Funes, az emlékező, avagy vers a hatvanegyes számrendszerről

„kidolgozott egy eredeti számrendszert, és alig pár nap alatt túljutott a huszonnégy ezren… Azt hiszem, zavarta, hogy az arab "harminchárom" jelölésére egyetlen szó és egyetlen jel helyett két jelre és két szóra van szükség, s elsősorban ez a gondolat vezette. Azután a többi számra is alkalmazta ezt az oktalan elvet. Hétezer-tizenhárom helyett például azt mondta, hogy Máximo Pérez; hétezer-tizennégy helyett azt, hogy A vasút; más számok helyett, hogy Luis Melián Lafinur, Olimar, kén, treff, a bálna, a gáz, a kávéskanna, Napóleon, Agustín de Vedia. Ötszáz helyett azt mondta: kilenc”.
(Borges: Funes, az emlékező)

Borges egy olyan számrendszert ír le, amely nem kettes, tízes vagy éppen hatvanas alapú, hanem legalább huszonnégy ezres, és ez érdekes kérdésekhez vezet.Méghozzá nem csupán olyanokhoz, hogy nem lehetne-e ezt sokkal – fogalmazzunk talán így – gazdaságosabban csinálni. Amennyiben abból indulunk ki, hogy az ábécében „az ortográfiai jelek száma huszonöt” (hogy Borges Bábeli Könyvtár című művét idézzem), úgy három helyi érték használatával ugyan nem, de néggyel minden nehézség nélkül jelölni tudnánk nemhogy 24,000, de akár 300 ezer számot is. Mármint ha megengednénk az aaaa „számnévtől” kezdve bármit a „zzzz”ig és „…” ig meg „a?i+”-ig bezárólag, ugyanis amennyiben bármelyik helyre 25 jel kerülhet, úgy 25x25x25x25 különböző változat lehetséges. Harminc ortográfiai jel esetén pedig három „helyi érték” is elég lenne az összes szám tárolásához, míg 155 ortográfiai jelnél kettő. És persze 24 ezer ortográfiai jel esetén eggyel is beérhetnénk . Az unicode aktuálisan mindenesetre 98,884 különböző grafikus karaktert tartalmaz (vagyis közel négyszer több jelet, mint Funes rendszere), és mivel a „kódterében” 1,114,112 hely van, ezért még jócskán bővíthető lenne. Vagyis, akár egy ekkora számrendszert is ráépíthetnénk úgy, hogy minden elemét külön névvel látjuk el; és persze azt is megtehetnénk, hogy például az ismert könyvek címét a szerzővel együtt rendelnénk hozzá a számokhoz jelölőként. A Google szerint 129,684,880 mű jelent meg 2010-ig, és ha előfordulhat is, hogy két, azonos nevű szerző azonos című könyvet ír (mivel vannak gyakori nevek, a címek ésszerű hossza pedig bár csak lazán, de azért korlátozott), még így is bőven százmillió fölé jutnánk. Az pedig ismét csak sok nagyságrenddel növelné meg a „kódteret”, ha az esetleg előforduló egybeesések kiszűrése után az egyes művek egyes sorait választhatnánk számnevekként.
És ez még mindig csak a kezdet. Borges fentebb már említett, Bábeli Könyvtár című novellájában ugyanis 25^1,312,000 (!) kötet van, és mivel az egyes művek esetleg mindössze egyetlen karakterben különböznek, nem a sorokat, hanem magukat a könyveket lenne érdemes a megnevezéshez használni. Ami persze még mindig nem „végtelenül sok”, és még akkor sem lesz az, ha a Borges-novellában szereplő 410 oldalas könyvek helyett negyven ezer oldalas enciklopédiákat használunk.
Ott van ugyanis például az úgynevezett Graham-szám, amely a matematikai számításokban valaha valóban szereplő legnagyobb szám, és még a leírásához sem lenne elég hely az ismert Világmindenségben. És még ha idáig minden számot megneveznénk is, bármikor szükség lehet egy még nagyobbra…
Azaz sokkal célszerűbb egy olyan megoldást használni – még amennyiben valamiféle szuper-Funesként képesek lennénk is minden egyedi számnevet megjegyezni –, ahol a rendszerből generálható le a szükséges név: ahol mintegy a rendszer logikája határozza meg, hogy az adott denotátumhoz (jelölő) milyen designátum (jelölt) tartozik.
Nem mellékesen a legalább a Dalgarno óta létező „filozófiai mesterséges nyelvek” is ilyesmivel próbálkoznak, hiszen mennyivel egyszerűbb lenne, ha egy új nyelv szavai helyett ugyanúgy csak a szabályokat kellene elsajátítanunk, mint a tízes számrendszernél, hogy aztán tetszőlegesen nagy számokat (illetve a nyelv esetében kifejezéseket) generálhassunk le. Amikor azonban a nyelvész Arika Okrent a valóságban is megpróbált egy rövid szöveget egy ilyen (esetében nem Dalgarno, hanem John Wilkins nevéhez fűződő) mesterséges nyelvre lefordítani, akkor azt tapasztalta, hogy „a nyelvet… konceptuális precizitás iránti igénye nagyon nehezen használhatóvá teszi. Mielőtt bármit mondanál, pontosan tudnod kell, hogy mit akarsz”, úgyhogy – legalábbis emberi lények számára – ez nem tűnik járható útnak.
És Funes-féle megoldás követése,ha a nyelv „lásd el önálló névvel” felfogását alkalmazzuk a számok megnevezésére, hasonlóképpen használhatatlan végeredményhez vezet – miként a fentebbiekből már kiderülhetett.
Egyfelől tehát az egyik szélsőség a nyelv, ahol jó közelítésben mindennek van neve, de nem adhatóak meg univerzális előírások a denotátum és a designátum összekapcsolására. A másik szélsőség pedig a számrendszer, mert itt nagyon is léteznek szabályok (és ettől lesz olyan hatékony az egész). Vajon milyen átmenetek léteznek e között a két szélsőség között?
Másfelől: a valaha használt legnagyobb számrendszer a hatvanas volt, amely többek között azért is jó, mert feltűnően sok (összesen 12) osztója van, tehát könnyű vele dolgozni (osztani), és a közelében lévők közül csak a 120 múlja felül a saját 16 osztójával.
Én viszont a játék kedvéért kitaláltam egy új számrendszert. Legjobb tudomásom szerint senki nem próbálkozott hasonlóval még akkor sem, ha az általam választott megoldás bizonyos értelemben a lehető legrosszabb. Ugyanis én a 61-ből indultam ki, és az bizony prímszám?.
A számok elnevezésére pedig egy verset írtam, és így a 0-nak az első szó („Vers”), az 1-nek az „a” felel meg – és így tovább egészen a 60-asig (=”szerelem”). Csak arra kellett ügyelnem, hogy ugyanaz a kifejezés ne szerepeljen kétszer – és közben még remekül is szórakoztam, és a játék akár ki is terjeszthető. Írhatunk pl. haikut a szintén inkább csak hipotetikusnak tekinthető tizenhetesről (5+7+5) csakúgy, mint ahogy bármelyik másikat is megverselhetjük. Amit lehet, hogy egyszer meg is fogok tenni – elvégre ha van piem, akkor miért is ne lenne ilyen verstípus is. De addig is:

Vers a hatvanegyes számrendszerről
Ideje belátnunk: egyes számrendszerek
olykor akár versek is lehetnek,
miként ez itt, amely szavainak száma
(ha címsoráig bezárólag minden
 belekalkuláltatott)
hatvanegy: versem lehetőségeinek határa.
És persze számrendszerem kicsinyke világa
szintén korlátozott:
ebben majdhogynem biztos vagyok.
De azért nem kizárt, hogy tévedek, hiszen
ki tudja, mi jöhet még. Elvégre ezzel
bíbelődni nekem:
nem hozzáértés, hanem
játék vagy szerelem.

A harmadfokú gép nyomában

Jelenleg kétféle gépet ismerünk: az egyik lényegében anyag-, a másik információmozgatást végez, és a kérdés az, hogy „vajon ez a két fogalmi szint – az anyag és az információ – minden, ami létezik?” – írja a csillagász Paul Davies A kísérteties csönd című könyvében. Vagyis nem lehetséges-e, hogy vannak „még az információnál is magasabb fogalmi szintek”, és ennek megfelelően olyan gépek is, melyek ezeken a szinteken dolgoznak?
Majd pedig azzal folytatja, hogy egy harmadik szint „soha nem fog megmutatkozni az információk szintjén végzett megfigyelésekkel”, de a helyzet még ennél is bonyolultabb lehet.

Elképzelhető például, hogy nincs tovább és nincsenek további szintek az információ fölött – ami persze eléggé kiábrándító lenne, de egyelőre nem zárható ki. Abból, hogy az első után felfedeztünk egy másodikat is, miért lenne szükségszerű, hogy létezik egy harmadik és egy sokadik is? Azaz az egyik lehetséges modellben csupán energiával és információval számolhatunk.
Egy másikban több, de mindenképpen véges számú réteget találunk, és ennek megfelelően véges számú különböző gép létezik: energiát feldolgozó, információt feldolgozó, valami mást feldolgozó...  és így tovább. Ezek egymásra rétegződnének, miközben legalul lenne a hagyományos energiafeldolgozó mechanizmus.
Illetve elképzelhető az is, hogy bár az információ mellett akadnak más, egyelőre számunkra még ismeretlen lehetőségek is, ezek nem valamiféle hierarchiában helyezkednek el, hanem mindegyik ugyanazon a szinten és ugyanúgy közvetlenül az energiafeldolgozó gépre épül rá, mint ahogyan a számítógép is teszi. Mivel az „energiagépnek” mindenütt ott kell lennie az alapoknál, ezért ha találnánk – a gondolatkísérlet kedvéért játszunk el ezzel a feltételezéssel – egy nem földi eredetű gépe, amely azon kívül, hogy energiát fogyaszt, látszólag nem csinál semmit, akkor okunk lenne gyanakodni.
Abból, hogy léteznek a más szintek, nem következik szükségszerűen, hogy meg is fogjuk őket találni. Ahhoz, hogy ebben biztosak lehessünk, egyrészt abban kellene biztosnak lennünk, hogy az emberi civilizáció elég ideig létezik ahhoz, hogy minden olyan lehetőséget és összefüggést felderítsünk, amit egyáltalán érdemes (eközben abból indulok ki, hogy bár esetleg nagyon nagy számú, de csupán véges számú felfedezni való van). Borges a Bábeli Könyvtárban egy olyan világot írt le, ahol minden elképzelhető, adott hosszúságú (410 oldalas) könyv megtalálható, és a könyvtárosok az értelmes szöveget tartalmazó köteteket keresik (ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen egy szöveg sokkal többféleképpen lehet értelmetlen, mint nem az), és ahhoz, hogy sikerrel járjanak, elegendő időre van szükségük. Egy hasonlattal élve: ha az emberiség élettartama legfeljebb ahhoz elég, hogy néhány polcot böngésszen végig, akkor semmi sem garantálja, hogy a kezünkbe fog kerülni a harmadik (vagy sokadik) szintre vonatkozó leírás.
Tovább bonyolítja a dolgot,hogy mi van, ha a könyvtáros eljut ugyan a megfelelőkötetig, de nem tudja elolvasni, mert nem ismeri a nyelvet? Wigner Jenő (miként ebben a blogban többször hivatkoztam már erre) annak idején úgy fogalmazott, hogy „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”, és minden bizonnyal velünk is hasonló a helyzet, vagyis: megvannak a magunk korlátai. És bár ismét csak minden bizonnyal előállíthatóak a  képességeinket és lehetőségeinket kiterjesztő eszközök (mint ahogy mondjuk a számítógép is ilyen), innentől kezdve a számomra azért legalábbis kétesélyesnek tűnik a dolog.

Moby Dicktől a gépi megértésig

Az első információkezelési forradalomra akkor került sor, amikor – még a földművelésre valóáttérés előtt – az emberek átlagéletkora eléggé megnőtt ahhoz, hogy az utódaik számára átadható mennyiségű tudást gyűjtsenek össze. A másodikra pedig akkor, amikor az írásnak köszönhetően az  információkat képesek voltunk a biológiai entitástól (értsd: az embertől) függetlenül rögzíteni.

Ami az elsőt illeti a kőkorszakban az átlagéletkor 20 év körül volt, és ez azt jelentette, hogy a nők csupán 5-8 éven keresztül szülhettek. Tehát ez egy olyan kor volt, amikor „a demográfiai feltételek nem kedveznek a szellemi felfedezések generációk közötti továbbadásának”, mondja Herwig Birg német demográfus. Ugyanis a szülők és gyerekek túlságosan rövid ideig éltek egymás mellett.
A második nagy váltás, az írás jelentőségét valószínűleg nem kell hosszan taglalni, úgyhogy ehelyett tegyük is fel azt a kérdést, hogy mi lesz a harmadik információkezelési forradalom. Az írás megjelenése óta persze sor került előrelépésekre: például a könyvtárak létrejöttére (amelyek a történelem folyamán először gyűjtöttek össze nagyobb mennyiségű tudást, mint amit egy ember nem hogy felhalmozni, de akár csak befogadni képes). Illetve a 18. sz. közepére megjelentek az enciklopédiák is, melyeknek az volt a célja, hogy mintegy  „szupersűrű könyvtárként” szolgálva gondoskodjanak róla, hogy „az elmúlt évszázadok erőfeszítései ne vesszenek kárba”, de ez persze nem változtatott meg mindent, és ha a „hogyan tovább”-ra keressük a választ, akkor valószínűleg Borges Bábeli Könyvtárából érdemes kiindulni. Ebben olyan rendszerrel van szó, ahol minden, meghatározott terjedelmű (vagyis esetünkben mintegy négyszáz oldalas) könyvet megalkotnak - ez a filozófus Quine megfogalmazásával élve „hipercsillagászati számosságú” művet jelent. A továbbadandó információk létrehozásánál eddig az „előbb szűrd meg, utána tedd közzé elvet” alkalmaztuk: az ember kiválasztotta, hogy akár szóban, akár pedig írásban továbbadott. A jövőben azonban elvileg miért is ne tehetnénk meg, hogy megpróbálunk legenerálni egy adott szabályrendszer és nyelv figyelembe vételével minden, meghatározott terjedelmű könyvet, majd pedig megpróbáljuk kiszűrni azokat, amelyek használhatóak? Ezzel az eddigieket megfordítva az „előbb tedd közzé, aztán szűrd meg” elvet alkalmaznánk – valahogy úgy, mint ma az interneten, ahová leginkább bárki és bármit feltehet.
Gondot fog jelenteni persze, hogy viszonylag alacsonyan tartsuk a létrehozott verziók számát: a Moby Dick-nek például mintegy száz millió olyan változata van, amely csupán egyetlen karakterben különbözik az eredetitől. És persze – mint ahogy a mai internetes keresőknél is ez az egyik központi kérdés - gondot fog jelenteni az is, hogy a látszólag érdekes és használható információk közül kiszűrjük azokat, amelyek valóban használhatóak, relevánsak és újak, de innentől kezdve az adatbányászat egy egészen új válfaja is kialakulhat, és a tudományos (méghozzá természettudományos) kutatás egyik formájává válhat a szövegek Bábeli Könyvtárában (vagy ha úgy jobban tetszik: fázisterében) való keresgélés.
Amihez minden bizonnyal valamiféle gépi megértésre lesz szükség – de végső soron miért is ne próbálnánk meg?

Cikk: A bábeli könyvtár számítógépei az ÉS-ben (2010. június 25.)

„A Könyvtár ab aeterno létezik - írja Jorge Luis Borges a Bábeli könyvtár című elbeszélésben. - Ebben az igazságban, amelyből a világ jövőbeni örökkévalósága is következik, egyetlen értelmes elme sem kételkedhet." A valóságban azonban az igazi könyvtárak létrejötte egy bizonyos korszakhoz kötődik, és érdemes legalábbis kételkednünk benne, hogy a jövőben is fenn fognak maradni.
Amikor az i. e. III. században a Ptolemaioszok megalapították az Alexandriai Könyvtárat, akkor a történelem folyamán valószínűleg itt gyűjtöttek először össze több kötetet, mint amennyit valaki az élete folyamán el tud olvasni. Addig csupán az egyes emberek olvasmányait tartalmazó művek gyűjteményei, illetve hivatalos iratgyűjtemények léteztek, és így ez volt az első igazi könyvtár. Az egyiptomi tudósok úgy számolták, hogy mintegy félmillió tekercs van a világon, tehát ennyit kell megszerezniük. Ehhez képest a washingtoni Kongresszusi Könyvtár 1988-ban egyetlen év alatt ennyi új címet katalogizált, és ha még azt is hozzátesszük, hogy egy tekercs nem egy könyvnek, hanem inkább csak egy fejezetnek feleltethető meg, akkor ez az ókori információs Manhattan Projekt körülbelül akkora lehetett, mint egy kisebb vidéki könyvtár.
Akárhogy is legyen azonban: a céljuk minden létező tudás egyetlen könyvtárban való összegyűjtése volt - amit persze azóta sem sikerült megvalósítani, noha a könyvet állítólag mindennél többre tartjuk, és noha semmilyen elvi akadálya sem lenne a dolognak. Egy ilyen gyűjteményhez viszonyítva még a legnagyobb könyvtárak is csupán az aktuálisan létező tudás egyik vagy másik töredékét tartalmazzák.
A folytatás itt olvasható: http://www.es.hu/?view=doc;26201

Csak itt, csak Önnek?

A hagyományos, papír alapú könyvnél a másolásra szolgáló eszköz (a nyomdagép) elkülönült a végeredménytől, amelyet innentől kezdve nyugodtan kölcsön- vagy odaadhattunk valakinek – elvégre ettől nem lett több belőle. Könyvkalóz kizárólag olyasvalaki lehetett, aki rendelkezett nyomdagéppel is, és eltekintve a szitázással előállított, nem tartalmi, hanem technikai értelemben véve meglehetősen rossz minőségű szamizdatoktól, a helyzet egészen az elektronikus  szöveg megjelenéséig nem igazán változott meg. A fénymásolók ebből a szempontból azért nem számítanak még akkor sem, ha valóságos ipar épült a drága egyetemi jegyzetek kalózmásolatainak előállítására, mert nem ugyanazt nyújtják, mint az eredeti könyv: rendszerint kevésbé jól olvashatóak, nincsenek rendesen bekötve; nehezebb lapozni őket, és így tovább. Vagyis még ha arra alkalmasak is, hogy az adott tananyagot elsajátítsuk belőlük, korántsem ugyanolyanok, mint amit lemásoltunk. Ami egyben azt is jelenti, hogy mindkét, a nyomtatást helyettesítő megoldás rosszabb (nehezebben kezelhető, rosszabbul olvasható stb.) eredményhez vezet, és ezen csak a számítógép elterjedése változtat.
Ez ugyanis azt eredményezi, hogy az eddigiekkel ellentétben nem csupán a tartalom, de a minőség is pontosan reprodukálhatóvá válik és innentől kezdve bárki, akinek megvan az adott mű elektronikusan, az mintha csak rendelkezne egy „tökéletes nyomdagéppel”, és ebből a szempontból a másolásvédelem első lépésben mint nem lenne más, mint kísérlet ennek az új lehetőségnek a kiiktatására.
Az egyik alapvető megoldás az, hogy a könyvet ugyanúgy hardverhez kötjük, mint ahogy a hordozó anyaghoz volt kötve a nyomtatás korában is, és ha megvesszük Sony e-book-ra, akkor ugyanúgy nem fogjuk tudni áttenni iPad-re, mint ahogy a papír alapú könyv egyik kiadásának megszerzése sem jelentette azt, hogy akkor a másikat majd ingyen adják. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy egy másik papírkiadásnak elég komoly járulékos költségei vannak, míg az elektronikusnak nincsenek.
Úgyhogy megtehetjük azt is, hogy nem azt szabályozzuk, hogy hány példányhoz jut hozzá (mint eddig), hanem azt, hogy ki ő - vagyis az olvasót azonosítjuk, azzal pedig nem foglalkozunk, hogy éppen milyen hardveren keresztül akar olvasni (mint ahogy a Google Editions erre a koncepcióra épül). Innentől kezdve az alábbi megoldások állnak a rendelkezésünkre:

1. bárki, bármit, bármikor – példának okáért ez a bejegyzés is ilyen itt, a könyvkettő blogban. Az elektronikus szöveg első, lassanként minden bizonnyal véget érő korszakára ez volt a jellemző
2. bárki, de csak azt az egyet – a másolásvédelemmel ellátott elektronikus könyvolvasók rendszerint ezt a koncepciót valósítják meg. Ha megvettem egy szöveget az e-book readermre, akkor a barátom is el tudja olvasni - amennyiben kölcsön adom neki a készüléket
3. csak ő, de bárhogy: lásd a Google Editons-t. Ha azonosítottuk az olvasót, akkor joga van különböző helyeken, formákban és platformokon hozzáférni az adott tartalomhoz
4. csak ő és csak azt: ez a másik véglet ahhoz képest, hogy mindent megengedünk. Elvileg nincs akadálya, hogy az olvasó számára egyetlen eszközön keresztül biztosítsunk hozzáférést egyetlen elektronikus „példányhoz”, és közben még azt is ellenőrizzük,hogy tényleg ő hajol-e az e-book reader fölé, vagy valaki más. Ez még a hagyományos papírkönyvnél is korlátozóbb megoldás, de technikailag biztosan megvalósítható.

És hogy melyik fog elterjedni? Az első szerintem semmiképpen, bármennyire is szimpatikus nekem, úgyhogy marad a másik három közül valamelyik. De hogy melyik, azt nem tudom (és csak remélni tudom, hogy nem a negyedik).

http://www.futurebook.net/content/does-drm-mean-google-have-already-won-ebook-war

Az exemplartól a kronologikus információtárolásig

Richard Dawkins angol evolúcióbiológus Folyam az Édenkertből című könyvében foglalkozik között „a szeret mindet valóra vált” című lánclevéllel is. Ebben – a jó néhány másolási mutáció eredményeként – olyan sorok olvashatóak, mint például: „Ezt a levelet nem atta ki a kezéből 96 órán belül. Végül, amint elhatározta, legépelte a levelet, és vet egy új autót. Ne pénzt külgy. Ne feledkez meg erről, mert hat”, és így tovább.

Ez jó példa arra,hogy a másolás hibákat eredményezhet, és az ebből fakadó problémákat a nyomtatás előtt úgy próbálták csökkenteni az egyetemek, hogy bevezették az exemplar intézményét. Vagyis kizárólag „ellenőrzött és gondosan átvizsgált kéziratokat” volt szabad másolásra kölcsön adni, írja A könyv születésével kapcsolatban a Lucine Febvre – Henri-Jean Martin szerzőpáros. A másolatról pedig tilos volt újabbakat készíteni, és így elírások megjelenhettek ugyan a szövegben, de nem halmozódhattak fel – ellentétben mondjuk a sok lépésen keresztül torzuló dawkinsi lánclevéllel.

A nyomtatás persze nem vezetett el a hibátlan szöveghez, de innentől kezdve a különböző példányokba nem különböző (mint az exemplarnál), hanem ugyanaz a hiba került bele. Ez, miként korábban már szó volt róla, a textutális stabilitás alapfeltétele, amely nélkül viszont nem lenne lehetséges modern értelemben vett tudomány (mivel a pontosan továbbadott mérési eredmények hiányában nem lehetne megismételni a kísérleteket).

A következő lépés pedig minden bizonnyal az volt, amikor David Gelernter számítógéptudós azt a kérdést vizsgálta meg, hogy a hagyományos, lényegében papír alapú, „nyomtatáskori irodát” utánzó desktop-metaforát mivel lehetne lecserélni, és arra jutott, hogy érdemes lenne egyfajta „időutazást” bevezetni,. Ugyanis így lehetővé válna, „hogy helyreállítsunk bizonyos kontextusokat a múltból”, és „kronologikus információtárolást” valósítsunk meg.

Azaz ha egy műnek sem a címére, sem a szerzőjére nem emlékszünk, csak arra, hogy mikor láttuk, akkor Gelernter rendszere egyszerűen rekonstruálná az adott időpont körülményeket (mondjuk azt, hogy 1995 tavaszán hogyan nézett ki a desktopunk, mi volt rajta stb.), és ez alapján találnánk meg, amit kerestünk. Miközben az ilyesmi a valós életben nem lehetséges, a cybertérben nagyon is az, és persze már van is ilyenre példa. Például az, ahogy a Wikipédia vagy éppen a Google Dokumentumok megőrzik az előző változatokat is, és ezáltal módunk nyílik rá, hogy a későbbieket össze tudjuk hasonlítani a korábbiakkal, és ez persze a hibajavítás szempontjából is előrelépés. Elvégre innentől kezdve azt is pontosan meg tudjuk mondani, hogy hol és mikor „mutálódott” a szöveg.

Ugyanúgy, mint ahogy a nyomtatás megjelenése előtt nem létezett textuális stabilitás, a számítástechnika elterjedése előtt nem volt lehetséges kronologikus információtárolás. Azaz az utóbbi két információkezelési forradalom: a könyvnyomtatás és a számítástechnika egyaránt tökéletesen új dolgokat tett lehetővé, és ha arra gondolunk, hogy Gutenberg találmányának milyen alapvető és mindent átformáló, előre nem látott következményei voltak, akkor legalábbis elképzelhető, hogy a kronologikus információtárolás is komoly változásokhoz fog vezetni.

A Bábeli Könyvtártól az adatbázis-internetig

A Borgessel foglalkozó irodalom egyik visszatérő gondolata, hogy a Bábeli Könyvtár című novella bizonyos értelemben az internetet előlegezi meg. Ebben egy olyan könyvtár leírása szerepel, ahol minden 410 oldalas könyv megtalálható – vagyis minden, bizonyos feltételek között elképzelhető szöveg. Ezzel a mennyiséggel kapcsolatban a filozófus Willard Van Orman Quine egyenesen a „hipercsillagászati számosságot” emlegeti, ugyanis mintegy 100 az egymilliomodikon könyvről van szó (miközben egyes becslések szerint a látható Univerzum „mindössze” 10 a 80-dikon részecskét tartalmaz). Számunkra azonban érdekesebb, hogy ha könyvtárhoz hasonlítjuk, akkor az internetet lényegében szövegalapúnak képzeljük el – noha nem biztos, hogy a jövőben is az lesz. Sőt, éppen ellenkezőleg.
Garry Wolf a Wiredtől azt írja, hogy az utóbbi időben az elektronikus szenzorok kisebbek, olcsóbbak és megbízhatóbbak lettek; ma már szokványosának számít, ha hordozható számítástechnikai eszközök (első sorban okos telefonok) vannak nálunk; a „social média” pedig nem csupán elfogadhatóvá, de egyenesen normává tette, hogy minden adatot megosszunk magunkról – akár még a részeg bulizós felvételeket is. A következő lépésben „a szexet, az élelmiszer[fogyasztás]t, a hangulatot, a földrajzi helyet, az éberséget, a produktivitást, sőt még a szellemi állapotot is nyomon fogják követni és mérni fogják, meg fogják osztani és meg fogják jeleníteni”.
Vagyis ezek az adatok is fel fognak kerülni az internetre, ami viszont azt fogja eredményezni, hogy bár a hagyományos „szöveges tartalom” nem fog eltűnni, kevésbé lesz központi a szerepe, mint amennyire még ma is. Ennek a változásnak már most is vannak jelei: érdemes lenne megnézni például, hogy a blogok mekkora része a bloggerek által írt szöveg, és mennyi a hivatkozás vagy az egyszerű átvétel; és joggal tételezhetjük fel, hogy az az egyéb tartalmak (például a videók meg a családi fotók) már most is jóval nagyobb százalékát teszi ki az internetes tartalmaknak. De ezek persze nekünk szólnak még akkor is, ha egy hagyományos értelemben vett könyvtárra nem igazán jellemzőek.
A jövőben viszont inkább nem az emberi értelemnek szóló tartalmak fognak dominálni, ha az életünkkel kapcsolatos adatfolyamot fogjuk majd ugyanúgy folyamatosan feltölteni a vérnyomásunk változásaitól a környezetünkről folyamatosan készülő videofelvételig bezárólag, mint ahogy most a görbe estéről készült felvételeket. És innentől kezdve nem is csak az a kérdés, hogy nevezhetjük-e ezt még könyvtárnak; és hogy ha nem, akkor az eddig az internetről mint „tudássegítő eszközről” kialapult képünk is meg fog változni.
Hanem az is, hogy mi fogja átvenni a helyét. És még ennél is fontosabb, hogy miközben feltehetően persze cégek, állami szervek és hasonlók fognak keresgélni a személyes adótokból létrejövő, gigászi adatbázisban, egyelőre nem tudjuk, hogy mire lesz még jó. Azt viszont igen, hogy kétféle forgatókönyv képzelhető el.
Az egyik szerint semmire: attól, hogy létezik a kínálat (a rendelkezésünkre álló információhalmaz), nem biztos, hogy lesz rá kereslet is, és tudunk vele bármilyen értelmes dolgot kezdeni. A másik lehetséges forgatókönyv viszont arról szól, hogy olyan, teljesen új alkalmazások fognak megjelenni, amelyeket most még ugyanúgy nem tudunk elképzelni, mint mondjuk a browsert a web létrejötte előtt.

http://www.themodernword.com/borges/borges_papers_rollason2.html

http://www.nytimes.com/2010/05/02/magazine/02self-measurement-t.html?pagewanted=all