Miközben képvers évezredek óta létezik, képpróza (vagy vizuális próza, ha így jobban tetszik) gyakorlatilag nincs, és a szerzők – ha egyáltalán, akkor – legfeljebb néhány tipográfiai megoldást alkalmaznak. De általában leginkább úgy tekintik, mintha a mű vizuális megformáltsága nem lenne része az alkotásnak, tehát sem a tipográfiának, sem pedig a képi elemeknek nem tulajdonítanak jelentőséget (be kell vallanom, hogy én sem). Kissé általánosítva pedig azt mondhatjuk, hogy miközben képvers van, aközben képpróza nincs.
Erre Rick Poynor brit designer és író még az 1990-es évek közepén azt válaszolta, hogy túlságosan ritka az olyan író, aki megfelelő képzőművészeti ismeretekkel is rendelkezik – de ez valójában persze nem magyarázat, hiszen az írók rendszerint a tördeléshez meg a könyvkötéshez sem értenek, a kész mű mégis elképzelhetetlen ezek nélkül.
Akad persze néhány inkább kivételnek tekinthető előzmény, ha a képvers analógiájára megalkotott képpróza előzményeire vagyunk kíváncsiak: a kódexek esetében az illusztráció és a szöveg még elválaszthatatlan volt egymástól; Blake együtt kezelte a szöveget (amely nála persze költői szöveg volt) meg a képet; Carrol pedig az Alice Csodaországban című művében pedig egérfarok-alakúra tördel egy részt (amely egyébként szintén vers).
Vagy hogy néhány újabb példát hozzunk a 20. század második feléből: Hubert Selby az Utolsó letérő Brooklyn felé című regényben sajátos tördelést alkalmaz; Warren Lehrer amerikai író és művész olykor különleges tipográfiát használt prózai szövegeihez; a francia Massin pedig 1964-ben elkészítette Ionesco Kopasz énekesnőjének egy vizualizált változatát. De ezek a kivételek, és az írók általában nem sokat foglalkoznak a képi megjelenítéssel.
A helyzetet talán (de csak talán) megváltoztatja majd az e-book reader elterjedése, ugyanis elképzelhető, hogy ha az elektronikus szövegeken belül teljesen általánossá válik a kép (sőt, a különböző interaktív megoldások) használata, akkor az olvasók hasonló elvárásokkal fognak fellépni az irodalmi szövegekkel szemben is, mint mondjuk egy illusztrált sport újság esetében – és ez akár egyfajta képpróza kialakulásához is elvezethet.
Persze az is lehet, hogy nem: elvégre arra ma is tudunk példát, hogy a különböző közegekben gyökeresen eltérőek a képiséggel kapcsolatos elvárások. Miközben akár a blogoknál, akár a napi lapoknál gyakorlatilag elengedhetetlen az illusztráció, aközben egy szépirodalmi mű esetében szó sincs ilyesmiről.
http://www.frieze.com/issue/article/visual_prose/
2010. február 28., vasárnap
2010. február 27., szombat
Az irodalom az életre nevel
James Wood amerikai kritikus említi Hogyan működik a fikció című könyvében azt a Neza nevű, két millió lakosú mexikói várost, ahol a rendőröket arra kötelezték, hogy Poe-t Marquezt, Saint-Exupéryt, Cervantest és más szépirodalmi műveket olvassanak. Méghozzá azért, hogy ezáltal „jobb állampolgárrá” váljanak, hiszen a remények szerint – miként Jorge Amador rendőrfőnök fogalmazott – a szépirodalom olvasása révén nem csak „gazdagabb szókincsre” tesznek majd szert, de gazdag „élettapasztalatokra” is. Nem utolsó sorban pedig „etikai haszna” is lenne az olvasásnak, mert ahhoz, hogy az ember esetleg másokért tegye kockára az életét, „mély meggyőződésre van szükség. Az irodalom fokozni tudja ezt”, véli Amador.
Platón és Arisztotelész óta az irodalommal (illetve általában véve a művészettel kapcsolatban) rendszerint két alapkérdéssel foglalkoztak: az egyik
De aztán ez a két probléma elkezdett egybeolvadni, és Samuel Johnson például már úgy gondolta, hogy az irodalmi hőssel azonosunk a mimézis mélységétől és minőségétől Függ. „Nem véletlen – állapítja meg Wood -, hogy a regény 18. század közepi felemelkedése egybeesik az együttérzésről folytatott filozófiai párbeszéd” megélénkülésével, és innentől kezdve akár igazolva is láthatnánk Neza rendőr főnökének álláspontját. Vagyis azt, hogy a szépirodalom olvasása „jobb emberré” tesz minket.
Ennek azonban látszólag ellentmond az, amire George Steiner angol irodalmár figyelmeztet: hogy „néhányan azok közül, akik Auschwitzot kitervelték és igazgatták, valaha Shakespeare-t és Goethét tanulták olvasni, s később sem hagytak fel vele... Emberek, akik sírtak a Wertheren vagy Chopinen, érzéketlenül láboltak át a valóságos poklon”, és bár Dr. Johnson vagy éppen Coleridge számára nyilvánvalónak tűnhetett, hogy „az irodalmi műveltség előnyösen hat az egyén és a társadalom morális felfogására. Ez ma már kétséges”.
De csak akkor, ha elkövetjük azt a hibát, amit Steiner, és azt gondoljuk, hogy a szépirodalom (vagy általában éve a művészet) nem csupán jobbá tehet, de a természeti törvények kikerülhetetlenségével szükségképpen jobbá is tesz. Viszont nem ez a helyzet (miként a fentebbiekből is kiderülhetett), és Neza rendőrfőnöke csupán arra számíthat, hogy ha nem is minden embernél és nem is minden helyzetben, de általában azért működni fog a dolog, és nem lesz időpocsékolás szépirodalommal foglalkozni.
Platón és Arisztotelész óta az irodalommal (illetve általában véve a művészettel kapcsolatban) rendszerint két alapkérdéssel foglalkoztak: az egyik
- a mimézisre, illetve arra vonatkozott, hogy mit kell a műnek megjelenítenie; a másik pedig arra, hogy
- a fikció miként, illetve milyen mértékben segít minket hozzá az együttérzés és szánalom átéléséhez.
De aztán ez a két probléma elkezdett egybeolvadni, és Samuel Johnson például már úgy gondolta, hogy az irodalmi hőssel azonosunk a mimézis mélységétől és minőségétől Függ. „Nem véletlen – állapítja meg Wood -, hogy a regény 18. század közepi felemelkedése egybeesik az együttérzésről folytatott filozófiai párbeszéd” megélénkülésével, és innentől kezdve akár igazolva is láthatnánk Neza rendőr főnökének álláspontját. Vagyis azt, hogy a szépirodalom olvasása „jobb emberré” tesz minket.
Ennek azonban látszólag ellentmond az, amire George Steiner angol irodalmár figyelmeztet: hogy „néhányan azok közül, akik Auschwitzot kitervelték és igazgatták, valaha Shakespeare-t és Goethét tanulták olvasni, s később sem hagytak fel vele... Emberek, akik sírtak a Wertheren vagy Chopinen, érzéketlenül láboltak át a valóságos poklon”, és bár Dr. Johnson vagy éppen Coleridge számára nyilvánvalónak tűnhetett, hogy „az irodalmi műveltség előnyösen hat az egyén és a társadalom morális felfogására. Ez ma már kétséges”.
De csak akkor, ha elkövetjük azt a hibát, amit Steiner, és azt gondoljuk, hogy a szépirodalom (vagy általában éve a művészet) nem csupán jobbá tehet, de a természeti törvények kikerülhetetlenségével szükségképpen jobbá is tesz. Viszont nem ez a helyzet (miként a fentebbiekből is kiderülhetett), és Neza rendőrfőnöke csupán arra számíthat, hogy ha nem is minden embernél és nem is minden helyzetben, de általában azért működni fog a dolog, és nem lesz időpocsékolás szépirodalommal foglalkozni.
2010. február 22., hétfő
Internet, könyv és textuális stabilitás
A nyomdászok rögtön a kezdetektől büszkén hangoztatták munkájuk megbízhatóságát, vagyis azt, hogy – a másolók által, viszonylag sok hibával előállított példányokkal ellentétben – az ő könyveik tökéletesen egyformák, olvasható Adrian Johns: The Nature of the Book című művében. Később ehhez járult az a társadalmi mechanizmus, amely megbízhatóan azonosíthatóvá tette a szerzőket (vagyis innentől kezdve tudni lehetett, hogy kinek az adataiban, véleményében vagy írásművészetében lehet megbízni), és ma még az is erre vezethető vissza, ha ma nem bízunk egyes bulvár lapokban.
Ugyanis tudjuk, hogy nem bízhatunk benne – ez azonban nem szükségszerűen lesz így a jövőben is. Problémát jelenthet ugyanis, hogy az interneten nagyon sokszor legalábbis nehéz megállapítani, hogy egy információ mennyire pontos (vagy egy álláspont mennyire megalapozott). Sokkal többször, mint ahogyan a nyomtatott kultúrában megszoktuk, és Susan Greenfield brit agykutató szerint ráadásul ezzel párhuzamosan a mostani fiatalok egyre inkább a korcsoportjuk tagjainak véleményét veszik figyelembe, és egyre kevésbé a szakértőkét. Azt pedig akár szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy a könyvek beszkennelése közben a Google által használt karakterfelismerő programok olykor egészen nevetséges hibákat vétenek: az Így szólott Zarathusztra szövegében például random módon £ jelek és hasonlók tűnnek fel; másutt a fok jelölése nullává alakul, és így tovább. Jelenleg az esetlek mintegy 5 százalékában fordul elő félreolvasás, mindent egybevetve pedig mintha éppen az eddigivel ellentétes irányba: a korábbinál megbízhatatlanabb szöveg felé haladunánk, noha Gutenbergnek köszönhetően annak idején egyszer már kialakult az, amit Johns „textuális stabilitásnak” nevezett, és ami egyáltalán nem mellékes módon aztán elvezetett a megbízható tudás, illetve a modern értelemben vett tudomány koncepciójához is. Korábban ha lettek volna is mérési adatok, azokat nem lehetett volna egyszerűen és megbízhatóan reprodukálni, és így a kísérleteket sem igazán lehetett ellenőrizni.
Most viszont az ellenkező irányba tartunk, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy például egy következő generációs szkennerszoftver nem lesz képes az eddigieknél jóval pontosabban dolgozni. Hanem azt, hogy ha a hordozóközeg megváltozik, és a könyv helyett az internetre kerül a hangsúly, akkor ez magát a tudás természetét is megváltoztathatja.
http://www.mediabistro.com/ebooknewser/google/google_books_a_library_of_babel_152552.asp?c=rss
Ugyanis tudjuk, hogy nem bízhatunk benne – ez azonban nem szükségszerűen lesz így a jövőben is. Problémát jelenthet ugyanis, hogy az interneten nagyon sokszor legalábbis nehéz megállapítani, hogy egy információ mennyire pontos (vagy egy álláspont mennyire megalapozott). Sokkal többször, mint ahogyan a nyomtatott kultúrában megszoktuk, és Susan Greenfield brit agykutató szerint ráadásul ezzel párhuzamosan a mostani fiatalok egyre inkább a korcsoportjuk tagjainak véleményét veszik figyelembe, és egyre kevésbé a szakértőkét. Azt pedig akár szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy a könyvek beszkennelése közben a Google által használt karakterfelismerő programok olykor egészen nevetséges hibákat vétenek: az Így szólott Zarathusztra szövegében például random módon £ jelek és hasonlók tűnnek fel; másutt a fok jelölése nullává alakul, és így tovább. Jelenleg az esetlek mintegy 5 százalékában fordul elő félreolvasás, mindent egybevetve pedig mintha éppen az eddigivel ellentétes irányba: a korábbinál megbízhatatlanabb szöveg felé haladunánk, noha Gutenbergnek köszönhetően annak idején egyszer már kialakult az, amit Johns „textuális stabilitásnak” nevezett, és ami egyáltalán nem mellékes módon aztán elvezetett a megbízható tudás, illetve a modern értelemben vett tudomány koncepciójához is. Korábban ha lettek volna is mérési adatok, azokat nem lehetett volna egyszerűen és megbízhatóan reprodukálni, és így a kísérleteket sem igazán lehetett ellenőrizni.
Most viszont az ellenkező irányba tartunk, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy például egy következő generációs szkennerszoftver nem lesz képes az eddigieknél jóval pontosabban dolgozni. Hanem azt, hogy ha a hordozóközeg megváltozik, és a könyv helyett az internetre kerül a hangsúly, akkor ez magát a tudás természetét is megváltoztathatja.
http://www.mediabistro.com/ebooknewser/google/google_books_a_library_of_babel_152552.asp?c=rss
2010. február 21., vasárnap
Ki számít írónak?
Salinger halála kapcsán vetődött fel (ismételten) a kérdés, hogy ki tekinthető írónak, és ki nem. Igaz, ezúttal egy másik oldalról, mint ahonnét szokott.
Az ő esetében az a probléma, hogy élete második felében elzárkózott mindenféle publikálástól, és a Guardian könyvekkel foglalkozó blogjában ezzel kapcsolatban azt kérdezik, hogy ha egyszer egy „hagyományos” foglalkozást űzők esetében sem csodálkozunk, amennyiben valaki munkahelyet/ vagy szakmát változtat, akkor miért is lenne ez furcsa egy olyan ember esetében, aki egy ideig könyveket írt? Értsd: attól, hogy valamikor író volt, nem marad a haláláig automatikusan az.
De a kérdés ki is terjeszthető, és azon is érdemes eltűnődni, hogy ki számít(hat) írónak – ezt megválaszolni ugyanis korántsem olyan egyszerű, mint ahogyan szeretnénk. Egy fizikus, egy buszvezető vagy akár egy akár festőművész esetben könnyen eldönthető, hogy valaki az adott szakmához tartozik-e. Ugyanis ezek a foglalkozások mára intézményesültek, és aki fizikai kutatásokat végez, a tömegközlekedésben dolgozik vagy éppen kiállításokon vesz részt, az – nagyon ritka esetektől eltekintve – igazolni tudja, hogy megfelelő végzettsége van. Még a képzőművész is, ugyanis több, mint valószínű, hogy leginkább a Képzőművészetin vagy a MOMÉ-n végzett.
Nem így az író: bár például az USA-ban számos egyetemen tanítanak írást is, az „írói mesterség” mindeddig nem igazán intézményesült. Az egyik, kezdőknek szóló tanács szerint amíg nem jelent meg kötetünk, addig ne írónak, hanem írótanoncnak nevezzük magunkat, de a publikálás is csak szükséges, nem pedig elégséges kritérium. A mind elterjedtebbé váló magánkiadások miatt nem biztos, hogy különösebben sokat ér, ha az embernek van kötete. Thomas Kuhn a tudományos forradalmak szerkezetéről írva az 1960-as évek elején valami olyasmit állapított meg, hogy az számít tudósnak, akik a többi tudós is annak tart, és a mi területünkre alkalmazva ezt kiindulhatunk abból, hogy az írók rendszerint az egyik vagy másik szakmai tömörülés (mondjuk az Írószövetség vagy a Szépírók Társasága) tagjai. Persze lehetséges, hogy egy jó szerző valamiért nem lép be; és persze az is lehetséges, hogy egy dilettánst is felvesznek (erre én is tudnék példát mondani), de amennyiben formális kritériumokat keresünk, úgy még mindig ez a legbiztosabb.
Mármint ha úgy érezzük, hogy szükségünk van ilyesmire.
http://www.guardian.co.uk/books/booksblog/2010/feb/11/once-a-writer-always-a-writer
Az ő esetében az a probléma, hogy élete második felében elzárkózott mindenféle publikálástól, és a Guardian könyvekkel foglalkozó blogjában ezzel kapcsolatban azt kérdezik, hogy ha egyszer egy „hagyományos” foglalkozást űzők esetében sem csodálkozunk, amennyiben valaki munkahelyet/ vagy szakmát változtat, akkor miért is lenne ez furcsa egy olyan ember esetében, aki egy ideig könyveket írt? Értsd: attól, hogy valamikor író volt, nem marad a haláláig automatikusan az.
De a kérdés ki is terjeszthető, és azon is érdemes eltűnődni, hogy ki számít(hat) írónak – ezt megválaszolni ugyanis korántsem olyan egyszerű, mint ahogyan szeretnénk. Egy fizikus, egy buszvezető vagy akár egy akár festőművész esetben könnyen eldönthető, hogy valaki az adott szakmához tartozik-e. Ugyanis ezek a foglalkozások mára intézményesültek, és aki fizikai kutatásokat végez, a tömegközlekedésben dolgozik vagy éppen kiállításokon vesz részt, az – nagyon ritka esetektől eltekintve – igazolni tudja, hogy megfelelő végzettsége van. Még a képzőművész is, ugyanis több, mint valószínű, hogy leginkább a Képzőművészetin vagy a MOMÉ-n végzett.
Nem így az író: bár például az USA-ban számos egyetemen tanítanak írást is, az „írói mesterség” mindeddig nem igazán intézményesült. Az egyik, kezdőknek szóló tanács szerint amíg nem jelent meg kötetünk, addig ne írónak, hanem írótanoncnak nevezzük magunkat, de a publikálás is csak szükséges, nem pedig elégséges kritérium. A mind elterjedtebbé váló magánkiadások miatt nem biztos, hogy különösebben sokat ér, ha az embernek van kötete. Thomas Kuhn a tudományos forradalmak szerkezetéről írva az 1960-as évek elején valami olyasmit állapított meg, hogy az számít tudósnak, akik a többi tudós is annak tart, és a mi területünkre alkalmazva ezt kiindulhatunk abból, hogy az írók rendszerint az egyik vagy másik szakmai tömörülés (mondjuk az Írószövetség vagy a Szépírók Társasága) tagjai. Persze lehetséges, hogy egy jó szerző valamiért nem lép be; és persze az is lehetséges, hogy egy dilettánst is felvesznek (erre én is tudnék példát mondani), de amennyiben formális kritériumokat keresünk, úgy még mindig ez a legbiztosabb.
Mármint ha úgy érezzük, hogy szükségünk van ilyesmire.
http://www.guardian.co.uk/books/booksblog/2010/feb/11/once-a-writer-always-a-writer
2010. február 20., szombat
Plágium-generáció – és ami utána jön
Egy 17 éves német sikerszerzőről kiderült, hogy egész oldalakat emelt át másoktól minimális változtatásokkal és engedélykérés, az idézést tényének feltüntetése vagy a források megjelölése nélkül. A „nyomtatott kultúra” korszakának képviselői szerint ez egyszerűen plágium, Helene Hegemann viszont, akiről szó van, úgy gondolja, hogy mindössze átvétel történt, és innentől kezdve két okból is érdekes számunkra a dolog.
Egyfelől, mivel a jelek szerint felnőtt az első olyan generáció, amely számára már nem a hagyományos könyvalapú felfogás a meghatározó. Perzse maga a copyright sem valamiféle öröktől fogva létező szabály, hanem a nyomtatás elterjedtté válásával vált szükségessé a másolás (copy) jogának szabályozása is. Korábban, amikor legfeljebb lassan és nehézkesen lehetett egy művet reprodukálni, nem volt rá szükség. Tehát mondhatjuk ugyan, hogy a jelenlegi nyugati kultúra a szellemi tulajdon messzemenő tiszteletben tartásán alapul, amellett viszont igencsak nehéz lenne érvelni, hogy ez az egyetlen elképzelhető modell (mint ahogy a Hegemann-generáció már nem is ezt követi).
Másfelől ha egyetlen nemzedék elég volt ahhoz, hogy az addigi megközelítés érvényét veszítse, akkor hiba lenne azt képzelnünk, hogy a jövőben nem lesz elég legfeljebb egy-két évtized ahhoz, hogy a jelenlegi, az interneten elérhető tartalmak szabad felhasználásán alapuló hozzáállás is lecserélődjön, és innentől kezdve különböző forgatókönyvek képzelhetőek el.
Többek között egy olyan is, amelyben az internetes, illetve „értékes” tartalmat nagyon is eltérő módokon kezelik. Mivel a kiadó szabadon hozzáférhetővé tette, ezért néhány napja letöltöttem Adrian Johns The Nature of the Book című művét. Ehhez viszont egy olyan tartalomkezelő rendszert is telepítenem kellett, amely lehetetlenné (vagy ha lehetetlenné nem is, de irreálisan nehézzé) tenné a könyv továbbadását (de említhetnénk a Google Books-t is, amely szintén nagyon gondosan szabályozza, hogy mit és milyen mértékben tesz hozzáférhetővé, és mit nem).
Emellett elképzelhető az is, hogy az internetes tartalmak mind ugyanolyan zárttá válnak, mint most Adrian Johns könyve. Aböngészőket (meg úgy általában az egész internetet) annak idején a tudományos igények szem előtt tartásával fejlesztették ki, és így az információ hozzáférhetősége, megosztása, újrafelhasználhatósága volt az elsődleges cél. Viszont ugyanolyan egyszerűen, mint ahogyan annak idején beleépítettük a browserbe a „save as...” gombot, ki is lehet hagyni belőle, és ezzel meg néhány hasonló megoldással el lehetne érni azt is, hogy a böngészőnk tényleg csak böngészésre és on-line olvasásra legyen alkalmas, de letöltésre, másolásra meg hasonlókra már nem.
Azt persze ki tudja, hogy a fentebbi lehetőségek közül melyik fog megvalósulni. Vagy esetleg valami egészen más.
http://www.nytimes.com/2010/02/12/world/europe/12germany.html
Egyfelől, mivel a jelek szerint felnőtt az első olyan generáció, amely számára már nem a hagyományos könyvalapú felfogás a meghatározó. Perzse maga a copyright sem valamiféle öröktől fogva létező szabály, hanem a nyomtatás elterjedtté válásával vált szükségessé a másolás (copy) jogának szabályozása is. Korábban, amikor legfeljebb lassan és nehézkesen lehetett egy művet reprodukálni, nem volt rá szükség. Tehát mondhatjuk ugyan, hogy a jelenlegi nyugati kultúra a szellemi tulajdon messzemenő tiszteletben tartásán alapul, amellett viszont igencsak nehéz lenne érvelni, hogy ez az egyetlen elképzelhető modell (mint ahogy a Hegemann-generáció már nem is ezt követi).
Másfelől ha egyetlen nemzedék elég volt ahhoz, hogy az addigi megközelítés érvényét veszítse, akkor hiba lenne azt képzelnünk, hogy a jövőben nem lesz elég legfeljebb egy-két évtized ahhoz, hogy a jelenlegi, az interneten elérhető tartalmak szabad felhasználásán alapuló hozzáállás is lecserélődjön, és innentől kezdve különböző forgatókönyvek képzelhetőek el.
Többek között egy olyan is, amelyben az internetes, illetve „értékes” tartalmat nagyon is eltérő módokon kezelik. Mivel a kiadó szabadon hozzáférhetővé tette, ezért néhány napja letöltöttem Adrian Johns The Nature of the Book című művét. Ehhez viszont egy olyan tartalomkezelő rendszert is telepítenem kellett, amely lehetetlenné (vagy ha lehetetlenné nem is, de irreálisan nehézzé) tenné a könyv továbbadását (de említhetnénk a Google Books-t is, amely szintén nagyon gondosan szabályozza, hogy mit és milyen mértékben tesz hozzáférhetővé, és mit nem).
Emellett elképzelhető az is, hogy az internetes tartalmak mind ugyanolyan zárttá válnak, mint most Adrian Johns könyve. Aböngészőket (meg úgy általában az egész internetet) annak idején a tudományos igények szem előtt tartásával fejlesztették ki, és így az információ hozzáférhetősége, megosztása, újrafelhasználhatósága volt az elsődleges cél. Viszont ugyanolyan egyszerűen, mint ahogyan annak idején beleépítettük a browserbe a „save as...” gombot, ki is lehet hagyni belőle, és ezzel meg néhány hasonló megoldással el lehetne érni azt is, hogy a böngészőnk tényleg csak böngészésre és on-line olvasásra legyen alkalmas, de letöltésre, másolásra meg hasonlókra már nem.
Azt persze ki tudja, hogy a fentebbi lehetőségek közül melyik fog megvalósulni. Vagy esetleg valami egészen más.
http://www.nytimes.com/2010/02/12/world/europe/12germany.html
2010. február 18., csütörtök
Kemény írók
Egy iroldami blog szerint az orosz szerzők a "legkeményebbek". Puskin és Lermontov egyaránt párbajban halt meg; Tolsztoj a Kaukázusban harcolt, Dosztojevszkijt halálra ítélték (majd pedig a halálos ítéletet szibériai kényszermunkára változtatták); Szolzsenyicin harcolt a II: Világháborúban, és megjárta a Gulágot... és így tovább. Ehhez képest Dickens, Wells, Walt Whitman és mások legfeljebb személyes tragédiákat éltek meg.
Másfelől viszont a 18. században amikor Voltaire panaszkodik, hogy megbotozták, akkor azt a választ kapja, hogy egy költő ne is számítsón jobb bánásmódra; Boswell pedig Dr. Johnson életőről írva többek között azt is megemlíti, hogy az 1730-as években 96 író halt meg: egy részükkel az éhség végzett, a nagyobbik részüket viszont agyonverték. Ugyanis, mondja Sükösd Mihály, „író... lényegesen több akadt – ez is az írói szabadság következménye -, mint ahányat a közönség el tudott tartani”, majd pedig azzal folytaja, hogy az 1700-as évek új írói „szó szerint „az életüket tették az irodalomra”.
http://www.guardian.co.uk/books/booksblog/2010/feb/09/russians-world-s-hardest-writers
Másfelől viszont a 18. században amikor Voltaire panaszkodik, hogy megbotozták, akkor azt a választ kapja, hogy egy költő ne is számítsón jobb bánásmódra; Boswell pedig Dr. Johnson életőről írva többek között azt is megemlíti, hogy az 1730-as években 96 író halt meg: egy részükkel az éhség végzett, a nagyobbik részüket viszont agyonverték. Ugyanis, mondja Sükösd Mihály, „író... lényegesen több akadt – ez is az írói szabadság következménye -, mint ahányat a közönség el tudott tartani”, majd pedig azzal folytaja, hogy az 1700-as évek új írói „szó szerint „az életüket tették az irodalomra”.
http://www.guardian.co.uk/books/booksblog/2010/feb/09/russians-world-s-hardest-writers
Játék a betűkkel
Bradbury Thompson amerikai grafikus 1949-ben azt a kérdést tette fel magának, hogy vajon a kis- és nagybetűk jelenlegi rendszere valóban a lehető legjobb megoldás-e – és azt válaszolta rá, hogy nyilvánvalóan nem, hiszen a gyerekek nehezen boldogulnak vele (és az angolszászok például összesen 45 jelet használnak 26 betűre). Ezért aztán ki is dolgozott egy speciális ábécét – ami azonban nem tudott elterjedni, mert ugyan ki akarna megtanulni egy új rendszert, ha utána úgyis meg kell tanulnia a régit is?
Elindulhatunk azonban az ellenkező irányba is, és csökkentés helyett elkezdhetjük növelni a felhasznált írásjelek számát. Semmi sem teszi például szükségszerűvé, hogy csupán egyetlen felkiáltó jelet használjunk (függetlenül attól, hogy az egy óhajtó mondat vagy egy parancs végén áll-e); bevezethetnénk külön jelet a gúnyos hangsúlyra, és így tovább. Illetve a kis- és nagybetűk logikáját tovább víve azt is megtehetnénk, hogy például különböző fajta nagybetűket használunk attól függően, hogy mondatkezdő-e vagy egy névben szerepel, vagy éppen annak sem lenne semmi akadálya, hogy bevezessük a kettő közé eső „átlagbetűt” (vagy bármi mást). Az efféle, a bővítés felé mutató megoldásoknak még bizonyos előzményeik is vannak, hiszen Gutenberg például 286 -féle betűt használt a mai true type fontok 250-ével szemben, mert számára még nem volt mindegy, hogy a szó elejére vagy végére kerül-e. És ez nem kevésbé logikus (vagy nem logikus), mint az, hogy nagybetűvel kezdünk, noha enélkül is tudnánk, hogy új mondattal van dolgunk.
Vagyis legalábbis elvileg bőven vannak még lehetőségek a témában, és ismét csak elvileg miért is ne lenne elképzelhető egy olyan jövő, ahol nem kevesebb, hanem több és változatosabb ortográfiai jelet használunk, és ennek köszönhetően minden eddiginél kifejezőbbé és árnyaltabbá válik az írás. Az pedig más kérdés, hogy a valóság mi lesz.
Elindulhatunk azonban az ellenkező irányba is, és csökkentés helyett elkezdhetjük növelni a felhasznált írásjelek számát. Semmi sem teszi például szükségszerűvé, hogy csupán egyetlen felkiáltó jelet használjunk (függetlenül attól, hogy az egy óhajtó mondat vagy egy parancs végén áll-e); bevezethetnénk külön jelet a gúnyos hangsúlyra, és így tovább. Illetve a kis- és nagybetűk logikáját tovább víve azt is megtehetnénk, hogy például különböző fajta nagybetűket használunk attól függően, hogy mondatkezdő-e vagy egy névben szerepel, vagy éppen annak sem lenne semmi akadálya, hogy bevezessük a kettő közé eső „átlagbetűt” (vagy bármi mást). Az efféle, a bővítés felé mutató megoldásoknak még bizonyos előzményeik is vannak, hiszen Gutenberg például 286 -féle betűt használt a mai true type fontok 250-ével szemben, mert számára még nem volt mindegy, hogy a szó elejére vagy végére kerül-e. És ez nem kevésbé logikus (vagy nem logikus), mint az, hogy nagybetűvel kezdünk, noha enélkül is tudnánk, hogy új mondattal van dolgunk.
Vagyis legalábbis elvileg bőven vannak még lehetőségek a témában, és ismét csak elvileg miért is ne lenne elképzelhető egy olyan jövő, ahol nem kevesebb, hanem több és változatosabb ortográfiai jelet használunk, és ennek köszönhetően minden eddiginél kifejezőbbé és árnyaltabbá válik az írás. Az pedig más kérdés, hogy a valóság mi lesz.
A mű anyaga
gy amerikai könyvkiadó (egészen pontosan a The Fine Books Company) Bradburytől a Fahrenheit 451-et és Stephen Kingtől a Tűzhozót tűzálló azbesztkiadásban jelenettette meg. Amiben nem is annyira az az érdekes, hogy az irodalmi megítélést tekintve a két mű között elég nagy különbség van még akkor is, ha rájuk lehet fogni, hogy sci-fik. És még csak nem is az, hogy az ötletet tovább víve biztosan lenne még néhány könyve, amelyet hasonlóképpen „hozzá illő” anyagra lehetne kinyomtatni.
Hanem az, hogy ezt az ötletet szokatlannak találjuk, ugyanis ki nem mondva bár, de azzal a feltételezéssel szokás élni, hogy a szöveg csupán szöveg, és semmi köze sincs ahhoz, hogy papírra írják-e vagy kőlapokra. Ehhez képest persze eléggé nagy különbség van aközött, hogy a gutenberg.org-ról töltünk le egy szöveget, vagy könyv formájában olvassuk. Ez utóbbi esetben ugyanis komoly szerepet játszik a tipográfia mellett az is, hogy mekkora egy oldal; hogy milyen papírra nyomták; és hogy milyen illusztrációk vannak hozzá. Illetve manapság már a gyerek- és a tudományos ismeretterjesztő könyveket kivéve leginkább már nincsenek, noha Dickens műveihez a 19. században például még hozzátartoztak John Leech, H. K. Browne és George Cruikshank metszetei (hogy a Verne-könyvek illusztrációit már ne is említsük, és érdekes kérdés, hogy ez a műfaj miért szorul ennyire háttérbe mostanában). De kitérhetnénk arra is, hogy egy középkori kódex esetében mennyire nem csak maga a szöveg volt fontos. És végül elképzelhető egy olyan felfogás is, amely a „hordozó közeg” anyagának ugyanolyan jelentőséget tulajdonítana, mint mondjuk az alkalmazott betűtípusnak.
Ami persze nem valószínű, hogy a közeljövőben így lesz. De ez a felvetés azt talán érzékelteti, hogy az írott műnek a gyakorlatilag a szöveggel való azonosítása egy adott korhoz és gondolkodásmódhoz kötődik, és nem valamiféle szükségszerűség vagy igazság fejeződik ki benne.
http://www.abebooks.com/books/bradbury-fahrenheit-451-king-firestarter/asbestos-science-fiction.shtml
Hanem az, hogy ezt az ötletet szokatlannak találjuk, ugyanis ki nem mondva bár, de azzal a feltételezéssel szokás élni, hogy a szöveg csupán szöveg, és semmi köze sincs ahhoz, hogy papírra írják-e vagy kőlapokra. Ehhez képest persze eléggé nagy különbség van aközött, hogy a gutenberg.org-ról töltünk le egy szöveget, vagy könyv formájában olvassuk. Ez utóbbi esetben ugyanis komoly szerepet játszik a tipográfia mellett az is, hogy mekkora egy oldal; hogy milyen papírra nyomták; és hogy milyen illusztrációk vannak hozzá. Illetve manapság már a gyerek- és a tudományos ismeretterjesztő könyveket kivéve leginkább már nincsenek, noha Dickens műveihez a 19. században például még hozzátartoztak John Leech, H. K. Browne és George Cruikshank metszetei (hogy a Verne-könyvek illusztrációit már ne is említsük, és érdekes kérdés, hogy ez a műfaj miért szorul ennyire háttérbe mostanában). De kitérhetnénk arra is, hogy egy középkori kódex esetében mennyire nem csak maga a szöveg volt fontos. És végül elképzelhető egy olyan felfogás is, amely a „hordozó közeg” anyagának ugyanolyan jelentőséget tulajdonítana, mint mondjuk az alkalmazott betűtípusnak.
Ami persze nem valószínű, hogy a közeljövőben így lesz. De ez a felvetés azt talán érzékelteti, hogy az írott műnek a gyakorlatilag a szöveggel való azonosítása egy adott korhoz és gondolkodásmódhoz kötődik, és nem valamiféle szükségszerűség vagy igazság fejeződik ki benne.
http://www.abebooks.com/books/bradbury-fahrenheit-451-king-firestarter/asbestos-science-fiction.shtml
Emlékezni egy jó könyvre
Talán megvan a magyarázat arra, hogy ahogy idősebbek leszünk, miért tűnik úgy, mintha egyre gyorsabban telne az idő. Ami talán magyarázatot ad arra is, hogy miért felejtjük el a könnyű nyári olvasmányokat mire végzünk az utolsó oldallal, és eközben miért emlékszünk egy jó regényre (általában véve: műalkotásra) még hosszú ideig.
Ami az emlékezetet illeti, az agykutató David Eagleman szerint az újdonságokat az agyunk nagyon részletesen rögzíti: az első csókra emlékszünk, a sokadikra nem; és persze az új munkahelyre vezető út is úgy tűnik előszörre, mintha nagyon hosszú ideig tartana. Aztán persze megszokjuk. Azaz az első emlék mély és részletes, ám ha ismétlődik (az út, a csók vagy bármi), akkor az elménk számára elég egy gyors vázlatot csinálni róla – elvégre már úgyis tudjuk, hogy miről van szó.
Ebből viszont az következik, hogy az emlékezetes irodalmi műnek akár a nyelvezetben és a leírásokban, akár a karakterek megformálásában (és így tovább) a bevett megoldások helyett újdonságokat kell felvonultatnia, mert máskülönben vajmi kevés dolog fog elraktározódni belőle. Ugyanis a megoldásokkal, szereplőkkel (stb.) már minddel találkoztunk korábban is ilyen vagy olyan formában. És bár egy ilyen könyvet esetleg könnyebb végiglapozni, nincs mit csodálkozni azon, ha utána azonnal el is felejtjük. Ami viszont egyben azt is jelenti, hogy az irodalom (illetve általában véve a művészet) nem teheti meg, hogy ne kísérletezzen folyamatosan új megoldásokkal – aztán majd kiderül, hogy melyek válnak be, és lesznek emlékezetesek. Természetesen a szó szoros értelmében is.
http://www.wbur.org/npr/122322542
Ami az emlékezetet illeti, az agykutató David Eagleman szerint az újdonságokat az agyunk nagyon részletesen rögzíti: az első csókra emlékszünk, a sokadikra nem; és persze az új munkahelyre vezető út is úgy tűnik előszörre, mintha nagyon hosszú ideig tartana. Aztán persze megszokjuk. Azaz az első emlék mély és részletes, ám ha ismétlődik (az út, a csók vagy bármi), akkor az elménk számára elég egy gyors vázlatot csinálni róla – elvégre már úgyis tudjuk, hogy miről van szó.
Ebből viszont az következik, hogy az emlékezetes irodalmi műnek akár a nyelvezetben és a leírásokban, akár a karakterek megformálásában (és így tovább) a bevett megoldások helyett újdonságokat kell felvonultatnia, mert máskülönben vajmi kevés dolog fog elraktározódni belőle. Ugyanis a megoldásokkal, szereplőkkel (stb.) már minddel találkoztunk korábban is ilyen vagy olyan formában. És bár egy ilyen könyvet esetleg könnyebb végiglapozni, nincs mit csodálkozni azon, ha utána azonnal el is felejtjük. Ami viszont egyben azt is jelenti, hogy az irodalom (illetve általában véve a művészet) nem teheti meg, hogy ne kísérletezzen folyamatosan új megoldásokkal – aztán majd kiderül, hogy melyek válnak be, és lesznek emlékezetesek. Természetesen a szó szoros értelmében is.
http://www.wbur.org/npr/122322542
Plágium és metaplágium
Borges azt írja Tlön, Uqbar, Orbis tertius című novellájában, hogy Tlönben „az irodalomi szokásokban is mindent áthat az egységes alany eszméje. Ritkán tüntetik fel a könyvek szerzőjét. A plágium fogalma ismeretlen: kimondták, hogy minden mű egyetlen, időtlen és névtelen szerző műve”.
Bizonyos értelemben a másik végletet az a Calvin és Hobbes karikatúra képviseli, amelyen a vizsgázót arra kérik, hogy „fejtse ki a saját szavaival Newton első törvényét a mozgásról”, és ő némi gondolkodás után azt válaszolja, hogy „Yakka foob mog. Grug pubbawup zink wattoom gazork. Chumble spuzz”. Ezzel el is jutottunk a plágium, illetve a plágium szintjének kérdéséig. Vagyis oda, hogy jelenleg rendszerint abból indulunk ki, hogy a szó (sőt, rendszerint még a szószerkezetek is) közjónak tekinthetőek, és az, hogy „'a saját szavaival', csupán arra vonatkozik, hogy miként kombináljuk őket, nem pedig arra, hogy micsodák”, írja Steven Pinker amerikai kutató. Elvégre a szavak azok az építőkövek, amelyeket használva új elrendezéseket: szókapcsolatokat és mondatokat állítunk elő, miközben ők maguk, mivel rögzített jelentésűek, és mivel rendszerint mindenki ugyanazt érti alattuk, még akkor sem tekinthetőek az „egyéni megnyilvánulásnak”, ha esetleg tudjuk, hogy az egyiket vagy másikat ki találta ki.
Viszont az „építőkövekből” létrehozott, sajátos és a többitől elkülönülő mintázatot mutató kifejezések és mondatok sok esetben egy meghatározott személyhez köthetőek. Tehát nem szükségszerű ugyan, de legalábbis megtehetjük, hogy megköveteljük: az adott kombináció használatakor mindig jelölje meg az ember egyértelműen, ha nem a sajátjáról van szó. Aki pedig ezt nem teszi meg, az plágiumot követ el, és ebben a rendszerben értelemszerűen a bekezdésre meg minden olyan konstrukcióra, amely egyedi szószerkezetekből épül fel, ugyanez a szabály érvényes.
Mármint ha a szószerkezetekre/mondatokra elfogadjuk a plágium-szabályt – ami korántsem az egyetlen lehetséges megoldás.
A 20. században például Apollinaire is ugyanúgy vett át versrészleteket anélkül, hogy kitette volna az idéző jelet, mint ahogy T. S. Eliot az Átokfödjébe zsúfolt bele a klasszikusoktól a kortársakig rengeteg mindent. Deemlíthetnénk azt a Shirley Brooks nevű költőt is, aki nem kevesebb, mint 16 kortársa műveiből legózta össze a sajátját – és így tovább.
A másik végletet viszont az képviseli, hogy nem régiben Camille Laurensfrancia írónő „pszichológiai plágiummmal” vádolta meg a szintén francia Marie Darrieussecq-t, vagyis azzal, hogy az nem a saját élményeit, hanem az általa, Laurens által átélteket írta volna meg, és ezt plágiumnak tekinteni elsőre képtelenségnek hangzik. Hiszen semmiképpen sem mondatszintű másolásról van szó, és egy eseményt vagy történetet hogyan is lehetne ugyanúgy kezelni?
Ám mégis elképzelhető, hogy lehet érvelni mellette. John Gardner angol regényíró és irodalmár ugyanis azt mondja, hogy a fikció ugyanúgy elemekből építkezik, mint ahogyan az angol nyelv a szavakból, és ezeknek az elemeknek a száma ugyanúgy véges (bár meg nem határozott), mint ismét csak az angol nyelvé. „Nem valószínű, hogy felfedeznénk egy új elemet... [tehát] amit az író felfedez, az egy új kombináció”, teszi hozzá, és innentől kezdve ez a kombináció is lehet éppen olyan egyedi, mint az egymást követő szavak sorrendje. És akkor viszont a szavak esetében is használt logikát követve miért is ne tekinthetnénk egy ilyen kombináció elmásolását egyfajta metaplágiumnak.
Bizonyos értelemben a másik végletet az a Calvin és Hobbes karikatúra képviseli, amelyen a vizsgázót arra kérik, hogy „fejtse ki a saját szavaival Newton első törvényét a mozgásról”, és ő némi gondolkodás után azt válaszolja, hogy „Yakka foob mog. Grug pubbawup zink wattoom gazork. Chumble spuzz”. Ezzel el is jutottunk a plágium, illetve a plágium szintjének kérdéséig. Vagyis oda, hogy jelenleg rendszerint abból indulunk ki, hogy a szó (sőt, rendszerint még a szószerkezetek is) közjónak tekinthetőek, és az, hogy „'a saját szavaival', csupán arra vonatkozik, hogy miként kombináljuk őket, nem pedig arra, hogy micsodák”, írja Steven Pinker amerikai kutató. Elvégre a szavak azok az építőkövek, amelyeket használva új elrendezéseket: szókapcsolatokat és mondatokat állítunk elő, miközben ők maguk, mivel rögzített jelentésűek, és mivel rendszerint mindenki ugyanazt érti alattuk, még akkor sem tekinthetőek az „egyéni megnyilvánulásnak”, ha esetleg tudjuk, hogy az egyiket vagy másikat ki találta ki.
Viszont az „építőkövekből” létrehozott, sajátos és a többitől elkülönülő mintázatot mutató kifejezések és mondatok sok esetben egy meghatározott személyhez köthetőek. Tehát nem szükségszerű ugyan, de legalábbis megtehetjük, hogy megköveteljük: az adott kombináció használatakor mindig jelölje meg az ember egyértelműen, ha nem a sajátjáról van szó. Aki pedig ezt nem teszi meg, az plágiumot követ el, és ebben a rendszerben értelemszerűen a bekezdésre meg minden olyan konstrukcióra, amely egyedi szószerkezetekből épül fel, ugyanez a szabály érvényes.
Mármint ha a szószerkezetekre/mondatokra elfogadjuk a plágium-szabályt – ami korántsem az egyetlen lehetséges megoldás.
A 20. században például Apollinaire is ugyanúgy vett át versrészleteket anélkül, hogy kitette volna az idéző jelet, mint ahogy T. S. Eliot az Átokfödjébe zsúfolt bele a klasszikusoktól a kortársakig rengeteg mindent. Deemlíthetnénk azt a Shirley Brooks nevű költőt is, aki nem kevesebb, mint 16 kortársa műveiből legózta össze a sajátját – és így tovább.
A másik végletet viszont az képviseli, hogy nem régiben Camille Laurensfrancia írónő „pszichológiai plágiummmal” vádolta meg a szintén francia Marie Darrieussecq-t, vagyis azzal, hogy az nem a saját élményeit, hanem az általa, Laurens által átélteket írta volna meg, és ezt plágiumnak tekinteni elsőre képtelenségnek hangzik. Hiszen semmiképpen sem mondatszintű másolásról van szó, és egy eseményt vagy történetet hogyan is lehetne ugyanúgy kezelni?
Ám mégis elképzelhető, hogy lehet érvelni mellette. John Gardner angol regényíró és irodalmár ugyanis azt mondja, hogy a fikció ugyanúgy elemekből építkezik, mint ahogyan az angol nyelv a szavakból, és ezeknek az elemeknek a száma ugyanúgy véges (bár meg nem határozott), mint ismét csak az angol nyelvé. „Nem valószínű, hogy felfedeznénk egy új elemet... [tehát] amit az író felfedez, az egy új kombináció”, teszi hozzá, és innentől kezdve ez a kombináció is lehet éppen olyan egyedi, mint az egymást követő szavak sorrendje. És akkor viszont a szavak esetében is használt logikát követve miért is ne tekinthetnénk egy ilyen kombináció elmásolását egyfajta metaplágiumnak.
A szabad verstől az ábécéregényig
Neil Gaiman még valamikor 2009 végén – más írókhoz hasonlóan – a twitteren kezdett egy történetet közzétenni maximum 140 karakterre tördelt darabokban. Az első rész úgy hangzott, hogy „Sam [éppen] fésülködött, amikor a tükörben lévő lány leengedte a hajkefét, elmosolyodott, és azt mondta: 'most már nem szeretünk téged'”, és innentől kezdve bárki beküldhet javaslatot arra vonatkozóan, hogy ez hogyan folytatódjon; amikor pedig meglesz belőle ezer bekezdés (ami egyébként meglehetősen sovány kis kötetre lenne csak elég), akkor hangoskönyvként kerül majd forgalomba.
Erre valószínűleg két dolgot lehet mondani. Vagy azt, hogy micsoda ostobaság ez az egész (nekem is ez volt az első gondolatom). Vagy pedig azt, hogy akár még az is elképzelhető, hogy a twitternek köszönhetően a próza teljesen új irányba fog elindulni.
A szabad vers nagyjából a 17. századtól kezdett felemelkedni, és igazi műfajjá minden bizonnyal Walt Whitman 1855-ös, Fűszálak című kötetével vált, a hangsúly pedig eközben a korábban kötött (vers) forma fellazításán volt. Viszont míg egy szonett ma is meghatározott számú sorból áll meghatározott rímképlettel és egyebekkel, egy novella bárhogy kinézhet, és egyelőre gyakorlatilag nincsenek formai megkötések (az is érdekes egyébként, hogy képvers – hogy a másik véglegetet említsük – létezik ugyan, de képnovella vagy képtörténet nem).
A” twitteres regény” vagy „twowel”, ha úgy jobban tetszik, eléggé egyszerű kezdet ugyan a maga egyetlen, a karakterszámra vonatkozó előírásával, de miért is ne jelenhetnének majd meg más formai megkötéssel rendelkező prózai művek is? Annak kikötése mellett, hogy melyen legyen a terjedelem (a mondat vagy fejezet hossza) írhatnánk például ábécéregényt (ahol minden fejezetnek az ábécé megfelelő betűjével kellene kezdődnie vagy végződnie); előírhatnánk, hogy az egyes fejezetek színhelyeinek képlete hogyan nézzen ki stb. Ami persze ma még legalább ugyanolyan furcsán hangzik, mint a szabad vers a 19. század közepén – és az is valószínű, hogy nem pontosan az ilyenek fognak szabállyá válni. De azért nem lennék meglepődve, ha hamarosan egy ilyenfajta prózairodalom is kialakulna.
Erre valószínűleg két dolgot lehet mondani. Vagy azt, hogy micsoda ostobaság ez az egész (nekem is ez volt az első gondolatom). Vagy pedig azt, hogy akár még az is elképzelhető, hogy a twitternek köszönhetően a próza teljesen új irányba fog elindulni.
A szabad vers nagyjából a 17. századtól kezdett felemelkedni, és igazi műfajjá minden bizonnyal Walt Whitman 1855-ös, Fűszálak című kötetével vált, a hangsúly pedig eközben a korábban kötött (vers) forma fellazításán volt. Viszont míg egy szonett ma is meghatározott számú sorból áll meghatározott rímképlettel és egyebekkel, egy novella bárhogy kinézhet, és egyelőre gyakorlatilag nincsenek formai megkötések (az is érdekes egyébként, hogy képvers – hogy a másik véglegetet említsük – létezik ugyan, de képnovella vagy képtörténet nem).
A” twitteres regény” vagy „twowel”, ha úgy jobban tetszik, eléggé egyszerű kezdet ugyan a maga egyetlen, a karakterszámra vonatkozó előírásával, de miért is ne jelenhetnének majd meg más formai megkötéssel rendelkező prózai művek is? Annak kikötése mellett, hogy melyen legyen a terjedelem (a mondat vagy fejezet hossza) írhatnánk például ábécéregényt (ahol minden fejezetnek az ábécé megfelelő betűjével kellene kezdődnie vagy végződnie); előírhatnánk, hogy az egyes fejezetek színhelyeinek képlete hogyan nézzen ki stb. Ami persze ma még legalább ugyanolyan furcsán hangzik, mint a szabad vers a 19. század közepén – és az is valószínű, hogy nem pontosan az ilyenek fognak szabállyá válni. De azért nem lennék meglepődve, ha hamarosan egy ilyenfajta prózairodalom is kialakulna.
Az író és az emberi elme
Amennyiben valaki szépirodalmi műveket akar írni, úgy remélhetőleg el fog végezni egy íráskurzust. Itt azt fogják elmondani neki, hogy miként kell a történetet felépíteni; hogy mi is az a scene; hogy mire kell odafigyelni a karakterek megformálásánál, és így tovább. Ez nagyjából olyasmi, mint a Képzőművészeti Egyetemre járóknak a modellrajzolás – ettől nem lesz ugyan művész az ember, de elsajátít bizonyos alapkészségeket, amelyek nélkül nem is lehet. Az effajta képzésnek Magyarországon nincsenek különösebb hagyományai, de most nem ez a lényeg. És még csak nem is az, hogy ehhez járul – vagy kellene, hogy járuljon – megfelelő irodalmi háttér: aki nem olvasott Homéroszt, Dantét, James Joyce-t stb. és nem tanulta meg, hogy miként értelmezze őket, az egyszerűen nem lesz képes azt a kódrendszert használva írni, amin keresztül az irodalom beleágyazódik a kultúrába. Stpehen King talán megengedheti magának, hogy ne végezze el a bölcsész kart, de egy szépirodalmi mű szerzője leginkább nem.
És végül persze fel szokott vetődni, hogy egy írónak ismernie kell a stilisztikát is, hogy ki tudja használni a benne rejlő lehetőségeket (és közben persze el tudja kerülni a buktatókat), és ezzel mintha vége is lenne a képzésnek, pedig ha arra gondolunk, hogy az irodalom per deifinitionem az emberről szól, akkor vajon miért nem fontos, hogy hogyan működik az ember, és mit mond róla a pszichológia?
Noam Chomsky szerint ugyan „könnyen elképzelhető, hogy... mindig is többet fogunk megtanulni az emberi életről és a személyiségről az irodalomból, mint a tudományos pszichológiából”, hiszen míg az előbbi inkább az egyedivel, az utóbbi az általánossal és tipikussal foglalkozik, de nagyjából olyan ez, mintha a festőnövendékeknek nem tanítanának anatómiát, mondván, hogy csak az számít, ami látszik, és csontvázak meg csupasz izmok nem szoktak az utcán szaladgálni. És bár a 19. század végének, sőt, még a 20. század közepének a pszichológiája sem volt alkalmas arra, hogy jól használható leírást adjon az emberi elme működéséről, mostanra ez a helyzet – többek között az evolúciós pszichológia megjelenésének köszönhetően – megváltozott. David Lodge angol író megfogalmazásával élve: az utóbbi időben „a tudatosság fontos tudományos témává vált, és ennek mélyre ható következményei vannak azokra a feltételezésekre nézve, melyeket a[z eddigi] vallásos, humanista és irodalmi tradíciók formáltak meg”.
Nem árt ezt is észben tartani, ha írni akarunk.
És végül persze fel szokott vetődni, hogy egy írónak ismernie kell a stilisztikát is, hogy ki tudja használni a benne rejlő lehetőségeket (és közben persze el tudja kerülni a buktatókat), és ezzel mintha vége is lenne a képzésnek, pedig ha arra gondolunk, hogy az irodalom per deifinitionem az emberről szól, akkor vajon miért nem fontos, hogy hogyan működik az ember, és mit mond róla a pszichológia?
Noam Chomsky szerint ugyan „könnyen elképzelhető, hogy... mindig is többet fogunk megtanulni az emberi életről és a személyiségről az irodalomból, mint a tudományos pszichológiából”, hiszen míg az előbbi inkább az egyedivel, az utóbbi az általánossal és tipikussal foglalkozik, de nagyjából olyan ez, mintha a festőnövendékeknek nem tanítanának anatómiát, mondván, hogy csak az számít, ami látszik, és csontvázak meg csupasz izmok nem szoktak az utcán szaladgálni. És bár a 19. század végének, sőt, még a 20. század közepének a pszichológiája sem volt alkalmas arra, hogy jól használható leírást adjon az emberi elme működéséről, mostanra ez a helyzet – többek között az evolúciós pszichológia megjelenésének köszönhetően – megváltozott. David Lodge angol író megfogalmazásával élve: az utóbbi időben „a tudatosság fontos tudományos témává vált, és ennek mélyre ható következményei vannak azokra a feltételezésekre nézve, melyeket a[z eddigi] vallásos, humanista és irodalmi tradíciók formáltak meg”.
Nem árt ezt is észben tartani, ha írni akarunk.
Klasszikusnak lenni máshogy
Mark Twain szerint „az a klasszikus mű, amit az emberek dicsérnek, de nem olvasnak”. Orwell megfogalmazásában azok a klasszikusok, „akiket az emberek állandóan 'készülnek elolvasni', és akikről, mint a Bibliáról, van valami elképzelésük”. A másik fajta klasszikus viszont az, amit többször is olvastunk, idézni tudunk belőle, a polcunkon olyan helyen tartjuk, hogy az asztalunk mellett ülve ráláthassunk, és így tovább. Az pedig, amit az általános és középiskolákban tanítanak, inkább a Mark Twain-féle klasszikus kategóriájába sorolható (méghozzá minden bizonnyal nem csak a számomra).
De a problémát ki is terjeszthetjük, és a történész Gyáni Gábor az irodalmi kultuszkutatás dilemmáit vizsgálva úgy fogalmaz, hogy az utóbbi időben „jól érzékelhető problémát okozott... a kutatóknak – mivel a tudományos identitást közelről és érzékenyen érintő, azt romboló hatással jár -, hogy milyen kiáltó ellentét feszül a kultikus irodalmi beszéd és szertartásrend, valamint a valóság (az irodalmi értékek valós rendje) közt, és hogy rendre az előbb szabja meg az utóbbit”. Vagyis az, hogy időnként mennyire nem a valós értékeken alapul, hogy mi számít kanonizált műnek, és mi nem. Vagy pedig ha a „valós értékek” fogalma túlságosan megfoghatatlan, akkor fogalmazzunk talán úgy, hogy nem fejezi ki az általános megbecsülést. Amivel nem azt akarom mondani, hogy amit sokan olvasnak, az szükségképpen jó is, hanem csupán azt, hogy a az elismert irodalmi művek között is szép számmal akad, ami sem nem jó, sem népszerű. Meg azt, hogy ez így nem szerencsés, és akár még azon is elgondolkozhatnánk, hogy nem kellene-e változtatni rajta.
http://www.guardian.co.uk/books/booksblog/2009/dec/08/classic-novel-new-york-review
De a problémát ki is terjeszthetjük, és a történész Gyáni Gábor az irodalmi kultuszkutatás dilemmáit vizsgálva úgy fogalmaz, hogy az utóbbi időben „jól érzékelhető problémát okozott... a kutatóknak – mivel a tudományos identitást közelről és érzékenyen érintő, azt romboló hatással jár -, hogy milyen kiáltó ellentét feszül a kultikus irodalmi beszéd és szertartásrend, valamint a valóság (az irodalmi értékek valós rendje) közt, és hogy rendre az előbb szabja meg az utóbbit”. Vagyis az, hogy időnként mennyire nem a valós értékeken alapul, hogy mi számít kanonizált műnek, és mi nem. Vagy pedig ha a „valós értékek” fogalma túlságosan megfoghatatlan, akkor fogalmazzunk talán úgy, hogy nem fejezi ki az általános megbecsülést. Amivel nem azt akarom mondani, hogy amit sokan olvasnak, az szükségképpen jó is, hanem csupán azt, hogy a az elismert irodalmi művek között is szép számmal akad, ami sem nem jó, sem népszerű. Meg azt, hogy ez így nem szerencsés, és akár még azon is elgondolkozhatnánk, hogy nem kellene-e változtatni rajta.
http://www.guardian.co.uk/books/booksblog/2009/dec/08/classic-novel-new-york-review
A gabonapehely-irodalomig és tovább
Írországban a gabonapelyhes dobozba nem műanyag játékokat tesznek, hanem könyv-kupont, amelyeket összegyűjtve az ember (esetünkben a gyerek, mert az akció őket célozza meg) elsétálhat a legközelebbi Hughes ad Hughes könyvesboltba, és beválthatja őket. Lesznek író-olvasó találkozók is.
Persze egyfelől ki is lehetne terjeszteni egy ilyen programot, és a gabonapelyhes dobozba tehetnénk haikukat, novellákat, sőt, regényeket is, amelyeket úgy kellene fejezetről fejezetre összegyűjteni, mint egy kártyasorozatot, de mellékelhetnénk mini könyveket is. Mint ahogy a kedvezményes 2 literes kóla (vagy Zwack-unikum) mellé nem csak poharat lehetne adni, hanem irodalmat is.
A paperback története éppen 75 évvel ezelőtt kezdődött. Allen Lane, a Brodley Head Kiadó igazgatója meglátogatta Agatha Christiet Devonban, majd pedig hazafelé a pályaudvaron valami olvasnivalót akart venni magának, de csak népszerű magazinok voltak meg viktoriánus regények utánnyomásai. Úgyhogy még a nyáron elkezdte kiadni az akkor mindössze 6 pennybe (vagyis pontosan egy csomag cigaretta árába kerülő), kortárs szerzőket felvonultató Pingvin-sorozatot: az elsők között Agatha Christie mellett ott volt Hemingway és André Maurois is. Természetesen az olcsóság volt kulcsszó; most egyenesen az ingyenesség lehetne az.
Még tovább víve a gondolatot pedig azt is megtehetnénk, hogy mindent „olvasható felületté” alakítanánk a tescós bevásárló szatyortól és a pólónktól a gabonapelyhes doboz felszínéig bezárólag. Dai Sijie a Balzac és a kis kínai varrólány című könyvben arról számol be, hogy egy báránybőr bekecs belsejére írnak egy fejezetet – az amúgy tiltott – francia író egyik regényéből. Nálunk viszont nem tiltott, tehát nyugodtan viselhetnénk kívül is, csak valamiért nekünk nem annyira fontos.
http://latimesblogs.latimes.com/jacketcopy/2010/01/cereal-books.html
http://www.penguin.co.uk/static/cs/uk/0/aboutus/aboutpenguin_companyhistory.html
Persze egyfelől ki is lehetne terjeszteni egy ilyen programot, és a gabonapelyhes dobozba tehetnénk haikukat, novellákat, sőt, regényeket is, amelyeket úgy kellene fejezetről fejezetre összegyűjteni, mint egy kártyasorozatot, de mellékelhetnénk mini könyveket is. Mint ahogy a kedvezményes 2 literes kóla (vagy Zwack-unikum) mellé nem csak poharat lehetne adni, hanem irodalmat is.
A paperback története éppen 75 évvel ezelőtt kezdődött. Allen Lane, a Brodley Head Kiadó igazgatója meglátogatta Agatha Christiet Devonban, majd pedig hazafelé a pályaudvaron valami olvasnivalót akart venni magának, de csak népszerű magazinok voltak meg viktoriánus regények utánnyomásai. Úgyhogy még a nyáron elkezdte kiadni az akkor mindössze 6 pennybe (vagyis pontosan egy csomag cigaretta árába kerülő), kortárs szerzőket felvonultató Pingvin-sorozatot: az elsők között Agatha Christie mellett ott volt Hemingway és André Maurois is. Természetesen az olcsóság volt kulcsszó; most egyenesen az ingyenesség lehetne az.
Még tovább víve a gondolatot pedig azt is megtehetnénk, hogy mindent „olvasható felületté” alakítanánk a tescós bevásárló szatyortól és a pólónktól a gabonapelyhes doboz felszínéig bezárólag. Dai Sijie a Balzac és a kis kínai varrólány című könyvben arról számol be, hogy egy báránybőr bekecs belsejére írnak egy fejezetet – az amúgy tiltott – francia író egyik regényéből. Nálunk viszont nem tiltott, tehát nyugodtan viselhetnénk kívül is, csak valamiért nekünk nem annyira fontos.
http://latimesblogs.latimes.com/jacketcopy/2010/01/cereal-books.html
http://www.penguin.co.uk/static/cs/uk/0/aboutus/aboutpenguin_companyhistory.html
Az irodalmi szerkesztő felemelkedése
Maxwell Perkins, a talán leghíresebb 20. századi szerkesztő Thomas Wolfe Nézz vissza, angyal című könyvének kéziratából 65 ezer szót húzott ki - ez kb. negyed millió leütés, és ennyiből már kitelne egy vékonyabb kötet. Vagy ott van Ezra Pound, akinek a tanácsára T. S. Eliot az Átokföldjét fele olyan hosszan jelentette meg, mint ahogyan megírta; Fiesta című korai regényének kezdetét pedig F. Scott Fitzerald kritikája alapján írta át teljesen Hemingway. Ma már mindhárom mű a modern irodalom klasszikusai közé tartozik még akkor is, ha Perkins a Nézz vissza angyal első verzióját olvashatatlannak, Hemingway könyvét pedig kiadhatatlannak nevezte.
Az ilyen történetek alapján talán azt gondolnánk, hogy az irodalomi szerkesztő már nagyon régen hozzátartozik az irodalomhoz. Valójában azonban meglehetősen új jelenség. Első lépésben a hivatásos kiadók jelentek meg valamikor a 19. század elején: ők olvasták el a kéziratot, döntöttek a példányszámról és arról, hogy milyen papírra nyomtassák a könyvet stb. A következő lépésben már külön osztályok foglalkoztak a kiadón belül az „ipari logika alapján működő könyvkiadóban” (hogy Barbier és Bertho Lavenir szerzőpáros megfogalmazását használjuk) a szerzőkkel: a velük kapcsolattartással, a szerződéskötéssel, a kefelevonatok átnézésével a többivel. A nagy nevű Hachette kiadó 1860-ban kezdett irodalomi szerkesztőket alkalmazni.
Ami viszont azt jelenti, hogy nem volt irodalmi szerkesztője Homérosznak, Vergiliusnak, Danténak, Shakespeare-nek, Miltonnak és általában véve senki másnak sem, aki a 19. század második fele előtt élt, és az irodalmi szerkesztő intézményét nem az irodalmi igény, nem a szövegek minőségének, hanem az eladhatóságának a javítására való törekvés:a könyvkiadás mint ipar megjelenése hozta létre. Csupán egy alig 150 éves periódus jellemzője, és a történelem egészét tekintve nem szabály, hanem kivétel. Különösen, hogy az internet (és ennek megfelelően az összes létező szöveg túlnyomó része) már ma is leginkább „kontrollálatlan szövegekből” áll, amelyeket – esetleg egy helyesírás ellenőrző kivételével - senki nem javítgatott, bár az úgynevezett szépirodalom elvileg még ma is áthalad az irodalomi szerkesztés szűrőjén.
http://www.themillions.com/2010/01/in-defense-of-editors.html
Az ilyen történetek alapján talán azt gondolnánk, hogy az irodalomi szerkesztő már nagyon régen hozzátartozik az irodalomhoz. Valójában azonban meglehetősen új jelenség. Első lépésben a hivatásos kiadók jelentek meg valamikor a 19. század elején: ők olvasták el a kéziratot, döntöttek a példányszámról és arról, hogy milyen papírra nyomtassák a könyvet stb. A következő lépésben már külön osztályok foglalkoztak a kiadón belül az „ipari logika alapján működő könyvkiadóban” (hogy Barbier és Bertho Lavenir szerzőpáros megfogalmazását használjuk) a szerzőkkel: a velük kapcsolattartással, a szerződéskötéssel, a kefelevonatok átnézésével a többivel. A nagy nevű Hachette kiadó 1860-ban kezdett irodalomi szerkesztőket alkalmazni.
Ami viszont azt jelenti, hogy nem volt irodalmi szerkesztője Homérosznak, Vergiliusnak, Danténak, Shakespeare-nek, Miltonnak és általában véve senki másnak sem, aki a 19. század második fele előtt élt, és az irodalmi szerkesztő intézményét nem az irodalmi igény, nem a szövegek minőségének, hanem az eladhatóságának a javítására való törekvés:a könyvkiadás mint ipar megjelenése hozta létre. Csupán egy alig 150 éves periódus jellemzője, és a történelem egészét tekintve nem szabály, hanem kivétel. Különösen, hogy az internet (és ennek megfelelően az összes létező szöveg túlnyomó része) már ma is leginkább „kontrollálatlan szövegekből” áll, amelyeket – esetleg egy helyesírás ellenőrző kivételével - senki nem javítgatott, bár az úgynevezett szépirodalom elvileg még ma is áthalad az irodalomi szerkesztés szűrőjén.
http://www.themillions.com/2010/01/in-defense-of-editors.html
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)