Járványok a 21. századnak?

A történelem folyamán eddig három nagy járványhullám volt, és még az is elképzelhető, hogy a következő nagy, az emberiséget a 21. században sújtó csapás „biológiai, nem pedig atmoszferikus [éghajlati] vagy pénzügyi lesz”, véli David Orrel oxfordi kutató.
Majd pedig azzal folytatja, hogy ez azért képzelhető el, mert mindössze „egy vagy két mutációnyira vagyunk egy modern járványtól”, és miközben „nem tudható, hogy [ennek kitörése] mibe kerülne nekünk... aközben a védelmi network költségei jól megbecsülhetőek”, és ennek megfelelően megérné felkészülni egy esetleges járványkatasztrófára.
Mielőtt azonban ezt tennénk, érdemes azzal kezdeni, hogy átnézzük az eddigieket. Az első, egész Eurázsiát sújtó járványhullám a pestis, vagyis az ún. Fekete Halál volt (méghozzá eredetileg nem is „fekete”, hanem atra mors”, vagyis: szörnyű, és egy félrefordítás révén nyerte el mai nevét). Az  elterjedését pedig az tette lehetővé, hogy a mongolok egységes eurázsiai kereskedelmi térséget hoztak létre, és ennek a Pax Mongolicának köszönhetően aztán nem csak a kereskedők tudtak nagy távolságokat megtenni viszonylagos biztonságban, de a fertőzést terjesztő élőlények (rovarok és rágcsálók) is. Tehát ez egyfajta, korábban nem létező geográfiai globalizáció eredménye volt.
A második járványhullámban a bengáli területeken régóta ismert kolera érkezett 1817-ben Európába, hogy az 1830-as évekre az USA-t és Mexikót egyaránt elérje (és közben többek között a filozófus Hegellel is végezzen). Itt valószínűleg a közlekedésnek a Felvilágosodást követő globalizációja játszott kulcsszerepet. A hatás – a Fekete Halállal ellentétben – immár minden kontinensre kiterjedt, és nagyjából a 19. század végéig tartott, amíg az ellenintézkedések elvezettek a történelem folyamán először a populációsan önfenntartó városokhoz (miként erről már volt szó egy korábbi bejegyzésben). Érdekes lenne tudni, hogy a kolera nélkül mikor került volna sor a korszerű higiéniai megoldások bevezetésére.
A harmadik nagy járvány kitörését pedig az I. Világháború által okozott „szupermigráció” eredményezte, amikor amerikai, afrikai és európai katonák tömegei találkoztak Észak-Franciaországban. A spanyolnátha nagyjából minden (!) embert megfertőzött a Földön; több halálos áldozata volt, mint az I. Világháborúnak, és hatására az egészségügyi rendszerek egyszerűen összeomlottak.
Azóta viszont egyetlen igazán komoly járvány sem tört ki, bármennyire globalizálttá vált is a világ, és mivel jelenleg mindannyian ugyanazon a „fertőzéskészleten” osztozunk (és ennek megfelelően ugyanazokkal a védettségekkel rendelkezünk), a jövőt illetően két katasztrófa-forgatókönyv látszik elképzelhetőnek – még ha nem is különösebben valószínűnek.
Az egyikben egy olyan mutáció szerepel, amelynek köszönhetően egy eddig kizárólag állatról emberre terjedő fertőzés megtanul emberről emberre is tovaterjedni: a madárinfluenza is így lehetett volna igazán veszélyes. Ilyen ugyan nem volt az utóbbi időben, de pl. vízi emlősökre átterjedő (bár nem végzetes) madárinfluenza járványról azért tudunk.
A másik lehetőség egy ember okozta, mesterséges járvány lenne, és ennek a főpróbáját bizonyos értelemben már meg is tartottuk. Ausztráliában az angolok 1859-ben telepítették be a nyulakat, hogy legyen mire vadászniuk, de mivel azoknak nem voltak természetes ellenségeik, olyan mértékben elszaporodtak, hogy egy idő után a füvet lelegelve már a juhtartást veszélyeztették. Ezért 1901 és 1907 között több mint 3200 km-nyi „nyúlálló”, 90 cm magas kerítést építettek ellenük (vajmi kevés eredménnyel). Emellett próbálkoztak a levadászásukkal; méreggel, csapdával stb. Végül 1950-ben a myxoma vírust (az emberi himlő egy távoli rokonát) vetették be, és az eredmény az első évben 99,8 százalékos pusztulás volt.
A második évben viszont csak 90 százalék, és 7 évvel később már csupán a megfertőződött állatok 25 százaléka pusztult el ebben a „nyúlholokausztban”. 1965-re csupán ötöde annyi ilyen állat élt Ausztráliában, mint korábban, és William H. McNeill amerikai történész szerint legfeljebb nagyon lassan (vagy éppen soha) nem fogják elérni az eredeti lélekszámot.
Másfelől viszont a jelek szerint még egy ilyen célzott járvány sem pusztítja ki egy adott faj összes képviselőjét (még akkor sem, ha jóval kevesebben vannak és jóval inkább egy földrajzi területre összezsúfolva élnek, mint mi), és legalábbis valószínűsíthető, hogy az ember esetében is ugyanez lenne a helyzet - miként egyébként a Fekete Halál vagy éppen a spanyolnátha példája is mutatja. Vagyis: még valamiféle szuper-madárinfluenza sem lenne képes az egész emberiséggel végezni.
Az pedig más kérdés, hogy a társadalom milyen mértékű populációcsökkenést lenne képes elviselni.
Az I. Világháború utáni járvány mintegy 20 – 100 millió embert ölt meg, tehát rosszabb esetben is kevesebb, mint 2 százalékot az akkoriak közül, és a dolognak nem is volt különösebb hosszú távú hatása a társadalomra. A nagy középkori pestisjárvány pedig bár a 80 millió európai közül mintegy 25 millióval végzett néhány év alatt, hasonlóképpen nem eredményezte a társadalmi rend hosszú távú összeomlását és valamiféle barbár állapotba való visszazuhanást.
Elvileg ugyan kiindulhatnánk abból, hogy a mai világ jóval törékenyebb, mint az 1300-as éveké, mert jóval több dologtól függünk az elektromosságig bezárólag, de a jelek szerint a különböző, az idő függvényében mind komplexebbé váló társadalomtechnkák éppen az ellenkező irányba hatnak, és egyre rugalmasabban képesek letompítani a minket érő különböző csapásokat. Egy példával élve: ha a középkorban egy adott területet hurrikán sújtott, akkor az ottaniak magukra voltak utalva – most viszont azonnal különböző társadalmi és technológiai „mentrőrendszerek” lépnek működésbe.
Vagy hogy egy kissé távolabbi példáz hozzak: nem régiben Steven Pinker amerikai evolúcióbiológus arról beszélt, hogy míg a 16. századi Franciaországban még népszerű szórakozásnak számított elevenen megégetni a macskákat, mára az erőszak minden formája világszerte csökkenőben van, és „a törzsi háborúk halálozási arányai mellett eltörpülnek a modern háborúké” még akkor is, ha ez utóbbiak abszolút mértékben több életet követeltek. Leginkább persze a múltban: a Human Security Brief 2006-os jelentése szerint míg az 1950-es években újévtől újévig még 65 ezren haltak meg államközi konfliktusokban, addig az ezredfordulón már évente csupán 2 ezren. A magyarázat pedig valószínűleg abban keresendő, hogy Hobbesnak igaza volt, és valaha az élet valóban szegényes brutális és rövid volt – mégpedig nem az emberiség „vérszomja, hanem az anarchia belső logikája miatt”, mondja Pinker.
És bár egyéb magyarázatok is elképzelhetőek (min amilyen az is, hogy ma már első sorban nem zéró összegű játékokat játszunk), valószínűleg leginkább az húzódhat meg a dolog mögött hogy mint ahogy egy modern autó is jóval megbízhatóbb, mint annak idején a hozzá képest nem különösebben komplex T-Modell, hasonlóképpen a társadalmi komplexitás növekedése is a stabilitás növekedését eredményezi.
Mindent egybevetve tehát a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy még ha kitörne is egy globális járvány valamikor a 21. században, és még ha – horribile dictu - több százmillió áldozata lenne is, az életben maradottak számára a sci-fik népszerű forgatókönyveivel ellentétben minden többé-kevésbé ugyanúgy menne tovább, mint addig ahelyett, hogy valamiféle nagy összeomlás következne be.
De remélhetőleg soha sem fog kiderülni, hogy igazam van.

Ipari forradalom nélkül?

Amikor az ezredfordulón Paul Crutzen Nobel-díjas kémikus bevezette az antropocén fogalmát, akkor abból indult ki, hogy az ipari forradalom alapvetően változtatta meg az ember és a környezet közötti viszonyt. A helyzet azonban feltehetően bonyolultabb ennél.
Az ipari forradalom Fernand Braudel francia történész terminológiáját használva arról szól, hogy elhagyjuk a biológiai ancien regime-t, ahol minden közvetlenül a földből származik, és ahol ha egy adott területre mondjuk gabonát vetünk, akkor az másra már nem használható, (tehát nem ültethetünk rá fát, hogy legyen mivel tüzelnünk). Vagyis: a közvetlen korlátot a rendelkezésünkre álló földterületek nagysága jelenti.
Az ipari forradalmat követően viszont számos, eddig a földből származó funkciót mintegy ki tudtunk váltani. De azért továbbra is megvannak a rendelkezésünkre álló földterületek nagyságából fakadó korlátok, és az igaz áttörést hosszabb távon az jelentené, ha pl. képesek lennénk az ennivalót ugyanúgy gyárakban előállítani, mint ahogy azt az 50-es évek sci-fijei képzelték. De természetesen még ekkor sem tudnánk akárhány embert eltartani, hiszen ma ha nem is biológiai, de azért - fogalmazzunk talán így - természeti rezsimben élünk.  Az, hogy mikorra fogynak el a fosszilis tüzelőanyagok, például erről szól: bár a minden tekintetben a földtől való függés megszűnt, a természettől való függés nem, és az utóbbi évszázadokban lényegében nem történt más, mint az, hogy az ipari forradalom hatására felszabaduló földterületeknek köszönhetően a korábbinál több embert tudtunk táplálékkal ellátni.
ezeket a lehetőségeket azonban régen feléltük volna, és jelenleg kevesebb mint 3 milliárdan lehetnénk csak, ha az 1900-as évek elején a Haber-Bosch szintézis nem állított volna elő ipari mértekben nitrogént, illetve nitrogén alapú műtrágyát. Vagyis bár az ipari forradalom teremtette meg az alapokat, önmagában kevés lett volna.
Eközben azonban nem tehetünk automatikusan egyenlőségjelet a növekvő népesség és a 20. századra jellemző nagyságú környezetrombolás közé. Azt szokás mondani, hogy a fejlődő országokra a demográfiai, a fejlettekre pedig a gazdasági túlsúly jellemző: egy-egy fejlett világbeli konszern nagyobb forgalmat bonyolít le, mint amennyit egy fejlődő ország nemzeti összterméke tesz ki, és a német Észak-Rajna-Vesztfália tartományban a 2000-es évek elején ugyanannyi gépkocsi volt, mint egész Afrikában. Ennek megfelelően elképzelhető olyan forgatókönyv, hogy a Földön csupán kevesen élnek, de olyan nagy az ökológiai lábnyomuk, hogy ez is fenntarthatatlannak bizonyul; és hasonlóképpen: ott van az a lehetőség is, mely szerint nagyon sokan vagyunk, és miközben meglehetősen rosszak a körülményeink, a nagy lélekszám vezet környezeti katasztrófához. Vagyis nem csupán egyféleképpen lehet a környezetet tönkretenni, és ad analogiam: nem csupán egyféleképpen élhetünk összhangban vele.
Még akkor is, ha  bármennyire is szeretjük az ipari forradalmat okolni, inkább a 20. századra kellene helyezni a hangsúlyt. Paul Kennedy amerikai történész szerint ugyanis ez volt az a kor, amikor a különböző mérőszámok igazán megugrottak. A lakosság „négyszeresére, a globális gazdaság tizennégyszeresére, az energiafelhasználás tizenhatszorosára, az ipari termelés pedig a negyvenszeresére nőtt... ezzel egy időben a széndioxid-kibocsátás is tizenháromszorosára, míg a vízfelhasználás kilencszeresére emelkedett”. Ráadásul a II. Világháborút követő 50 évben termelték ki az összes valaha kivágott fa 50 százalékát, és miközben a történész Michael Williams egyenesen a „Nagy Csapásról” beszél ezzel kapcsolatban, aközben általában is elmondható, hogy a II. Világháború utáni évek voltak azok, amelyek alapvető változást hoztak a környezetrombolásban. Ami mögött minden bizonnyal a három, ekkoriban megjelenő, az ember és környezete viszonyát is meghatározó gazdasági felfogás áll (konzumerizmus a kapitalista; produkcionizmus a szocialista és developmentalizmus a harmadik világ országaiban). Értsd: ismét csak az derül ki, hogy az ipari forradalom csak lehetővé tette, de önmagában nem volt elégséges a mostani környezetromboláshoz, és innentől kezdve kérdés, hogy elképzelhető-e, hogy a történelem valamikor az ipari forradalmat követően más irányt vesz, és nem jutunk el a mai állapothoz.
Ezt megválaszolandó érdemes abból kiindulnunk, hogy általában véve sem csupán egyetlen megoldás létezik. Robert Fogel amerikai közgazdász szerint amennyiben a „fejlődés motorjának” kikiáltott vasútnem létezett volna is, az 1890 január 1-i GDP-t legfeljebb néhány hónapon vagy éven belül akkor is elérik az USA-ban. Ugyanis a csatornán, illetve az állati erővel történő áruszállítás hatékonyan helyettesítette volna a mozdonyt, vagyis: nem az volt a helyzet, hogy ha ez nincs, akkor nincs semmi. „Az invenció termékenysége miatt általában vannak alternatívát jelentő megoldások”, állapítja meg ezzel összhangban David Edgerton angol történész. Rendszerint „egynél több megoldás van a macska megnyúzására; a háború megnyerésére és az energiatermelésre”, és nagyon sokféleképpen lehet távolsági kommunikációt kiépíteni: telegráffal csakúgy, mint telefonnal vagy számítógéppel.
Tehát eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy milyen lenne, ha nem létezne internet, nemzetközi kommunikációs hálózat viszont ennek ellenére is lenne. Csak éppen arról ne feledkezzünk el, mondja Edgerton, hogy „egy komputerek nélküli világ nem kínál alternatívát a számítógépekre, ehelyett alternatív megoldásokat használ, és másképpen csinálja a dolgokat”.  Ami megkérdőjelezi azt a felfogást, mely szerint csupán kevés olyan alapvető és „általános célú technológia” létezik, mint amilyennek az elektromosság és az infokommunikációs technológiák mellett a gőzgépet is tekinteni szokás; és hasonlóképpen megkérdőjelezi azt a felfogást is, hogy ezen innovációk megjelenése szükségképpen drámai hatással volt a történelem menetére.
Vagyis érdemes újragondolni a gőzgép jelentőségét is.
Különösen, mivel csupán az egyik tényező volt. Ahhoz ugyanis, hogy sikeres legyen, a szénbányák megfelelő elhelyezkedésére is szükség volt (közel a felszínhez és a fővároshoz hogy érdemes legyen elkezdeni a kiaknázásukat – ez Franciaországban például nem volt meg). Illetve arra is, hogy Nagy-Britannia legyen az első számú tengeri hatalom, és így ki tudja használni az újvilági „szellemhektárokat”. Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt állítja, hogy az ipari forradalom lényege nem a munka-, hanem a földtakarékosság volt, és a biológiai ancien regime-ből azért sikerült kitörni, mert a brit gőzgépek a más földeken megtermelt nyersanyagot dolgozták fel. Máskülönben nem állt volna rendelkezésre elegendő terület, hogy például annyi gyapotot ültessenek rajta, amely folyamatosan képes működtetni a gyárakat.
Tehát ha nincs együtt minden tényező, és nem megfelelő a szénlelőhelyek elhelyezkedése vagy nem az angolok a legerősebbek Európában, akkor az ipari forradalom nem indulhatott volna be, és akár még az is lehetséges, hogy most egy ipari forradalom nélküli világban élnénk.
Ami viszont azt jelenti, hogy az ipari forradalom nem valamiféle történeti szükségszerűség volt. A fejlődés nem feltétlenül vezetett el hozzá, és egy hipotetikus idegen civilizáció talán sosem halad keresztül ezen a fázison. Másfelől pedig mi miközben megcsináltuk a sajátunkat, talán elszalaszthattunk más, hasonlóan alapvető változáshoz vezető lehetőségeket.