Miért nem semmi van az Univerzum helyett?

Három amerikai fizikus: Victor Stenger, Frank Wilczek és Lawrence Krauss szerint azért, mert a nemlét ”tökéletesen szimmetrikus”, és a szimmetrikus rendszereknek olyan a természete, hogy kevésbé szimmetrikus, viszont jóval komplexebb formációkká bomlanak le, miközben spontán szimmetriasértés történik. A valóságban persze – talán mondani sem kell – ennél jóval bonyolultabb (vagy jóval egyszerűbb, ha úgy jobban tetszik) a válasz. Ugyanekkor Peter van Inwagen amerikai filozófus abban véli felfedezni a megoldást, hogy – Leibniz valahai elképzeléseivel ellentétben – nem az szorul magyarázatra, hogy miért létezik egyáltalán valami a semmi helyett, hanem az lenne a meglepő, ha nem így lenne. Az ugyanis, hogy semmi sem létezik, csupán egyféleképpen lehetséges, az viszont, hogy van valami, nagyon is sokféleképpen  - tehát szerinte ez a valószínűbb.
Ami persze nem védhető álláspont, hiszen összekeveri a lehetőségek számát a valószínűséggel. Ezzel az erővel az unikornissal kapcsolatban is mondhatnánk azt, hogy csupán egyféleképpen nem létezhet, míg számos más módon igen, és ezért inkább számítanánk arra, hogy találkozni fogunk vele, mint arra, hogy nem.
De a fentebb említett, a fizika sajátosságaira építő magyarázattal is gondok vannak. Erről Peter Lynds azt mondja, hogy bár a szuperszimmetria azt jelenti, hogy „tökéletesen invariáns a transzformációkra”, azt azért legalábbis nehéz megérteni, hogy miként rendelhetünk tulajdonságokat (mint amilyen a szuperszimmetria is) a semmihez, hiszen az – lévén semmi – nem rendelkezik ilyesmivel. És ami még ennél is nagyobb probléma (teszem hozzá én), hogy még ha elfogadnánk is a fizikusok magyarázatát, rögtön jöhetne is a következő kérdés, vagyis az, hogy de hát miért instabil a szuperszimmetria a kevésbé szabályos elrendezésekhez képest? És ha ezt megmagyaráznánk, akkor az, hogy és az miért van úgy, ahogy?
És így tovább ad infinitum.
Amivel kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy a „miért létezik a világ” típusú kérdések valójában két különböző kategóriába tartoznak.  A dolog elvi vetületével, a „miért”-tel tipikusan a filozófia foglalkozott, és a válasz keresésekor a logikára koncentrált, vagyis arra, hogy a kijelentések/leírások koherensek és ellentmondásmentesek kell, hogy legyenek. És mivel ez dönti el, hogy elfogadhatónak ítélik-e, ezért a valósághoz nincs sok köze.
A konkrét Univerzumra vonatkozó kérdés viszont a fizika illetékességi körébe tartozik, és itt a „hogyan”-on van a hangsúly. Azon, hogy milyen fizikai folyamatok, törvények, mechanizmusok vezetnek oda, hogy létrejön a Világmindenség, és ennek megfelelően egyáltalán nem biztos, hogy eközben alkalmas annak a kiderítésére is, hogy miért jön létre a „semmiből valami."
Tehát a továbbiakban én is szétválasztom a két problémát, és nem azzal fogok foglalkozni, hogy milyen folyamatok vezettek a minket körülvevő valóság létrejöttéhez
 (elvégre ez a fizikusok dolga), hanem azzal, hogy miért van egyáltalán nem semmi. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, és ez persze fontos különbség: azzal, hogy mit és hogyan gondolunk, amikor ezt a problémát járjuk körül.
Meg kezdjük azzal, hogy a filozófiai gondolkodás alapjait lerakó ókori görögök Jim Holt, a Miért létezik a Világ? című könyv szerzőjének megfogalmazásával élve a „racionális kozmológia” úttörői voltak ugyan, ám „soha nem kérdezték meg, hogy miért létezik a világ inkább a helyett, hogy ne létezne semmi.”
Második lépésben a középkori filozófusok arra a következtetésre jutottak, hogy „Isten a ’semmiből’ teremtette a világot… ami azt jelentette a számukra, hogy nem valamiből” kiindulva. És csak ezt követően tűnik fel a színen Leibniz, aki a 18. század elején az „elegendő ok elvét” bevezetve (mely szerint minden dolognak/ténynek megvan az oka) tűnődni kezdett azon, hogy „miért van valami ahelyett, hogy semmi lenne?”
Majd pedig arra a következtetésre jutott, hogy Isten szükségképpen létező (és, lévén szükségképpen létező, ezért nem is kell további magyarázatot keresnünk arra, hogy miért van Isten a helyett, hogy nem lenne). Tehát ismét Holt megfogalmazását átvéve, Leibniz szerint „az Univerzum azért létezik, mert van Isten, az Isten pedig Isten miatt létezik.”
Ez a felfogás már csak azért is érdekes a számunkra, mert Leibniz lényegében azzal érvel, hogy nem valamiféle végtelen regresszus a megoldás, hanem van egy végpont az érvelésben. Amikor ma egy vallásos ember úgy érzi, hogy számára nem kérdés, hogy honnét származik minden, akkor ugyanezt az „önhivatkozást” alkalmazza: azt, hogy valami (esetünkben a Teremtő) önmaga oka. Amire egy szkeptikus persze visszakérdezhet, hogy de mi az oka annak, hogy a Teremtő önmaga oka, majd pedig rámutat, hogy ismét van valami, amit nem tudunk, tehát nem állhatunk meg a kérdések feltételével (miközben a hívő egyszerűen úgy véli, hogy de igen).
Hasonló logikai problémák vannak annak a Peter Lyndsnek a megoldási kísérletével is, aki szerint „csak egy örökkön létező Univerzum léte kínálhat választ a PEO-ra” (PEO=„primordial existential question”). Csak éppen, egyfelől ha tényleg örökkévaló, akkor miért is az? Másfelől: miért is vélnénk úgy, hogy hihetőbb (valószerűbb, elfogadhatóbb stb.) az, hogy a Világmindenség mindig is létezett és mindig is létezni fog, tehát nem is keletkezett soha, mint az, hogy önmaga okaként jött létre? Érdekes módon már Arisztotelész is azt állította az Égboltról, illetve annak objektumairól és mozgásairól, hogy örökkévalóak és romolhatatlanok, de ezt persze ma nem szokás elfogadni.
Viszont amennyiben a „végső választ” mint lehetőséget (alapuljon az akár önhivatkozáson, akár az örökkévalóságon) elutasítjuk, akkor marad a fentebb már említett végtelen regresszus. Vagyis annak a tudomásul vétele, hogy sosem érünk a végére, és ha megválaszolunk egy kérdést, akkor jön a következő; és ha azt is megoldjuk, akkor ismét újabb fog következni. De a „végső válaszhoz” sosem jutunk el.
Mindent egybevetve tehát úgy tűnik, hogy az a logikai/értelmezési rendszer, amely a rendelkezésünkre áll, a PEO-val kapcsolatban mindössze ezt a kétféle válaszlehetőséget kínálja. Ezek természetesen nem arról szólnak, hogy „miért van valami ahelyett, hogy semmi lenne”, hanem arról, hogy mi milyen típusú válaszokat tudunk adni, és hogy ennek megfelelően nem tehetünk mást, mint hogy ezek közül választunk.
És nekem meggyőződésem, hogy érdemes a végtelen regresszusra szavaznunk. Egyfelől ugyanis a modern tudományosság nem a „miért”, hanem a „hogyan” típusú kérdéseken alapul: nem az a kérdés, hogy miért van gravitáció, hanem az, hogy hogyan működik. Newton annak idején büszkén jelentette ki, hogy „nem gyártok hipotéziseket”, és egyik nagy előrelépése éppen az volt, hogy magáról a gravitáció „okáról” semmit sem mondott: kizárólag a működéséről beszélt (és ennek hogyanjáról).  A természettudományokra azóta is ez a jellemző, és a „mért” meg a „hogyan” szétválasztását a matematikai modellek– miként korábban már érintettem – csak még könnyebbé teszik. És bár a kozmológia számára csábítónak tűnhet a „miért van egyáltalán valami” típusú „végső kérdésekkel” való bíbelődés (melyekben a „miért” hangsúlyosan szerepel), ez a részéről ugyanolyan szereptévesztés lenne, mint egy teológiától azt várni, hogy megmagyarázza a gravitációs állandó számszerű értékét.
Másfelől a modern értelemben vett tudomány az egymást követő kérdések megválaszolásának láncolatán keresztül halad. Mondhatni, a végtelen regresszus jellemzi. Amikor majd (talán) meg tudjuk magyarázni, hogy hogyan jött létre az Univerzum (és miért éppen ez) ahelyett, hogy semmi lenne, akkor az ezt magyarázó szabályokat fogjuk górcső alá venni – és így tovább. A matematikában ott vannak legalul a „senki által kétségbe nem vont” axiómák, amelyeket persze bizonyos korlátok között bármikor kétségbe vonhatunk, elhagyhatunk, lecserélhetünk stb. A természettudományban viszont nincs ilyen „végső alap”, és semmi okunk sincs feltételezni, hogy valamikor majd lesz egy olyan pont, amikor azt mondjuk, hogy állj, arra, ami ezután jön, már nem kérdezünk rá.
És éppen ez a szép a természettudományokban. Meg a kozmológiában is.