Az űrkutatás kézműves korszaka után

Több mint ötven évvel azt követően, hogy elhagytuk a Földet, alig ötszázan jártak odakint. Amiből következhet az is, hogy az emberes űrkutatás lecsengőben van – meg az is, hogy valami egészen másról van szó.
Az űrkutatás kezdetben afféle publikus technológia volt (hogy a David Edgerton által a The Shock of the Old c. könyvben használt kifejezést használjam), vagyis kellőképpen látványos volt, kellőképpen ráirányult a figyelem, és alapvető változásokat vártak tőle – mint ahogy az atomenergiától is. Vagy éppen mint ma a számítástechnikától, és amikor a jövőt bekábelezve és intelligens kütyükkel átszőve képzeljük el, akkor érdemes feltennünk magunknak a kérdést, hogy vajon nem ugyanolyan „publikus illúzió” áldozataivá válunk-e, mint azok, akik az ötvenes években atomhajtású vasútról, repülőgépről, autóról; meg olyan olcsó atomenergiáról álmodoztak, amit „mérni sem érdemes”.

Másfelől viszont, bár a korai űrkutatás sem váltotta be a hozzá fűzött – túlzó – reményeket, és az ember nemhogy 1980-ra nem jutott el a Marsra és nem alapított állandóan lakott holdi kolóniákat, de azóta sem, azért mára történt egy alapvető változás. Ugyanis a korai űrkutatás fókuszában az emberes űrutazás állt, és eközben a legtávolabbi pont, ameddig eljutottunk, a Hold volt. Ahol pedig huzamosabban meg tudtunk „telepedni”, az a Föld felszíne felett alig pár száz kilométerre keringő Nemzetközi Űrállomás, és ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy az Apollo-program olyan volt, mint egy távolugró rekord: minden erőnket összeszedve és rendkívül kedvező körülmények között képesek talán vagyunk rá. Viszont ostobaság lenne olyan hidat építeni, amely egymástól távol elhelyezett oszlopokból állna, mert azt reméljük, hogy az emberek majd pillérről pillérre ugrálva fognak közlekedni.
Értsd: az emberes űrkutatás lehetőségei eddigi tapasztalataink szerint – tartósan – nem a Holdig (vagy éppen a Marsig) terjednek, hanem csupán az ISS-ig. És itt nem az a kérdés, hogy technikailag lehetséges lenne-e egy holdbázis, hanem az, hogy – figyelembe véve a társadalmi és gazdasági tényezőket is, melyek nélkül nincs is értelme beszélni a dologról – meg tudjuk-e csinálni.
Ebben az esetben talán nem is csak az a probléma, hogy egyelőre nem, hanem az is, hogy lehet, hogy az emberes űrkutatás rosszul feltett kérdés. Amikor az Apollo-program beindult, akkor egy felől éppen politikai muszklimutogatás folyt a SZU meg az USA között, és embert küldeni a legközelebbi égitestre kellőképpen meggyőzőnek tűnt. Másfelől pedig nem lévén gyakorlatilag semmilyen robottechnika, nem is lehetett volna nagyon mással próbálkozni. Jellemző, hogy az 1966-os „Űrkutatás 2001” című amerikai szuperkonferencián a robotos űrkutatás lehetősége még fel sem merült.
Hosszabb távon viszont mégis megjelentek, sőt, kiugróan sikeresnek is bizonyultak az automata szondák meg roverek, és ezzel beléptünk az űrkutatás második korszakába, amikor nem embereket indítunk útnak, viszont a kutatás hatóköre az egész Naprendszerre kiterjed.
Persze ennek a módszernek is megvannak a maga korlátai: jelenleg mindössze hat ember készítette tárgy (a Voyagerek meg a Pioneerek mellett a New Horizons meg egy rakétafokozat) van úton a legközelebbi csillagok felé. Azaz: mint ahogy a jelenlegi feltételek nem alkalmasak arra, hogy űrhajósokat juttassunk a Szaturnusz gyűrűihez, ugyanígy a mostani robotos technológia sem teszi lehetővé a Naprendszeren túli területek felderítését. És miért is tenné, amikor ez utóbbi esetben teljesen más távolságokról, időtartamokról, technikai problémákról stb. van szó.
Viszont ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen is – csupán azt, hogy máshogy kellene csinálni.
Tehát érdemes lenne túllépni az eddigi egyedileg gyártott, viszonylag drága robotos űrkutatás „kézműves korszakán”, és más megoldásokat keresni. Nekem a nanoűrhajók tűnnek a legesélyesebbnek, amikor millió és millió parányi (és mai szemmel nézve végtelenül olcsó, esetleg önreplikációra alkalmas) berendezést indítunk útnak, hogy majd csak a töredékük érjen célba. Ha igazam van, akkor ez egyben azt is jelentheti, hogy a hipotetikus idegen civilizációk nyomai után kutatva talán érdemesebb lenne valamiféle „bolygóközi lepkehálóval” keresgélni az ilyeneket a Naprendszerben ahelyett, hogy valamiféle Csillagok Háborúja jellegű monstrumra számítanánk.
Persze elképzelhetőek más, a mostanitól gyökeresen eltérő megoldások is. És ha azt nem tudjuk is, hogy végül mi fog beválni, abban – szerintem – azért biztosak lehetünk, hogy ez alapvetően el fog térni a maiaktól.
Másfelől: az emberes űrkutatás felfutása (Gagarintól Armstrongig) kevesebb, mint tíz évig tartott. Az, hogy a Naprendszer robotos űrkutatását legalább hozzávetőleg kipipálhassuk, még évtizedeket fog igénybe venni, és ennek megfelelően nem várhatjuk, hogy a harmadik hullámra: a Naprendszeren túli térségek felderítésére az egyik napról a másikra sor kerüljön. Sőt, azt sem, hogy legalább az ehhez szükséges technológiák viszonylag rövid időn belül megjelenjenek, tehát ezért abból, hogy az ilyesminek egyelőre nem látni a nyomát, nem következik szükségképpen, hogy mondjuk egy évszázad múlva is ugyanez lesz a helyzet.
Miként én például nagyon remélem, hogy nem torpanunk meg a Naprendszer határán, hanem folytatjuk.