Big science szteroidokon

Állítólag amikor Einstein feleségét körbevezették az amerikai Mount Wilson Obszervatóriumban, és elmondták neki, hogy az ottani óriástávcső segítségével meg tudták határozni az Univerzum alakját, akkor az asszony annyit válaszolt, hogy „ezt az én férjem egy használt boríték hátoldalán is megteszi”.
Ez az anekdota – függetlenül attól, hogy mennyire hiteles - jól szemléltei a nagyjából a 20. század elejéig jellemző „kis” és az azt követő „nagy tudomány”: a „small” meg a „big science” közötti különbségeket. Az előbbi leginkább egyetlen ember erőfeszítésein és ha eszközöket használt, akkor nagyjából mindenki számára megfizethető eszközökön alapult: sem Faraday, sem Mengyelejev, Darwin, Maxwell vagy Einstein kutatásaihoz nem volt szükség hatalmas összegre meg rengeteg szakember együttműködésére.

A II. Világháborúban viszont már minden korábbinál nagyobb szerepet játszottak az államilag finanszírozott, nagy léptékű, katonai célú kutatások (a német V-1 és V-2, az angol radar, az amerikai atombomba jó példa ezekre), és utána egyre meghatározóbbá váltak azok nagy költségvetésű, számos (egyre inkább network-ben dolgozó) tudományos kutató bevonásával és mások számára drágaságuknál fogva elérhetetlen berendezéseket (pl. részecskegyorsítók, Hubble Telescope) használó tudományos programok, melyek a benne résztvevők tudományos életpályája hosszával összemérhető ideig tartanak. Az afféle big science  – lévén szó akkora beruházásokról, melyek egyes esetekben a világ leggazdagabb országait is megterhelik – a kutatási lehetőségek beszűküléséhez is vezetnek, ugyanis a különböző programok ugyanazokért a véges erőforrásokért versenyeznek. Arról persze szó sincs, hogy a korábbi kis tudomány teljesen eltűnne, de vannak egyes területek, amelyek nem művelhetőek olcsón. Ebbe a képbejól beleillik a „citizen scientist”-ek feltűnése is, akik gyakorta az adat- és emberi figyelemigényes big science kutatásokat segítő, hálózatba szerveződő amatőrök.
Ami a jövőt illeti, egyfelől arra számíthatunk, hogy – legalábbis John D. Barrow amerikai fizikus szerint – a „problématudományok” fognak előre törni, és a tudományos költségvetések egyre nagyobb hányadát fogjuk azoknak a „nagy környezeti, társadalmi és orvosi problémáknak” a megoldására szánni, „amelyek az emberiség létét” fenyegetik, és ez két dolgot jelenthet. Egyfelől az eddigi megközelítés továbbvitelét: elvégre a nagy tudomány is abból nőtt ki, hogy a II. Világháború alatt felmerülő (igaz, akkoriban még csupán egy nemzetet, nem pedig az egész emberiséget) fenyegető problémákra próbáltak megoldást találni.
Másfelől ismét csak az eddigi vonalat tovább víve megtehetjük azt is, hogy a jelenleg sok embert foglalkoztató és nagy költségvetésű kutatásokat időben is minden eddiginél jobban kiterjesztjük. Elvégre ha nem csupán egy vagy néhány, egyszerre élő tudós vehet benne részt, akkor miért is ne találnánk ki olyan kutatási programokat is, amelyeket nem limitál az emberi átlagéletkor, hanem egymást követő generációk dolgoznak a megoldáson? Ez minden bizonnyal azt tenné lehetővé, hogy minden korábbinál komplexebb (vagy legalább hosszabb ideig tartó kutatást igénylő) kérdésekre tudjuk megtalálni a választ. De persze eközben a kérdésfeltevések természete is megváltozna, hiszen korántsem minden problémát érdemes ekkora léptékű vizsgálatoknak alávetni. Mint ahogy már a big science is megváltoztatta a tudományos kérdésfeltevést.