Antrópikus elv helyett: a felső korlát

Az antrópikus elv ilyen vagy olyan formában ugyan, de abból indul ki, hogy nem lennénk itt, ha a Világmindenség bizonyos „finoman hangolt”paraméterei ezt nem tennék lehetővé. Amennyiben azonban a komplexitást, vagyis azt is figyelembe vesszük, hogy eléggé összetett-e a minket körülvevő fizikai valóság szerkezete ahhoz, hogy az élőlények és az értelem is kialakulhasson benne, úgy egy alsó és egy felső korlátot is megkülönböztethetünk.
Ami az előbbit illeti, a klasszikus példa szerint, ha a fizikai állandók csupán kissé mások lennének, úgy nem alakulnának ki csillagok, nem indulna be az élethez szükséges nehéz elemek termelése stb. Értsd: mivel nem jelenik meg a szükséges komplexitás: mivel nem érjük el a szükséges bonyolultság alsó küszöbét, ezért egy túlságosan egyszerű Univerzumban nem jöhet létre egy olyan bonyolult dolog, mint az (értelmes) élet.
A felső korlátot pedig az jelenti, hogy egy túlságosan is komplex univerzumban hasonlóképpen nem jelenhetett volna meg. 1-nél több idődimenzió esetén nem működnének az ok-okozati összefüggések, és így nem lehetne alkalmazkodni a környezethez. Tehát az Univerzumban nem csak az meglepő, hogy az (értelmes) élet számára finomra van hangolva, hanem az is, hogy eközben nem is vált túl komplikálttá, hanem „éppen jó” a számunkra.
Ami mintha csak az antrópikus elv átfogalmazása lenne, pedig másról van szó. Miközben az Univerzum egy idő után elég bonyolulttá vált ahhoz, hogy megjelenhessünk benne, eközben nem csak a múltban nem volt életellenes módon túl bonyolult, hanem a jövőben sem lesz az. A történet jelenlegi tudásunk szerint nem áttekinthetetlen zűrzavarban fog véget érni, hanem a több mint 10^100-on év múlva ránk váró „hideg és távoli jövőben” nem lesznek csillagok, nem lesz energiatermelés stb. Ezek helyett majd „visszamaradt hulladékok léteznek csupán: hihetetlenül hosszú hullámú sugárzás fotonjai, neutrínók, elektronok és pozitronok”, írja a Fred Adams – Greg Laughin szerzőpáros Az Univerzum öt korszaka című könyvében.
Vagyis az Univerzum kezdeti szakaszára jellemző volt az élet kialakulását lehetetlenné tevő, alacsony komplexitás küszöbe, és hozzávetőleg 10 milliárd évnek kellett eltelnie, mire létrejöhettek az alapanyagok. A távoli jövőben pedig ismét az lesz a probléma, hogy nem lesz meg a kellő összetettség. Értsd: az Univerzum történetének egyetlen pontján sem az fogja okozni a gondot, hogy az élet számára túlságosan komplikáltak lennének a körülmények, és persze kérdés, hogy ez miért van így.
Megoldásként vagy az kínálkozik, hogy

1. egyszerűen egy véletlenről van szó – minden bizonnyal ez a legkevésbé érdekes magyarázat. Vagy
2. valamilyen oka van annak, hogy az élet és az értelmes élet kifejlődése a felső korlát problémájába soha sem ütközik bele, és ennek a felvetése már önmagában is megérte ennek a bejegyzésnek a megírását. Vagy pedig az, hogy
3. jelenleg rosszul gondoljuk, és miként Adams és Laufhin fogalmaznak, „ezen távoli korok látszólagos szegényessége talán inkább tudásunk bizonytalanságából fakad, nem pedig abból, hogy a Világmindenség jóvátehetetlenül elöregszik majd.” Valahogy úgy, mint ahogy tíz évvel ezelőtt még fel sem merült, hogy a sötét energia miatt az Univerzumra a gyorsuló tágulás korszaka várna, és ad analogiam még sem zárható ki, hogy a jövőben teljesen mást fogunk gondolni az Univerzum jövőjéről, mint most.

És ami azt illeti, én nem is csodálkoznék ezen.