Facebook-házasság?

A házasság újkori történetének első korszaka Európában a vallásról szólt. A második a vallás szerepének visszaszorulásával párhuzamosan a világi szabályozás meghatározóvá válásától; a most következő harmadik korszakot pedig elképzelhető, hogy az fogja eredményezni, hogy az eddigi „világi szabályozást” is valami más váltja fel. A házasság – jelentős mértékben átalakulva ugyan, de – túlélte az első nagy váltást; kérdés, hogy a most következőt is túltéli-e (feltéve persze, hogy lesz ilyen), vagy pedig annyira megváltozik, hogy valójában érdemes lenne új nevet keresnünk a számára.
Az első „házasságtörténeti korszak” nagyjából a 17. századig, a reformáció kiteljesedéséig tartott. Itt egyfelől azt érdemes kiemelni, hogy – miként Roderick Phillips, az ottawai Carlton University történelemprofesszora Amit isten összekötött című könyvében hangsúlyozza – ekkoriban még nem demográfiai, gazdasági vagy bármilyen más határozta meg, hogy az emberek mit gondolnak a házasságról, illetve a válásról, hanem egyedül és kizárólag a vallási megfontolások. Másfelől azt is érdemes észrevennünk, hogy bár a reformáció per definitionem a korábbi keresztény felfogás megkérdőjelezéséről szól, a megkérdőjelezés nem azonos a szükségképpeni elutasítással, tehát elképzelhető lenne olyan forgatókönyv is, ahol pl. a szüzesség és a cölibátus házassághoz képesti magasabbrendűségét nem fogadják el (mint ahogy a reformáció valóban ezt tette), elfogadják viszont, hogy egy egyszer már érvényesen megkötött házasság nem bontható fel, és nem lehetséges a válás. De a protestánsok (Anglia kivételével) nem így gondolták, és ez azt eredményezte, hogy a házasságról folytatott vitáról hosszabb távon a formáról a tartalomra helyeződött a hangsúly.
Eközben a vallás szerepe visszaszorult, ésaz ipari forradalmat követően már döntően a világi szabályozás vált meghatározóvá. Amennyiben pedig élünk azzal a feltételezéssel, hogy ugyanúgy, mint ahogy az ipari forradalom korszakhatár volt, az lesz az információs forradalom is, akkor eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy ez hasonlóképpen a jelenlegi szabályozási struktúra meggyengülését fogja eredményezni, vagyis: a világi jog szerepét többé-kevésbé valami más veszi el. Ennek talán már vannak is jelei: gondoljunk csak mondjuk a házasság nélkül tartósan együtt élőkre, akik közösen vesznek házat, vállalnak gyereket stb.
Ők persze megtehetik azt, hogy különböző, a házasságtól független polgári szerződéseket kötnek. Illetve a jövőben lehetséges (vagy legalább elképzelhető) olyan modell is, ahol erre egyre kevésbé van szükség: ma adott esetben azért kell rögzíteni, hogy kit hány százalék illet meg a közös lakásból, mert az egyszerűen túl sokat ér. Azt viszont senki nem rögzíti, hogy az evőeszközök kihez kerüljenek, és ennek megfelelően elképzelhető (ismét hangsúlyozom: elvileg) az is, hogy a GDP olyan mértékben megnő, hogy valójában nem igazán érdemes foglalkozni a közös ingatlan felosztásával: majd legfeljebb vesznek újat külön-külön. Vagy éppen valamiféle technológiai áttörés olcsóvá teszi az egészet; vagy éppen az eddigi, birtokolt lakás helyett a bérelt lakás terjed el, és akkor legfeljebb az aktuális bérleti díjról beszélhetünk, nem pedig a lakás áráról. És így tovább: ezen a ponton azt érdemes észrevenni, hogy számos különböző tényező eredményezhet változást.
Mint ahogy a házasság jelenlegi társadalmi funkciója is megváltozhat: most többek között az a szerepe, hogy a külvilág felé jelezze, hogy két ember összetartozónak tekinti magát. Eddig ezt deklarálandó el kellett menniük az anyakönyvvezetőhöz – már csak azért is, mert nem álltak a rendelkezésünkre más eszközök.
Most viszont már vannak más lehetőségeink is: én is leginkább azáltal tájékoztattam az ismerősemet eddigi, hosszú távú kapcsolatom (értsd: házasság) véget éréséről, hogy a Facebook-on megváltoztattam az adatlapomat, a jövőben legalábbis nem zárható ki, hogy ez lesz az elterjedt megoldás. Vagyis: talán a Facebook-on vagy egy más, hasonló társas site-on fogjuk bejelenteni az együttélés kezdetét és végét – különösen, hogy így (a rendszer működéséből eredően) leginkább azokhoz fog eljutni a hír, akik kapcsolatban álnak velünk (és talán majd arra is lesz módunk, hogy meghatározzuk, hogy az ismerőseink körén belül ki tudja meg és ki nem). Innentől kezdve viszont át fog értékelődni, hogy a Facebook milyen választási lehetőségeket kínál: csupán azt-e, hogy "kapcsolatban", vagy azt is, hogy „tartós kapcsolatban” vagy esetleg azt is, hogy „több partnerrel kapcsolatban”. És így tovább.
És akkor ez lesz az a pillanat, amikor az állami szabályozást és a jogot – legalább részben – egy új információs technológia váltja fel – ha ugyan tényleg így alakul.

A jövő házassági partnere

A házasság jelenleg átalakulóban van, és a jövőben még nagyobb változások várhatóak – vagy legalábbis képzelhetőek el.

Ma ugyan a „biológiailag adottból”, vagyis az emberi testből és lehetőségeiből indulunk ki, de eközben a szaporodás egyáltalán nem feltétlenül elsődleges (ellentétben az emberiség korábbi történelmével). Az azonos neműek közötti házasság például nyilvánvalóan nem reprodukciós célokat szolgál, és ebbe a tendenciába illenek bele az a „puma nők” is, akik (évekkel, sőt akár egy évtizeddel) idősebbek a férjüknél: az USA-ban mintegy 3 millió ember él ilyen házasságban. Ezt egyfelől a nők minden korábbinál nagyobb anyagi és szexuális függetlensége teszi lehetővé, másfelől pedig – és itt már belép a képbe a biológia – a heti hét napon át folytatott fitnesz gyakorlatok, melynek köszönhetően sokkal tovább maradnak fiatalosak és a férfiak számára vonzóak, mint korábban bármikor, írja Mark J. Penn a Mikcrotrends-ben. Illetve ide illene az is, amit egy Norman Haire nevű szerző azon, 1927-es felvetése, mely szerint megengedetté válhatnának a vérfertőző kapcsolatok abban az esetben, ha felnőttek között és a gyermeknemzés elkerülésével történnek. Ez bennem is erős ellenérzéseket (sőt, viszolygás és undort) szül, de legalább elvileg elképzelhető, hogy valamikor a jövőben ezt a kérdést is ugyanúgy fogják kezelni, mint ma az azonos neműek szexuális kapcsolatát.
És – ismét csak elvileg – elképzelhető az is, hogy nem emberekkel, hanem robotokkal kötünk majd házasságot, miként ezt egy David Levy nevű kutató is feltételezi. Amihez persze arra is szükség lesz (vagy lenne), hogy a vonzódáson túl a robotokat (mesterséges intelligenciákat, virtuális teremtményeket, bármiket) jogi személyiségnek is tekintsük – elvégre jelenleg egy pornó magazinnal vagy vibrátorral sem lehetséges egybekelni.
Adott esetben persze több mint sajátos helyzethez vezethetne, ha mondjuk egy szuperszámítógép egyszerre számos, az ember számára házassági partnerként is vonzó avatárt/partnert/bármit lenne képes megteremteni/megjeleníteni, mivel innentől kezdve megint csak kérdésessé válik annak a „személyiségnek” az értelmezése, amellyel legalább egy időre „összekötnénk az életünket”, és egyáltalán nem biztos, hogy a hagyományos jogi kategóriák értelmezhetőek lesznek rá.
Mint ahogy hasonlóképpen megbonyolítaná a dolgot az a Freeman Dyson által felvetett forgatókönyv is, ahol az egymással összekapcsolódni képes „Nagy Agyak” kollektív társadalma jönne létre, amely esetében aztán hasonlóképpen nem tudnánk mit kezdeni a ma még meghatározónak számító kategóriákat (mint amilyen mondjuk a személyiség is).
Ehhez képest viszonylag egyszerű lenne, ha azzal a gondolattal játszanánk el, hogy mi lenne, ha megjelennének majd egyszer valamikor a jövőben olyan, augmentált (képességjavított) állatok, melyek intelligenciája az emberéhez mérhető, és melyekkel akár szexuális kapcsolatra, akár pedig házasságra is léphetünk majd.

http://www.scientificamerican.com/article.cfm?id=humans-marrying-robots

Házasság: amíg a halál el nem választ?

1990-ben mintegy 1,7 millió amerikai élt huzamosabb ideig nem egy fedél alatt a házastársával; 2005-ben pedig mintegy 3,5 millió. A magyarázat ez esetben nem a párok összeférhetetlensége, hanem a „dupla karrier”, amikor mind a férj, mind a feleség a saját jövőjét építgeti, és eközben kénytelenek máshol (más városban vagy országban) lakni.

Korábban azért nem nagyon léteztek ilyen különélő párok, mert a nő olyan keveset keresett (ha keresett egyáltalán), hogy nem lett volna értelme nem mennie a férjével, amikor azt a munkája során máshová helyezték, állapítja meg Mark J. Penn a Microtrends című könyvben. Mára viszont a nők is lehetnek anyagilag is sikeresek, és ha ehhez hozzávesszük a mind olcsóbbá váló távolsági közlekedést meg (legalábbis az USA-ban) a jövedelemhez képest olcsón fenntartható lakásokat, akkor érthető a dolog. A statisztikákból azt is tudjuk, hogy az ilyen párok nem válnak el nagyobb valószínűséggel, mint azok, akik együtt laknak. Pedig távolból azért nem ugyanazok a dolgok, mint közelből, és nem csak arra kell megoldást találniuk, hogy a fontos dolgokat/élményeket megosszák egymással, de többek között a távolsági szex művészetét” is el kell sajátítaniuk, mondja Penn.
Hosszabb távon az lehet a kérdés, hogy a házasság megőrzi-e eddigi szerepét. A monogámián alapuló modell a nyugati társadalmakban a keresztényéggel együtt terjedt el, és egy lehetséges értelmezés szerint az volt a célja, hogy még a szegény férfiaknak is jusson házastárs. A jövőben viszont a despotizmus szinonimájának számító „háremek” kiküszöbölésére létrejött rendszer két szempontból is megváltozhat.
Egyfelől – miként a „távoli párok” esete mutatja – fellazulhatnak az eddigi keretek, és  magán a házasságon belül is új megoldások jelenhetnek meg, ahogy változnak a lehetőségek és a társadalmi normák.
Másfelől: bár ma a házasság az uralkodó hosszú távú párkapcsolati forma (és ezért is tulajdonítunk olyan központi jelentőséget az esküvőnek meg a válásnak), az is elképzelhető, hogy a vagyonközösség és az egyszerű összeköltözés mellett újabb és adott esetben jogilag is szabályozott formák fognak megjelenni. Hogy pontosan mik, azzal kapcsolatban nincs igazán ötletem. De arra, hogy lesznek változások ezen a téren is, fogadni mernék.

Személyre szabott jövők

Eric Schmidt (Google CEO) azt vetette fel, hogy mi lenne, ha a jövőben a felnőtté váláshoz az is hozzá tartozna, hogy nevet változtatunk – így szabadulván meg gyermek- és tinédzser korunkban elkövetett digitális botlásaink internetes nyomaitól. Ami persze nem biztos, hogy használható ötlet, de kiindulási pontnak tökéletesen megfelel, amennyiben azt akarjuk körüljárni, hogy a jövőben milyen új lehetőségeink nyílhatnak előttünk. Elvégre ha azt gondoljuk, hogy a jövő a testre szabott számítástechnikai kütyüké és szolgáltatásoké, akkor miért kellene a társadalmi szabályozásoknak merevnek és mindenki számára ugyanolyanoknak maradniuk? Sőt, akár ennél tovább is mehetünk.

Ami beleillene abba a tendenciába, hogy a történelemben előre haladva mind több választási lehetőségünk lesz: száz évvel ezelőtt nem csak a válás számított ritkaságnak (mondhatni, a házasság leginkább egyirányú folyamat volt), de sok országban például a fogamzásgátlást is bűncselekménynek tekintették (és így a nők nem dönthettek sem arról, hogy hány gyereket akarnak, sem pedig arról, hogy ennek függvényében hogyan alakul az életük). A jövőben viszont fennáll a lehetősége, hogy a Schmidt-féle névcsere mellett megváltozzanak az egyelőre szilárdan rögzített életkori határok is. Hiszen miért is egy szigorúan rögzített életkortól számítana valaki felnőttnek? Mondjuk ha a fiúk 18, akkor a lányok miért nem 17 vagy 16 évesen? Vagy miért is ne vennénk majd figyelembe az egyedi különbségeket annak eldöntésekor, hogy mikor számít valaki nagykorúnak? Ugyanígy lenne a legalsó házasodási életkorral is – mint ahogy az is „személyre szóló” lehet, hogy kinek hány évig kötelező iskolába járni (a mai felsőfokú oktatásban a kreditrendszer egyébként ebbe a z irányba mutat, hiszen bizonyos korlátok között csak a hallgatón múlik, hogy számára hány évig tart az egyetem).
A következő lépés pedig esetleg az lesz, hogy nem csak a társadalmi szabályozás válik majd képlékennyé, hanem a ma megváltoztathatatlannak tekintett „biológiai összetevők” is. A jövőben  nem csak a férfiak nővé operálása válhat elterjedt gyakorlattá, illetve esetleg az ellenkező irányú átalakítás is (és így az, hogy valaki „férfi” vagy „nő”, nem lesz olyan állandó, a személyi igazolványunkban szereplő paraméter, mint ma), de például megszűnhet majd az is, hogy az idős kor nem a szaporodás kora, és az unoka meg a nagyanya esetleg egyszerre fog szülni, mondja Susan Greenfield angol agykutató. Vagy éppen a neurofarmakológia segítségével a korábban állandónak tekintett emberi jellemet is célzottan módosítani tudjuk majd – és így tovább.
Ezek a a biológiai változások pedig minden bizonnyal visszahatnának a személyre szabott társadalmi szabályozásokra is. A jövő tehát feltehetően nem lesz éppen egyszerű. De persze akkor sem lesz egyszerű, ha teljesen máshogy alakul.

http://www.readwriteweb.com/archives/google_ceo_suggests_you_change_your_name_to_escape.php

Elválok, mert megcsaltál egy robottal

„A virtuális házasságtörés általánosan elfogadott válóok lesz még akkor is, ha mindenki gyakorolja majd”, állítja Richard Watson amerikai jövőkutató. Ami persze vagy így lesz, vagy nem, elvégre – legalábbis a modern nyugati társadalomban – a házasságon kívüli és egyelőre természetesen emberrel folytatott szexuális kapcsolat sem szükségképpen vezet váláshoz. És az is lehet, hogy az egész kérdésfeltevés hibás.

Eközben persze nem a puszta szexen van a hangsúly. Julian Baggini angol filozófus azt mondja a „virtuális házasságtöréssel” kapcsolatban, hogy „a fájdalmat nem az okozza, hogy partnerünk máshoz fordul, hanem az, hogy kifelé tekint közös kapcsolatunkból.” Amire viszont azt lehet válazsolni, hogy a pornófilm vagy az „egykezes örömszerzés” is a partner nélküli „kifelé tekintésre” példa, mégsem úgy ítéljük meg, mint amikor valaki egy élő  nővel (férfival) fekszik le. Vagyis az, hogy egy virtuális személlyel vagy egy robottal folyatott „szexuális aktus” lehet-e válóok, valójában egyáltalán nem egyértelmű, és attól függhet majd, hogy a dolgot a pornófilm továbbfejlesztésének vagy egy „másik személlyel” való kapcsolatnak tekintjük-e. Ugyanekkor a témáról könyvet író David Levy szerint akár az is is elképzelhető, hogy még házasodni is fogunk a gépekkel (sőt, szerinte így is lesz). Ugyanis nem csupán robot prostituáltak („szexbotok”) léteznek majd, de eléggé komplexek és az „igazi” emberhez eléggé hasonlóak és hasonló viselkedésűek is lesznek ahhoz, hogy akár beléjük is szeressünk (miként lényegében a Szárnyas fejvadászban is történt, ahol a főhős egy Rachel nevű replikánsba: egy, az embertől sehogy (vagy csak nagyon nehezen) megkülönböztethető, ám csupán néhány évig élő utánzatba szeret bele). És ha tényleg megtörténik az ilyesmi robotokkal vagy virtuális személyiségekkel, akkor viszont az lesz az egyik lehetséges megoldás, hogy a robotokat (VR-szeretőket) ugyanúgy kezeljük, mint az embereket, és el is válunk miattuk.
De csak lehetséges, ám korántsem biztos. Ugyanis mind Watson, mind Levy – az egyéb megközelítési módokat a technológiai rovására elhanyagolva – úgy tesznek, mintha miközben a technológia nem csupán változik, de visszahat az emberek életére is, aközben a társadalmi intézmények teljesen változatlanok maradnának. Márpedig Rodwerick Phillips amerikai történész szerint egyfelől nagyon is mai fejlemény, hogy az emberek nagy része olyan "szerelmi" házasságban él, mint mi, hiszen „a 19. században és azt megelőzően a gazdasági vetületeken és a gyerekeken volt a hangsúly. Másfelől hasonlóképpen új fejlemény a gyakori válás is: ez az 1800-as évek vége előtt az olyan anomáliáktól eltekintve, mint a Nagy Francia Forradalom kora, „a nyugati társadalmakban szinte alig fordult elő”. És persze az sem zárható ki, hogy a jövőben maga a házasság intézménye is megszűnik vagy legalábbis a felismerhetetlenségig átalakul amjd, amivel értelmét veszítené az a kérdés is, hogy el fogunk-e válni, ha a házastársunk egy robottal csal meg minket. Ugyanis – ad absurdum – a válás sem lesz értelmezhető.

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2007/12/20/AR2007122002662.html