Az anonim véleménynyilvánítás ellen

Egyes nagy hír site-ok egyre inkább fontolgatják, hogy megszüntetik az anonim kommetelés, illetve általában véve véleménynyilvánítás lehetőségét. Az, hogy erre eddig mód volt, elsősorban annak volt köszönhető, hogy az internet annak idején akadémiai hálózatként kezdte a pályafutását, és bár pl. számos blog már eddig is lehetővé tett, hogy elöntsük: bárkinek megengedjük-e, hogy megjegyzést fűzzön az írásunkhoz; csak a regisztrált felhasználóknak; vagy pedig senkinek, azért leginkább ez az anonimitás maradt az „alapértelmezés”.
Ami viszont oda vezetett, hogy mintha a véleménynyilvánítás szabadsága összekeveredett volna a véleménynyilvánításhoz szükséges hozzáértés meglétével (például a Wikipedia is erre épült). És ez valójában nem is meglepő, hiszen ha bárki bárki anonim módon vagy bármikor eldobható nick name-t használva elmondhatja, amit gondol, akkor lehetetlen megkülönböztetni a nem szakértői véleményt a szakérőitől – mi pedig azt hihetjük, hogy azért beszél róla, mert ért hozzá. Vagy azt hogy nem, de akárhogy is legyen: nem tudjuk eldönteni.
Ezen a ponton érdemes felidézni, hogy a könyvnyomtatás megjelenését követően a modern tudományosság kialakulásának két feltétele volt.
Az egyik az úgynevezett textuális stabilitás, vagyis az, hogy (ellentétben a kódexek korával, amikor a másolással együtt hibák is kerültek a másolatba) a szövegek mindig ugyanúgy reprodukálódnak.
Ez azonban önmagban nem lett volna elég, mert az is szükséges volt, hogy a szerző személye is azonosítható legyen – ugyanis innentől kezdve tudni lehetett, hogy megbízható-e az a bizonyos, teljesen pontosan reprodukált tartalom. A tudománytörténész Adrian Johns úgy fogalmaz, hogy „még az az élénk szkepticizmus is, amit bizonyos nyomtatott termékekkel – mondjuk a bulvárlapokkal – szemben érzünk... addig működik, amíg biztosak vagyunk benne, hogy helyesen és konzisztens módon meg tudjuk ítélni, hogy mi az, amit megvetésünkkel sújtunk”, és egyáltalán nem mellékesen ennek a két feltételnek a megléte (állandó szöveg és azonosítható szerző) vezetett el aztán modern copyright kialakulásához is.
De most ennél fontosabb a számunkra, hogy a fentebbiek értelmében hosszú távon egy anonim hozzászólásokon alapuló rendszernek semmi értelme sincs (és akkor azokról még nem is beszéltünk, akik az anonimitást kihasználva teljesen gátlástalanul vagdalkoznak). A problémát megoldandó persze különböző lehetőségeink vannak.
Megtehetjük például, hogy mindenkit arra kötelezünk, hogy a saját nevét használja – ezzel nem is csak az a baj, hogy elég nehezen kivitelezhető, hanem az is, hogy nem az a célunk, hogy egy valós személlyel legyünk képesek összekötni a megnyilatkozásokat. Éppen elég annyit tudnunk, hogy egy adott felhasználó név megalapozottan szokott véleményt nyilvánítani, vagy éppen rendszeresen ostoba és sértő dolgokat írogat. Külön előny, hogy ha csupán ésszerű mértékben nehezítjük meg a a nick name váltogatását, akkor a privacy sem sérül.
Emellett kiépíthetünk például egy olyan olyan rendszert, ahol a hozzászólások írói folyamatosan értékelik egymás teljesítményét. Vagy lehetőséget adunk az olvasóknak arra, hogy a nekik nem tetszőket egyszerűen kifilterezzék – valahogy úgy, mint ahogy a facebook-on is megtehetem, hogy az „elrejt” gomba kattintok, ha végképp nem vagyok valakire kíváncsi. És így tovább.
Az anonimitás viszont – amennyiben azt akarjuk, hogy bármennyire is relevánsak legyenek az internetes megnyilvánulások – nem járható út.

http://www.nytimes.com/2010/04/12/technology/12comments.html?th&emc=th

A legújabb másolási forradalom

A New York Times „The Eticist” című rovata szerint nincs azzal semmi probléma, ha az embernek megvan papír alapon mondjuk egy bizonyos Stephen King regény, de mivel vastag és nehéz, ezért nem akarja magával cipelni egy útra, és inkább egy kalózverziót tölt le az e-bookjára. Ugyanis – mondja a rovat szerzője, Randy Cohen – ez olyan, mintha megvennél egy CD-t, majd pedig felmásolnád az iPododra.
Valójában azonban ennél bonyolultabb a helyzet, ugyanis a fentebbi érvelés csak akkor állja meg a helyét, ha úgy gondoljuk, hogy itt valóban egyenlőségjel tehető a két dolog (a zene meg a regény) közé. Az, hogy ilyen problémák merülnek fel, persze azt mutatja, hogy jelenleg éppen újabb másolási forradalom zajlik. Az első a

• gutenbergi volt: itt ugyanazt a tartalmat ugyanabban a közegben (papír) és ugyanabban a formában sokszorosítjuk, és a végeredmény mindegyik esetben ugyanaz lesz.
• digitális másolás: ez esetben ugyanazt a tartalmat különböző hordozó eszközökre (CD, iPod) másoljuk, de végeredményül még mindig ugyanazt a zenét hallgathatjuk meg.
• e-könyv: ugyanazt a tartalmat teljesen más hordozó eszközön reprodukáljuk. A nagy különbség a zenéhez képest itt az, hogy egy papír alapú könyvnek más erősségei és gyengeségei vannak, mint egy digitálisnak, és az egyik vagy a másik forma választása különböző előnyökkel jár. Ezek a különbségek persze a egyre inkább el fognak halványodni, ahogy az e-könyv egyre inkább arra is képes lesz, mint most a papír alapú.
• fab@home: végezettül ott van az, amikor majd magukat a fizikai tárgyakat tudjuk úgy másolni, mint ma egy slágert. 

És ez persze ismét teljesen új problémákat fog eredményezni – de ezzel valószínűleg nem mondok újat.

http://www.nytimes.com/2010/04/04/magazine/04FOB-ethicist-t.html
http://fabathome.org/wiki/index.php?title=Main_Page