Túl a kvantumkomputeren?

A hagyományos titkosításra három dolog jelenthet veszélyt: az, ahogyan a társadalom; ahogyan a matematika és végül ahogyan a fizika működik. De ez egyben lehetőségeket is jelenthet.

1. Ami az elsőt illeti, itt lényegében arra  érdemes gondolnunk, hogy egy emberek által fenntartott rendszer annyira megbízható, mint amennyire azok, akik fenntartják. A social engineering ezt használja ki, és teljesen mindegy, hogy mennyire jó egy kód, ha valaki nem elég gondosan kezeli az információkat, és pl. hozzá tudunk jutni a kettős kulcsú titkosításban használt privát kulcsához.
2. A matematika azért érdekes a számunkra, mert ismét csak a kettős kulcsú titkosítás azon a feltételezésen alapul, hogy vannak dolgok, amelyeket az egyik irányba nagyon könnyű elvégezni, míg a másik irányba a számok növekedésével exponenciálisan válik nehezebbé. Ilyen lenne például két prímszám összeszorzása (amit bárki meg tud csinálni), majd pedig annak kikeresése, hogy az adott szám melyik két prímszám szorzata - ez utóbbi kellőképpen nagy számok esetében hatalmas számítási kapacitást igényel. Vagy legalábbis azzal a feltételezéssel szoktunk élni, hogy így van, és ezért biztonságos a két prímszám összeszorzásán alapuló titkosítás. De akadnak olyanok is, akik úgy vélik, hogy kell valamilyen szabályosságnak lennie a prímszámok eloszlása mögött. Vagyis egyes matematikusok intuíciója az egyik, másoké a másik álláspontot támogatja, de eddig sem az egyiket, sem a másikat nem sikerült bebizonyítani, és így bátran kijelenthetjük, hogy  a modern kriptográfia egy alá nem támasztott matematikai meggyőződésen alapul (amely ennek megfelelően vagy igaz, vagy nem).
3. Majdnem végezetül ott vannak az egyelőre nem különösebben hatékony kvantumkomputerek. Ezek azt használnák ki, hogy a kvantumszinten mások a fizikai törvények, mint a makroszkopikus testek világában, és a Peter Shor amerikai matematikus által által 1994-ben közzétett algoritmus megfelelő (egyelőre leginkább nem létező) kvantumszámítógépeken alkalmazva lehetővé tenné, hogy pillanatok alatt megtaláljuk az adott titkosításban használt prímszámokat.
4. A Fred Adams – Greg Laughlin csillagász szerzőpáros a The Five Ages of the Universe című könyvben azt írja, hogy az Univerzumra „négy ablak” nyílik: a bolygók, a naprendszerek, a galaxisok és az egész világmindenség szintje. Sir Martin Rees, a Royal Society jelenlegi elnöke néhány évvel ezelőtt arról beszélt, hogy egy, a galaxisok közötti térben, minden nagy tömegtől távol lebegő laboratórium kutatója nem lenne képes kimutatni a gravitáció létezését, és ennek analógiájára élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy léteznek olyan természeti törvények, amelyek olyan kis lépték mellett, mint amennyire az emberiség tapasztalatai jelenleg kiterjednek, hasonlóképpen nem mutatható ki. Illetve feltehetjük azt a kérdést is, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy a bolygószintnél magasabb szinteken a természeti törvények ugyanúgy másfajta logika szerint működnek, mint a kvantumszinten is, és ezeket felhasználva esetleg ugyanúgy a hagyományostól eltérő elven működő számítógépeket lehetne építeni, mint ahogyan a kvantumfizika sajátosságainak kihasználásával is?

Örökké akarok élni!

Az embernek három lehetősége van, ha túl akar lépni a mindössze néhány évtizedes élettartamából fakadó korlátjain (közbevetőleg: vajon ki tudunk majd találni egy újabbat is?). A legrégebbi a vallás: ez lényegében azt mondja, hogy a halállal nem érnek véget a dolgok (tehát van mit remélnünk). A második az, amikor abból indulunk ki, hogy „az egyén halandó, de az emberiség nem”, mondja Lucian Boia román tudós az életmeghosszabbítás kultúrtörténetét tárgyalva, és ebben az esetben az lenne a megoldás, hogy „a saját életünket egy nagy, közös cél elérésének szenteljük... ez nem is olyan nagyon különbözik a vallásos attitűdtől attól eltekintve, hogy az istenit az emberiséggel helyettesíti egyfajta 'szekularizált vallás' keretein belül”. A harmadik lehetőség pedig az, hogy a hagyományos biológikumunk korlátjait mintegy lerázva új és hosszú életű emberfajt hozzunk létre (miként például a transzhumanisták is szeretnék). A végső cél akár a potenciális halhatatlanság is lehetne, amelyet azonban arra hivatkozva szokás elutasítani, hogy az emberi életnek éppen a végessége, egyszerisége és megismételhetetlensége ad értelmet. Julian Baggini angol filozófus szerint „szükségünk van a halálra, hogy formát és értelmet adjon az életünknek. Halál nélkül az életet céltalannak éreznénk”.
Amivel nem is csak az a probléma, hogy a véges élet tudatában is érezhetjük kimondottan céltalannak az egészet, hanem az is, hogy közben Baggini – másokkal együtt –  elfelejtette feltenni  a kérdést, hogy legalább elvileg milyen lehetne, ha örökké (értsd: legalábbis nagyon-nagyon hosszú ideig) élnénk. És erre az a válasz, néhány alapvető fizikai és biológiai törvény korlátozná a lehetőségeinket, ugyanis „egy nagyon hosszú életű lénynek vagy fantasztikusan nagy méretű az agya (de ennek korlátot szabnak a fizikai törvények), vagy pedig nagyon szelektív az emlékezete” (hogy egy saját, néhány évvel korábbi írásomat idézzem). Érdemesebb tehát úgy elgondolunk a „halhatatlan” ember tudatát, mint valamiféle reflektor fénycsóváját, amely egy egyenes mentén mozog a múltból a jövő felé, és mindig csupán egy bizonyos kiterjedésű területet képes megvilágítani. Azaz: csak a múlt korlátozott mennyiségű eseményre emlékeznénk még akkor is, ha nagyon sokáig élnénk, nem pedig mindenre, és így képesek lennének mindig újnak tűnő dolgokat átélni.
És bár eljátszhatunk mondjuk egy olyan nyilvántartás létrehozásának a gondolatával, amelyben az szerepelne, hogy az utóbbi ezer vagy száz ezer évben milyen könyveket olvastunk és kikkel találkoztunk, ez azért nem lenne azonos azzal, mintha valóban emlékeznénk. Persze eljátszhatnánk valamiféle „emlékezet-implantátum” gondolatával is: Martin Rees brit királyi csillagász azt veti fel, hogy a jövőben esetleg képesek leszünk valamiféle „külön memória” beiktatására (akármit is jelentsen ez a gyakorlatban). Ám feltéve, de meg nem engedve, hogy tényleg meg tudnánk ezt csinálni, nyugodtan feltételezhetjük azt is, hogy képesek lennénk valamiféle módon úgy filterezni is az agyunk tartalmait, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki a helyzetből. Arról már nem is beszélve, hogy vannak dolgok, amelyek az előzetes tapasztattól függetlenül is „újak” (vagy legalább kívánatosak) a számunkra: nehezen tudom például elképzelni, hogy valaki azt mondaná, hogy „voltam már szerelmes, tehát a következőt már unni fogom”.
De mindez csak gondolati játék. Nem amellett akarok érvelni, hogy belátható időn belül számolni lehetne a megvalósulásával, hanem csupán amellett, hogy elhibázott az az okoskodás, amely az emberi élt véges időtartamát előnyként próbálja feltüntetni.
Én például az utóbbi időben igenis szeretnék örökké élni, mert – bármennyire logikai ellentmondásként hangozzék is az eddigiek fényében – úgy érzem, hogy vannak olyan emberek az életemben, aki miatt megérné. És nem kétlem, hogy mások életében is szoktak lenni ilyen emberek.