A mecénástól a Branda Calypsoig

Az i. sz. 1000. év utáni évszázadok irodalmát az jellemezte, hogy „mindenekelőtt elmondásra vagy hallgatóság előtti elmondásra szánták”, állapítja meg Marcel Thomas, a Francia Nemzeti Könyvtár Kézirattárának vezetője, és ez kihatott a formára is:  a szerzőknek célszerű volt versben megfogalmazni a gondolataikat, hogy könnyebben meg lehessen jegyezni (ami egy modern, olvasásra szánt műnél persze nem szempont). A film vagy még inkább a rádió mint hasonlaton keresztül tudhatjuk a legjobban megérteni, hogy „mit jelenthet... az irodalmi alkotások... olyan közvetítése, amely nem az írott gondolatok... útján keresztül megy végbe”.
Másfelől a forma kihatott a „szellemi jogok” érvényesítésére is, ugyanis a szerző választhatott, hogy vagy féltékenyen őrzi a művét, és akkor viszont senki nem hall róla; vagy pedig közzéteszi, és akkor elveszíti felette az ellenőrzést. Úgyhogy számára az volt a legjobb megoldás, ha talált egy mecénást. Ami másként fogalmazva azt jelenti, hogy „szerzői jogdíjat teljes egészében a mű első, és csupán egyetlen példányból álló 'kiadásába' kellett beleépíteni”, mutat rá Thomas. De emellett persze kérhetett pénzt azért is, hogy megtanítsa másoknak is a művét; vagy hogy eladott egy másolatot belőle. Vagyis még amennyiben abból indulunk is ki,hogy aki alkot, az anyagi ellenszolgáltatást is vér érte (mint ahogy ez számos esetben nem igaz), akkor is több, különböző megoldás közül lehet választani, és ennek megfelelően a nyomtatás elterjedésével megjelenő, hagyományos copyright is csupán az egyik, nem pedig az egyetlen lehetőség.
A másik tanulság pedig az, hogy nem mintegy a reprodukció hogyanja sem, és ha nem olyan, csupán kevesek által elérhető eszközök segítségével történik, mint amilyen a nyomdagép, hanem például a megfelelő mnemotechinkák elsajátítását követően mindenkinek a rendelkezésére áll, úgy a tartalom feletti ellenőrzés jellege is megváltozik. Chris Andreson az Ingyen! című könyvben említi a brazil „slágergyáros” Branda Calypsot, amely CD-it egy-egy koncert előtt „minden utcasarkon” kapni lehet. Ezek „a helyi DJ-k saját, helyi stúdiójában készülnek”, és bár a bevételből az együttes nem részesül, semmi kifogásuk nincs a dolog ellen, mivel a koncertjeik promóciójának tekintik. Amivel kapcsolatban Anderson máshelyütt azt mondja, hogy „a zeneiparnak mindig is a fellépések jelentették a legjövedelmezőbb részét”. Például a Rolling Stones bevételeinek 90 százaléka származott a 2000-es évek elején ebből. Azaz: a zeneipar problémája nem feltétlenül azonos az előadóművész problémájával, és ugyanez érvényes a könyvekre is: a kiadótulajdonos Tim O'Reilly egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az író ellensége nem a [könyv]kalózkodás, hanem az ismeretlenség.”
Nagyon leegyszerűsítve tehát azt mondhatnánk, hogy míg sem a szerző, sem pedig az olvasó (hallgató, fogyasztó) nem hagyható ki a modellből a történelem folyamán semmikor (hiszen nélkülük értelmetlenné válna az egész), a hivatásos közvetítőre: zenemű- vagy könyvkiadóra például még abban az esetben sincs feltétlenül szükség, ha azt akarjuk, hogy az alkotó kapjon valamit a munkájáért. Úgyhogy kíváncsi lennék rá, hogy a tartalmak elektronikussá alakulását követően milyen megoldás fog elterjedni: olyan-e, amilyen már volt, és mondjuk a valahai mecénások helyét a korporációk veszik át (ennek minden előnyével és hátrányával együtt); vagy valami egészen új következik.
De hogy más lesz, mint most, azt teljesen biztosra veszem.