A mecénástól a Branda Calypsoig

Az i. sz. 1000. év utáni évszázadok irodalmát az jellemezte, hogy „mindenekelőtt elmondásra vagy hallgatóság előtti elmondásra szánták”, állapítja meg Marcel Thomas, a Francia Nemzeti Könyvtár Kézirattárának vezetője, és ez kihatott a formára is:  a szerzőknek célszerű volt versben megfogalmazni a gondolataikat, hogy könnyebben meg lehessen jegyezni (ami egy modern, olvasásra szánt műnél persze nem szempont). A film vagy még inkább a rádió mint hasonlaton keresztül tudhatjuk a legjobban megérteni, hogy „mit jelenthet... az irodalmi alkotások... olyan közvetítése, amely nem az írott gondolatok... útján keresztül megy végbe”.
Másfelől a forma kihatott a „szellemi jogok” érvényesítésére is, ugyanis a szerző választhatott, hogy vagy féltékenyen őrzi a művét, és akkor viszont senki nem hall róla; vagy pedig közzéteszi, és akkor elveszíti felette az ellenőrzést. Úgyhogy számára az volt a legjobb megoldás, ha talált egy mecénást. Ami másként fogalmazva azt jelenti, hogy „szerzői jogdíjat teljes egészében a mű első, és csupán egyetlen példányból álló 'kiadásába' kellett beleépíteni”, mutat rá Thomas. De emellett persze kérhetett pénzt azért is, hogy megtanítsa másoknak is a művét; vagy hogy eladott egy másolatot belőle. Vagyis még amennyiben abból indulunk is ki,hogy aki alkot, az anyagi ellenszolgáltatást is vér érte (mint ahogy ez számos esetben nem igaz), akkor is több, különböző megoldás közül lehet választani, és ennek megfelelően a nyomtatás elterjedésével megjelenő, hagyományos copyright is csupán az egyik, nem pedig az egyetlen lehetőség.
A másik tanulság pedig az, hogy nem mintegy a reprodukció hogyanja sem, és ha nem olyan, csupán kevesek által elérhető eszközök segítségével történik, mint amilyen a nyomdagép, hanem például a megfelelő mnemotechinkák elsajátítását követően mindenkinek a rendelkezésére áll, úgy a tartalom feletti ellenőrzés jellege is megváltozik. Chris Andreson az Ingyen! című könyvben említi a brazil „slágergyáros” Branda Calypsot, amely CD-it egy-egy koncert előtt „minden utcasarkon” kapni lehet. Ezek „a helyi DJ-k saját, helyi stúdiójában készülnek”, és bár a bevételből az együttes nem részesül, semmi kifogásuk nincs a dolog ellen, mivel a koncertjeik promóciójának tekintik. Amivel kapcsolatban Anderson máshelyütt azt mondja, hogy „a zeneiparnak mindig is a fellépések jelentették a legjövedelmezőbb részét”. Például a Rolling Stones bevételeinek 90 százaléka származott a 2000-es évek elején ebből. Azaz: a zeneipar problémája nem feltétlenül azonos az előadóművész problémájával, és ugyanez érvényes a könyvekre is: a kiadótulajdonos Tim O'Reilly egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az író ellensége nem a [könyv]kalózkodás, hanem az ismeretlenség.”
Nagyon leegyszerűsítve tehát azt mondhatnánk, hogy míg sem a szerző, sem pedig az olvasó (hallgató, fogyasztó) nem hagyható ki a modellből a történelem folyamán semmikor (hiszen nélkülük értelmetlenné válna az egész), a hivatásos közvetítőre: zenemű- vagy könyvkiadóra például még abban az esetben sincs feltétlenül szükség, ha azt akarjuk, hogy az alkotó kapjon valamit a munkájáért. Úgyhogy kíváncsi lennék rá, hogy a tartalmak elektronikussá alakulását követően milyen megoldás fog elterjedni: olyan-e, amilyen már volt, és mondjuk a valahai mecénások helyét a korporációk veszik át (ennek minden előnyével és hátrányával együtt); vagy valami egészen új következik.
De hogy más lesz, mint most, azt teljesen biztosra veszem.

Az album halála és a novelláskötet

A jelek szerint a zenei album napjai meg vannak számlálva, mivel az emberek ha csak lehet, akkor inkább egyes számokat vagy streeam-et vesznek. Ezt az teszi lehetővé, hogy a zene egyre inkább digitálissá válik, és én személy szerint sajnálom a dolgot, mert egy jól megszerkesztett albumnál egyáltalán nem (volt) mindegy, hogy milyen sorrendben hallgatjuk a számokat – ugyanúgy, mint ahogy egy jól megszerkesztett novelláskötet esetében sem mindegy a sorrend.
Arra persze eddig is volt mód, hogy előre-hátra lapozgassunk, az azonban valószínűleg teljesen más lesz, ha az e-book elterjedésének köszönhetően lehetőség nyílik arra, hogy az olvasó csupán egy-egy novellát válasszon ki, és vegyen meg. Vagyis arra számíthatunk, hogy továbbra is lehet ugyan majd magasabb szintű egységekbe komponálni az írásokat, lehet novellafüzéreket és novellák egymásutánjából összeálló regényeket írni, de az, aki azt szeretné, hogy az emberek elolvassák a novelláit, annak számolnia kell azzal, hogy az album után a kötet is el fog tűnni.
És ezzel el is jutottunk ahhoz a problémához, mint azoknál a „folytatásos” regényeknél, ahol az a cél, hogy az ember az első kötet első oldalánál kezdve is végig olvashassa – vagy ha úgy tartja kedv, akkor bekapcsolódhasson a sokadik kötetnél is. Ilyenkor kötetről kötetre újra be kell mutatni a szereplőket és el kell mondani ugyanazokat az alapinformációkat (és ez meglehetősen idegesítő tud lenni, ha mi az első kötet első elején kezdtük). De míg egy regénynél – tekintettel a terjedelemre – ez azért belefér, elég nehezen tudom elképzelni, hogy egy novellával ugyanezt meg lehetne csinálni.
Tehát vagy valamilyen új megoldást találunk ki: mondjuk azt, hogy a jövőben minden novellafüzérhez tartozni fog egy kulcsnovella, amely az összes szükséges információt tartalmazza: ez afféle „meta file” lesz, és elég lesz ezt az egyet ismernünk, ha bármelyik másik novellát meg akarjuk érteni.
De az is lehetséges, hogy egyszerűen fel fogunk hagyni az egymással összefüggő novellákból álló történetek írásával. Sőt, akár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ugyanúgy, mint ahogy nagy, egész estés zeneművek kimentek a divatból, ez fog történni a regénnyel is. Mivelhogy az is túlságosan hosszúnak fog bizonyulni.

http://arstechnica.com/tech-policy/news/2010/05/the-death-of-the-album-in-handy-graph-form.ars?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=rss

A legújabb másolási forradalom

A New York Times „The Eticist” című rovata szerint nincs azzal semmi probléma, ha az embernek megvan papír alapon mondjuk egy bizonyos Stephen King regény, de mivel vastag és nehéz, ezért nem akarja magával cipelni egy útra, és inkább egy kalózverziót tölt le az e-bookjára. Ugyanis – mondja a rovat szerzője, Randy Cohen – ez olyan, mintha megvennél egy CD-t, majd pedig felmásolnád az iPododra.
Valójában azonban ennél bonyolultabb a helyzet, ugyanis a fentebbi érvelés csak akkor állja meg a helyét, ha úgy gondoljuk, hogy itt valóban egyenlőségjel tehető a két dolog (a zene meg a regény) közé. Az, hogy ilyen problémák merülnek fel, persze azt mutatja, hogy jelenleg éppen újabb másolási forradalom zajlik. Az első a

• gutenbergi volt: itt ugyanazt a tartalmat ugyanabban a közegben (papír) és ugyanabban a formában sokszorosítjuk, és a végeredmény mindegyik esetben ugyanaz lesz.
• digitális másolás: ez esetben ugyanazt a tartalmat különböző hordozó eszközökre (CD, iPod) másoljuk, de végeredményül még mindig ugyanazt a zenét hallgathatjuk meg.
• e-könyv: ugyanazt a tartalmat teljesen más hordozó eszközön reprodukáljuk. A nagy különbség a zenéhez képest itt az, hogy egy papír alapú könyvnek más erősségei és gyengeségei vannak, mint egy digitálisnak, és az egyik vagy a másik forma választása különböző előnyökkel jár. Ezek a különbségek persze a egyre inkább el fognak halványodni, ahogy az e-könyv egyre inkább arra is képes lesz, mint most a papír alapú.
• fab@home: végezettül ott van az, amikor majd magukat a fizikai tárgyakat tudjuk úgy másolni, mint ma egy slágert. 

És ez persze ismét teljesen új problémákat fog eredményezni – de ezzel valószínűleg nem mondok újat.

http://www.nytimes.com/2010/04/04/magazine/04FOB-ethicist-t.html
http://fabathome.org/wiki/index.php?title=Main_Page

A borító túléli

A Slice magazin tagjai Coverspy nevű csoportot alapítottak, és az utcákon meg tömegközlekedési járműveken azt figyelik, hogy ki, milyen könyvet olvas, majd pedig az eredményeket közzéteszik a blogjukon (azt is feltüntetve, hogy az adott olvasó kb. milyen idős, milyen színű a haja, és így tovább). Ez kétségtelenül szórakoztató ötlet.
Egy e-book esetében azonban nem tudjuk megállapítani, hogy a velünk szemben valaki a Háború és békét olvassa-e vagy valami pornót. Ami persze bizonyos értelemben az eddiginél több szabadságot biztosít az olvasónak: a romantikus és erotikus irodalom például ennek a „láthatatlanságnak” köszönhetően vált az elektronikus könyvolvasókon népszerűbbé. A papíralapról az elektronikusra való áttérés tehát még az olvasási szokásokra is befolyással lehet.
De más szempontból is meg fog változni a helyzetet. A borítótervezést már most is befolyásolja, hogy az internetes könyvesboltokban csak egy kis méretű kép látható az adott műről: ha a hagyományos, papíralakú megjelenésnél megszokott betűméretet alkalmazzuk, akkor a szerző nevét például nem lehet elolvasni.
Ez persze egyszerűen megoldható probléma, és elvileg kitalálhatnánk megoldást (akár többet is) arra is, hogy az e-book „közhírré tegye”, hogy éppen mi van nálunk. A gyakorlatban azonban erre valószínűleg nem lesz szükség. A zeneipar digitalizálódásával egy ideig hasonlóképpen kérdésesnek tűnt a CD-borítók jövője, de mára bár lehet, hogy az album fizikailag nem létezik, a borítóját azért mind a kiadó web lapján feltüntetik, mind pedig az iPod megmutatja lejátszás közben. És hasonlóképpen: még a kölcsönzőből kivett DVD-n is szokott kép lenni a film címe mellett. Vagyis a jelek szerint bármilyen tartalomról is van szó, az embernek igénye van rá, hogy illusztráció is kapcsolódjon hozzá.
Az illusztrált könyvborító akkor jelent meg, amikor a egy Pickering nevű angol kiadó 1822-ben a Diamond Classics sorozathoz a drága bőr helyett olcsóbb vászonkötést kezdett használni, aminek egyáltalán nem mellékesen az az előnye is megvolt, hogy nyomtatni is lehet rá. Innét már csak egy lépést kellett tenni a papír borítóig, és közben – nem szándékolt mellékhatásként -  az lehetővé vált, hogy viszonylag könnyen megállapítsuk, hogy mások mit olvasnak egy nyilvános helyen.
Viszont attól, hogy ez a funkció most megszűnik, nem szükségszerű, hogy megszűnjön az olvasó (és immár csak az olvasó) számára vizuális jelként működő borító is.
Tehát én arra számítok, hogy nem is fog.

http://coverspy.tumblr.com/
http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html#http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html