David Edgerton angol történész említi a kenyai "repülő WC-ket" a The Shock of the Old című könyvében: ennek a technológiának az alapja "a műanyag zacskó, amely a második világháború utáni kémiai ipar mindenütt jelenvaló terméke". Az emberek éjszaka ebbe végzik szükségüket, majd pedig lezárják a zacskót, és kidobják/elszállítják. Ami több szempontból is érdekes. Egyfelől, mivel egy, a "miénktől különböző világ" igényeit elégíti ki a maga sajátos, a fejlett országok technológiáját a miénktől eltérő módon felhasználó "szegénytechnológiájával", állapítja meg Edgerton.
Azaz ugyanazok az eszközök másra szolgálhatnak a miénktől eltérő körülmények között, mint nálunk, és innentől kezdve jó kérdés, hogy az úgynevezett százdolláros laptop (meg a mostanság tervezett százdolláros iPad) valóban a lehető legjobb megoldás-e. Vagy pedig mint ahogy a fejlődő országokban másra használják a nejlon szatyrokat, a számítástechnika sem úgy lenne igazán hasznos, hogy ugyanazt csinálná, mint New York-ban vagy Budapesten, csak olcsóbban és minden bizonnyal lassabban és/vagy rosszabb minőségben. Egy fejlődő ország ugyanis nem csupán annyiban különbözik a sikeresebbektől, hogy mivel nincs mindenütt áram, ezért kurblival kell feltölteni a laptopot, hanem abban is, hogy talán nem a táblázatkezelés lenne a legfontosabb, hanem az, hogy gyorsan és hatékonyan jussanak információhoz egy várható fertőzési hullámról vagy éppen az időjárásról. Vagy olyan dolgokról, amelyek nekünk az eszünkbe sem jutnak.
Az eddigieket általánosítva: nem szabad a "technológiai imperializmus" hibájába esni, és azt gondolni, hogy csupán egyetlen cél és egyetlen megoldás létezhet. Úgyhogy azon is érdemes eltűnődnünk, hogy vajon a jövő technológiái milyen, a maitól eltérő célokat fognak szolgálni - vagy legalábbis szolgálhatnának.
Meg azon is, hogy milyen, a mostanitól teljesen eltérő megoldások képzelhetőek el - nem csupán a számítástechnika, hanem pl. a WC esetében is. A történelem folyamán mindeddig három megoldás létezett: vagy a szemét, ürülék stb. marad, és az ember megy (miként a nomádok csinálták); vagy együtt élünk vele (miként a premodern városokat is ez jellemezte a 19. század második feléig - 20. század elejéig, mielőtt a csatornázás bevezetésével nagyjából egy időben a városi szemétszállítás is beindult volna). Most pedig a harmadik korszakot éljük, amikor az ember marad, a felesleges anyag pedig megy elv érvényesül, és ezen lépnének túl a Gates által finanszírozott projekt által felvetett megoldások, ahol pl. baktériumok bontanák le az ürüléket és a vizeletet ivóvízzé alakítanák.
És ezzel még nincsen vége. Matthew Liao, Andres Sandberg és Rebecca Roache 2012. elején azt vetették fel, hogy mi lenne, ha a felmelegedés ellen "embermérnökséggel" próbálnánk fellépni, és pl. gondoskodnánk róla, hogy az utódaink kisebb termetűek legyenek, mert így kisebb lenne az ökológiai lábnyomuk is. Aminek az analógiájára felvethető, hogy mi lenne, ha a Gates-projekt elképzeléseit "kívülről" "belülre", közvetlenül a testbe helyeznénk, és a biológiánkat úgy változtatnánk meg, hogy a salakanyagok/szervezet által kiválasztott anyagok közvetlenül újrahasznosíthatóak/hasznosak legyenek.
Ezen a ponton akár még az úgynevezett Dyson-fa is az eszünkbe juthat. Itt az üstökösmagból kinövő, genetikailag módosított fák üreges törzsében élnének az emberek, miközben a növény által kibocsátott gázokat lélegeznék be és vice versa. Ami elsőre persze nagyon is jól hangzik.
A technika megjelenése óta mindig is környezetellenes volt abban az értelemben, hogy per difinitionem a környezet módosítására/átalakítására szolgált. Mondhatni, ez volt a technika első korszaka.
A Dyson-fávaé és a hasonló megoldásokkal azonban mintha most elkövetkezne a második korszak, amikor a technikát arra használjuk fel, hogy magát az embert alakítsuk át úgy, hogy képes legyen összhangban élni a környezetével.
Amiért viszont túlságosan nagy árat kellene fizetnünk. Túl azon, hogy az ember biológiai módosítása (legyen bár szó akár a felmelegedés korás hatásainak csökkentéséről, akár a salakanyagok "környezetbaráttá" tételéről vagy az üstököstörzsön uralkodó körülményekhez való alkalmazkodásról) nagyon is súlyos etikai problémákat vet fel, felbukkannának legalább ugyanilyen súlyos gyakorlati problémák is. Jelenleg miközben a homo sapiens biológiai értelemben változatlan fajnak számít, aközben a környezetünk - egyelőre nem éppen a jó irányba, de - a technológia hatására folyamatosan változik. Viszont ha az embert és a környezetét egymáshoz illesztenénk, akkor két lehetőségünk lenne.
Az egyik az, hogy amennyiben igényünk támad valami újra, úgy mind magunkat, mind a környezetünket (mondjuk a Dyson-fa belsejét) biomérnöki módszerek segítségével átalakítjuk, hogy a környezet és a mi biológiánk ne csússzon szét egymáshoz képest - és ez minden bizonnyal túlságosan komplikált, ha éppen egyes esetekben nem lehetetlen lenne. És meglehetősen lassú is, hiszen az emberi generációk meglehetősen lassan követik egymást ahhoz képest, amekkora sebességgel a külső körülményeket vagyunk képesek módosítani.
A másik az, hogy tudomásul vesszük, hogy itt a változások vége: a minket körülvevő világ is egyfajta stázisba kerül, és az időben előre haladva ugyanolyan marad. Ami persze egyáltalán nem biztos, hogy vállalhatatlan, és érdekes elképzelni, hogy milyen lenne az élet egy ilyen világban.
Amennyiben ez a két fentebbi megoldás nem vonzó a számunkra, úgy a Dyson-fa típusú elképzeléseket feladva megtehetjük, hogy maradunk a technológiánál - azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a továbbiakban nem környezet-átalakító, hanem olyan eszközként használjuk, amely (jobb esetben) ahelyett, hogy az embertől a természet felé irányulna, a kettő közötti változó egyensúly létrehozását célozza meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése