Egerek és pluszkortex emberek

Az alábbiakban egy neologizmust szeretnék bevezetni az emberi agy lehetséges (bár korántsem szükségszerű) jövőbeni biológiai fejlődésével kapcsolatban.

„Ha az egeret megfosztjuk agykérgétől – írja Eudardo Punset A lélek az agyban van című könyvben –, ugyanúgy mozog tovább”, az embernél viszont az „agykéreg nevű szörnyeteg... a funkciók többségét elorozta a primitív agytól”, és a kézmozgástól a beszédig és a szociális interakciókig meg a jövő „előrelátásának képességéig” bezárólag számtalan feladat tartozik hozzá.
Méghozzá olyanok, amelyek az egérnél leginkább nincsenek jelen, hiszen annak alig bélyegnagyságú (és ennek megfelelően nem különösebben jelentős szerepet játszó) agykérge nem igazán sok mindenre jó. Ami másfelől azt jelenti, hogy az embernél a neokortexszel együtt teljesen új képességek jelentek meg, miközben ezen új agyi struktúra méretét többek között az korlátozza, hogy a világra jövő gyerek fejének át kell haladnia a szülőcsatornán. Az agykéreg lényegében azért olyan barázdált, mert egy papírlap is sokkal kisebb nyíláson fér át, ha összegyűrjük. Ami pedig magát az agyat illeti, Steven Mithen amerikai ősrégész említi, hogy huszonkétszer több energiára van szüksége, mint a vele megegyező tömegű izmoknak, vagyis egyáltalán „nem olcsó” a működtetése. H. G. Wells a 19. század végén már eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne egy gyakorlatilag egyetlen, óriási agyból álló értelmes lény, de ezek szerint a dolog vagy teljesen lehetetlen, vagy a mostani metabolizmusnál mérhetetlenül hatékonyabb energiaforrást kellene biztosítani a számára; vagy pedig a jellegitől eltérő módon működő, sokkal energiatakarékosabb agyra lenne ehhez szükség.
Mert máskülönben kénytelenek lennénk egy elefántagy mérető gondolkodó szervhez az elefántéhoz fogható méretű emésztőrendszerrel ellátni, bár azzal valamennyire csökkenthetnénk a mérteket,ha az adott élőlény nem növény-, hanem húsevő lenne. De a földi metabolizmus mindenképpen korlátozza a nagyságot, és érdekes lenne tudni, hogy máshol vajon kialakulhatna-e valamilyen sokkal hatékonyabb megoldás.
De az azért biztos, hogy nem alakíthatjuk át kizárólag a szervezet egy részét a többi változatlanul hagyásával.
A nagyobb test persze azt is lehetővé tenné, hogy az utódok nagyobb méretű aggyal szülessenek, illetve innentől kezdve azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy mi lenne, ha a jövőben akár mesterséges módosítások, akár pedig az evolúció eredményeként nem egyszerűen jóval nagyobb agyunk lenne, hanem a neokortex után kialakulna egy újabb „agyréteg-réteg”, amit nevezzünk most pluszkortexnek. És ez már csak azért is érdekes kérdés, mert mint ahogy a neokortex új funkciókkal ruházott fel minket, ugyanígy legalábbis nem zárható ki, hogy a pluszkortex olyan, új képességeket tenne elérhetővé a számunkra, amit jelenleg ugyanúgy nem tudunk elképzelni, mint ahogy egy egérnek sem jutna eszébe a jövőn töprengeni.
Vagy éppen azon, hogy majd milyen lesz az agya.

A jövő a küklopsz-embereké?

Az eugenika megjelenése óta állandóan újra és újra felvetődik, hogy milyen lenne az ember, ha ilyen vagy olyan módon beavatkoznánk a biológiájába. Vagy ha elég ideig hagynánk, hogy "természetes" úton történjenek a dolgok.

Az egyik első előfutár ezen a területen H. G. Wells volt, aki az Időgépben azt mutatja be, amint az emberiség két külön fajra (eloikra és morlockokra) szakad a távoli jövőben. De érdemes idézni J. B. S. Haldane angol evolúcióbiológustól az 1920-as évek elején íródott Daedalus vagy tudomány és jövőt is (Incze György fordítása):

Ha majd egyszer a szaporodás a nemi szerelemtől elválik, akkor az emberek teljesen új értelemben lesznek szabadok. Nemzeti jellemüket ma igen lassan változtatják, olyan természettörvények értelmében, melyeket mi nem ismerünk. A jövőben a szelektív neveléssel talán sikerül a jellemeket éppen olyan gyorsan megváltoztatni, mint az intézményeket. Nagyon jól el tudom képzelni, milyenek lesznek 300 év múlva a választási plakátok, hogy ha ilyen régimódi politikai fogások akkor még meglesznek. „Szavazzatok Smith-re és több zenére” - „Szavazzatok O'Leary-re és több leányra” és végül „Szavazzatok Macphersonra és ükunokáitok kapaszkodó farkára.” Állatfajokat már ma tetszés szerint kitenyészthetünk, csak idő kérdésének látszik, hogy mikor fogjuk ugyanezeket az elveket saját nemünkre alkalmazhatni.

Egy dr. Thomas Shastid nevű amerikai szemorvos a Minnesota-i Duluh-ból szintén azt a kérdést tette fel magának, hogy az milyen biológiai átalakulások várnak (vagy legalábbis várhatnak) ránk a jövőben, és az 1930-as évek elején azt válaszolta, hogy egyszeművé fogunk válni. Ugyanis a két szemünk egyre közelebb kerülve egymáshoz végül egyetlen küklposz-szemmé olvad majd össze, és ugyanúgy két éleslátást biztosító folt lesz majd benne, mint egyes madaraknál is. És bár a látóterünk szűkebb lesz, jobban fogjuk látni a színeket, formákat és mozgásokat.

Meg kell vallanom: nem igazán látom be, hogy miért kellene így történnie.

http://blog.modernmechanix.com/2007/12/17/man-of-future-to-have-one-eye/

Egy nagyon távoli jövő joga

H. G. Wells angol író és gondolkodó 1902-ben azt mondta, hogy „mindaz, amit az emberi elme eddig beteljesített, nem más, mint ébredés előtti álom.” Majd azt is hozzátette, hogy másfelől viszont „bizonyos dolgok [és történések] miért ne rombolnának le mindent, és miért ne vetnének véget az emebri fajnak és történelemnek: miért ne szállna le ránk az éjszaka.” Martin Rees brit csillagász a 21. század kihívásairól írva pedig egyenesen azt állítja, hogy „térben és időben (az ősrobbanástól eltekintve) a helyzet itt és most a legkritikusabb”, és most fog eldőlni, hogy az élet esetleg örökké (vagy legalábbis nagyon sokáig) fennmarad-e, vagy a technika még a lehetőségét is megszüntetni.

Az emberi faj kihalása  persze nem szükségképen jelenti az itteni élet végét vagy akár csak általában véve az értelmes földi fajokét. Ugyanis még mintegy 800 millió évünk van addig, amíg a Föld átlaghőmérséklete 30 fokkal megemelkedik, és a magasabb rendű élőlények számára elviselhetetlenné válnak a körülmények. Vagyis ha az emberiség eltűnne, de nem pusztítaná ki az életet, akkor ilyen hosszú idő alatt legalábbis lehetséges, hogy újabb intelligens faj (sőt, esetleg egymás után többi is) megjelenjen.
Ebben persze nem lehetünk biztosak, hiszen az alapkérdés az, hogy az értelem törvényszerűen kialakul-e, ha az élet létrejön, és erre egyelőre senki sem tudja a választ. Az 1990-es évek közepén Chris McKay a NASA-tól mindenesetre felvetette, hogy az esetleg valaha létezett intelligens dinoszauruszok nyomait nem itt lent, hanem a Holdon kellene keresni, ott ugyanis amennyiben képesek voltak űrhajót építeni, fennmaradhattak a z általuk készített tárgyak – a Földön azonban egészen biztosan nem. Ha ezeket a nyomokat megtalálnánk, akkor az eddiginél több okunk lenne feltételezni, hogy utánunk, a távoli jövőben is megjelenhetnek más értelmes fajok. Amúgy pedig mivel az értelem létrejöttéhez bizonyos komplexitásra van szükség, ezért a múltban „csak” néhány száz millió évvel érdemes visszamenni, és ez arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy az összetett szervezetek csupán a Föld történetének késői szakaszában jelentek meg: ebből a szempontból bolygónk a keletkezése óta eltelt 4 és fél milliárd évből kb. 4 milliárd évig üres volt. Az értelem pedig tényleg csak az utolsó pillanatban tűnt fel.
Megváltozik viszont a perspektíva, ha azt nézzük, hogy ennyi van még hátra addig, amíg az utolsó csillagok is ki nem hunynak. A Fred Adams – Greg Laughin csillagász szerzőpáros szerint „az univerzum jelenleg kamaszkorát éli a maga tíz vagy tizenöt milliárd évével. Amiből az következik, hogy közelről sem telt még el elég idő ahhoz, hogy számos érdekes csillagászati esemény bekövetkezzen”. Ahhoz képest, amennyi még hátra van, csupán a kezdetén vagyunk az egésznek, és „amikor az utolsó csillag is megszűnik ragyogni, a kozmosz száztrillió éves lesz”. Amennyiben akkor még létezik majd gondolkodó lény, számára úgy fog tűnni, mintha az értelem szinte rögtön megjelent volna.
Abban persze – miként fentebb már utaltam rá – nem lehetünk biztosak, hogy tényleg lesz ilyen, hiszen nem tudjuk, hogy egyfajta törvényszerűség van az értelem kialakulása mögött. Amennyiben viszont sikerülne megbizonyosodni róla, hogy rajtunk kívül is léteznek értelmes lények a Világmindenségben, úgy védhetőbbnek tűnne, hogy az ember utáni jövőben is megjelenhetnek értelmes fajok a Földön. És akkor azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy a környezetrombolás hosszú távú hatásai ellen azért próbálunk fellépni (Magyarországon ennek még külön biztosa is van jövő nemzedékek országgyűlési biztosa néven), mert úgy gondoljuk, hogy az embereket ugyanazok a jogok illetik meg – függetlenül attól, hogy mikor születnek meg. És ha nekünk jár az élhető környezethez való jog, akkor miért ne járna nekik is.
Egy lépéssel továbbmenve pedig az is felvethető, hogy milyen erkölcsi kötelezettségeink lehetnének egy a távoli jövőben élő, intelligens, de nem humán földi fajjal is. Néhány évvel ezelőtt azt vetettem fel, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában ne „férfiakról” és „nőkről”, hanem „értelmes lényekről” beszéljünk (és az „emberi jogok helyett” is az „értelmes lények jogairól” beszéljünk). Elvégre ideje felkészülni rá, hogy a talán nem is olyan távoli jövőben más értelmes lények is lesznek rajtunk kívül a Földön (akár AI-k, akár pedig genetikailag „felemelt” élőlények formájában – az effélékkel járó minden lehetséges kérdéssel és problémával együtt). A nem olyan nagyon közeli (sőt, éppen ellenkezőleg: kimondottan távoli) jövőben pedig talán majd más, tőlünk teljesen független intelligenciák is, akikek – ha egyszer minden értelmes lénynek ugyanolyan jogokat szánunk, akkor – ugyanolyan jogaik kell, hogy legyenek, mint ma nekünk. Még általánosabban fogalmazva: nem tehetjük tönkre az esélyeiket. Csak éppen ha már most felprédáljuk a meg nem újuló erőforrásokat (mint ahogy éppen ezt tesszük), akkor ők igencsak nehezen fognak boldogulni, ha esetleg technikai civilizációt szeretnének létrehozni. Mert a meg nem újuló erőforrások ismételt létrejötte még jobb esetben is eltart egy ideig.
Mármint ha egyáltalán.

a jövőkutatás jövője

A brit sci-fi író és gondolkodó H. G. Wells már nem sokkal 1900 után felvetette, hogy szükség lenne a jövőkutatásra mint önálló tudományra. Később javasolta, hogy legyenek ilyen tanszékek, és az is ő volt, aki 1939-ben Sir Ernest Barker politológusnak azt mondta, hogy a saját sírfelirata mindössze annyiból fog állni, hogy „az Isten verjen meg mindannyiótokat: én megmondtam, hogy így lesz.” Vagyis, hogy megmondta, hogy világégés fog következni – és eközben teljesen elfeledkezett arról, hogy az I. Világháború után viszont még azt jósolta, hogy ilyesmire soha többet nem fog sor kerülni. Ami valószínűleg jól jellemzi a jövőkutatás első korszakának ellentmondásait – és az is valószínű, hogy ebből nem lehet a jövőkutatás jövőjére (és szükségességére vagy szükségtelenségére) nézve következtetéseket levonni.

Még akkor sem, ha ennek a tudományterületnek a története eddig mintha leginkább kudarcok története lenne. A témával foglalkozó kutatóknak rendszerint megvan a maga kedvenc be nem teljesült jóslata: az enyém az, amikor 1964-bern a korszak két nagy nevű jövőkutatója, Teodore Gordon és Olaf Helmer a még ma is széles körben alkalmazott módszert, a Dephi segítségével és számos szakértőt bevonva arra a következtetésre jutott, hogy 2000-re általánossá válik az óceánok „mezőgazdasági megművelése” és az időjárás-szabályozás; hogy meg fognak jelenni a „magas IQ-val rendelkező” robotok; ki fogunk dolgozni egy „univerzális nyelvet”; hogy az ellenőrzött termonukleáris energia felhasználása mellett a mindennapi élet része lesz a holdbányászat is, és addigra persze a Marsron is járni fogunk; hogy időjárás-háborúkat fogunk vívni és mintegy 5,1 milliárdan leszünk... egyedül azt találták el, hogy lesznek hatékony interkontinentális-ballisztikus rakéta elhárító rendszerek.
Ami azonban nem azt jelenti, hogy a jövőkutatás teljesen felesleges lenne, hanem csak azt, hogy rendszerint képtelenek vagyunk előre látni az évtizedek múlva bekövetkező eseményeket. És ez nem is meglepő, elvégre – az úgynevezett „mély bizonytalanság” miatt – ha nem lehetünk benne biztosak, hogy a jövőben válik majd fontossá, akkor hogyan is lehetnénk képesek ezeket a jövőben fontossá váló tényezőket előre figyelembe venni?
De ennek ellenére sem fölösleges jövőkutatással foglalkozni – mármint ha nem jósolni, hanem felkészülni akarunk. Ott van például a Shell Oil: ők nem azt a kérdést tették fel (a Delhi vagy bármilyen más módszer segítségével), hogy mi fog a jövőben történni, hanem forgatókönyveket (scenáriókat) dolgoztak ki az olajár lehetséges változásaira: a hirtelen áremelkedés mellett a hirtelen árcsökkenésre is, és így az 1980-as évek elején, amikor ez utóbbi bekövetkezett, erre is fel voltak készülve. Egy másik példa: a Global Scenarios Group még 1995-ben a felmelegedéssel kapcsolatban három lehetséges utat vázolt fel. Az egyik a „hagyományos világ”, ahol a minden marad nagyjából a régiben; a másik a Mad Max-szerű„barbarizáció”, ahol vagy a teljes civilizáció összeomlik, vagy pedig „erődvilág” jön létre néhány elzárkózó gazdaggal és rengeteg nyomorgóval. A harmadik lehetőség az „alapvető változás”: egy új fenntarthatósági paradigma vagy egyfajta öko-kommunializmus megjelenése. Ezekből a scenáriókból kiindulva legalább azt tudjuk, hogy meglehetősen leegyszerűsítve bár, de milyen lehetőségekkel számolhatunk (és melyiket szeretnénk vagy nem szeretnénk), ha azt nem is, hogy melyik fog megvalósulni.
Ami a jövőkutatás jövőjét illeti, néhány évvel ezelőtt még én is úgy gondoltam, hogy (számomra bármennyire fontos is), hosszabb távon afféle 20. századi kuriózumnak fog bizonyulni, és soha nem válik komoly és elismert, intézményesült tudománnyá, ugyanis a jelen problémái mindig prioritást fognak élvezni a jövővel szemben. De persze tévedtem.
Egyfelől ugyanis a nagy környezeti, egészségügyi, társadalmi problémák megoldását megcélzó  „problématudományok” 20. század végi megjelenése egyben az is jelenti, hogy az eddigi „tiszta tudományok” helyett komplexebb, a társadalomra gyakorolt hatásokat is mindinkább figyelembe vevő elfogás van elterjedőben a biológiával kapcsolatos kérdésektől (gondoljunk csak a bioetikai kérdések előtérbe kerülésére) az energiatermelésig (ahol jobb esetben már nem csupán a „hatékonyság” számít).
Másfelől – és ez talán még nagyobb súllyal esik latba - a felmelegedés lehetséges hatásainak tanulmányozása felfogható úgy is, mint alkalmazott jövőkutatás. Itt ugyanis lényegében azt a kérdést tesszük fel, hogy bizonyos emberi cselekedetnek milyen hatásai lehetnek a jövőben, és és ez nagyon is könnyen levezethet egyfajta, a korábbinál sokkal jövőtudatosabb gondolkodáshoz. A következő lépes tehát talán az lesz, hogy ugyanúgy, mint ahogy ma egyre inkább mindennel kapcsolatban feltesszük azt a kérdést, hogy „milyen hatása lesz ennek a környezetre”, egyre inkább fogunk azzal is foglalkozni, hogy mire számíthatunk a jövőben az adott kérdéssel/problémakörrel vagy bármi egyébbel kapcsolatban.
Elvégre enélkül a környezettudatos gondolkodás sem működik.

Köszönet Molnár Csabának, egyes, a bejegyzéshez kapcsolódó kérdések felvetéséért.