A Szuezi-csatornától a Hosszú Most Órájáig

A későbbi Szuezi-csatorna környékén már II. Nékosz egyiptomi fáraó is megpróbált mesterséges vízi utat kiépíteni. Majd pedig Dareiosz; a Ptolemaioszok; a felemelkedő muszlim hatalom – és így tovább egészen a 19. század második felében végül sikerrel záruló Lesseps-féle vállalkozásig. Amit érdemes párhuzamba állítani azzal, hogy az 1903-ban átadott New York-i metró még akkor is működésképtelenné válna néhány nap alatt az elektromos szivattyúk leállást követően, ha éppen nem lennének esőzések – ez ugyanis rávilágít egy, a régebbi meg a mai technológia közötti alapvető különbségre.

Vagyis arra, hogy bár az ember már legalább 60-80 ezer éve állít elő komplex tárgyakat, csupán az újkőkorban jutott oda, hogy képes legyen nagy méretű és sokáig fennmaradó (bár statikus) dolgokat  készíteni: gondoljunk csak Stomehenge-re (vagy a valamivel későbbi piramisokra). Arra viszont egészen a 19. század második feléig kellett várni, hogy képesek legyünk nagy méretű és folyamatos karbantartást igénylő rendszereket is üzemeltetni – legyen az akár a Szuezi-csatorna, akár valami más. Korábban azért bukott bele mindenki az ilyen vállalkozásokba, mert amíg az ipari forradalom eredményei „le nem csurogtak” a különböző alkalmazások szintjére, addig még ha megcsináltuk is, utána hamar szétesett az egész.
Ma viszont már ott tartunk,hogy a modern társadalomban számos területen várjuk el a folyamatos működést az internettől a csapvízig meg az egészségügyi ellátásig, és nem véletlen, hogy amikor a számítógéptudós Daniel Hillis közzétette a tízezer évig működő „Hosszú Most Órájának” terveit (melynek az lenne a feladat, hogy az embert hosszú távú gondolkodásra serkentse), akkor azt mondta, hogy „azon a véleményen vagyok, hogy az Órát az odalátogató emberek működtessék. Ha megfeledkeznek a létéről, akkor megáll.” Azaz: ugyanúgy folyamatosan és működtetni kell, mint az internetet – vagy éppen a New York-i metrót meg a Szuezi-csatornát, amely állandó karbantartás nélkül hamar hajózhatatlanná válna .
Ez több kérdést is felvet. Először is azt, hogy vannak olyan modern technológiák, ahol jóval kevesebb állandó közreműködésre van szükség: a mobil telefont például le lehet gyártani egy „állandóan működtetett”, fejlett ipari társadalomban, majd pedig – mivel a szükséges átjátszó tornyoktól eltekintve majdhogynem „önjáró” – használni lehet őket a fejlődő országokban is. És ez egyben azt is jelenti, hogy valójában kétféle technológiában kell gondolkoznunk mindaddig, amíg a világ fele nyomorban él, és érdemes eltűnődni rajta, hogy amit „ideát”, a világ gazdagabb részén az egészségügyi ellátástól kezdve a világításig bezárólag folyamatosan működtetett szolgáltatásként biztosítunk, azt miként lehetne megvalósítani „odaát”, ahol az emberek mondjuk napi 1 dollárból élnek.
Másfelől azt se tévesszük szem elől, hogy a technikai komplexitás társadalmi komplexitást is feltételez. Egy  törzsi társadalom nem képes számítógépet előállítani, és innentől kezdve érdekes lenne tudni, hogy a mostani ipari társadalom minek (milyen termékeknek, rendszereknek, szolgáltatásoknak) a létrehozására képtelen ugyanúgy, mint a vadászó-gyűjtögetők a komputerére. És talán azzal a felételezéssel is élhetünk, hogy ha eddig a technikai és társadalmi rendszerek összetettsége – nem különösebben meglepő módon – egymással párhuzamosan növekedett, és ha azt tételezzük fel, hogy a technológia fejlődése a belátható jövőben nem szűnik meg, akkor ugyanerre számíthatunk a társadalommal kapcsolatban is.