Legyünk survivonauták!

Laurence C. Smith amerikai földrajztudós azt kérdezi egy tanulmányában, hogy a felmelegedés hatására milyen változásokra számíthatunk az északi régiókban. Még valamikor a 2000-es évek elején én is aláírtam a Mars Society által a Mars lakhatóvá tételééért indított online petíciót vagy húsz ezer más emberrel együtt, de most azt hiszem, érdemes újragondolnom.
Smith szerint három terület jöhet számításba az éghajlatváltozás „haszonélvezőjeként”: az észak-amerikai: itt első sorban a II. Világháború alatt építettek ki infrastruktúrát például utak és repülőterek formájában; kitermelhető természeti értékekben gazdag és a helyi populáció jelenleg is folyamatosan nő. Skandinávia még jobban áll kikötőinek, egyetemeinek és fejlett úthálózatának köszönhetően; az oroszokhoz tartozó szibériai területeken viszont korántsem ilyen kedvező a helyzet. Sőt: Sztálin 1929-től a Gulágon hozta létre munkatáborait, azok pedig, akik túlélték az ott töltött éveket meg a bányákban, fakitermeléseken, útépítések során végzett munkát, nem térhettek vissza a Szovjetunió más részeire, hanem a helyben kellett letelepedniük. Az eredmény: egyfelől nagyvárosok (Omszk, Novoszibirszk, Jekatyerinburg stb.) jöttek léte a világ leghidegebb vidékein; másfelől viszont a rendszer fenntartása olyan terheket rótt az államra, hogy a Fiona Hill – Clifford Gaddy szerzőpáros szerint a „hideg ára” (angolul jobban hangzik: the cost of the cold”) még a Szovjetunió széteséséhez is jelentős hozzájárult, mivel teljesen ésszerűtlen módon próbálták Szibériát kolonizálni. Ma az ottani gyárakat nem működteti senki; a nagyvárosok kiürülnek; a lélekszám folyamosan csökken stb.
Ami nem csak azért érdekes a számunkra, mert megmutatja, hogy a marsihoz képest kimondottan barátságos körülmények között, a Marshoz képest gyorsan és egyszerűen elérhető helyen, a szovjet állam ha nem is végtelen, de mindenképpen óriási erőforrásai birtokában is látványosan bele lehet bukni egy ilyen vállalkozásba.
Hanem azért is, mert elég ránézni a térképre, és azt fogjuk látni, hogy néhány amerikai, európai és ázsiai városövezettől eltekintve a Föld ma is jórészt lakatlan (Bill Bryson egyenesen azt mondja, hogy legfeljebb a felszínének néhány százalékán élünk). Tehát aki a Mars vagy még ennél is idegenebb helyek kolonizálását tervezi, az miért nem próbálkozik előbb itthon? Miért nem kolonizálja az addig lakatlan területeket a tundráktól a sivatagokig? Sokkal egyszerűbb, olcsóbb és gyorsabb lenne, és az a technológia, amely segítségével kupolavárosokat tudnánk építeni odaát, ideát is ugyanúgy beválna.
Amire persze azt lehet válaszolni, hogy azért nem, mert ez csak tovább rombolná a természeti környezetet, tovább gyorsítaná a fajkihalást stb., és ezek még akkor is tökéletesen védhető érvek, ha a kolonizátorok persze nem azért akarnak a Vörös Bolygóra menni, hogy megkíméljék a Földet, hanem rendszerint vagy arra hivatkoznak, hogy a túlnépesedés malthusi fenyegetése miatt; vagy pedig, hogy mert „nem jó minden tojást egy kosárban tartani”.
Ami az első érvet illeti, ez egy olyan probléma, amely sajnos vagy nem sajnos, de várhatóan magától meg fog oldódni. 1750 óta folyamatosan nő a földi populáció, ám George Friedman például a Stratfortól úgy számolja,hogy 2050 körül ez a népességrobbanás véget fog érni, és apály következik (mások néhány évtizeddel későbbre teszik globális  népességcsökkenés kezdetét, de arra, hogy csökkenés jön, a jelek szerint bízvást számíthatunk). Vagyis jobb esetben is mire oda jutnánk, hogy megvessük a lábunkat a Marson, addigra értelmét veszíti a dolog.
Persze ki tudja, hogy mi lesz a 22. vagy a 70. században – csak éppen amennyiben a Marsot olyan populációs túlfolyóként akarjuk használni, mint amilyen annak idején Európa számára Amerika volt, akkor ehhez nem az kell, hogy ott éljenek egy csomóan, hanem az, hogy oda vándoroljanak ki a Földön megszülető „felesleges” emberek. És ez a népességszabályozásnak felettébb drága módja lenne. Meg felettébb rövid életű is, hiszen ha „kihízzuk” a Földet, akkor ugyanúgy pillanatok alatt túl fogjuk népesedni a Marsot is.
Ami pedig a „biztonsági” érvelést illeti: minden bizonnyal egyszerűbb, ha hatékony bolygóvédelmi rendszerek kiépítésével próbálunk védekezni egy esetleges kozmikus becsapódás ellen. Amit azzal is kiegészíthetünk, hogy a Föld két ellentétes oldalán olyan földalatti bunkervárosokat építünk a marsi kolonizáció árának töredékéért, ahol – mintegy a magvakat tároló Global Seed Vault analógiájára –  folyamatosan 150 – 180 „”survivonauta” (ez persze egy neologizmus) férfi és nő tartózkodna évtizedekre elegendő levegő, víz és élelmiszer meg az újjáépítéshez elengedhetetlen információk birtokában, hogy szükségesetén legyen, aki majd újra benépesíti a Földet. Az ellen persze ez sem védene meg, ha továbbra is módszeresen pusztítjuk a környezetüket, de azon a Mars kolonizálása sem segítene, ugyanis akik itthon nem tudtak vigyázni a természeti értékekre, azok miért tudnának pár száz millió kilométerrel odébb?
Mindent egybevetve tehát amondó vagyok, hogy ne menjünk sehová, hanem az itthoni problémáinkat próbáljuk meg itthon megoldani.