Paul Davies azt írja fel A Kísérteties csönd című könyvében, hogy igencsak meglepő lenne, ha ez esetleg létező földönkívüliek rádióhullámokat, vagyis egy olyan technológiát használnának, amelyek mi éppen az 1950-es években, az idegen civilizációk kutatásának kezdetén preferáltunk. Majd pedig azzal folytatja, hogy az eddigi kutatások kiszélesítésére és „új SETI-re” van szükség.
Ma viszont, ha már mindenképpen az energiát akarjuk mérő számként használni, akkor inkább az alapján lenne érdemes besorolni a hipotetikus civilizációkat, hogy mennyi idő alatt fogynak ki az adott erőforrásból. Eközben jelenlegi formájában persze a „meg nem újuló energia” is jelentését veszítené, hiszen megfelelően nagy időbeli léptéket választva minden energiaforrás végesnek bizonyul. Vagyis a fosszilis tüzelőanyaggal sem az a baj, hogy nem tart örökké, hanem az, hogy a saját civilizációnk várható vagy legalábbis remélt élettartamához képest túlságosan gyorsan feléljük. Persze egy sok milliárd évig létező civilizáció számára végül a napenergia is „elfogyna”.
De hogy visszatérjünk Kardasohoz, ő az energiával kapcsolatos mellett azzal a feltétezéssel is élt, hogy a különböző civilizációk fejlettsége azért hasonlítható össze, mert mindegyik szükségképpen ugyanazt a fejlődési utat futja be. Ez azonban ismét csak tipikus, a hidegháború korára jellemző elképzelés, amikor a két nagy tábor: a kapitalisták meg a szovjetek egyformán meg voltak róla győződve, hogy a fejlődés szükségképpen unilineáris, és – attól függően, hogy ők melyik oldalon álltak – minden társadalom vagy a tiszta kapitalizmusba, vagy pedig a nem kevésbé tökéletes és rivális nélküli kommunizmusba fog torkollni. Ehhez képest ma már nehéz lenne olyan társadalomtudóst találni, aki ilyesmit gondolna – de a SETI azért továbbra is arról beszél, hogy melyik civilizáció jár előrébb.
És hasonlóképpen beszél „értelmes” idegen lényekről is, és persze ez sem meglepő. Ismét csak az 1950-es és 60-as években ugyanis az volt az általános meggyőződés, hogy pillanatokon belül képesek leszünk mesterséges intelligenciát létrehozni. Ehhez képest ma viszont úgy gondoljuk, hogy bár mi azért, hogy megoldjuk, rendszerint előbb az értelmünket használva feldolgozzuk a problémát (és eközben persze meg is értjük), azért lehetségesek más megoldások is. Azaz: a problémamegoldáshoz nincs feltétlenül szükség a gondolkodásra.
A Deep Blue nevű célszámítógép például a nélkül verte meg Kaszparovot még a 90-es évek végén, hogy egyáltalán a tudatában lett volna annak, hogy sakkozik. Ami a SETI-re értelmezve azt jelenti, hogy még ha „értelmesnek” is látszik valami, nem biztos, hogy az. Marc D. Hauser állati intelligenciakutató már jó néhány éve azt mondta, hogy az nem megválaszolható a kérdés, hogy „gondolkodik-e” egy majom, főemlős vagy bármi más. Ugyanis erről elvileg sem lehet meggyőződni – miként egy idegen értelmes lény esetében sem (hiszen csak azt látjuk, hogy mit csinál, de ebből nem tudható, hogy azért csinálja-e, mert példának okáért érti a sakk lépéseit – vagy azért, mert úgy van programozva). Arról viszont meggyőződhetünk, hogy képes-e bizonyos típusú problémák megoldására; képes-e szimbólummanipulációra, és így tovább. Tehát ezekre kell rákérdeznünk, mivel ezek értelmezhető kérdések, és innentől kezdve eltűnődhetünk rajta, hogy hogyan kellene fogalmaznunk ahelyett, hogy a SETI-t emlegetnénk, ami annyit tesz, hogy „kutatás idegen értelem után”.
És hogy ezek ellenére miért lehet érdekes mégis a SETI?
Nem régiben egy David P- Barash nevű amerikai biológus azt fejtegette, hogy ideje lenne új könyveket írni a biológiáról, fizikáról stb., mert aki a jelenlegieket kézbe veszi, az azt tudja meg, hogy mit tudunk – és eközben elsikkad a számára, hogy mi mindent nem, és hamis kép fog kialakulni benne.
A Nagy Francia Enciklopédia 75 ezer szócikkben gyűjtötte össze a biztosnak tekintett korabeli tudást. Ma viszont lenne létjogosultságuk olyan műveknek is, melyek a megválaszolatlan kérdéseket gyűjtik össze; sőt olyanoknak is – és ez az a pont, ahol a SETI ismét szerepet kap –, amelyek nem a létező vagy nem létező valósággal, hanem az elvi lehetőségekkel (a lehetőségek fázisterével) foglalkoznak.
Jó példa erre az, hogy Davies a hagyományostól eltérő jellegű üzenetek lehetőségeit vizsgálva felveti, hogy „ahelyett, hogy megpróbálnák eltéríteni az őshonos életet”, és mondjuk a DNS-ünkbe írni a nekünk szóló információt, „a földönkívüliek megpróbálhatnak létrehozni egy mesterséges, árnyékbioszférát”, vagyis olyan, mesterséges mikrobákat, amelyek egyfelől működőképesek maradnak a földi körülmények között is, másfelől eközben nem zavarják az őshonos szervezeteket.
Amire persze több dolgot is lehet mondani. Például azt, hogy ez bizony meglehetősen nyakatekert elképzelés, és ha ilyesmivel játszunk el, akkor már miért nem tételezzük inkább fel azt, hogy mi magunk vagyunk az a bizonyos mesterséges árnyékbioszféra? Meg azt, hogy a hagyományos SETI „fontolva haladó”, tudományos irányzata mindig is abból indult ki, hogy csak olyan dolgokat tulajdonítunk az idegeneknek, amelyeket mi biztosan meg tudunk csinálni – ezekről ugyanis bizonyított, hogy lehetségesek. Vagyis miközben Kardasov arról beszélt, hogy létezhetnek egy egész galaxis teljes energiáját felhasználó kozmikus civilizációk, aközben ők legfeljebb arról, hogy milyen távolságból lehet fogni egy bizonyos erősségű rádiójelet.
Davies ötlete persze nem tartozik a SETI „óvatos” vonulatához, hiszen nem egy ellenőrizhető tudományos állítás, hanem mindössze gondolati játék, és ezt a megközelítést egy neologizmussal élve akár spekulatív SETI-nek is nevezhetnénk, hiszen a klasszikus értelemben vett tudománnyal ellentétben nem azt vizsgálja, hogy mi létezik a valóságban, hanem az, hogy elvileg mi lenne elképzelhető. Ilyen egyébként a spekulatív evolúció is: ennek talán a legismertebb képviselője, Dougal Dixon azzal a kérdéssel játszott el az 1980-as években, hogy milyen lehetne a földi élővilág ötven millió év múlva, ha most eltűnne az ember. Meg hasonlóak a történészi „mi lett volna, ha…” típusú gondolatkísérletek, melyek szintén az utóbbi évtizedekben váltak népszerűvé.
Ezek és a hasonló kérdésfelvetések abban különböznek a tudománytalanságtól, hogy nem hagyják figyelmen kívül a természeti törvényeket vagy éppen a logikai szabályokat. Vagyis a mai felfogás szerint nem tudományosak ugyan, de nem is tudománytalanok, és akár még az is felvethető – egyfajta spekulatív jövőkutatás keretein belül–, hogy a jövőben talán (de csak talán) valami ilyesmi elfogadott módszernek fog számítani az „igazi tudományosságon” belül is. Vagyis a súlypont a SETI-hez hasonlóan a „van”-ról a „lehet” felé tolódhat el, és a „valós fizika” csupán részhalmaza lesz mindazoknak a fizikáknak, amellyel a kutatók foglalkoznak – kissé ahhoz hasonlóan, mint ahogy a kozmológiában is szokás olyan modellekkel dolgozni, amelyeknek nyilvánvalóan nem léteznek valós megfelelői (pl. tömeg nélküli, forgó és üres világegyetemekkel). Innentől kezdve viszont – a rendfelékezésünkre álló, folyamatosan növekvő számítástechnikai kapacitást kihasználva – megtehetnénk, hogy első lépésben rengeteg változatot legenerálunk, majd pedig az így létrejött fázistérben kutatunk érdekes megoldások után. Elképzelhetőnek tartom, hogy találnánk is ilyeneket; abban pedig egyenesen biztos vagyok, hogy az így létrehozott tudomány kimondottan különbözne a maitól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése