Erkölcs és jog: a Mátrix és a jövő

Robin Hanson amerikai filozófus azt kérdezi, hogy milyen viselkedési szabályokat lenne érdemes követnünk, ha kiderülne, hogy szimulált valóságban élünk. Erre persze nem biztos, hogy van esély, de az sem kevésbé érdekes probléma (és ráadásul bizonyos értelemben össze is függ vele), hogy a jövőben miként fogunk viselkedni. Illetve, hogy ezt a jog fogja-e szabályozni, vagy valami más.

Ami Hansont illeti, ő valami olyasmit válaszol, hogy mivel egy szimuláción alapuló világ nagyobb valószínűséggel szűnik meg egyik pillanatról a másikra, mint egy igazi (mivel bármikor kikapcsolhatják, mint egy megunt számítógépes játékot), ezért "kevésbé kell törődni a saját, illetve az emberiség jövőjével, és inkább a mának kell élni" benne. Eközben pedig érdemes szórakoztatónak lennünk, mert máskülönben a szimuláció létrehozója ugyanúgy törölhet minket az általa létrehozott valóságból, mint ahogy egy szappanoperából kiírják az érdektelen mellékszereplőt, és John D. Barrow amerikai fizikusnak A végtelen könyvében elejtett, gonoszkodó megjegyzése szerint "ha azt nézzük, hogy a hírekben szereplő személyek hogyan viselkednek, akkor arra kell következtetnünk, hogy valószínűleg szimulációban élünk".
Amihez persze ő is hozzáteszi, hogy "de ez azért nem olyan biztos". Méghozzá azért nem, mert nem tudhatjuk például, hogy a szimuláció működtetői nem éppen a "mindennapi életet" akarják-e megjeleníteni annak minden unalmas és rendszeresen ismétlődő részletével (miként a jelek szerint a mi világunk esetében is történik :); illetve, hogy eközben milyen erkölcsi megfontolások vezérlik őket, és ezzel el is jutottunk az egyik alapkérdéshez. Vagyis ahhoz, hogy akár egy szimulációban, akár pedig a jövőben mi számít majd megengedhetőnek, és mi nem.
A nyugati demokráciák felfogását jelenleg két dolog jellemzi.
Egyfelől az, hogy az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatának közzététele, vagyis a 20. század közepe óta olyan kategóriákban gondolkodunk, melyek a rasszizmussal és az etnocentrizmussal ellentétes irányba haladva minden emberre érvényesek. Amennyiben pedig az ember helyett azt mondanánk, hogy "gondolkodó lény", akkor nem is olyan nehéz elképzelni (noha nem is szükségszerű, hogy így legyen), hogy egy világmindenség-modellező úgy fogja érezni, hogy nem tehet meg bármit egy szimulált személyiséggel - mint ahogy egy "igazi" emberrel sem.
Másfelől eközben a nyugati világ joga és erkölcse az utóbbi évtizedekben/évszázadban egyre inkább egybeesik, és lényegében az erkölcs alapozza meg a jogot is. Vagyis úgy szoktuk érezni, hogy ami nem erkölcsös, az nem lehet jogilag igazolható sem (és ez leginkább fordítva is igaz).
Ehhez képest az iszlám világ számára meghatározó érvényű Kairói Nyilatkozat 1990-ben valami olyasmit mondott, hogy az erkölcshöz képest a vallás az elsődleges: ez utóbbi határozza meg az előbbit is, és nem az erkölcs, hanem a vallás az, amelyre a jognak is épülnie kell.
Érdekes kérdés, hogy a jövőben milyen, az eddigi (erkölcsi vagy vallási) megalapozottságtól eltérő jogrendszer-felfogások jelenhetnek meg. Nekem nem igazán van ötletem - hacsak nem az, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy mindig a jog maradjon elsődleges a többi, megoldáshoz viszonyítva. És ez azért vethető fel, mert miként Lawrence Lessig amerikai jogász rámutat, a szabályozásnak mai s négy alapvető (és adott esetben egymásra is ható) formája van:
a norma (pl. nem azért nem köpködünk sorban állás közben, mert tilos, hanem mert "nem illik")
a jog
a piac (amely meghatározza, hogy mennyit kell fizetni valamiért, és ezzel szabályozza a hozzáférést)
az architektúra: pl. a vasút vagy internet megléte befolyásolja, hogy milyen kapcsolatokat tudunk kiépíteni.
Kezdetben minden bizonnyal a norma volt a meghatározó, a másik három pedig csak később jelent meg. A jövőt illetően pedig az architektúra az egyik lehetséges jelölt. Lessig példájával élve: bár az Alice Csodaországban már public domain (és így elvileg szabadon terjeszthető), ha e-book reader-en keresztül olvassuk, akkor a kiadó be tudja úgy állítani, hogy a különben minket megillető jogok ellenére se legyünk képesek kinyomtatni. Egyáltalán nem tűnik elképzelhetetlennek, hogy egy, a mainál jóval technicizáltabb környezetben, ahol minden kommunikációs folyamatba és minden tevékenységbe gépek épülnek bele, az lesz jellemző, hogy a jog által biztosított ehetőségeket olykor nagyon be fogják szűkíteni az architektúra-alapú szabályozások. Ugyanis a különböző berendezések lesznek azok, melyeken mint interfészeken keresztül mintegy érintkezésbe kerülünk a joggal, és innentől kezdve az "írott szó" ugyan mondhatja azt, hogy mindenkit egyenlő jogok illetnek meg, de az fog döntőnek bizonyulni, hogy milyen szolgáltatásokat tudunk igénybe venni. Ez természetesen ugyanolyan groteszk és elfogadhatatlan helyzetet eredményezne, mintha hagynánk, hogy ezen a téren is ha nem is kizárólag, de első sorban a piac szabályozó mechanizmusai érvényesüljenek.
Viszont elképzelhető az is, hogy míg hosszú időn át a normához (szokásjoghoz) képest egyre inkább a mind több területre és részletre kiterjedő jog volt a jellemző, a jövőben ismét a norma lesz a meghatározó. Háboroghatunk ugyan azon, hogy vannak, akik a tiltás ellenére is rágyújtanak a buszmegállóban, de a túlnyomó többség nem teszi, és bármelyik modern demokrácia azonnal működésképtelenné válna, ha az embereket kívülről kellene rákényszeríteni a különböző szabályozások betartására. Ennek megfelelően élhetünk azzal a feltételezéssel is, hogy bármelyik demokratikus rendszert képes lenne megdönteni egy forradalom, ha elegen csatlakoznának hozzá, hiszen az ilyen társadalmakat első sorban nem az erő tartja működésben, hanem az, hogy az emberek működtetni akarják. Valószínűleg ezzel magyarázható az is, hogy az ebből a szempontból anomáliának minősülő adó beszedésénél - ahol a kormány mindenképpen el akarja kerülni, hogy kijátsszák - aránytalanul drága az apparátus működtetése. Méghozzá nem csak Magyarországon, hanem például az USA-ban is: itt a beszedett pénzeknek csupán mintegy harmadrésze lesz nettó állami bevétel, és a többi leginkább rámegy magára a behajtásra (az önkéntes adományok esetében viszont a rendszer működtetésének költsége az állami rendszer működtetési költségeinek alig huszadrészét teszik ki).
A társadalmak története a neolitikus forradalmak óta a társadalmi rétegződés és komplexebbé válás története volt, és valószínűleg nem lenne nehéz párhuzamosságokat találni eközött a folyamat meg a jog kiépülése között sem. Ám a fentebbiek értelmében akár még az is elképzelhető, hogy a mai értelemben vett jog ugyanúgy eltűnik vagy legalábbis eljelentéktelenül majd, mint a középkori céhek.
Mindenesetre nem lennék meglepve, ha hosszabb távon valóban így történne.

Belökjük-e az etikát a vonat kerekei alá?

Képzeljük el, hogy egy vonaton ülünk, amit nem tudunk megállítani, és az el fog ütni öt embert. Hacsak nem az utolsó pillanatban – mert erre módunk van – átirányítjuk egy másik sínre, ahol csupán egy embert gázol el. A kérdés természetesen az, hogy megtennénk-e – illetve az is, hogy mennyire vannak biológiai alapjai az „etikának”, és ebből a szempontból hogyan alakulhat a jövő.

Ott van ugyanis egy másik gondolatkísérlet is, ahol az öt ember felé robogó szerelvényt csak akkor tudjuk lefékezni, ha az egyik utastársunkat belökjük a kerekek alá. Miként az ilyen esetekben szokásos, persze itt is kizárjuk az összes lehetséges kibúvót (és így például azt is, hogy „inkább a saját életemet áldozom fel”). Ez az egész azért érdekes a számunkra, mert Joshua D. Greene amerikai kognitív neurotudós és filozófus (akinek a Fruit Flies of the Moral Mind című tanulmányát most kiindulási pontként használom) azt mondja, hogy az ilyen helyzetekben kétféle válasz adható. Az egyik természetesen az érzelmi alapú (amikor valószínűleg nem áldozzuk fel az utastársunkat); a másik pedig a kognitív (amikor valószínűleg „bevállaljuk” a másik sínen ácsorgó egyetlen ember halálát azért, hogy ötöt megmentsünk). Márpedig a „perszonális” és a „nem perszonális” döntéseinket az agy két különböző (természetesen az érzelmi, illetve a kognitív döntésekért felelős) része irányítja. „Ha igazam van – írja Greene -, akkor ezek az egymással versengő neurális hálózatok találhatóak meg nem csupán az olyan, évszázados viták mögött, mint amilyen [az utilitarista] Mill-követők és [ a deontológikus megközelítés valló] Kant hívei között folyik, de az olyan, manapság aktuális viták mögött is, hogy… szabad-e megkínozni a terroristagyanúsakat.”
Majd azt is hozzáteszi, hogy az emberek általában gyorsan arra a következtetésre szoktak jutni, ha az egyik, illetve a másik esetben kell dönteniük (és általában ugyanazt válaszolják, vagyis: átirányítás: igen, kerekek alá lökés: nem). Ám a dolgot meg is lehet csavarni. Méghozzá azzal, hogy képzeljük el, hogy egy háború során másokkal együtt rejtőzködünk, és a kezünkben tartott csecsemőnk sírni kezd. Ha a szájára tapasztjuk a kezünk, akkor megfullad – ha nem tesszük, akkor mindnyájan meghalunk. Nos, mi legyen?
A válasz pedig az, hogy ki tudja: ezen a problémán – a fentebbiekkel ellentétben – az emberek hosszú ideig szoktak gondolkozni, és az esetek felében döntenek az egyik, míg az esetek másik felében a másik „megoldás” mellett. A „síró gyermek problémája” ugyanis „konfliktust okoz az agy kognitív, illetve emocionális részei között”, és Greene-nek még azt is sikerült kimutatnia, hogy amennyiben utilitarista választ adnak („a többek élete fontosabb, mint egyetlen csecsemőé”), úgy valóban a kognitív részek aktívabbak. Sőt, azt is, hogy ha a kognitív részt túlterheljük, akkor lassabban fognak utilitarista válaszokat adni – miközben ez a deontológus válaszokat nem lassítja le. Azok pedig, akik előtte szórakoztató filmet láttak, majdnem négyszer voltak hajlandóbbak „lelökni” az utastársukat a vonatról – minden bizonnyal azért, mert a pozitív érzések mintegy neutralizálták a negatívokat. És persze azt is tudjuk, hogy ha az agy egyszerre kétféle dolgot próbál csinálni (mert mondjuk a síró gyermek problémájánál mindkét központ bekapcsol), akkor az ilyen „belső konfliktusokért” felelős régió tevékenysége élénkül meg.
Nem folytatom: a lényeg valószínűleg már így is kiderült. Nem régiben – akkor úgy éreztem, hogy – nehéz morális döntést kellett hoznom, és utána nagyon elégedett voltam magammal, mert „helyesen” jártam el. Ehhez képest persze nem történt más, mint az, hogy végül az egyik központ bizonyult – nem kis tusakodás árán – erősebbnek.
Vagyis: egyfelől lehetek-e büszke a döntésemre? Másfelől: innentől kezdve nem is csak az probléma a kétféle megközelítéssel, hogy egymással összemérhetetlenek, és az egyik következetes végig vitele kizárja a másikat, hanem az, hogy még ennél is esetlegesebb a dolog abban az értelemben, hogy ezek szerint a deontologikus, illetve az utilitarista felfogás is evolúciós múltunkból kifolyólag létezik, nem pedig azért, mert „szükségszerű” vagy „logikus”.
Ami persze magyarázatot ad arra, hogy miért működésképtelenek a következetesen végigvitt mai etikák a gyakorlatban: mert az agyunk nem egyféle központot használ a döntéseihez. Ami viszont felveti azt a kérdést, hogy nem kellene-e „neurotudományosítani” az etikát. Meg azt is, hogy ezek után az etika megőrizheti-e (vagy mennyire őrizheti meg) az előíró jellegét (amely azt lenne hivatott megmondani, hogy „mit kell tennünk”), vagy pedig kezdjük inkább első sorban leírónak tekinteni (és ez esetben viszont inkább arról szólna, hogy „mi van”).
De felmerül az is, hogy az utilitarista felfogás – nagyon leegyszerűsítve – a többség (társadalom) érdekére helyezi a hangsúlyt, míg a kantiánus az egyén fontosságára. Ha nagyon hosszú idő múlva majd az agyunkkal együtt még a jelenlegi szembeállításért felelős, a vadászó-gyűjtögető korszakból örökölt mentális szerveink is másmilyenek lesznek, akkor vajon milyen etikák lesznek elképzelhetőek?
Mármint ha lesznek még ilyenek egyáltalán. Az utóbbi bő évszázadban a történet leginkább arról szólt, hogy a jog és az erkölcs (illetve az erkölcsi döntéseket megalapozó etika) egyre inkább közelített egymáshoz. Vannak ugyan dolgok, amelyek nem ütköznek törvénybe (pl. párkapcsolatban tisztességtelenül viselkedni a másikkal), de etikátlanok. És vannak, melyek törvénybe ütköznek ugyan (pl. Magyarországon egy fél pohár bor megivása után ülni be a volán mögé), ám nem tekintjük etikátlannak. Viszont  általában azért elvárás, hogy a kettő többé-kevésbé átfedje egymást, és nem csak az érdekes probléma, hogy vajon a jövőben az etika és a jog viszonya hogyan fog alakulni (így marad; tovább közelítenek egymáshoz, vagy pedig a jog az eddiginél többet bíz majd az egyéni megítélésre). Hanem az is, hogy lesz-e etika a nagyon távoli jövőben egyáltalán.
Elvégre bármennyire természetesnek is érezzük a létezését, egy millió évvel ezelőtt sem volt. Ami persze magyarázható azzal, hogy az ember mind értelmesebbé válása megteremtette a lehetőséget a mind bonyolultabb társadalmi struktúrák létrehozására, és eközben szükségessé vált a mind bonyolultabb szabályozások kiépítése is. Csak éppen mint ahogy egy idő után már nem újabb és bonyolultabb ösztönök épültek belénk, hogy lehetővé tegyék a megváltozott körülmények közötti társas életet, semmi sem garantálja, hogy ezer vagy éppen egy millió év múlva is a mai megoldásokat fogjuk alkalmazni.

Gépesíteni házi kedvenceinket

Jelenleg ha egy reklámba gyereket vagy kutyát teszünk, akkor garantált a siker. A jövőben lehet, hogy ugyanez lesz a helyzet a robotokkal is – itt persze ne valamilyen zörgő fémkasznira gondoljunk.
Mark J. Penn statisztikus azt írja a Microtrendsben, hogy a háziállatok „kiszorítják a gyerekeket mint első számú társ az amerikai háztartásokban”. 1988-ben a háztartások 56, ma 63 százalékában, vagyis több, mint kétszer annyiban van négylábú (vagy tollas, esetleg akváriumi) kedvenc, mint ahányban gyerek. Ráadásul az utóbbi 15 év arról szólt, hogy ahány százalékkal csökkent a gyerekes, annyival nőtt a háziállatos otthonok száma, az pedig egyenesen árulkodó, hogy a legtöbb ilyen 24 – 45 éves, gyermektelen nők tulajdonában van, és persze az életkor meghosszabbodásával egyre több az olyan család is, ahol az idős pár a gyerekek felnevelése után vásárol valamilyen állatot. A piacon pedig az „emberi minőségű” állattáp és állatoknak szánt szájvíz mellett többek között megjelentek nem csak az állatékszerek, de az állati öregedés elleni krém is, miközben kedvenceink – a jobb tápláléknak és gondoskodásnak köszönhetően – akár 3-4-szer hosszabb ideig élnek, mint harminc éve. És így tovább egészen azokig a szállodákig bezárólag, melyek nem csupán megengedik, hogy magunkkal vigyük a kutyánkat, de de külön kutyaágyat is kínálnak neki. Meg addig, hogy 2004-ben egy kaliforniai bíróság 39,000 dolláros kártérítést ítélt meg egy állatorvosi műhibáért.
Vagyis a házi állatokat egyre kevésbé tekintjük tulajdonnak, és túl azon, hogy ez felveti azt a kérdést is, hogy minél kevésbé vagyontárgy, annál inkább problémás, hogy milyen alapon birtokoljuk őket, számunkra most az is érdekes, hogy miként láthattuk, a háziállatok jelenleg – mondhatni – a gyerekek rovására terjednek, és eközben képesek ha nem is ugyanazt az érzelmi kötődést kiváltani, mint a gyerek, de legalább helyettesíteni.
Amennyiben viszont ez így van, úgy a mostani történéseket mintegy annak a főpróbájának tekinthetjük, ami a komplexen viselkedő háztartási robotok elterjedésével válik majd elképzelhetővé. Ugyanis a kutyákhoz, macskákhoz és bármi egyébhez nem azért vonzódunk, mert ezek hús-vér teremtmények, hanem azért, mert a külsejük és a viselkedésük alkalmas arra, hogy bizonyos érzéseket/érzelmeket váltson ki. Annak viszont semmi elvi akadálya sincs, hogy a viszonylag közeli jövőben olyan gépeket készítsünk, melyek mind kinézetüket (vagyis: puhák, nagy szeműek stb. lesznek a mai „robotkutyákkal” ellentétben), mind egyéb tulajdonságaikat tekintve olyanok lesznek (sőt, olyanabbak), mint az „igaziak”. Elvégre akár még jobban is szerepelhetnek, hiszen amellett, hogy még inkább személyre szabottá tehetjük majd őket, mint egy igazi állatot, és még inkább hozzáigazíthatjuk a viselkedésüket az igényeinkhez, elképzelhető olyan forgatókönyv is, ahol az ember kisgyermek korában megkap egy ilyen robotot, és az – ellentétben a kutyával vagy macskával – élete végéig vele marad. Vagyis az életünknek minden más házi kedvencnél inkább folyamatosan a része marad.
Az egésznek talán az lehet a következménye, hogy – kissé leegyszerűsítve – több robot = kevesebb gyerek, de azért még ha tényleg megvalósulna is ez a forgatókönyv is, túlzás lenne arra számítani, hogy ez majd az emberiség végét jelenti. Inkább arra készülhetünk fel, hogy első lépésben a hagyományos kedvencek száma fog visszaesni, a második lépésben pedig annak sem lesz akadálya (de persze én is csak találgatok), hogy robot kedvenceink – egy hagyományos kutyával ellentétben – egyre inkább emberszerűvé váljanak, és egyszer majd – ad absurdum – majdhogynem szimbiózisban fogunk élni velük.
Ami persze további jogi és érzelmi bonyodalmakhoz vezethet. De az még odébb van, ha egyáltalán megvalósul.

Egy nagyon távoli jövő joga

H. G. Wells angol író és gondolkodó 1902-ben azt mondta, hogy „mindaz, amit az emberi elme eddig beteljesített, nem más, mint ébredés előtti álom.” Majd azt is hozzátette, hogy másfelől viszont „bizonyos dolgok [és történések] miért ne rombolnának le mindent, és miért ne vetnének véget az emebri fajnak és történelemnek: miért ne szállna le ránk az éjszaka.” Martin Rees brit csillagász a 21. század kihívásairól írva pedig egyenesen azt állítja, hogy „térben és időben (az ősrobbanástól eltekintve) a helyzet itt és most a legkritikusabb”, és most fog eldőlni, hogy az élet esetleg örökké (vagy legalábbis nagyon sokáig) fennmarad-e, vagy a technika még a lehetőségét is megszüntetni.

Az emberi faj kihalása  persze nem szükségképen jelenti az itteni élet végét vagy akár csak általában véve az értelmes földi fajokét. Ugyanis még mintegy 800 millió évünk van addig, amíg a Föld átlaghőmérséklete 30 fokkal megemelkedik, és a magasabb rendű élőlények számára elviselhetetlenné válnak a körülmények. Vagyis ha az emberiség eltűnne, de nem pusztítaná ki az életet, akkor ilyen hosszú idő alatt legalábbis lehetséges, hogy újabb intelligens faj (sőt, esetleg egymás után többi is) megjelenjen.
Ebben persze nem lehetünk biztosak, hiszen az alapkérdés az, hogy az értelem törvényszerűen kialakul-e, ha az élet létrejön, és erre egyelőre senki sem tudja a választ. Az 1990-es évek közepén Chris McKay a NASA-tól mindenesetre felvetette, hogy az esetleg valaha létezett intelligens dinoszauruszok nyomait nem itt lent, hanem a Holdon kellene keresni, ott ugyanis amennyiben képesek voltak űrhajót építeni, fennmaradhattak a z általuk készített tárgyak – a Földön azonban egészen biztosan nem. Ha ezeket a nyomokat megtalálnánk, akkor az eddiginél több okunk lenne feltételezni, hogy utánunk, a távoli jövőben is megjelenhetnek más értelmes fajok. Amúgy pedig mivel az értelem létrejöttéhez bizonyos komplexitásra van szükség, ezért a múltban „csak” néhány száz millió évvel érdemes visszamenni, és ez arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy az összetett szervezetek csupán a Föld történetének késői szakaszában jelentek meg: ebből a szempontból bolygónk a keletkezése óta eltelt 4 és fél milliárd évből kb. 4 milliárd évig üres volt. Az értelem pedig tényleg csak az utolsó pillanatban tűnt fel.
Megváltozik viszont a perspektíva, ha azt nézzük, hogy ennyi van még hátra addig, amíg az utolsó csillagok is ki nem hunynak. A Fred Adams – Greg Laughin csillagász szerzőpáros szerint „az univerzum jelenleg kamaszkorát éli a maga tíz vagy tizenöt milliárd évével. Amiből az következik, hogy közelről sem telt még el elég idő ahhoz, hogy számos érdekes csillagászati esemény bekövetkezzen”. Ahhoz képest, amennyi még hátra van, csupán a kezdetén vagyunk az egésznek, és „amikor az utolsó csillag is megszűnik ragyogni, a kozmosz száztrillió éves lesz”. Amennyiben akkor még létezik majd gondolkodó lény, számára úgy fog tűnni, mintha az értelem szinte rögtön megjelent volna.
Abban persze – miként fentebb már utaltam rá – nem lehetünk biztosak, hogy tényleg lesz ilyen, hiszen nem tudjuk, hogy egyfajta törvényszerűség van az értelem kialakulása mögött. Amennyiben viszont sikerülne megbizonyosodni róla, hogy rajtunk kívül is léteznek értelmes lények a Világmindenségben, úgy védhetőbbnek tűnne, hogy az ember utáni jövőben is megjelenhetnek értelmes fajok a Földön. És akkor azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy a környezetrombolás hosszú távú hatásai ellen azért próbálunk fellépni (Magyarországon ennek még külön biztosa is van jövő nemzedékek országgyűlési biztosa néven), mert úgy gondoljuk, hogy az embereket ugyanazok a jogok illetik meg – függetlenül attól, hogy mikor születnek meg. És ha nekünk jár az élhető környezethez való jog, akkor miért ne járna nekik is.
Egy lépéssel továbbmenve pedig az is felvethető, hogy milyen erkölcsi kötelezettségeink lehetnének egy a távoli jövőben élő, intelligens, de nem humán földi fajjal is. Néhány évvel ezelőtt azt vetettem fel, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában ne „férfiakról” és „nőkről”, hanem „értelmes lényekről” beszéljünk (és az „emberi jogok helyett” is az „értelmes lények jogairól” beszéljünk). Elvégre ideje felkészülni rá, hogy a talán nem is olyan távoli jövőben más értelmes lények is lesznek rajtunk kívül a Földön (akár AI-k, akár pedig genetikailag „felemelt” élőlények formájában – az effélékkel járó minden lehetséges kérdéssel és problémával együtt). A nem olyan nagyon közeli (sőt, éppen ellenkezőleg: kimondottan távoli) jövőben pedig talán majd más, tőlünk teljesen független intelligenciák is, akikek – ha egyszer minden értelmes lénynek ugyanolyan jogokat szánunk, akkor – ugyanolyan jogaik kell, hogy legyenek, mint ma nekünk. Még általánosabban fogalmazva: nem tehetjük tönkre az esélyeiket. Csak éppen ha már most felprédáljuk a meg nem újuló erőforrásokat (mint ahogy éppen ezt tesszük), akkor ők igencsak nehezen fognak boldogulni, ha esetleg technikai civilizációt szeretnének létrehozni. Mert a meg nem újuló erőforrások ismételt létrejötte még jobb esetben is eltart egy ideig.
Mármint ha egyáltalán.