Kétszáz éve kutató egyetem

A modern értelemben vett felsőoktatás intézményrendszer létrejöttét 1810-hez szoktuk kötni, amikor Wilhelm von Humboldt német történész elképzelései alapján  megalapították a Berlini Egyetemet. Itt a kutatók egyben oktatók is voltak, és ez valójában nem is meglepő, hiszen a nagyobb német intézmények már a 18. században átvették a „kutatás ethoszát”, írja a Lewis Pyenson – Susan Sheets-Pyenson szerzőpáros a természet szolgálóiról szóló könyvükben, és azt a célt tűzték maguk elé, hogy első lépésben „mindenről” megtudják az igazságot; a másodikban pedig meg is tanítsák azt.

A 19. század elején logikusnak tűnt abból kiindulni, hogy mivel számos, az oktatás számára fontos, egyelőre megválaszolatlan kérdés van, illetve mivel az értesül első kézből az eredményekről, aki a kutatásokat is végzi, ezért kutatóknak kell az egyetemi oktatásban dolgozniuk. Így lehetett a legegyszerűbben biztosítani, hogy a hallgatók a legfrissebb és legmegbízhatóbb tudományos ismeretekhez juthassanak hozzá. Tehát innentől kezdve az egyetemi oktatóval szemben elvárás volt, hogy jól képzett tudományos szakember is legyen, és ezzel: létrejött a „kutató egyetem”, noha a különböző tudományos társaságok ekkoriban még kimondottan szerették volna megakadályozni, hogy ne csak náluk, hanem másutt is legyen tudományos kutatás.
Az új oktatási rendszert az tette teljessé, hogy átvették a hollandok által a 17. században „feltalált” doktorit, amely megszerzése aztán máig az előfeltétele annak, hogy valaki tudományos kutatónak számíthasson,
Csak éppen az azóta eltelt kétszáz évben kialakult az oktatás modern módszertana, és immár nem szükséges ahhoz kiemelkedően jó kutatónak lennünk, hogy kiemelkedően jó oktatók is legyünk. Ehhez képest viszont jelenleg bármiféle pedagógiai háttér nélkül is lehet az ember egyetemi tanár. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy az egyre tömegesebbé váló felsőoktatás (legalábbis nálunk, Magyarországon) egyre több terhet ró az egyetemi oktatókra, és így egyre nehezebbé teszi a tudományos kutatást. Viszont az egyetemi oktatásban való hosszabb távú részvételnek még ma is a PhD megszerzése az elsődleges feltétele, amely még a legjobb esetben sem azt méri, hogy valaki mennyire képes átadni a tudományos ismereteket. A doktorinál ugyanis a tudományt előre vivő új eredmény: a „novum” az elsődleges nem pedig az, hogy milyen jó oktatók vagyunk. Vagyis egyfajta képességet mérünk (vagy legalább próbálunk mérni) a PhD révén, és egy teljesen másik fajtára lenne szükségünk az oktatáshoz. Ezért aztán ideje lenne legalábbis alaposan átgondolni a dolgot. Majd pedig keresni valamilyen új megoldást.