2011. június 26., vasárnap

Én, a társas állat?

Az ember az evolúciós szociálpszichológia szerint szerint lényegében „konszenzuskereső állatnak” tekinthető. De korántsem biztos, hogy ez a jövőben is így lesz.
Ez a konszenzuskeresés arra vezethető vissza, hogy nem a vadászó-gyűjtögető ember tekinthető mainak. Vagyis nem az a lényeg, hogy fel sem tűnne, hogy nem közénk tartozik, ha egy, a neolitikus forradalmak előtt élt vadászó-gyűjtögető rendesen felöltözve felszállna a buszra. Hanem az, hogy a mai ember olyan még mindig, mint a vadászó-gyűjtögető volt, és ugyanúgy nem változtak meg  „mentális szerveink” azóta, hogy áttértünk a földművelésre, mint ahogy a szívünk, az agyunk vagy a vesénk sem. Ugyanis evolúciós léptékkel mérve rövid idő telt csak el, és nem volt időnk alkalmazkodni a megváltozott (és azóta is folyamatosan változó) körülményekhez. Más szavakkal: az akkori feltételekhez adaptálódtunk. Márpedig aki a törzsközösségi körülmények között olyan súlyos konfliktusba került a többiekkel, hogy kiközösítették, az vajmi kevés eséllyel adta tovább a génjeit, és ezért volt létfontosságú a konszenzuskeresés. Mondhatni: az ember a többi emberhez adaptálódott mint környezethez, és ezért mindmáig nagyon fontosnak érezzük a többiek véleményét – noha az időben előre haladva egyre kevésbé függünk tőlük.
Arisztotelész megfogalmazása szerint az ember „zoo politikon”, vagyis társas, méghozzá államalkotó társas állat, ami a mi szempontunkból valami olyasmit jelent, hogy a vadászó-gyűjtögetők „mentális szervére” második lépésben egyre bonyolultabb társadalmi szabályozások épültek rá – melyeknek persze továbbra is a többi emberhez való alkalmazkodás biztosítása volt a célja. Értsd: ma a „belső késztetés” mellett a különböző jogi megoldások, előírások, normák stb. is gondoskodnak arról, hogy minél inkább összhangban éljünk a többiekkel – legyen bár szó az utcai viselkedéstől a párkapcsolatokig bármiről.
Viszont a legtöbb ilyen szabályozás ugyan konszenzuskereső mivoltunkra épül rá, de a megsértésük nem jár végzetes következményekkel – sem akkor, ha valaki dohányzik a villamosmegállóban (miközben az tilos); sem pedig akkor, ha belemegyünk egy házasságon kívüli kapcsolatba. Vagyis evolúciós léptékkel hosszabb távon a „konszenzuskeresés” egyre jobban eltűnhet majd. Elvégre az egészen szélsőséges esetektől eltekintve (mint amilyen mondjuk a gyilkosságért járó életfogytiglan) nem tesszük kockára a szaporodási sikerünket, és így a jövőben nagyon is elképzelhető, hogy lesznek ugyan, akikben továbbra is működni fog ez a „mentális szerv” - és lesznek, akikben nem. Elvégre megfelelő szelekciós nyomás híján semmi sem akadályozza meg, hogy lassanként eltűnjön.
Ami egyfelől felveti azt a kérdést, hogy élhettek volna-e az elődeink olyan, jóval „barátságosabb” természeti körülmények között, ahol egyszerűen nem szükséges a túléléshez a csoportokba tömörülés, és arra gyanakszom, hogy abban az esetben még mindig magányosan vadászgatnánk a zsákmányra, és a modern ember talán sosem jelenne meg, mert ez nem menne a társas környezet által jelentett, a természeti környezetnél jóval komplexebb kihívások nélkül. Akkor pedig nem lenne modern társadalom sem, civilizáció, és így tovább.
Másfelől egy „konszenzuskeresésnélküliségre” berendezkedett társadalom úgy tűnhet, hogy teljesen működésképtelen lenne. Csak éppen a dolog felfogható úgy is, hogy eddig nem történt más, mint a normák/szabályozások által kényszerítettünk rá bizonyos viselkedésformákat az emberekre, hogy a társadalom működőképes maradjon. De a jövőben talán választhatunk más megoldást is. Susan Greenfield brit agykutató szerint (miként erről korábban már szó volt) elképzelhető, hogy a személyes kommunikációt a közvetett megoldások váltják majd fel, és egy szemtől szembeni találkozás kb. annyira lesz kívánatos, mint ma egy látogatás a vágóhídra, ahol kedvenc szalámink alapanyaga készül. Illetve eggyel továbblépve azzal a gondolattal is eljátszhatunk,hogy miközben a szemtől szembeni találkozások gyakorlatilag megszűnnek, kiépülhet egy olyan, AI-alapú mesterséges környezet, amely nem csupán intelligensen reagál az emberi tevékenységekre, de eközben megfelelő formára konvertálja is át azokat. Tehát még ha végigmennénk is az utcán, nem fogjuk látni a trágár szavakat ordibáló részeget, mert a minket körülvevő, mesterséges intelligencia által működtetett VR egyszerűen valami mást jelenít meg helyette, mint ahogy azt sem engedi meg, hogy a mi viselkedésünk zavarjon másokat. És innentől fogva olyan mindegy lenne,hogy konszenzuskeresők vagyunk-e vagy sem.

Nincsenek megjegyzések: