Űrimperatívusz – más léptékben és nagyon máshogyan

Kraft Ehricke német származású amerikai űrkutató 1978-ban fogalmazta meg az úgynevezett űrimperatívuszt. Eszerint előbb-utóbb mindenképpen el kell hagynunk a Földet, és mindeddig én is úgy gondoltam, hogy Ehrickének igaza van. Most azonban úgy, hogy érdemes még egyszer végiggondolni a dolgot.

Az űrimperatívusz értelmében kissé leegyszerűsítve bár, de lényegében két okunk lehet arra, hogy elhagyjuk a Földet: természetiek vagy társadalmiak. Az előbbiek alatt azt értjük, hogy egy esetleges kisbolygó-becsapódás elpusztíthatja az itteni emberi életet, de ha mondjuk a Marson is vannak emberek, akkor „nem tartunk minden tojást egy kosárban”, és ha mi nem is, de legalább az emberi faj megmenekül.
Ezzel kapcsolatban azonban többek között azon érdemes eltűnődni, hogy vajon nem olcsóbb-e „becsapódásálló” bunkereket építenünk itt lenn, és jelenleg mintha már kialakulóban is lenne egyfajta „katasztrófa-építészet”, melyre jó példa a cunamiálló bunkerek terve (de ott v annak a tornádóálló házak tervei is). Továbbá: egy marsi kolónia (vagy űrváros) csak az ott élőket védené meg egy földi katasztrófától, tehát akkor már inkább keressünk olyan megoldást, amely mindannyiunk túlélését lehetővé teszi. Amennyiben pedig a katasztrófa minden életet elpusztít (mondjuk egy közeli szupernóva-kitörés), akkor az ellen az sem védene meg, ha áttelepülnénk a Naprendszeren belül máshová.
Ami a kérdés társadalmi vetületét illeti, Ehricke annak idején abból indult ki, hogy bármennyire vigyáznánk is a földi környezetre, az itteni erőforrások előbb-utóbb ki fognak merülni. Tehát hosszú távon vagy elkezdjük a ma még „természetesnek” tekintett jogokat korlátozni: a tiszta vízhez való korlátlan hozzáférést; a tetszőleges számú gyerek vállalását (és így tovább), vagy pedig kilépünk a világűrbe, ahol gyakorlatilag korlátlan hely, energia és anyag áll a rendelkezésünkre.
Csak éppen bármennyire jól hangozzék is, ez így nem pontos. Ugyanis semmi sem garantálja, hogy ezeket a javakat egyszerűn és biztonságosan be is tudjuk majd gyűjteni. Ráadásul Ehricke idején még nem volt természetes, hogy fenntartható környezetben/fejlődésben gondolkodjunk, ma viszont már az. És ha ezt jól csináljuk, akkor teljesen felesleges belátható időn belül a kitelepedésben gondolódni – ha pedig felesleges, akkor miért is mennénk?
Ám ez még mindig nem jelenti, hogy tényleg szükségtelen ezen a kérdésen tűnődnünk – mármint egészen hosszú távon. Mintegy 800 millió év múlva ugyanis a Föld az egyre forróbbá váló Nap miatt lakhatatlan lesz. Tehát mindenképpen el kell majd költöznünk (ha még létezünk akkoriban), és ebben az esetben tényleg lesz értelme valamiféle nagy időskálájú űrimperatívuszról beszélni.
Ez persze eléggé távoli probléma ahhoz, hogy noha nem árt, ha már most a tudatában vagyunk, annak sem árt a tudatában lennünk, hogy ebben az esetben érdemesebb az „amit ma megtehetsz, halaszd el holnapra” elvet alkalmazni. Ez eredetileg a számítástechnikából származik, és azt mondja ki, hogy az exponenciális fejlődésnek köszönhetően célszerű egy számítástechnikai probléma megoldását minél tovább halogatni, mivel az időben előre haladva egyre nagyobb és nagyobb (meg persze egyre olcsóbb) számítástechnikai kapacitás áll majd a rendelkezésünkre. Ami a mi esetünkre alkalmazva valami olyasmit jelent, hogy még ha a tudomány fejlődése nem lesz is exponenciális, bízvást remélhetjük, hogy számunkra ma még elképzelhetetlen lehetőségek fognak megnyílni az utánunk jövők előtt.
De annak felismeréséhez, hogy egy olyan világmindenségben, ahol vannak változások, egy adott környezet csupán véges ideig marad eléggé állandó ahhoz, hogy például a számunkra élhető legyen, még csak különösebben sokat sem kell várnunk. Mint ahogy az is nyilvánvaló lehet már ma is, hogy a változások szempontjából csupán néhány alapvető szint létezik.
Egy nagyobb földi terület (mondjuk egy kontinens) attól függően lakható vagy nem lakható a számunkra, hogy éppen mikor nézzük (hacsak nem a jövőben nagyarányú és sikeres környezet-átalakításba kezdünk majd). Vagyis: ezen a szinten akár néhány ezer év is sokat számít. Egy bolygó esetében viszont más a helyzet, és nem tűnik valószínűnek, hogy létezése alatt sokszor átbillenhetne az egyik állapotból a másikba: a lakhatóból a lakhatatlanba vagy éppen vissza. Tehát egy bolygó nagyjából milliárd éves skálán biztosíthat a számunkra otthont, a galaxisunk pedig ennél is jóval tovább: egészen addig, amíg ki nem hunynak a csillagok. Amire viszont ez bekövetkezik, addigra viszont a Világmindenség többi részei is ugyanúgy lakhatatlanná válnak, mint a Tejútrendszer, és így nem jelenthet majd megoldást, ha tovább vándorolunk.
Persze ha csak ki nem találunk addigra valamit. És ismét csak de persze:addig még van időnk – méghozzá nem is kevés.

Van valaki a Naprendszerben? Vagy esetleg volt?

"Napjainkban már bizonyosak lehetünk abban – írja Paul Davies Kísérteties csönd című könyvében -, hogy semmi remény az értelmes életre a Naprendszer bármely más bolygóján”. Ami viszont  felveti azt a kérdést, hogy korábban sem volt-e.
Percival Lowell, a 19. század végi „Mars őrület” központi figurája és a marsi értelmes élet létének talán legismertebb hirdetője abból indult ki, hogy a többi bolygók is hasonlóképpen fejlődnek, mint a Föld, és így az ő nevéhez köthető a planetológia megalkotása. Amihez Michael A. Michaud a Contact with Alien Civizations című könyvében hozzáteszi, hogy „a lowellizmus azt is megmutatja, hogy egy nagy gondolat miként tudja stimulálni a következő generációk gondolkodását”.

Azt azonban nem említi meg, hogy Lowell tevékenységének volt negatív következménye is. Egy David Todd nevű amerikai csillagász, aki már 1909-ben arról beszélt, hogy a marsiak rádiójelekkel üzenhetnek nekünk, 1924-ben megpróbálta fogni a Vörös Bolygóról érkező üzenetet (és közben azt is el tudta érni, hogy a vizsgálódás idejére az amerikai hadsereg meg az amerikai hadi tengerészet egyaránt rádiócsendet rendeljen el). Ez azonban a szabályt erősítő kivétel, ugyanis nagyjából az 1910-es évek végétől a földönkívüli értelem keresésének színhelye már nem a Naprendszer, hanem más csillagrendszerek voltak – a Lowellizmus negatív hatásai hosszabb távon egyszerűen elriasztották a csillagászokat a szűkebb kozmikus környezetünkön belüli kutatásoktól. Ám abból, hogy lowell teljesen tévesen hitte, hogy a Marson a mi korunkban is értelmes lények élnek, még nem következik automatikusan, hogy akár évmilliárdokkal előttünk a Naprendszer más részein nem élhettek értelmes lények, és hogy nem lenne érdemes esetleges technikai civilizációjuk nyomainak megkeresésével próbálkozni. Vagy legalábbis én ebből indultam ki, amikor elkezdtem ezt a bejegyzést írni.
A természetföldrajzi jövőkutatással foglalkozó magyar csillagász, Hargitai Henrik viszont azt mondja,hogy „a Marson és a Vénuszon is lehetett pár tíz-százmillió év folyamatos vizes evolúcióra”, ám ennyi idő nem elég az értelmes élet kialakulásához, ha abból indulunk ki, hogy „a Földön a trilobiták is csak 4 milliárd év után jelentek meg. És még ha minden jól megy is, és a nagy természeti katasztrófák úgy követik egymást, hogy ezáltal optimális módon működtetik az „evolúciós pumpát”, Hargitai szerint „akkor is kell legalább 1 milliárd év egy trilobita szintű értelemhez”.
Vagyis innentől kezdve az az egyik alapkérdés, hogy az élet kialakulása mindenütt ugyanolyan lassan történt-e, mint a Földön (már amennyiben bárhogy is történt másutt egyáltalán), vagy pedig mi vagyunk a kivétel. Davies szerint „a magasan fejlett, földönkívüli civilizációk vagy nagyon gyakoriak, vagy nagyon ritkák: a köztes állapot... [matematikai okokból kifolyólag] eredendően valószínűtlen”, és mintha a földi példák szerint az intelligencia kialakulása nem csupán időigényes lenne, de felettébb valószínűtlen is. Ugyanis miként ismét csak Davies rámutat, a dinoszauruszoknak bőven lett volna idejük értelmessé válni, de nem tették meg (vagy legalábbis nem hoztak létre technikai civilizációt); és persze Ausztráliában 50 millió évnyi elszigeteltség ellenére sem jelentek meg emberi értelemben véve intelligens erszényesek (meg a szintén hosszú ideig izolált Amerikákban ugyanúgy nem, mint ahogy Madagaszkáron sem, amely hasonlóképpen el volt vágva a világtól).
Ami más szavakkal azt jelenti, hogy számos magasabb rendű élőlény rajtolhatott volna a komplexitásnak nagyjából arról a szintjéről az emberi értelemben vett intelligencia felé, ahonnét a primitív ősemlősök a dinoszauruszok kihalása után, de egyikük sem tette meg, és innentől kezdve okkal gyanakodhatunk arra, hogy még ha másutt legalább egy nagyságrenddel gyorsabban: egy milliárd helyett alig 100 millió év alatt eljutott volna is az élet a trilobiták szintjére (amit egyébként nincs okunk feltétezni), akkor sem valószínű, hogy a folyamat értelmes lényekhez vezet. Egy olyan, helyi civilizáció nyomait tehát, mint amilyet Lowell is keresett a Marson, több, mint valószínű, hogy nem fogjuk megtalálni a Naprendszeren belül. Vagyis például a Society for Planetary SETI Research tevékenységének, amely a szűkebb kozmikus környezetünkben akar értelmes idegen tevékenység jeleire bukkanni, ezek szerint leginkább akkor lehetne értelme, ha az „idegen” alatt a „máshonnét származót” értenénk.
Egy valaha a Naprendszerben létező, de kőkorszaki szintű intelligencia tevékenységének nyomait valószínűleg nagyon nehéz lenne megtalálni, mivel ezek nem rínának ki a környezetükből. Egy olyan társadalom azonban, amely képes egy másik csillagtól elindulva eljutni ide, minden bizonnyal technikailag magasan fejlett és időálló megoldásokat használ. Tehát a Naprendszeren belül is ilyet lenne érdemes keresni. Méghozzá nem csak a „lakható” vagy valaha lakhatónak minősülő bolygókon, hanem a kisbolygóövezetben, a Holdon meg nagyjából bárhol máshol is.