A jövő könyve mint oxymoron

Egy Lisa L. Murphy nevű művész nem régiben olyan taktilis könyvet adott ki vakok és gyengénlátók számára, amely 17 darab 3D-s képet tartalmaz az emberi testről, illetve az emberi szexualitással kapcsolatban. Vitathatatlanul érdekes ötlet – és egyáltalán nem mellékesen elvezet ahhoz a kérdéshez is, hogy milyen szerepe volt a nyomtatásnak, illetve az azt követő technológiáknak a vizuális információk továbbadásában. Meg az úgynevezett transzmédiás könyvhöz, amely – mint majd látni fogjuk - valójában önmagának ellentmondó kifejezés: oxymoron.
William M. Irvins Jr. A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció viszonyát tárgyaló művében említi, hogy „a görög botanikusok felismerték, hogy leírásaik érthetőségéhez szükség van képekre is... de... az egymást követő másolók keze végeredményben olyan torzulást eredményezett, amely nem hogy segítette volna, de gátolta a verbális közlés megvilágítását és pontosítását”, és ezért aztán fel is hagytak vele. Mivel viszont „szavakkal képtelenek voltak úgy leírni a növényeket, hogy azokat fel is lehessen ismerni”, ezért a szóbeli leírásokkal is felhagytak, és csupán arra szorítkoztak, hogy a növénynevek felsorolása mellett megadják, hogy melyik milyen betegségekre jó. Vagyis: „a tudományos leírás abban a pillanatban összeomlott, amikor meggyőző képek híján kizárólag szavakhoz kötődött”.
Irvins szerint ez önmagában elég lehetett ahhoz, hogy – a geometria és csillagászat kivételével – minden területen meggátolja az ókori görögöket az előrelépésben, és változást csak a nyomtatás elterjedése hozot. Hooke 1664-es Micrographiája, a történelem első mikroszkópos megfigyeléseket tartalmazó könyve  elképzelhetetlen lenne a nyomtatáshoz kapcsolódó, hatékony képsokszorosítás nélkül. Mint a hogy a gépészet, az anatómia és számos más terület is, melyek mindegyike a nyomtatás megjelenése után indult fejlődésnek.
A következő lépésben a mechanikus képrögzítés is hasonló nagyságú változásokat hozott. Nicholas Mirzoeff a vizuális kultúráról írva azt emeli ki, hogy a fotó a művészi alkotáshoz képest nem csupán olcsó, de könnyen szállítható technikát kínál. És abba is érdemes belegondolni, hogy a fényképnek, illetve mozgó képnek köszönhetően mennyivel többet tudunk a világról, mint korábban: például a legtöbb, idegen tájakkal kapcsolatos vizuális ismeretünk nem saját tapasztalatból származik. De ugyanez mondható el a politikusokkal, a Nemzetközi Űrállomással, a napi eseményekkel kapcsolatban is. A 19. század elején még elvárás volt, hogy ha idegen helyen játszódik a regény, akkor az tartalmazzon minél részletesebb leírást a tájról; az öltözködési szokásokról; a helyi történelemről stb., mivel az olvasó máshonnét nem férhetett hozzá ezekhez az információkhoz. Ma egy ilyen leírás igencsak anakronisztikusnak hatna (és egyedül a sci-fiben őrizte meg létjogosultságát, ahol valóban „sosem látott” helyeket és kultúrákat kell bemutatni).
Az internet első lépésben nem is annyira azzal hozott újdonságot, hogy a szöveg, kép, mozgókép minden korábbinál hatékonyabb összekapcsolását tette lehetővé: egy, az interneten keresztül elérhető „elektronikus könyv” még ma is ugyanaz a mű, mint eddig, csak éppen ahelyett, hogy lapozással jutnánk el a következő fejezethez, egy linkre kell rákattintanunk. Viszont a W3C által kidolgozott szabvány lehetővé tette, hogy megfelelő eszközökkel fel lehessen olvasni, és így – annak köszönhetően, hogy a hagyományos szöveg új, elektronikus közegbe került át - a vakok meg gyengénlátók is olyan mennyiségű tartalomhoz férjenek hozzá, mint korábban soha. A karaktersorozatokkal rögzített információ ugyan képtelen bizonyos dolgokat pontosan leírni (gondoljunk csak az ókori görög botanikusok problémáira), ám nagy előnye, hogy jól konvertálható: a betűket helyettesíthetjük hangokkal; 0-k és 1-esek sorozatával; nincs akadálya, hogy mondjuk kottajelekből építsük fel az ábécét, és így tovább.
Ez azonban mint ahogy nem votl jellemző a múltban, várhatóan a jövőben sem lesz az.
Ha a vizuális alapú tartalom válik uralkodóvá, akkor a részletgazdag és egyedi megjelenítésért cserébe le kell mondanunk a szöveggel járó előnyökről, és az így létrejövő transzmédiás könyv nem csupán a vakok és gyengénlátók számára lesz hozzáférhetetlen, hanem „olvashatatlan” is lesz: elvégre nem lehet majd sem hangosan felolvasni (mint egy szöveget), sem pedig némán böngészni (mint egy tartalomjegyzéket). Vagyis  semmi sem indokolja, hogy könyvnek nevezzük majd egyáltalán.

Köszönet Serf Andrásnak a vakokkal és gyengénlátókkal kapcsolatos kérdés felvetéséért.

http://www.mediabistro.com/galleycat/publishing/exploring_tactile_erotica__158652.asp?c=rss

A borító túléli

A Slice magazin tagjai Coverspy nevű csoportot alapítottak, és az utcákon meg tömegközlekedési járműveken azt figyelik, hogy ki, milyen könyvet olvas, majd pedig az eredményeket közzéteszik a blogjukon (azt is feltüntetve, hogy az adott olvasó kb. milyen idős, milyen színű a haja, és így tovább). Ez kétségtelenül szórakoztató ötlet.
Egy e-book esetében azonban nem tudjuk megállapítani, hogy a velünk szemben valaki a Háború és békét olvassa-e vagy valami pornót. Ami persze bizonyos értelemben az eddiginél több szabadságot biztosít az olvasónak: a romantikus és erotikus irodalom például ennek a „láthatatlanságnak” köszönhetően vált az elektronikus könyvolvasókon népszerűbbé. A papíralapról az elektronikusra való áttérés tehát még az olvasási szokásokra is befolyással lehet.
De más szempontból is meg fog változni a helyzetet. A borítótervezést már most is befolyásolja, hogy az internetes könyvesboltokban csak egy kis méretű kép látható az adott műről: ha a hagyományos, papíralakú megjelenésnél megszokott betűméretet alkalmazzuk, akkor a szerző nevét például nem lehet elolvasni.
Ez persze egyszerűen megoldható probléma, és elvileg kitalálhatnánk megoldást (akár többet is) arra is, hogy az e-book „közhírré tegye”, hogy éppen mi van nálunk. A gyakorlatban azonban erre valószínűleg nem lesz szükség. A zeneipar digitalizálódásával egy ideig hasonlóképpen kérdésesnek tűnt a CD-borítók jövője, de mára bár lehet, hogy az album fizikailag nem létezik, a borítóját azért mind a kiadó web lapján feltüntetik, mind pedig az iPod megmutatja lejátszás közben. És hasonlóképpen: még a kölcsönzőből kivett DVD-n is szokott kép lenni a film címe mellett. Vagyis a jelek szerint bármilyen tartalomról is van szó, az embernek igénye van rá, hogy illusztráció is kapcsolódjon hozzá.
Az illusztrált könyvborító akkor jelent meg, amikor a egy Pickering nevű angol kiadó 1822-ben a Diamond Classics sorozathoz a drága bőr helyett olcsóbb vászonkötést kezdett használni, aminek egyáltalán nem mellékesen az az előnye is megvolt, hogy nyomtatni is lehet rá. Innét már csak egy lépést kellett tenni a papír borítóig, és közben – nem szándékolt mellékhatásként -  az lehetővé vált, hogy viszonylag könnyen megállapítsuk, hogy mások mit olvasnak egy nyilvános helyen.
Viszont attól, hogy ez a funkció most megszűnik, nem szükségszerű, hogy megszűnjön az olvasó (és immár csak az olvasó) számára vizuális jelként működő borító is.
Tehát én arra számítok, hogy nem is fog.

http://coverspy.tumblr.com/
http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html#http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html