Ha a Wikipédia csak az első lépés

Jelenleg a hétköznapiak mellett mintha kétféle kérdés létezne: a tudományos, ami arról szól, hogy mennyi a fénysebesség vagy hogyan keletkezett az Univerzum, és a demokratikus (nevezzük talán így), ami arról, hogy ki legyen Magyarország miniszterelnöke. Ezt a kettőt teljesen különböző módokon döntjük el, és elsőre úgy tűnhet, hogy igencsak furcsa lenne, ha az egyiknél alkalmazott módszereket a másiknál alkalmazva mondjuk szavazást tartanánk arról, hogy mennyi legyen egy természeti állandó értéke; vagy ha az állampolgárok kizárásával, „tudományos alapokon” döntenénk az ország sorsáról.

A mostani helyzet persze meglehetősen új annyiban, hogy a modern értelemben vett tudomány kezdeteire egészen a 16. századig kellett várni, amikor a nyomtatás – megteremtve az úgynevezett „textuális stabilitást” – lehetővé tette az információk pontos reprodukcióját. Korábban erre nem volt mód, mert az ember túlságosan sokat hibázik (a Beowulf című középkori történetben a másoló még Káin nevét is rosszul írta le). A nyomtatás megjelenésétől kezdve viszont változatlan formában juthattak el a tudósokhoz a kísérleti adatok (is), és innentől kezdve nem volt akadálya a kísérlet megismétlésének; az adatok ellenőrzésének stb. Vagyis a nyomdatechnika megtemette a modern, méréseken és ellenőrzött kísérleteken alapuló tudomány feltételeit, és valójában semmi meglepő sincs abban, ha az interneti most lehetővé teszi, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben úgy döntsünk tudományos kérdésekről, mint ahogy korábban a demokratikus kérdésekről. Amiben nem is annyira az a furcsa, hogy megtehetjük, hanem az, hogy hajlandóak is vagyunk élni ezzel a lehetőséggel. A Wikipédia esetében ugyanis éppen ez történik, és Richard Watson amerikai jövőkutató egyenesen azt kérdezi, hogy „lehet, hogy kényes filozófiai kérdéseket, például azt, hogy mi az igazság, a szakmai elit helyett egy demokratikus közösség fog ezentúl szótöbbséggel eldönteni?”
Sőt, egy lépéssel tovább is mehetünk, hiszen az is lehetséges, hogy gyakorlatilag minden kérdésről (legyen az tudományos vagy sem) egy, Watson megfogalmazásával élve „névtelen on-line közösség” határoz majd. Illetve a Wikipédia esetében tulajdonképpen már ma is, és elképzelhető, hogy ez még csak a kezdet.
Persze lehetséges, hogy a Wikipédia alapú megközelítés fog eltűnni – például amennyiben megszűnik a jelenlegi internetes anonimitás, és az eddigieknél jóval megbízhatóbban azonosíthatóvá válnak a szerzők és különböző szakképzettségeik; megnő az igény a hagyományos értelemben vett megbízható tudásra, és így tovább. De persze ad absurdum az sem zárható ki, hogy éppen ellenkezőleg: a „szakemberek tudománya” lesz az, ami eltűnik majd, és a „demokratikus döntésen” alapuló modell lép a helyére. Ez sem lenne sokkal nagyobb változás, mint ami akkor játszódott le, amikor a skolasztikus tudományt kiszorította a mai értelemben vett tudományos kutatás. Én személy szerint ugyan nehezen tudom ezt elképzelni, de ez talán csupán annak a jele, hogy nagyon is radikális átalakulásról van szó.

Köszönet Túri Anikónak a kérdésről folytatott inspiráló beszélgetésért.

A tudomány tényleg végső korlátai

A tudomány történetét végiggondolva úgy tűnhet, hogy az ismereteinket a megfigyeléshez használt műszerek; az általunk használt elméletek, és természetesen maga a megfigyelő személye képes korlátozni. Ami ez utóbbit illeti, Wigner Jenő megfogalmazásával élve „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”, és az emberi értelemnek is ugyanígy megvannak a maga beépített korlátjai - valójában már Kant is valami ilyesmiről beszélt, amikor azt mondta, hogy a valós világot mindig csak agyunk mentális koncepcióin keresztül vagyunk képesek felfogni. De minden bizonnyal nem ez az egyetlen korlát.

Hagyományosan a műszereknek és elméleteknek szokás figyelmet szentelni, és persze minden ok meg is van rá: gondoljunk csak arra, hogy milyen forradalomhoz vezetett Galilei távcsöve a csillagászatban vagy Einstein elméletei a fizikában. Minden bizonnyal vannak azonban olyan berendezések, illetve elméletek, melyeket ugyanúgy nem tudunk még elképzelni sem, mint a Wigner  példájában szereplő állat a kétszer kettőt.
Az eugenikának a II. Világháború óta annyira rossz a híre, hogy az embermódosítással mint lehetőséggel még most, a 21. század elején sem szokás számolni, valójában azonban – legalább elvileg – megtehetnénk azt is, hogy így próbálunk előrelépést elérni, és ha a 2000-es évek tudománya nem is, de kérdés, hogy egy későbbi koré nem éppen erről fog-e szólni. Michio Kaku azt írja, hogy „a mi józan eszünk nagyon is szokatlan,, az Univerzumban rendkívül ritkán előforduló körülmények között a Földön alakult ki; egyáltalán nem meglepő [hát], hogy józan eszünk képtelen felfogni az igazi Univerzumot”. Ezen viszont – ad absurdum – önmagunk átalakításával változtatni lehetne.
Viszont még ekkor is marad majd egy minden bizonnyal végső korlátozó tényező, és ez maga a Világegyetem, amely az emberélethez, illetve az emberi civilizáció létéhez viszonyítva is állandónak tűnik, és mivel jelenleg abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy képesek vagyunk kozmológiai megfigyeléseket végezni benne, azért a távoli jövőben is ez lesz a helyzet. Lawrence M. Krauss és  Robert J. Scherrer egy 2007-es cikkükben azonban úgy fogalmaznak, hogy „az Univerzum fejlődésének egy nagyon speciális korában élünk: egy olyan időben, amikor megfigyelésekkel tudjuk igazolni, hogy az Univerzum fejlődésének nagyon speciális korában élünk”.
Ez azonban korántsem mindig lesz így: nagyjából 100 milliárd év múlva a velünk együtt az úgynevezett Lokális Csoportba tartozók kivételével a galaxisok a tágulás miatt a belátható Világmindenség szélén túlra fognak kerülni; nem lesz módunk észlelni a sötét energia létét és a kozmikus háttérsugárzás is is észlelhetetlenné válik (és persze innentől kezdve az Ősrobbanásra sem lesz bizonyítékuk). Vagyis ha még lesz akkoriban értelmes élet, a megfigyelők egyfajta statikus „szigetuniverzumban” élve képtelenek lesznek észlelni a Világmindenség valódi szerkezetét, mert ebben maga a Világmindenség akkori szerkezete fogja őket meggátolni.
Arra természetesen elvi esély sincs, hogy az ennyire távoli jövőbe időkapszulát küldjünk nekik a mai kozmológiai tudás összefoglalójával. Nem csupán azért, mert elképzelni sem tudjuk, hogy miként lehetne egy ekkora időbeli távolságból is érthető üzenetet megfogalmazni (az olyanokról nem is beszélve, hogy például ha léteznek is majd, biztosan nem a Naprendszerben, hiszen „alig” 13 milliárd év múlva már Nap sem lesz). Hanem azért is, mert olyan adathordozót sem tudunk elképzelni, amely képes lenne közel 100 milliárd évet egyáltalán túlélni.
Az viszont mégis jelenthet esélyt, ha (feltéve) még az előtt értelmes lények fognak élni a tejútrendszerben, hogy kialakulna a „szigetuniverzum”, ők – elvileg – képesek lehetnek az utánuk jövőknek üzenetet küldeni. Az pedig, hogy tényleg fognak-e ilyen értelmes lények létezni a nagyon távoli jövőben, és tényleg fognak-e ilyesmivel bíbelődni, majd kiderül.

http://arxiv.org/abs/0704.0221

Big science szteroidokon

Állítólag amikor Einstein feleségét körbevezették az amerikai Mount Wilson Obszervatóriumban, és elmondták neki, hogy az ottani óriástávcső segítségével meg tudták határozni az Univerzum alakját, akkor az asszony annyit válaszolt, hogy „ezt az én férjem egy használt boríték hátoldalán is megteszi”.
Ez az anekdota – függetlenül attól, hogy mennyire hiteles - jól szemléltei a nagyjából a 20. század elejéig jellemző „kis” és az azt követő „nagy tudomány”: a „small” meg a „big science” közötti különbségeket. Az előbbi leginkább egyetlen ember erőfeszítésein és ha eszközöket használt, akkor nagyjából mindenki számára megfizethető eszközökön alapult: sem Faraday, sem Mengyelejev, Darwin, Maxwell vagy Einstein kutatásaihoz nem volt szükség hatalmas összegre meg rengeteg szakember együttműködésére.

A II. Világháborúban viszont már minden korábbinál nagyobb szerepet játszottak az államilag finanszírozott, nagy léptékű, katonai célú kutatások (a német V-1 és V-2, az angol radar, az amerikai atombomba jó példa ezekre), és utána egyre meghatározóbbá váltak azok nagy költségvetésű, számos (egyre inkább network-ben dolgozó) tudományos kutató bevonásával és mások számára drágaságuknál fogva elérhetetlen berendezéseket (pl. részecskegyorsítók, Hubble Telescope) használó tudományos programok, melyek a benne résztvevők tudományos életpályája hosszával összemérhető ideig tartanak. Az afféle big science  – lévén szó akkora beruházásokról, melyek egyes esetekben a világ leggazdagabb országait is megterhelik – a kutatási lehetőségek beszűküléséhez is vezetnek, ugyanis a különböző programok ugyanazokért a véges erőforrásokért versenyeznek. Arról persze szó sincs, hogy a korábbi kis tudomány teljesen eltűnne, de vannak egyes területek, amelyek nem művelhetőek olcsón. Ebbe a képbejól beleillik a „citizen scientist”-ek feltűnése is, akik gyakorta az adat- és emberi figyelemigényes big science kutatásokat segítő, hálózatba szerveződő amatőrök.
Ami a jövőt illeti, egyfelől arra számíthatunk, hogy – legalábbis John D. Barrow amerikai fizikus szerint – a „problématudományok” fognak előre törni, és a tudományos költségvetések egyre nagyobb hányadát fogjuk azoknak a „nagy környezeti, társadalmi és orvosi problémáknak” a megoldására szánni, „amelyek az emberiség létét” fenyegetik, és ez két dolgot jelenthet. Egyfelől az eddigi megközelítés továbbvitelét: elvégre a nagy tudomány is abból nőtt ki, hogy a II. Világháború alatt felmerülő (igaz, akkoriban még csupán egy nemzetet, nem pedig az egész emberiséget) fenyegető problémákra próbáltak megoldást találni.
Másfelől ismét csak az eddigi vonalat tovább víve megtehetjük azt is, hogy a jelenleg sok embert foglalkoztató és nagy költségvetésű kutatásokat időben is minden eddiginél jobban kiterjesztjük. Elvégre ha nem csupán egy vagy néhány, egyszerre élő tudós vehet benne részt, akkor miért is ne találnánk ki olyan kutatási programokat is, amelyeket nem limitál az emberi átlagéletkor, hanem egymást követő generációk dolgoznak a megoldáson? Ez minden bizonnyal azt tenné lehetővé, hogy minden korábbinál komplexebb (vagy legalább hosszabb ideig tartó kutatást igénylő) kérdésekre tudjuk megtalálni a választ. De persze eközben a kérdésfeltevések természete is megváltozna, hiszen korántsem minden problémát érdemes ekkora léptékű vizsgálatoknak alávetni. Mint ahogy már a big science is megváltoztatta a tudományos kérdésfeltevést.