Az irodalom az életre nevel

James Wood amerikai kritikus említi Hogyan működik a fikció című könyvében azt a Neza nevű, két millió lakosú mexikói várost, ahol a rendőröket arra kötelezték, hogy Poe-t Marquezt, Saint-Exupéryt, Cervantest és más szépirodalmi műveket olvassanak. Méghozzá azért, hogy ezáltal „jobb állampolgárrá” váljanak, hiszen a remények szerint – miként Jorge Amador rendőrfőnök fogalmazott – a szépirodalom olvasása révén nem csak „gazdagabb szókincsre” tesznek majd szert, de gazdag „élettapasztalatokra” is. Nem utolsó sorban pedig „etikai haszna” is lenne az olvasásnak, mert ahhoz, hogy az ember esetleg másokért tegye kockára az életét, „mély meggyőződésre van szükség. Az irodalom fokozni tudja ezt”, véli Amador.
Platón és Arisztotelész óta az irodalommal (illetve általában véve a művészettel kapcsolatban) rendszerint két alapkérdéssel foglalkoztak: az egyik

• a mimézisre, illetve arra vonatkozott, hogy mit kell a műnek megjelenítenie; a másik pedig arra, hogy 
• a fikció miként, illetve milyen mértékben segít minket hozzá az együttérzés és szánalom átéléséhez.

De aztán ez a két probléma elkezdett egybeolvadni, és Samuel Johnson például már úgy gondolta, hogy az irodalmi hőssel azonosunk a mimézis mélységétől és minőségétől Függ. „Nem véletlen – állapítja meg Wood -, hogy a regény 18. század közepi felemelkedése egybeesik az együttérzésről folytatott filozófiai párbeszéd” megélénkülésével, és innentől kezdve akár igazolva is láthatnánk Neza rendőr főnökének álláspontját. Vagyis azt, hogy a szépirodalom olvasása „jobb emberré” tesz minket.
Ennek azonban látszólag ellentmond az, amire George Steiner angol irodalmár figyelmeztet: hogy „néhányan azok közül, akik Auschwitzot kitervelték és igazgatták, valaha Shakespeare-t és Goethét tanulták olvasni, s később sem hagytak fel vele... Emberek, akik sírtak a Wertheren vagy Chopinen, érzéketlenül láboltak át a valóságos poklon”, és bár Dr. Johnson vagy éppen Coleridge számára nyilvánvalónak tűnhetett, hogy „az irodalmi műveltség előnyösen hat az egyén és a társadalom morális felfogására. Ez ma már kétséges”.
De csak akkor, ha elkövetjük azt a hibát, amit Steiner, és azt gondoljuk, hogy a szépirodalom (vagy általában éve a művészet) nem csupán jobbá tehet, de a természeti törvények kikerülhetetlenségével szükségképpen jobbá is tesz. Viszont nem ez a helyzet (miként a fentebbiekből is kiderülhetett), és  Neza rendőrfőnöke csupán arra számíthat, hogy ha nem is minden embernél és nem is minden helyzetben, de általában azért működni fog a dolog, és nem lesz időpocsékolás szépirodalommal foglalkozni.