METI a Mátrixban

Robin Hanson amerikai gondolkodó szerint amennyiben szimulációban élünk, úgy megváltoznak a játékszabályok, és másként érdemes viselkednünk. Az egyes feltételezéseket illetően persze tévedhet, viszont a kérdéskör mindenképpen továbbgondolásra érdemes, mert egy, az eddigiektől eltérő METI-koncepcióhoz is eljuthatunk (ahol a METI azt jelenti, hogy üzenetküldés idegen civilizációknak).
Hanson abból indul ki (hogy az egyszerűség kedvéért egy korábbi blogbejegyzésemet idézzem), hogy „mivel egy szimuláción alapuló világ nagyobb valószínűséggel szűnik meg egyik pillanatról a másikra, mint egy igazi (mivel bármikor kikapcsolhatják, mint egy megunt számítógépes játékot), ezért ’kevésbé kell törődni a saját, illetve az emberiség jövőjével, és inkább a mának kell élni’ benne. Eközben pedig érdemes szórakoztatónak lennünk, mert máskülönben a szimuláció létrehozója ugyanúgy törölhet minket az általa létrehozott valóságból, mint ahogy egy szappanoperából kiírják az érdektelen mellékszereplőt”.
Amivel szemben felvethető, hogy

• hátha éppen az „átlagos” életút az érdekes a hipotetikus teremtőknek; illetve, hogy
• hátha mi nem is cél, hanem csupán melléktermék vagyunk – mert mondjuk egy működő ökoszisztémát akartak csak létrehozni, amelyben mi afféle melléktermékként jelentünk meg.
• Vagy éppen csupán arra voltak kíváncsiak, hogy bizonyos paraméterek mellett miként fog kinézni egy univerzum, de nem volt céljuk értelmes élet létrehozása (és az ennek megfelelően ismét epifenoménnak tekinthető).

Ráadásul elsőre valószínűtlenebbnek tűnik azt feltételezni, hogy

• léteznek értelmes idegen lények, mint azt, hogy
• léteznek, és eközben ők kreálták azt az univerzumot is, amelyben élünk (elvégre ebben az esetben két, egymástól független, nem 1 valószínűségű dolog szorzatáról van szó).

Persze csak elsőre.  A hagyományos SETI is abból indul ki, hogy egyrészt vannak más értelmes lények; másrészt ezek folytatnak számunkra észlelhető tevékenységet; sőt, esetleg éppen nekünk üzengetnek is. Mindez mintha azt jelentené, hogy valószínűbb, hogy léteznek, mint az, hogy léteznek és aktív tevékenységet is folytatnak; az pedig a legvalószínűtlenebb, hogy ez utóbbit azért tennék, hogy velünk lépjenek kapcsolatba. Csak éppen mivel semmit sem tudunk sem róluk, sem a céljaikról és motivációikról, kissé olyan a fentebbi, „valószínűségen” alapuló érvelés, mintha azt mondanánk, hogy valószínűbb, hogy léteznek zökék, mint az, hogy léteznek, és eközben állatok is. Értsd: amennyiben valamiről nem tudunk semmit (márpedig zökét még senki sem látott), úgy valószínűséget sem tudunk rendelni hozzá. Vagy kissé másként fogalmazva: nem az számít, hogy mi mit gondolunk valószínűnek, hanem az, hogy mi a valóság, és éppen ez az, amiről jelen esetben fogalmunk sincs. Buckminster Fuller annak idején úgy fogalmazott, hogy „néha azt gondolom, hogy egyedül vagyunk. Néha azt gondolom, hogy nem. Mind a két gondolat egyformán megrázó”. A jelenlegi tudományos felfogás megosztott ezzel kapcsolatban: vannak a földönkívüli civilizációk létében hívők – és vannak, akik ugyanilyen határozottan utasítják el a lehetőségét. A SETI persze marginális helyzetben van, mondjuk, az asztrobiológiához képest, és még a SETI-hez képest is marginalizált helyzetben van annak a kérdésnek a vizsgálata (sőt, gyakorlatilag nem is létezik), hogy vajon egyfajta, értelmes entitás által létrehozott univerzumban élünk-e. Feltehetően azért, mert erősek a vallási áthallások – ami viszont nem teszi indokolttá a mellőzését még akkor sem, ha egyfelől személy szerint nem hiszem, hogy igaz lenne a „mátrixhipotézis”, másfelől pedig nem tartom szerencsésnek a vallás és a természettudományok összekapcsolását.
Viszont nem az az érdekes, hogy nekem mi az amúgy szükségképpen megalapozatlan véleményem (mint ahogy az is megalapozatlan lenne, ha azt gondolnám, hogy számítógépes szimulációban élünk). Hanem az, hogy egy teremtett univerzumban – már amennyiben nem csupán melléktermékek vagyunk, hanem célok is – lehetne némi esélyünk megtalálni a mesterséges alkotás jeleit, amennyiben a minket körülvevő valóságot létrehozó, hipotetikus lény így látná jónak. Carl Sagan Kapcsolat című könyvében a pi-be van elrejtve az utalás: a számjegyeit 11-es (vagyis egy prímalapú) számrendszerben leírva „a transzcendens számban mélyen meghúzódó, váltakozó mintákká összeálló számjegyekből, nullák alkotta mezőben feltűnő egységekből egy kör formálódott ki”. Ez, lévén meglehetősen valószínűtlen, reményre adhat okot még akkor is, ha bizonyosságra azért nem. Hiszen példának okáért egy olyan multiverzumban, amelynek egymástól független világmindenségeiben (melyekből végtelenül sok van) minden lehetséges dologé s minden lehetséges kombináció (végtelenül sokszor) bekövetkezik, miért is ne fordulhatna elő egy ilyen is?
Mindenesetre egy ilyen esetben sokan gondolnák azt, hogy valóban mesterséges univerzumban élünk, és ezen a ponton ki is terjeszthetnénk a METI-t.
Vagyis eltűnődhetnénk azon, hogy miképpen tudnánk üzenetet küldeni nem csak egy, a mi világmindenségünkben élő, hipotetikus idegen civilizációnak, de ennek a hasonlóképpen hipotetikus univerzumkreátornak is.
Ami valójában két probléma: az egyik az, hogy mit:

• mi legyen az üzenet tárgya; a másik pedig az, hogy 
• hogyan juttassuk „célba” az üzenetet.

Ami az előbbit illeti, nekem jó ötletnek tűnne például előbb minél részletesebben felderíteni a minket körülvevő „világ” működését és szerkezetét, majd pedig az erről készült leírást továbbítani, ezzel jelezve, hogy értjük, miről van szó – elvégre, ha nem gondolnánk, hogy van egy címzett, akkor minek tennénk ezt, és ő/az ebből talán már kitalálná, hogy tudunk róla. Különösen, amennyiben képesek lennénk közben egy, a Sagan-félre emlékeztető „üzenetre” bukkannunk.
Majdhogynem ennél is nagyobb probléma viszont maga az üzenetküldés módja. Mint ahogy a hagyományos METI-nél is az egyik gyenge pont, hogy vajon az, aki fogja, érteni fogja-e az üzenetünket (vagy legalább rájön-e arra, hogy az mesterséges jelsorozat), hasonlóképpen kérdéses az is, hogy milyen formában jelezzünk. Az 1800-as években még senkinek sem jutott volna az eszébe rádiójeleket alkalmazni, és egyáltalán nem biztos, hogy egy esetleg nálunk sokkal idősebb civilizáció számára nem kézenfekvőbb valami mást keresni?
Egy mesterséges univerzum esetében pedig az is bonyolítja a helyzetet, hogy nem mindegy, hogy valójában milyen értelemben mesterséges. Az alábbiakban a helyzet egyértelműbbé tételére egy egyszerű tipológiát vezetek be, ahol a „c” azt jelenti, hogy teremtett (created):
c0: természetes eredetű univerzum; ma leginkább ebből szoktunk kiindulni
c1: mesterséges, fizikailag létező univerzum – egy Ted Harrison nevű amerikai kutató például olyan modellt dolgozott ki, ahol valamiféle „szuperkozmológusok” (hogy John D. Barrow megfogalmazását vegyem kölcsön) irányítottan tenyésztenek ki új, az élet számára kedvezőbb világmindenségeket (és a miénk finomra hangoltságára is ez lenne a magyarázat)
c2: számítógépes szimuláció – ez lényegében a „Mátrix-elképzelésnek” felel meg. Ami többek között abban különbözik a c1-től, hogy ott az új világmindenség megteremtésével az alkotók ugyanúgy elveszítik azzal a kapcsolatot, mintha egy hidrogénnel töltött lufit engednének el, és legfeljebb egyirányú kommunikáció lehetséges benne: ők előre beleírhatják nekünk a fizikai állandókba, a pi számjegyeibe vagy bárhová máshová, hogy „ti mesterségesek vagytok” (mi pedig majd hátha meg tudjuk fejteni). Egy c2 esetében azonban elképzelhető ugyan, hogy a szoftveres univerzumfabritátor megteremtette ugyan a világunkat, de aztán magára hagyta – viszont az is elképzelhető, hogy nem. Itt tehát legalábbis van értelme megpróbálkozni a neki szóló METI-vel.