a jövőkutatás jövője

A brit sci-fi író és gondolkodó H. G. Wells már nem sokkal 1900 után felvetette, hogy szükség lenne a jövőkutatásra mint önálló tudományra. Később javasolta, hogy legyenek ilyen tanszékek, és az is ő volt, aki 1939-ben Sir Ernest Barker politológusnak azt mondta, hogy a saját sírfelirata mindössze annyiból fog állni, hogy „az Isten verjen meg mindannyiótokat: én megmondtam, hogy így lesz.” Vagyis, hogy megmondta, hogy világégés fog következni – és eközben teljesen elfeledkezett arról, hogy az I. Világháború után viszont még azt jósolta, hogy ilyesmire soha többet nem fog sor kerülni. Ami valószínűleg jól jellemzi a jövőkutatás első korszakának ellentmondásait – és az is valószínű, hogy ebből nem lehet a jövőkutatás jövőjére (és szükségességére vagy szükségtelenségére) nézve következtetéseket levonni.

Még akkor sem, ha ennek a tudományterületnek a története eddig mintha leginkább kudarcok története lenne. A témával foglalkozó kutatóknak rendszerint megvan a maga kedvenc be nem teljesült jóslata: az enyém az, amikor 1964-bern a korszak két nagy nevű jövőkutatója, Teodore Gordon és Olaf Helmer a még ma is széles körben alkalmazott módszert, a Dephi segítségével és számos szakértőt bevonva arra a következtetésre jutott, hogy 2000-re általánossá válik az óceánok „mezőgazdasági megművelése” és az időjárás-szabályozás; hogy meg fognak jelenni a „magas IQ-val rendelkező” robotok; ki fogunk dolgozni egy „univerzális nyelvet”; hogy az ellenőrzött termonukleáris energia felhasználása mellett a mindennapi élet része lesz a holdbányászat is, és addigra persze a Marsron is járni fogunk; hogy időjárás-háborúkat fogunk vívni és mintegy 5,1 milliárdan leszünk... egyedül azt találták el, hogy lesznek hatékony interkontinentális-ballisztikus rakéta elhárító rendszerek.
Ami azonban nem azt jelenti, hogy a jövőkutatás teljesen felesleges lenne, hanem csak azt, hogy rendszerint képtelenek vagyunk előre látni az évtizedek múlva bekövetkező eseményeket. És ez nem is meglepő, elvégre – az úgynevezett „mély bizonytalanság” miatt – ha nem lehetünk benne biztosak, hogy a jövőben válik majd fontossá, akkor hogyan is lehetnénk képesek ezeket a jövőben fontossá váló tényezőket előre figyelembe venni?
De ennek ellenére sem fölösleges jövőkutatással foglalkozni – mármint ha nem jósolni, hanem felkészülni akarunk. Ott van például a Shell Oil: ők nem azt a kérdést tették fel (a Delhi vagy bármilyen más módszer segítségével), hogy mi fog a jövőben történni, hanem forgatókönyveket (scenáriókat) dolgoztak ki az olajár lehetséges változásaira: a hirtelen áremelkedés mellett a hirtelen árcsökkenésre is, és így az 1980-as évek elején, amikor ez utóbbi bekövetkezett, erre is fel voltak készülve. Egy másik példa: a Global Scenarios Group még 1995-ben a felmelegedéssel kapcsolatban három lehetséges utat vázolt fel. Az egyik a „hagyományos világ”, ahol a minden marad nagyjából a régiben; a másik a Mad Max-szerű„barbarizáció”, ahol vagy a teljes civilizáció összeomlik, vagy pedig „erődvilág” jön létre néhány elzárkózó gazdaggal és rengeteg nyomorgóval. A harmadik lehetőség az „alapvető változás”: egy új fenntarthatósági paradigma vagy egyfajta öko-kommunializmus megjelenése. Ezekből a scenáriókból kiindulva legalább azt tudjuk, hogy meglehetősen leegyszerűsítve bár, de milyen lehetőségekkel számolhatunk (és melyiket szeretnénk vagy nem szeretnénk), ha azt nem is, hogy melyik fog megvalósulni.
Ami a jövőkutatás jövőjét illeti, néhány évvel ezelőtt még én is úgy gondoltam, hogy (számomra bármennyire fontos is), hosszabb távon afféle 20. századi kuriózumnak fog bizonyulni, és soha nem válik komoly és elismert, intézményesült tudománnyá, ugyanis a jelen problémái mindig prioritást fognak élvezni a jövővel szemben. De persze tévedtem.
Egyfelől ugyanis a nagy környezeti, egészségügyi, társadalmi problémák megoldását megcélzó  „problématudományok” 20. század végi megjelenése egyben az is jelenti, hogy az eddigi „tiszta tudományok” helyett komplexebb, a társadalomra gyakorolt hatásokat is mindinkább figyelembe vevő elfogás van elterjedőben a biológiával kapcsolatos kérdésektől (gondoljunk csak a bioetikai kérdések előtérbe kerülésére) az energiatermelésig (ahol jobb esetben már nem csupán a „hatékonyság” számít).
Másfelől – és ez talán még nagyobb súllyal esik latba - a felmelegedés lehetséges hatásainak tanulmányozása felfogható úgy is, mint alkalmazott jövőkutatás. Itt ugyanis lényegében azt a kérdést tesszük fel, hogy bizonyos emberi cselekedetnek milyen hatásai lehetnek a jövőben, és és ez nagyon is könnyen levezethet egyfajta, a korábbinál sokkal jövőtudatosabb gondolkodáshoz. A következő lépes tehát talán az lesz, hogy ugyanúgy, mint ahogy ma egyre inkább mindennel kapcsolatban feltesszük azt a kérdést, hogy „milyen hatása lesz ennek a környezetre”, egyre inkább fogunk azzal is foglalkozni, hogy mire számíthatunk a jövőben az adott kérdéssel/problémakörrel vagy bármi egyébbel kapcsolatban.
Elvégre enélkül a környezettudatos gondolkodás sem működik.

Köszönet Molnár Csabának, egyes, a bejegyzéshez kapcsolódó kérdések felvetéséért.