A számítástechnika egyik legelképesztőbb vonása, hogy bár elvileg a szoftvereknek csak a növekvő komplexitás szabna korlátokat, a mindennapi életben alig néhány különböző fajtájukat használjuk. Ami persze a jövővel kapcsolatban is felvet kérdéseket.
Annak, hogy ez így működhessen, az az alapfeltétele, hogy eléggé nagy legyen a kínálat, és persze vannak különböző torzító tényezők is (amelyeket divatnak szoktuk nevezni?), de számunkra most fontosabb, hogy miközben a szoftverek esetében egyszerűen óriási lehetne a kínálatl, aközben valójában alig néhány fajta programot (szövegszerkesztőt, browsert, levelezőt stb.) futtatunk nap, mint nap.
És igazán újak sincsenek közöttük, hiszen szinte mindegyiknek megvan a „való világbeli” megfelelője, és ebben az értelemben legfeljebb a webböngésző előzmények nélküli, mert még az e-mail is párhuzamba állítható a távíróval és a távirattal. Amiből – mármint abból, hogy ez valóban új technológia – valószínűleg az is következik, hogy a webnek nem feltétlenül tett jót a robbanásszerű elterjedés. Ugyanis amikor megjelent, akkor meglehetősen kiforratlan volt, és a kísérletezgetés/alternatívák kipróbálása helyett erre az ad-hoc verzióra épültek a későbbiek. Jaron Lanier egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy „a ma könnyű szívvel leírt számítógépprogram az elkövetkezendő évszázadok mélyen beágyazódott szabványa lehet”, és ez bizonyos mértékig biztos igaz a világháló esetében is – tehát megérné eljátszani azzal, hogy az alapoktól újragondoljuk.
Mint ahogy az sem kevésbé izgalmas, hogy miért van ilyen kevés szoftver, és erős a gyanúm, hogy a pólós hasonlattal élve ez arra vezethető vissza, hogy még ha a tervezők kiötlenének is valami forradalmian újat, az nem kellene senkinek.
Az egyik lehetséges magyarázat szerint azért nem, mert a start menüben megjelenő ikonok lényegében arról szólnak, hogy egyfajta „figyelem-ökoszisztémában élünk”, amelynek ugyanúgy véges a befogadóképessége, mint bármilyen más ökoszisztémának is. És mivel leveleznünk, chatelnünk, böngésznünk, szöveget írnunk (stb.) mindenképpen kell, így másra már nem sok kapacitásunk marad. És ebben minden bizonnyal van is valami, de azt nem teszi érthetővé, hogy miért éppen ezeket, és nem valami mást választunk az elvileg korlátlan számú lehetőség közül.
Úgyhogy én inkább arra hajlok, hogy azért, mert – bármennyire tautologikusan hangozzék is – ezekre van felhasználói igény. Egy Melamid és Komar nevű, szovjet származású művész páros néhány éve egy felmérést végezve arra a következtetésre jutott, hogy átlagosan a világon mindenütt ugyanazok a képek tetszenek az embereknek (amiken víz, fa, nyílt tér, ember és az emberi tevékenység jele stb. látható). Ennek minden bizonnyal evolúciós okai vannak, mert még ma is ahhoz a környezethez vonzódunk, amely a vadászó-gyűjtögető korszakban a legkedvezőbb volt a számunkra, és ezért az ilyen környezetet ábrázoló képeket preferáljuk a leginkább. És hasonló jelenség húzódhat meg amögött is, hogy ilyen limitált a mindennapi életben, átlagfelhasználók által használt szoftverek köre: mert ismét csak átlagosan ezeket találjuk érdekesnek és/vagy hasznosnak. Értsd: evolúciós múltunk és az alkalmazkodás során kifejlődött mentális agyi moduljaink befolyásolják közvetve vagy közvetlenül, hogy melyik programra van igényünk, és melyikre nincs.
Ami viszont azt a kérdést veti fel, hogy ha nem ember, hanem valaki (vagy valami) más használna szoftvereket, akkor mi történne. Ugyanis akárcsak a pólónál, itt is alapvető szerepe van a felhasználónak, hiszen ő választja is ki, hogy mi tetszik neki. És ha egy pillanatra eljátszunk azzal a gondolattal, hogy esetleg lesz majd a jövőben valamiféle – nevezzük talán így – mesterséges intelligencia, amely képes lesz az úgynevezett komputációs kreativitásra és a saját céljait szolgáló programok megalkotására is, akkor az biztosan nem szövegszerkesztővel fog bíbelődni. Tehát akár még az is lehetséges, hogy valóságos szoftverrobbanás fog bekövetkezni, és olyan, új alkalmazások fognak megjelenni, amikre mi álmunkban sem gondolnánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése