A borító túléli

A Slice magazin tagjai Coverspy nevű csoportot alapítottak, és az utcákon meg tömegközlekedési járműveken azt figyelik, hogy ki, milyen könyvet olvas, majd pedig az eredményeket közzéteszik a blogjukon (azt is feltüntetve, hogy az adott olvasó kb. milyen idős, milyen színű a haja, és így tovább). Ez kétségtelenül szórakoztató ötlet.
Egy e-book esetében azonban nem tudjuk megállapítani, hogy a velünk szemben valaki a Háború és békét olvassa-e vagy valami pornót. Ami persze bizonyos értelemben az eddiginél több szabadságot biztosít az olvasónak: a romantikus és erotikus irodalom például ennek a „láthatatlanságnak” köszönhetően vált az elektronikus könyvolvasókon népszerűbbé. A papíralapról az elektronikusra való áttérés tehát még az olvasási szokásokra is befolyással lehet.
De más szempontból is meg fog változni a helyzetet. A borítótervezést már most is befolyásolja, hogy az internetes könyvesboltokban csak egy kis méretű kép látható az adott műről: ha a hagyományos, papíralakú megjelenésnél megszokott betűméretet alkalmazzuk, akkor a szerző nevét például nem lehet elolvasni.
Ez persze egyszerűen megoldható probléma, és elvileg kitalálhatnánk megoldást (akár többet is) arra is, hogy az e-book „közhírré tegye”, hogy éppen mi van nálunk. A gyakorlatban azonban erre valószínűleg nem lesz szükség. A zeneipar digitalizálódásával egy ideig hasonlóképpen kérdésesnek tűnt a CD-borítók jövője, de mára bár lehet, hogy az album fizikailag nem létezik, a borítóját azért mind a kiadó web lapján feltüntetik, mind pedig az iPod megmutatja lejátszás közben. És hasonlóképpen: még a kölcsönzőből kivett DVD-n is szokott kép lenni a film címe mellett. Vagyis a jelek szerint bármilyen tartalomról is van szó, az embernek igénye van rá, hogy illusztráció is kapcsolódjon hozzá.
Az illusztrált könyvborító akkor jelent meg, amikor a egy Pickering nevű angol kiadó 1822-ben a Diamond Classics sorozathoz a drága bőr helyett olcsóbb vászonkötést kezdett használni, aminek egyáltalán nem mellékesen az az előnye is megvolt, hogy nyomtatni is lehet rá. Innét már csak egy lépést kellett tenni a papír borítóig, és közben – nem szándékolt mellékhatásként -  az lehetővé vált, hogy viszonylag könnyen megállapítsuk, hogy mások mit olvasnak egy nyilvános helyen.
Viszont attól, hogy ez a funkció most megszűnik, nem szükségszerű, hogy megszűnjön az olvasó (és immár csak az olvasó) számára vizuális jelként működő borító is.
Tehát én arra számítok, hogy nem is fog.

http://coverspy.tumblr.com/
http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html#http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html

A könyvmalomtól a perszonális könyvtárig

1588-ban egy Agostino Ramnelli nevű itáliai hadmérnök olyan „könyvmalmot” talált fel, amely segítségével „bárki könyvek sokaságát veheti szemügyre s olvashatja úgy, hogy [közben] nem kell elmozdulnia a helyéről. További pompás előnye, hogy kis helyet foglal el”. Mai szemmel persze nézve kimondottan ormótlan berendezésről van szó, de a tárolás és a hozzáférés most is ugyanúgy problémát jelent, min akkor. És – bár talán hajlamosak vagyunk róla elfeledkezni - ugyanúgy kiegészítő berendezésekre van szükségünk, ha nem csupán tárolni, de használni is akarjuk a könyveket.
Mert bár méreteiket tekintve kisebbek az embernél, viszont jóval gyorsabban nő a számuk, mint a miénk, és ez a jövőben komoly gondokat fog okozni, mivel egyre több helyre lesz szükség a tárolásukhoz, írta William Ewart Gladstone brit politikus 1890-ben, A könyvekről és tárolásukról szóló tanulmányban. Ekkoriban a British Museumba mintegy évi 40 ezer új cím érkezett, és két évenként újabb mérföldnyi könyvespolcot kellett beállítani, miközben Gladstone úgy gondolta, hogy „ez [a növekedés] apróság ahhoz képest, ami valószínűleg következni fog” (és persze igaza lett: 1995-ben a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárba már közel évi 400 ezer kötettel gyarapodott). Vagyis a könyv mindig tárolási problémát is jelent, ám eközben elképzelhetőek lennének a mostanitól gyökeresen eltérő megoldások.
Legalább elvileg például választhatnák azt, hogy nem fedett könyvtárakat építünk, hanem az időjárás viszontagságait elviselő anyagokból készítjük, és a szabadban tároljuk őket. A 17. - 18. században még fel sem merült, hogy a könyveket az emberek ne a négy fal között, zárt térben olvassák; de amikor a vasút megjelenésével kezdtek rákapni a hosszabb utazásokra, akkor az utazási igényekhez igazított sajátos méretű és tartalmú könyvek is megjelentek. A tartalom módosítására azért volt szükség, mert a vonaton zötykölődve mégiscsak kevésbé lehet elmélyedni a szövegben, mint egy könyvtárban. Nem tudom, megvizsgálta-e már valaki, hogy a távolsági közlekedés milyen hatással volt az irodalmi műfajokra, de ha igen, akkor erős a gyanúm, hogy talált összefüggést. Mint ahogy az a technikai civilizációnk fejlettségét bizonyítja , hogy egy közönséges papír könyvet gyakorlatilag bárhová magunkkal vihetünk, mert úgysem fog szétázni vagy tönkremenni.
De akadnak más – hasonlóképpen elvi és hasonlóképpen a tárolással kapcsolatos - lehetőségeink is. Bárki, akinek nem csupán néhány polcnyi könyve van a lakásában, tapasztalhatja, hogy időnként milyen nehéz megtalálni azt, amit keresünk, mivel a tárolás (hogy meglegyen az adott példány), csak a szükséges, de nem elégséges feltétel. Emellett arra is szükség van, hogy hozzáférhető legyen, és éppen ez az, amit a rend és a besorolás folyamatos fenntartásával jelenleg kizárólag a könyvtárak képesek biztosítani. „Miként a természet, úgy a könyvtárak is irtóznak a vákuumtól”, jegyzi meg Alberto Manguel, és ez kevésbé költőien fogalmazva azt jelenti, hogy előbb-utóbb (ahogy erre már Gladstone is utalt) kifogyunk a könyvespolcból, és innentől kezdve gyakorlatilag lehetetlen a rendet fenntartani. Velem is elő szokott fordulni, hogy egyszerűbb a könyvtárból kivennem, mint megkeresnem – különösen, mióta online katalógusok vannak.
Legfeljebb néhány éven belül viszont már semmi akadálya nem lenne, hogy minden könyvben egyedi jeladót helyezzünk el (a könyv árához képest jelentéktelen összegért), és azt nyilvántartva, hogy melyik egyedi jeladó melyik könyvhöz van hozzárendelve, anélkül is azonnal megtalálnánk, hogy a „helyére” tettük volna vissza (a NASA már 2000 körül ilyen rendszert fejlesztett a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén több tízezer tárgy megtalálásához). Az egyedi jeladókat pedig miért is ne lehetne címkézni is, és innentől kezdve a saját "perszonális személyi könyvtárunkban" ugyanúgy tematikus kereséseket is indíthatnánk, mint a hagyományos könyvtári katalógusokat böngészve. Ám így vagy úgy, segédeszközökre továbbra is szükség lesz, amíg csak létezik - még ha a Ramelli által javasolt megoldás például soha nem terjedt is el.

http://www.gutenberg.org/files/3426/3426-h/3426-h.htm