Robert Shield amerikai irodalomtanár 1972-től több mint negyed századon keresztül írta a naplóját. Az eredmény: 94 kartondoboznyi szöveg és több mint 37 millió szó. Összehasonlításképpen: minden idők valószínűleg legismertebb naplóírója, Samuel Pepys műve „mindössze” másfél millió szóból áll. Shield viszont rendszeresen feljegyezte a saját testhőmérsékletét és vérnyomását is; néhány beragasztott hajszállal a DNS-ét is hátrahagyta, és több mint három tucat módot talált arra, hogy leírja a vizelését, miközben megtörtént, hogy csupán két órát aludt, hogy így az álmait is rögzíteni tudja. Vagy, hogy egy másik és talán kevésbé egzotikusnak tűnő példát említsek: a 20. század elején egy Keysering nevű és ennek a művének köszönhetően a maga korában meglehetősen népszerű szerző Egy filozófus úti naplója címmel tette közzé utazási/spirituális élményeit. Azzal kezdte, hogy kijelentette: „ezt [a könyvet] úgy kell olvasni, mint egy regényt.” Ugyanis, bár „az objektív leírások és absztrakt kommentárok külön születtek, ez egészében… összefüggő fikciós mű” még akkor is, ha a hagyományos napló helyett nem napokra van felosztva, hanem nagyobb egységekre és helyekre: „Indulás előtt”; Szuezi-csatorna”, és így tovább.Feltehetően a naplóírás az a műfaj, amellyel a legtöbben megpróbálkozunk életünk során (talán többen is, mint a versírással, bár ebben nem vagyok biztos); 1994 óta online formában a reneszánszát éli olyan mellékhajtásokkal együtt, mint a mikroblogging; sőt, meg merem kockáztatni, hogy bizonyos twitterek is ide sorolhatóak. De létezik video napló is; és egy Steve Mann nevű MIT-s kutató megfelelő berendezések segítségével az életének minden pillanatát dokumentálja. Ami már jócskán túlmutat a naplón, mint irodalmi műfajon, noha az önmagában is éppen elég problémát vet fel.
Először is: elgondolkoztató, hogy ma mennyire természetesnek tartjuk, hogy az emberek naplót vezetnek, még ha nem akkora terjedelemben is, mint Shield; vagy nem annyira filozófiai megközelítésből, mint Keysering. Eközben megkülönböztetjük a „krónikás naplót”, amikor az eseményeket rögzítő teljesen a háttérbe húzódik – bizonyos értelemben valószínűleg ide sorolható az a William Merkle, aki a meteorológiai megfigyelők előfutáraként a 14. században hét esztendőn keresztül olyanokat írogatott, hogy „3-án és 4-én vékony köd” – ki tudja, hogy miért tartotta ezt fontosnak feljegyezni.
Az „énnapló” viszont arra helyezi a hangsúlyt, hogy maga a naplóíró mit él át. Egy 11. századi bagdadi történész, ,Abu'Alib.al-Banna'al-Hanba írt először ilyet, ahol többé-kevésbé minden alapelem együtt van: a személyesség mellett az is, hogy kronologikus sorrendben, jobb esetben napról napra, rögtön a történések után rögzítjük az eseményeket. Egyébként maga a „napló” kifejezés is a „nap” mint időegységből származik (a diary pedig egyenesen a latin dies= napok-ból). Viszont ha jelenleg a szokványos időbeli keretet az határozza meg, hogy a Föld bizonyos adottságaiból (értsd: 24 órás tengelykörüli forgás), illetve az ehhez való evolúciós alkalmazkodás (=alvás) miként tagolja az életünket, akkor a másik lehetséges végletet, ahol hasonlóképpen nem tekinthetünk el a biológiai tényezőktől, az, hogy mennyi ideig élünk (és így jutunk el az önéletíráshoz is). Az átfogott időbeli táv ad absurdum persze változhat a jövőben, és gyanítom, hogy ha valaki egy több száz vagy akár több ezer éves életet akarna megírni, akkor ehhez ugyanúgy teljesen más írástechnikai eszközökre/megoldásokra is szüksége lenne, mint ahogy a regény sem csupán egy nagyobb lélegzetű novella, és a regényfolyam sem csupán egy hosszabb regény.
Végezetül az efféle biológiai tényezőkkel kapcsolatban azt se felejtsük el, hogy az írás/olvasás elsajátítása, illetve általában véve a „világ működésének” megértése is bizonyos mennyiségű időt igényel. Anne Frank írhatott naplót, de egy három éves kislány biztosan nem fog, és ezek szerint nem véletlen, hogy a Holokauszt gyereknapló-írói között mindenki 1930 előtt született.
Ugyanekkor nyilván az is elképzelhető, hogy az „írott napló” ugyanúgy el fog halni, mint mára a görög dráma – elvégre a zsánerek is múlandóak. Korhoz kötött jelenségek, és a napló az európai kultúrában a reneszánsz idején terjed csak el, amikor az Encyclopaedia Britannica megfogalmazásával élve „a személyiség fontossá kezdett válni” – de létezik olyan, meglehetősen prózai felvetés is, mely szerint a tételről tételre haladó kettős könyvelés is alapvető szerepet játszott a kialakulásában.
Mindez persze keretrendszer csupán: bolygónk sajátosságai és evolúciós alkalmazkodásaink ezekhez meg a hasonlók, és ezek mellett léteznek más szempontok is. Egy Tony Benn nevű angol politikus szerint például azért érdemes naplót írni, mert így az ember háromszor él át mindent: egyszer, amikor megtörténik vele; egyszer, amikor leírja; egyszer pedig akkor, amikor elolvassa a saját feljegyzéseit.
Na de valójában mit is akarunk átélni és leírni, majd pedig visszaemlékezni rá?
A megörökítésre érdemes témák, illetve az is változhat, hogy mit tartunk egyáltalán feljegyzésre érdemesnek. Vagy legalábbis eddig változott. Amikor Rousseau-tól a Vallomások című mű elérhetővé, sőt, kanonizálttá vált, akkor a 19. századi „irodalmi napló számára a szexuális anekdota [is] fontos motívum lett”, állapítja meg Bruce Merry a műfajt tárgyalva. A következő lépésben Baudelaire már azt hangsúlyozta, hogy irodalmi naplójában a szerző mondjon el mindent – miként azt Michel Leiris meg is teszi a 20. században Age d’Homme (az ember kora) című művében egyfajta „vertikális utazás[t valósítva meg] a piszkos körmök, emésztés és serdülő fantáziák világában” (hogy Merry szavaival éljek).
Persze eljuthatunk, sőt, mára valószínűleg el is jutottunk abba a stádiumba, ahol a szépirodalomhoz hasonlóan legfeljebb akkor jelenhetnek meg új témák, ha a valóságban is: néhány évtizede írhattunk naplót arról, hogy milyen többé vagy kevésbé filozofikus gondolataink támadtak az alkonyatot nézve, de arról nem, hogy milyen sms-eket váltottunk a szerelmünkkel. Most meg tulajdonképpen miért is ne.
Eközben azonban egy olyan problémával is szembe kell néznünk, amely Pepys és Shield esetében csakúgy felmerül, mint bárki másnál. És most nem is arra gondolok, hogy egy napló sosem lehet teljes. Claire Tomalin Samuel Pepys naplójáról írva fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a 17. századi szerző képes volt ugyanolyan higgadtan és tárgyilagosan feljegyezni a saját ostobaságait, őrjöngését, ejakulációját és nagyjából minden más hétköznapi eseményt is, melyekről akkoriban senki másnak nem jutott volna eszébe, hogy feljegyzésre méltó lenne, mint ahogy kortársa, Robert Hooke a vízcsepp „ázalagjait” a Micrographiában. De azért a „teljes valóságot” ugyanúgy nem volt képes megragadni, mint ahogy még Shield sem, akinek a teljesítményét legfeljebb akkor tudnánk túlszárnyalni, ha semmi mást sem csinálnánk, csak folyamatosan írnánk.
Ám az, hogy egy naplóból szükségképpen mindig kimaradnak dolgok, nem műfaji sajátosság, hiszen egy szépirodalmi leírás hasonlóképpen sosem lehet teljes. Leiris például előbb azt mondja, hogy „kitűzött célom: minden fikció elvetése, és kizárólag valódi tényeknek az anyagba foglalása (nem pedig a valószerűeké, mint a klasszikus regényben)”; később viszont meghátrál, és azt, hogy „végül… éppoly szigorú szabályokat tűztem magam elé, mintha klasszikus művet írtam volna”. Ugyanis a megformálás közege– legyen bár szó „fikcióról” vagy „valóságról” – visszahat rá, és átformálja a végeredményt, és ez a közeg esetünkben az írott szöveg annak minden előnyével és korlátozásával együtt.
Van viszont a naplónak egy olyan sajátossága, amellyel kapcsolatban azt gondolnánk, hogy megkülönbözteti a „szépirodalmi” művektől. Mégpedig az, hogy az olvasása közben szükségképpen azzal a feltételezéssel élünk, hogy a szöveg mögött ott van „valaki”: a naplóíró: egy létező személy, és az ő egyik (lehetséges) kivetülése az, amit éppen a kezünkben tartunk.
Csak éppen figyelmeztető jel kellene, hogy legyen, hogy egyetlen ember is – és ez pusztán döntés kérdése – nagyon sokféle naplót tud írni. Akár egy filozófiai utazásról; akár a szexuális fantáziáiról; akár pedig arról, hogy mennyi volt a vérnyomása és a testhőmérséklete. Ennek az az egyik lehetséges és minden bizonnyal hagyományosnak tekinthető olvasata, mely szerint miközben az öntudatunk szűrőjén keresztül kifelé figyelünk a külvilágra, aközben számos különböző szempontú rendezési/rendszerezési elv válik lehetségessé, és legfeljebb az a kérdés, hogy melyiket válasszuk.
Eza megközelítés azonban akár félrevezetőnek is bizonyulhat. Abból ugyanis, hogy döntések születnek (és szándékosan nem úgy fogalmazok, hogy döntéseket hozok vagy hozunk), nem következik, hogy egyvalaki hozza azokat. Ad absurdum: felfogható akár úgy is, hogy egy egész csomó potenciális naplóíró nyüzsög „odabent”, és attól függ, hogy a piszkos körmünkkel vagy a lélek halhatatlanságával kapcsolatos gondolatainkat örökítjük-e meg, hogy éppen melyikük kerekedik felül.
És ezzel vissza is jutunk egyfelől a napló mint műfaj létrejöttéhez meg ahhoz, hogy eközben mit volt szokás feltételezni az individuumról. Amikor ugyanis Descartes az egész filozófiáját az egyes szám első személyű én létezésének központi szerepére építi rá, akkor lényegében azt viszi tovább, mely szerint vagyok „én”, és vannak a „velem történő események” meg a külvilág. Az idealizmus ilyen formában az utóbbi létezését szokta kétségbe vonni – de ugyanígy megkérdőjelezhető nem csak a külvilág, de az én léte is.
Sőt. A modern agykutatás a hagyományos értelemben vett „én” feltételezését egyre kevésbé tartja elfogadhatónak. Egy Mark Mieras nevű science writer egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az öntudat csak tanúja az agy által hozott döntéseknek”, és legfeljebb egyfajta látszatöntudatról beszélhetünk, amely a közelmúlt eseményeinek utólagos értelmezéséből áll össze. Vagyis valójában a napló mögött ugyanúgy nincs ott a szerző, akinek a létét hajlamosak lennénk feltételezni, mint ahogy egy egyes szám első személyben megírt regény mögött sincs létező főhős. És ennek megfelelően csupán az agynak a valóság egyes darabkáit szétvagdosó, majd pedig valamiféle narratívává összeragasztgató munkájaként létrejövő eredményeként látjuk úgy magunkat, mint valamiféle egységes entitást, noha valójában nincs más, csak az egyes események. Egy érzéki benyomás arról, hogy milyen volt a Szuezi-csatorna partján állni, ahol „szürkéskék holdfény és violaszín sivatag” vett minket körül (miként Keysering fogalmaz); vagy egy arra vonatkozó emlék, hogy 1994. április 29-én pénteken 1:49-kor hagytuk el a Washington állambeli Dayton plázájának a parkolóját a Safeway-ből jövet (miként azt Shield jegyezte fel), és így tovább.
Úgyhogy ezen a ponton feltehetjük magunknak a kérdést, hogy vajon miért is ne jelenhetne meg a jövőben valamiféle új irodalmi zsáner (feltéve, de meg nem engedve, hogy ilyen még létezni fog)? Leginkább nem is egy olyanra gondolok, amely, mondjuk, más időbeli felbontáson alapulna, és hogy a jövőben külön műfajként kezelnénk a „pillanatnyi bejegyzések” irodalmát, amelyek leginkább ahhoz hasonlítanának, mint amikor minden különösebb reflexió nélkül felvételt készítünk egy eseményről a mobilunkkal.
Hanem inkább arra, hogy mi lenne, ha nem csupán a „krónikás” meg az énnaplót” különböztetnénk meg, hanem azt a naplót is, amely ahelyett, hogy megszerkesztve és valamiféle egységes öntudatot imitálva ábrázolja a valóságról szerzett benyomásainkat, egyszerűen azokat az eseményfelvillanásokat tükrözné vissza, melyek közvetlenül és többé-kevésbé reflektálatlanul jelennek meg az öntudatunkban? Bármennyire is anakronisztikusnak tűnjön is innentől kezdve az „öntudat” fogalma.
Erős a gyanúm, hogy Shield feljegyzései ehhez az újfajta naplóhoz állnának közel.
