túl azon, hogy ez felveti azt a kérdést is, hogy minél kevésbé vagyontárgy, annál inkább problémás, hogy milyen alapon birtokoljuk őket, számunkra most az is érdekes, hogy miként láthattuk, a háziállatok jelenleg – mondhatni – a gyerekek rovására terjednek, és eközben képesek ha nem is ugyanazt az érzelmi kötődést kiváltani, mint a gyerek, de legalább helyettesíteni.
Amennyiben viszont ez így van, úgy a mostani történéseket mintegy annak a főpróbájának tekinthetjük, ami a komplexen viselkedő háztartási robotok elterjedésével válik majd elképzelhetővé. Ugyanis a kutyákhoz, macskákhoz és bármi egyébhez nem azért vonzódunk, mert ezek hús-vér teremtmények, hanem azért, mert a külsejük és a viselkedésük alkalmas arra, hogy bizonyos érzéseket/érzelmeket váltson ki. Annak viszont semmi elvi akadálya sincs, hogy a viszonylag közeli jövőben olyan gépeket készítsünk, melyek mind kinézetüket (vagyis: puhák, nagy szeműek stb. lesznek a mai „robotkutyákkal” ellentétben), mind egyéb tulajdonságaikat tekintve olyanok lesznek (sőt, olyanabbak), mint az „igaziak”. Elvégre akár még jobban is szerepelhetnek, hiszen amellett, hogy még inkább személyre szabottá tehetjük majd őket, mint egy igazi állatot, és még inkább hozzáigazíthatjuk a viselkedésüket az igényeinkhez, elképzelhető olyan forgatókönyv is, ahol az ember kisgyermek korában megkap egy ilyen robotot, és az – ellentétben a kutyával vagy macskával – élete végéig vele marad. Vagyis az életünknek minden más házi kedvencnél inkább folyamatosan a része marad.
Az egésznek talán az lehet a következménye, hogy – kissé leegyszerűsítve – több robot = kevesebb gyerek, de azért még ha tényleg megvalósulna is ez a forgatókönyv is, túlzás lenne arra számítani, hogy ez majd az emberiség végét jelenti. Inkább arra készülhetünk fel, hogy első lépésben a hagyományos kedvencek száma fog visszaesni, a második lépésben pedig annak sem lesz akadálya (de persze én is csak találgatok), hogy robot kedvenceink – egy hagyományos kutyával ellentétben – egyre inkább emberszerűvé váljanak, és egyszer majd – ad absurdum – majdhogynem szimbiózisban fogunk élni velük.
Ami persze további jogi és érzelmi bonyodalmakhoz vezethet. De az még odébb van, ha egyáltalán megvalósul.

A jövő házassági partnere

A házasság jelenleg átalakulóban van, és a jövőben még nagyobb változások várhatóak – vagy legalábbis képzelhetőek el.

Ma ugyan a „biológiailag adottból”, vagyis az emberi testből és lehetőségeiből indulunk ki, de eközben a szaporodás egyáltalán nem feltétlenül elsődleges (ellentétben az emberiség korábbi történelmével). Az azonos neműek közötti házasság például nyilvánvalóan nem reprodukciós célokat szolgál, és ebbe a tendenciába illenek bele az a „puma nők” is, akik (évekkel, sőt akár egy évtizeddel) idősebbek a férjüknél: az USA-ban mintegy 3 millió ember él ilyen házasságban. Ezt egyfelől a nők minden korábbinál nagyobb anyagi és szexuális függetlensége teszi lehetővé, másfelől pedig – és itt már belép a képbe a biológia – a heti hét napon át folytatott fitnesz gyakorlatok, melynek köszönhetően sokkal tovább maradnak fiatalosak és a férfiak számára vonzóak, mint korábban bármikor, írja Mark J. Penn a Mikcrotrends-ben. Illetve ide illene az is, amit egy Norman Haire nevű szerző azon, 1927-es felvetése, mely szerint megengedetté válhatnának a vérfertőző kapcsolatok abban az esetben, ha felnőttek között és a gyermeknemzés elkerülésével történnek. Ez bennem is erős ellenérzéseket (sőt, viszolygás és undort) szül, de legalább elvileg elképzelhető, hogy valamikor a jövőben ezt a kérdést is ugyanúgy fogják kezelni, mint ma az azonos neműek szexuális kapcsolatát.
És – ismét csak elvileg – elképzelhető az is, hogy nem emberekkel, hanem robotokkal kötünk majd házasságot, miként ezt egy David Levy nevű kutató is feltételezi. Amihez persze arra is szükség lesz (vagy lenne), hogy a vonzódáson túl a robotokat (mesterséges intelligenciákat, virtuális teremtményeket, bármiket) jogi személyiségnek is tekintsük – elvégre jelenleg egy pornó magazinnal vagy vibrátorral sem lehetséges egybekelni.
Adott esetben persze több mint sajátos helyzethez vezethetne, ha mondjuk egy szuperszámítógép egyszerre számos, az ember számára házassági partnerként is vonzó avatárt/partnert/bármit lenne képes megteremteni/megjeleníteni, mivel innentől kezdve megint csak kérdésessé válik annak a „személyiségnek” az értelmezése, amellyel legalább egy időre „összekötnénk az életünket”, és egyáltalán nem biztos, hogy a hagyományos jogi kategóriák értelmezhetőek lesznek rá.
Mint ahogy hasonlóképpen megbonyolítaná a dolgot az a Freeman Dyson által felvetett forgatókönyv is, ahol az egymással összekapcsolódni képes „Nagy Agyak” kollektív társadalma jönne létre, amely esetében aztán hasonlóképpen nem tudnánk mit kezdeni a ma még meghatározónak számító kategóriákat (mint amilyen mondjuk a személyiség is).
Ehhez képest viszonylag egyszerű lenne, ha azzal a gondolattal játszanánk el, hogy mi lenne, ha megjelennének majd egyszer valamikor a jövőben olyan, augmentált (képességjavított) állatok, melyek intelligenciája az emberéhez mérhető, és melyekkel akár szexuális kapcsolatra, akár pedig házasságra is léphetünk majd.

http://www.scientificamerican.com/article.cfm?id=humans-marrying-robots

Elválok, mert megcsaltál egy robottal

„A virtuális házasságtörés általánosan elfogadott válóok lesz még akkor is, ha mindenki gyakorolja majd”, állítja Richard Watson amerikai jövőkutató. Ami persze vagy így lesz, vagy nem, elvégre – legalábbis a modern nyugati társadalomban – a házasságon kívüli és egyelőre természetesen emberrel folytatott szexuális kapcsolat sem szükségképpen vezet váláshoz. És az is lehet, hogy az egész kérdésfeltevés hibás.

Eközben persze nem a puszta szexen van a hangsúly. Julian Baggini angol filozófus azt mondja a „virtuális házasságtöréssel” kapcsolatban, hogy „a fájdalmat nem az okozza, hogy partnerünk máshoz fordul, hanem az, hogy kifelé tekint közös kapcsolatunkból.” Amire viszont azt lehet válazsolni, hogy a pornófilm vagy az „egykezes örömszerzés” is a partner nélküli „kifelé tekintésre” példa, mégsem úgy ítéljük meg, mint amikor valaki egy élő  nővel (férfival) fekszik le. Vagyis az, hogy egy virtuális személlyel vagy egy robottal folyatott „szexuális aktus” lehet-e válóok, valójában egyáltalán nem egyértelmű, és attól függhet majd, hogy a dolgot a pornófilm továbbfejlesztésének vagy egy „másik személlyel” való kapcsolatnak tekintjük-e. Ugyanekkor a témáról könyvet író David Levy szerint akár az is is elképzelhető, hogy még házasodni is fogunk a gépekkel (sőt, szerinte így is lesz). Ugyanis nem csupán robot prostituáltak („szexbotok”) léteznek majd, de eléggé komplexek és az „igazi” emberhez eléggé hasonlóak és hasonló viselkedésűek is lesznek ahhoz, hogy akár beléjük is szeressünk (miként lényegében a Szárnyas fejvadászban is történt, ahol a főhős egy Rachel nevű replikánsba: egy, az embertől sehogy (vagy csak nagyon nehezen) megkülönböztethető, ám csupán néhány évig élő utánzatba szeret bele). És ha tényleg megtörténik az ilyesmi robotokkal vagy virtuális személyiségekkel, akkor viszont az lesz az egyik lehetséges megoldás, hogy a robotokat (VR-szeretőket) ugyanúgy kezeljük, mint az embereket, és el is válunk miattuk.
De csak lehetséges, ám korántsem biztos. Ugyanis mind Watson, mind Levy – az egyéb megközelítési módokat a technológiai rovására elhanyagolva – úgy tesznek, mintha miközben a technológia nem csupán változik, de visszahat az emberek életére is, aközben a társadalmi intézmények teljesen változatlanok maradnának. Márpedig Rodwerick Phillips amerikai történész szerint egyfelől nagyon is mai fejlemény, hogy az emberek nagy része olyan "szerelmi" házasságban él, mint mi, hiszen „a 19. században és azt megelőzően a gazdasági vetületeken és a gyerekeken volt a hangsúly. Másfelől hasonlóképpen új fejlemény a gyakori válás is: ez az 1800-as évek vége előtt az olyan anomáliáktól eltekintve, mint a Nagy Francia Forradalom kora, „a nyugati társadalmakban szinte alig fordult elő”. És persze az sem zárható ki, hogy a jövőben maga a házasság intézménye is megszűnik vagy legalábbis a felismerhetetlenségig átalakul amjd, amivel értelmét veszítené az a kérdés is, hogy el fogunk-e válni, ha a házastársunk egy robottal csal meg minket. Ugyanis – ad absurdum – a válás sem lesz értelmezhető.

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2007/12/20/AR2007122002662.html