Amikor Alexandriában létrejött az első igazi könyvtár, akkor ez – többek között – azt eredményezte, hogy „létrejött a kritikusok első iskolája”. Ez aztán „olyan módszereket fejlesztett ki, melyek majd csak a könyvnyomtatás korában terjednek el”, jegyzi meg a média társadalomtörténetét tárgyalva az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros. Innentől kezdve az információkezelés története a rendelkezésre álló információmennyiség változásainak történeteként is leírható.
Valószínűleg az Alexandriai Könyvtár volt az első olyan hely, ahol több információt tároltak egyszerre, mint amennyit egy ember az élete folyamán fel tudott dolgozni, és hasonló állapot csak a könyvnyomtatás elterjedésekor állt elő.
Az első „információrobbanásra” ekkor került sor: egy itáliai szerző már 1550 körül arra panaszkodott, hogy „annyi a könyv, hogy még arra sincs időnk, hogy a címüket elolvassuk”, és minden bizonnyal ez az egyik fordulópont az emberiség történetében, mert a nem a túl kevés, hanem a túl sok információból fakadó problémák – katalógusok és keresőgépek ide vagy oda – azóta is velünk vannak.
A második „információrobbanást”: az internet elterjedését követően a rendelkezésünkre álló információk mennyiségének további növekedése azt eredményezte, hogy az úgynevezett „surface web” egyre inkább elkülönül az „mély webtől”, és ez utóbbi a egyre inkább elérhetetlen a hagyományos search engine-ek számára, mert egyszerűen kicsi hozzá a kapacitásuk.
De ezzel még nincs vége a történetnek. Ma még úgy gondolunk az elektronikusan tárolt információra, mint amik túlságosan könnyen hozzáférhetetlenné válnak vagy megsemmisülnek. Viszont arról sem szabad elfeledkeznünk, az 1930-ban kiadott 10,047 különböző könyvből az ezredforduló után mindössze 174 létezett nyomtatott formában (azaz kevesebb, mint 2 százalék). Amennyiben viszont digitálisan tároljuk őket, úgy másolatot is gyakorlatilag költségmentesen tudunk róluk előállítani, és így hosszú távon is fennmaradhatnak. Az pedig, hogy kezdetben inkompabilitiási problémák voltak, nem meglepő: a vasút története is azzal kezdődött, hogy az USA-ban fél tucat különböző sínszélességi szabványt használtak.
Vagyis az effajta problémák meg fognak oldódni, és a digitális adattárolás éppen, hogy nem az adatok megsemmisülését, hanem fennmaradását fogja eredményezni. És ehhez fog járulni például a lifelog, amikor már a folyamatosan videóra rögzített életünket is tároljuk (ami ismét csak iszonyatos mennyiségű adatot jelent), és így tovább.
Ami a jövőt illeti, elvileg persze semmi akadálya sincs, hogy továbbra is ugyanúgy törekedjünk minden információ megőrzésére, mint ahogy azok is teszik, akik soha nem törlik a leveleiket (mivel a szolgáltató elég helyet biztosít a számukra). Az pedig más kérdés, hogy a legtöbbre egyszerűen soha többé nem lesz szükségünk, és nyugodtan megszabadulhatnánk tőlük - például olyan algoritmusokat használva, amelyek mérlegelik, hogy mit érdemes megtartani, és mit nem.
És ugyanezt megtehetnénk nagy léptékben is, általában véve a tárolt információkkal. Egy az adatvesztést meg az adatfelhalmozást felváltó „tudatos törlésre” való átállás persze korántsem lenne egyszerű, és valószínűleg majd az fog dönteni a lehetséges stratégiák között, hogy az összes adat tárolásához szükséges hardver bizonyul-e drágábbnak, vagy pedig a módszeres leválogatás.
2010. április 12., hétfő
2010. április 10., szombat
Képlékeny szöveg, Wikipédia, e-book (updated)
Eric Havelock kanadai történész klasszika-filológus az 1960-as évek elején arról írt, hogy az ókori görögök kultúrája alapvetően szóbeli volt, és ennek megfelelően a történetek meg dalok abban az értelemben képlékenyek voltak, hogy az előadók rendszeresen átvették egymástól a különböző megoldásokat/fordulatokat, hogy a saját céljaikra használják fel. Valahogy úgy, ahogy a mai tudósok folyamatosan egymás ötleteit is felhasználva építkeznek. Ami persze nem azonos a plágiummal - mármint ha közben jelöljük, hogy melyik elképzelés nem a miénk.
És ezzel el is jutottunk a szerzőség kérdéséhez, és ahhoz, hogy egy írásművet valaki szellemi alkotásának tekinthessünk, két dolog szükséges.
Egyfelől a szerző személyének elismerése kell hozzá (és ez nem olyan kézenfekvő: a hindu kultúrában például – írja a kreativitás közgazdaságával kapcsoltban John Howkins – úgy tartják, hogy „a szellemi munka az istenivel közös, [tehát] nem lehet magántulajdon”).
Másfelől: az is elengedhetetlen, hogy a szöveg többé-kevésbé állandó legyen.
Ehhez nagyon nagy mértékben járult hozzá az, hogy egy papírra akár kézírással, akár nyomtatással rögzített tartalmat leginkább csak úgy lehet átalakítani, ha közben újra leírjuk. A szövegszerkesztők megjelenésével viszont lehetővé vált az egyszer már meglévő szöveg folyamatos újraszerkesztése. És ha ezt összekapcsoljuk az internettel (amely óriási mennyiségű átformálható szöveget tesz a számunkra elérhetővé), akkor mintha vissza is jutottunk volna abba az állapotba, ahol akár a szerzőt, akár pedig az állandó szöveg fogalmát egyre nehezebb értelmezni. Ennek a fázisnak a legtisztább megnyilvánulási formája állandóan módosuló tartalmával és névtelen szerzőivel a Wikipédia. Ilyen körülmények között a plágium valójában persze értelmezhetetlenné válik.
Számíthatunk azonban rá, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani. Az e-bookok elterjedése ugyanis minden valószínűség szerint a mostani helyett (ahol a böngészőből átemelhetjük a tartalmat a számítógépre) egy olyan megoldás elterjedését fogja eredményezni, ahol az olvasáshoz szükséges eszközök igen, a másoláshoz szükségesek viszont nem állnak majd a rendelkezésünkre (hiszen minek is építenének be egy ilyen funkciót be). Ezért nem lehet majd olyan egyszerűen átvenni és eredeti vagy módosított formában felhasználni a tartalmakat, mint ma az interneten, és ezzel együtt (és ezen a területen) a DRM is - amely egy adott helyzetre válaszul jött létre - idejét múlttá válik.
Vagyis a digitális technológia első lépésben fellazította az eddigi kereteket (ennek vagyunk ma a tanúi), a második lépésben viszont új helyzet áll majd elő. A papírkorszak nyomdásza annyiban volt előnyben a többi emberrel szemben, hogy bár a módosítás neki is ugyanakkora munkába került, mint bárki másnak (elvégre gyakorlatilag mindegy, hogy író- vagy szedőgépbe kell-e bepötyögnünk a szöveget), sokszorosítani azért gyorsabban tudott. Most viszont aki hozzá fog férni a tartalomhoz, mielőtt még az bekerülne az e-book-ba, az mindkét területen fölénybe kerül.
És ezzel el is jutottunk a szerzőség kérdéséhez, és ahhoz, hogy egy írásművet valaki szellemi alkotásának tekinthessünk, két dolog szükséges.
Egyfelől a szerző személyének elismerése kell hozzá (és ez nem olyan kézenfekvő: a hindu kultúrában például – írja a kreativitás közgazdaságával kapcsoltban John Howkins – úgy tartják, hogy „a szellemi munka az istenivel közös, [tehát] nem lehet magántulajdon”).
Másfelől: az is elengedhetetlen, hogy a szöveg többé-kevésbé állandó legyen.
Ehhez nagyon nagy mértékben járult hozzá az, hogy egy papírra akár kézírással, akár nyomtatással rögzített tartalmat leginkább csak úgy lehet átalakítani, ha közben újra leírjuk. A szövegszerkesztők megjelenésével viszont lehetővé vált az egyszer már meglévő szöveg folyamatos újraszerkesztése. És ha ezt összekapcsoljuk az internettel (amely óriási mennyiségű átformálható szöveget tesz a számunkra elérhetővé), akkor mintha vissza is jutottunk volna abba az állapotba, ahol akár a szerzőt, akár pedig az állandó szöveg fogalmát egyre nehezebb értelmezni. Ennek a fázisnak a legtisztább megnyilvánulási formája állandóan módosuló tartalmával és névtelen szerzőivel a Wikipédia. Ilyen körülmények között a plágium valójában persze értelmezhetetlenné válik.
Számíthatunk azonban rá, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani. Az e-bookok elterjedése ugyanis minden valószínűség szerint a mostani helyett (ahol a böngészőből átemelhetjük a tartalmat a számítógépre) egy olyan megoldás elterjedését fogja eredményezni, ahol az olvasáshoz szükséges eszközök igen, a másoláshoz szükségesek viszont nem állnak majd a rendelkezésünkre (hiszen minek is építenének be egy ilyen funkciót be). Ezért nem lehet majd olyan egyszerűen átvenni és eredeti vagy módosított formában felhasználni a tartalmakat, mint ma az interneten, és ezzel együtt (és ezen a területen) a DRM is - amely egy adott helyzetre válaszul jött létre - idejét múlttá válik.
Vagyis a digitális technológia első lépésben fellazította az eddigi kereteket (ennek vagyunk ma a tanúi), a második lépésben viszont új helyzet áll majd elő. A papírkorszak nyomdásza annyiban volt előnyben a többi emberrel szemben, hogy bár a módosítás neki is ugyanakkora munkába került, mint bárki másnak (elvégre gyakorlatilag mindegy, hogy író- vagy szedőgépbe kell-e bepötyögnünk a szöveget), sokszorosítani azért gyorsabban tudott. Most viszont aki hozzá fog férni a tartalomhoz, mielőtt még az bekerülne az e-book-ba, az mindkét területen fölénybe kerül.
2010. április 8., csütörtök
Negyed gramm Sade márki
Vannak-e még tabuk az irodalomban – kérdezi a Publishing Perspectives azzal az egyiptomi regénnyel kapcsolatban, amely ¼ Gramm címen az egyiptomi high society kábítószer-fogyasztási szokásait mutatja be.
Nos, bizonyos helyeken kétségtelenül vannak: gondoljunk csak egyes társadalmak vallási témákkal kapcsolatos érzékenységére. De emellett gondoljunk arra is, hogy a modern értelemben vett szólásszabadság kialakulása nélkül elképzelhetetlen lenne a modern regény. Ami persze még mindig eltérő értelmezéseket tesz lehetővé azzal kapcsolatban, hogy mi engedhető meg, és mi nem. Általában véve azonban állítható, hogy a világ demokratikus berendezkedésű részén gyakorlatilag bármiről lehet írni. Különösen, mivel általában nem is vagyunk felelősségre vonhatóak azért, amit bemutatunk, jegyzi meg J. Hillis Miller amerikai irodalmár: „Dosztojevszkij nem baltás gyilkos” még akkor se, ha a Bűn és bűnhődésben éppenséggel egy ilyen bűncselekményről van szó. Elvégre az irodalmi műveket fikciónak tekintjük, nem pedig valóságnak.
Ami azonban nem jelenti azt, hogy bármiről érdemes lenne írni. A modern regényben olyan karakterek és olyan problémák szerepelnek, melyeket meg tudunk érteni és át tudunk élni. És ebből nem csupán az következik, hogy”minél nemesebb [nagyobb] a cél, annál érdekfeszítőbb a történet” (vessük csak össze azt, hogy valaki fog-e fizetésemelést kapni azzal, hogy sikerül-e megmentenie beteg gyereke életét), hanem az is, „Sade márki züllött központi figurái azért untatnak minket, mert értékeiket és céljaikat ellenszenvesnek találjuk, és a világképük túlságosan ostoba (fenyegető?) a számunkra ahhoz, hogy érdekesnek tűnhessen”, mondja John Gardner amerikai író.
Vagyis – bár biztos van néhány olyan olvasó, aki élvezni tudja Sade műveit – biológikumunk és evolúciós múltunk által is meghatározott ember mivoltunk jelenti a végső korlátot arra nézve, hogy mi fogadható be a számunkra mint irodalmi alkotás, és mi nem. A különböző egyéb megfontolások pedig csak az ezáltal jócskán leszűkített lehetőségeket szűkíthetik tovább.
http://publishingperspectives.com/?p=13888
Nos, bizonyos helyeken kétségtelenül vannak: gondoljunk csak egyes társadalmak vallási témákkal kapcsolatos érzékenységére. De emellett gondoljunk arra is, hogy a modern értelemben vett szólásszabadság kialakulása nélkül elképzelhetetlen lenne a modern regény. Ami persze még mindig eltérő értelmezéseket tesz lehetővé azzal kapcsolatban, hogy mi engedhető meg, és mi nem. Általában véve azonban állítható, hogy a világ demokratikus berendezkedésű részén gyakorlatilag bármiről lehet írni. Különösen, mivel általában nem is vagyunk felelősségre vonhatóak azért, amit bemutatunk, jegyzi meg J. Hillis Miller amerikai irodalmár: „Dosztojevszkij nem baltás gyilkos” még akkor se, ha a Bűn és bűnhődésben éppenséggel egy ilyen bűncselekményről van szó. Elvégre az irodalmi műveket fikciónak tekintjük, nem pedig valóságnak.
Ami azonban nem jelenti azt, hogy bármiről érdemes lenne írni. A modern regényben olyan karakterek és olyan problémák szerepelnek, melyeket meg tudunk érteni és át tudunk élni. És ebből nem csupán az következik, hogy”minél nemesebb [nagyobb] a cél, annál érdekfeszítőbb a történet” (vessük csak össze azt, hogy valaki fog-e fizetésemelést kapni azzal, hogy sikerül-e megmentenie beteg gyereke életét), hanem az is, „Sade márki züllött központi figurái azért untatnak minket, mert értékeiket és céljaikat ellenszenvesnek találjuk, és a világképük túlságosan ostoba (fenyegető?) a számunkra ahhoz, hogy érdekesnek tűnhessen”, mondja John Gardner amerikai író.
Vagyis – bár biztos van néhány olyan olvasó, aki élvezni tudja Sade műveit – biológikumunk és evolúciós múltunk által is meghatározott ember mivoltunk jelenti a végső korlátot arra nézve, hogy mi fogadható be a számunkra mint irodalmi alkotás, és mi nem. A különböző egyéb megfontolások pedig csak az ezáltal jócskán leszűkített lehetőségeket szűkíthetik tovább.
http://publishingperspectives.com/?p=13888
2010. április 7., szerda
Akadémiai helyesírás helyett szoftver
Az első korszak kézírását felváltó gépírásnak köszönhetően a kész szöveg ugyan – a betűket tekintve – olvasható lett, viszont megjelentek azok az emberek, akik hozzám hasonlóan soha nem tanulván meg gépelni, állandóan mellé ütöttek. A harmadik korszakban aztán felbukkantak a helyesírás-ellenőrzők is, és ma már nem csupán a hibákra hívják fel a figyelmet (mint ahogy a 80-as években még csak ennyi telt tőlük), hanem javaslatot is tesznek a helyes megoldásra. És egyáltalán nem melléklesen a szövegszerkesztőktől a web böngészőkön és mail programokon keresztül a Google keresőjéig mindenütt ott vannak, ahol el lehet gépelni valamit.
A negyedik korszak pedig elvileg az lehetne, hogy a helyesírás-ellenőrzőket használva eddig a programmal együtt letöltöttünk egy adatbázist is, és a szoftver ez alapján mondta meg, hogy mit válasszunk. Ami olyan megoldás, mintha a számítógépek még mindig nem lennének hálózatba kapcsolva – pedig nagyon is vannak. És ennek megfelelően amennyiben egy szó helyesírásával kapcsolatban kétségeink támadnak, akkor a program egyszerűen megnézhetné, hogy a Google melyik formára hány találatot kapott (mint ahogy a „Google Hejesírás” nevű magyar site például éppen ezt teszi).
A módszert természetesen lehetne (és kellene is) finomítani, de a lényeg mindenképpen az, hogy innentől kezdve az élő nyelvi gyakorlat határozná meg a helyesírást. Nem pedig az akadémiai szabályozás, amelyre eddig persze szükség volt, viszont amelynek – a mi szempontunkból nézve - eddig sem az volt a feladata, hogy előírja, hogy miként írjunk valamit, hanem az, hogy megállapítsa, hogy a köznapi gyakorlat szerint hogyan használják ezt vagy azt a szót (szószerkezetet, bármit), és ennek megfelelően nekünk is hogyan kell használnunk – hogy igazodni tudjunk a többiek által elfogadott megoldáshoz. Elvégre egyetértés nélkül nehézkes lenne a kommunikáció.
De ha a számítástechnika fejlődésének köszönhetően a történelem folyamán most először egyszerűen megnézhetjük, hogy melyik alakot használják elterjedtebben, akkor az eddigi, központosított és akadémiai szabályozásra a továbbiakban nincsen szükség.
„... a nyelvész a "lehet" szót csak egy értelemben használhatja: "van" értelemben. Mint mondjuk a biológus. Lehet olyan emlős, mely a vízben él és halalakú? Igen, mert van ilyen emlős. Lehet olyan rovar, mely meleg vérű? Nem, mert nincs ilyen rovar. A nyelvész számára --- mint minden tudós számára, ha jól, pontosan, érzelmek és indulatok nélkül írta le vizsgálatának tárgyát --- a "lehet" egyenlő a "van"-nal... Nem a tudós dolga megmondani, mi legyen és mi ne legyen. Az lehet Isten dolga, aki ad és elvesz, a jogászé, aki tilt és előír, a tanáré, aki buzdít és lebeszél. Hogy mik vannak a magyarban, hogy mit hogy használnak, hogy mely szónak mi a jelentése, azt ti döntitek el, magyar anyanyelvűek.”
Nádasdy Ádám: Úgymond (Magyar Narancs, 2001.)
http://seas3.elte.hu/delg/publications/modern_talking/11.html
http://hejes.szerver.org/
A negyedik korszak pedig elvileg az lehetne, hogy a helyesírás-ellenőrzőket használva eddig a programmal együtt letöltöttünk egy adatbázist is, és a szoftver ez alapján mondta meg, hogy mit válasszunk. Ami olyan megoldás, mintha a számítógépek még mindig nem lennének hálózatba kapcsolva – pedig nagyon is vannak. És ennek megfelelően amennyiben egy szó helyesírásával kapcsolatban kétségeink támadnak, akkor a program egyszerűen megnézhetné, hogy a Google melyik formára hány találatot kapott (mint ahogy a „Google Hejesírás” nevű magyar site például éppen ezt teszi).
A módszert természetesen lehetne (és kellene is) finomítani, de a lényeg mindenképpen az, hogy innentől kezdve az élő nyelvi gyakorlat határozná meg a helyesírást. Nem pedig az akadémiai szabályozás, amelyre eddig persze szükség volt, viszont amelynek – a mi szempontunkból nézve - eddig sem az volt a feladata, hogy előírja, hogy miként írjunk valamit, hanem az, hogy megállapítsa, hogy a köznapi gyakorlat szerint hogyan használják ezt vagy azt a szót (szószerkezetet, bármit), és ennek megfelelően nekünk is hogyan kell használnunk – hogy igazodni tudjunk a többiek által elfogadott megoldáshoz. Elvégre egyetértés nélkül nehézkes lenne a kommunikáció.
De ha a számítástechnika fejlődésének köszönhetően a történelem folyamán most először egyszerűen megnézhetjük, hogy melyik alakot használják elterjedtebben, akkor az eddigi, központosított és akadémiai szabályozásra a továbbiakban nincsen szükség.
„... a nyelvész a "lehet" szót csak egy értelemben használhatja: "van" értelemben. Mint mondjuk a biológus. Lehet olyan emlős, mely a vízben él és halalakú? Igen, mert van ilyen emlős. Lehet olyan rovar, mely meleg vérű? Nem, mert nincs ilyen rovar. A nyelvész számára --- mint minden tudós számára, ha jól, pontosan, érzelmek és indulatok nélkül írta le vizsgálatának tárgyát --- a "lehet" egyenlő a "van"-nal... Nem a tudós dolga megmondani, mi legyen és mi ne legyen. Az lehet Isten dolga, aki ad és elvesz, a jogászé, aki tilt és előír, a tanáré, aki buzdít és lebeszél. Hogy mik vannak a magyarban, hogy mit hogy használnak, hogy mely szónak mi a jelentése, azt ti döntitek el, magyar anyanyelvűek.”
Nádasdy Ádám: Úgymond (Magyar Narancs, 2001.)
http://seas3.elte.hu/delg/publications/modern_talking/11.html
http://hejes.szerver.org/
2010. április 5., hétfő
A legújabb másolási forradalom
A New York Times „The Eticist” című rovata szerint nincs azzal semmi probléma, ha az embernek megvan papír alapon mondjuk egy bizonyos Stephen King regény, de mivel vastag és nehéz, ezért nem akarja magával cipelni egy útra, és inkább egy kalózverziót tölt le az e-bookjára. Ugyanis – mondja a rovat szerzője, Randy Cohen – ez olyan, mintha megvennél egy CD-t, majd pedig felmásolnád az iPododra.
Valójában azonban ennél bonyolultabb a helyzet, ugyanis a fentebbi érvelés csak akkor állja meg a helyét, ha úgy gondoljuk, hogy itt valóban egyenlőségjel tehető a két dolog (a zene meg a regény) közé. Az, hogy ilyen problémák merülnek fel, persze azt mutatja, hogy jelenleg éppen újabb másolási forradalom zajlik. Az első a
És ez persze ismét teljesen új problémákat fog eredményezni – de ezzel valószínűleg nem mondok újat.
http://www.nytimes.com/2010/04/04/magazine/04FOB-ethicist-t.html
http://fabathome.org/wiki/index.php?title=Main_Page
Valójában azonban ennél bonyolultabb a helyzet, ugyanis a fentebbi érvelés csak akkor állja meg a helyét, ha úgy gondoljuk, hogy itt valóban egyenlőségjel tehető a két dolog (a zene meg a regény) közé. Az, hogy ilyen problémák merülnek fel, persze azt mutatja, hogy jelenleg éppen újabb másolási forradalom zajlik. Az első a
- gutenbergi volt: itt ugyanazt a tartalmat ugyanabban a közegben (papír) és ugyanabban a formában sokszorosítjuk, és a végeredmény mindegyik esetben ugyanaz lesz.
- digitális másolás: ez esetben ugyanazt a tartalmat különböző hordozó eszközökre (CD, iPod) másoljuk, de végeredményül még mindig ugyanazt a zenét hallgathatjuk meg.
- e-könyv: ugyanazt a tartalmat teljesen más hordozó eszközön reprodukáljuk. A nagy különbség a zenéhez képest itt az, hogy egy papír alapú könyvnek más erősségei és gyengeségei vannak, mint egy digitálisnak, és az egyik vagy a másik forma választása különböző előnyökkel jár. Ezek a különbségek persze a egyre inkább el fognak halványodni, ahogy az e-könyv egyre inkább arra is képes lesz, mint most a papír alapú.
- fab@home: végezettül ott van az, amikor majd magukat a fizikai tárgyakat tudjuk úgy másolni, mint ma egy slágert.
És ez persze ismét teljesen új problémákat fog eredményezni – de ezzel valószínűleg nem mondok újat.
http://www.nytimes.com/2010/04/04/magazine/04FOB-ethicist-t.html
http://fabathome.org/wiki/index.php?title=Main_Page
2010. április 3., szombat
Papírmentes iroda? Környezetbarát e-könyv?
Egy kétségtelenül szellemes ötlet szerint a Gmail-t speciális funkcióval kellene kiegészíteni. Ez lehetővé tenné, hogy a kész e-mail ne csak „kinyomtatódjon”, hanem készüljön hozzá egy olyan boríték is, amely a Goggle Maps megfelelő részletét felhasználva megmutatja a a feladás helye és a cím között a legrövidebb utat. Ami többek között azért is érdekes a számunkra, mert mintha ellentétes lenne a jelenlegi, digitális levelezést a hagyományossal szemben előnyben részesítő megoldással, és eközben három hátulütője is van: hogy lassú; hogy viszonylag drága és hogy papír alapú, tehát káros(abb) a környezet számára. Valószínűleg mindannyian ismerjük azt az elektronikus levelek végén olvasható felszólítást, hogy gondoljunk a környezetünkre, és ne nyomtassuk ki („Please consider the environment before printing this email”). Ami azt sugalljai, hogy az előbbi technika nem környezetbarát, az utóbbi pedig az, és újabban hallani hasonló érvelést a hagyományos, papír alapú könyv és e-book vitában is: hogy az utóbbi mennyivel inkább kíméli a környezetet.
Ilyenek elhangzottak már a „hagyományos irodával” szemben is: Alvin Toffler amerikai jövőkutató például az 1970-es évek elején a Mikronet nevű céget említi, ahol „a papír be volt tiltva”, és ahol a diktafon, mikrofilm, optikai leolvasó és video-terminál volt egy rendszerbe integrálva. A cél természetesen a „jövő irodájának” megalkotása volt, és ennek az eléréséhez minden beérkező dokumentumot azonnal mikrofilmre vettek...
2001-ben a papírmentes iroda mítoszáról szóló könyv egyik szerzője, Richard Harper úgy fogalmazott, hogy „az új technológiák bevezetése nem szükségképpen csökkenti a felhasznált papír mennyiségét, ehelyett inkább azt a pontot változtatja meg, ahol [a szövegelőállítási folyamaton belül] kinyomtatjuk a dokumentumot”, és a papírmentes iroda hívei „inkább azért akarják a papírt kiiktatni, mert az az elavult múltat szimbolizálja; nem pedig azért, mert nem hatékony.”
A gondolatot továbbvíve azt is megállapíthatjuk, hogy egy új technológia nem szükségképpen (és nem is az első lépésben) fogja felszámolni a régi nem kívánt hatásait – különösen, amennyiben nem is azért hozták létre, hogy felszámolja azokat. Roppant szerencsés dolog lett volna, ha a számítástechnika által lehetővé tett minden korábbinál jobb adatkezelési lehetőségek egyben a környezetrombolást is csökkentik - csak éppen miért is lett volna így.
És hasonlóképpen: az e-book sem a környezetvédelemre van kitalálva, és bár lehet, hogy az új technológiákat szeretjük minden tekintetben pozitívnak látni, azért azt se felejtsük el, hogy ha a számítógépek minden területen egyre inkább hozzátartoznak a mindennapjainkhoz, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy folyamatosan energiával kell ellátni őket (az előállításuk környezeti költségeiről meg a le nem bomló alkatrészeik környezetkárosító hatásáról és arról már nem is beszélve, hogy mennyi energiát igényel az okos telefonról kiadott keresés lefuttatása a szolgáltató oldaláról). Az pedig, hogy általában véve „a számítógépet” említem, nem pedig az e-bookot, nem csúsztatás, hanem azért van, mert a számítástechnika az elektronikus könyv „természetes környezete”, amelynek a fenntartása nélkül használhatatlanná válna.
A papír alapú megoldás hívei persze teljesen más adatokat tartanak relevánsnak, mint az új technológiáé, két dolog azonban vitathatatlannak látszik. Egyfelől az, hogy nagyon nehéz pontosan összehasonlítani a két, teljesen eltérő megoldásból származó károkozást, miközben nyilvánvaló, hogy egyik sem tesz jót a környezetnek. Másfelől: az e-book nem akkor lesz környezetbarát, ha azt állítjuk, hogy a papíralapú könyv mennyivel ártalmasabb, hanem akkor, ha tényleg a lehető leginkább környezetbaráttá tesszük.
http://www.engadget.com/2010/03/31/google-envelopes-turns-gmail-into-snail-mail-wraps-it-in-precis/
http://www.surrey.ac.uk/news/releases/01-1119paperless.html
http://mhpbooks.com/mobylives/?p=13936
http://www.pbs.org/mediashift/2010/03/is-digital-media-worse-for-the-environment-than-print090.html
Ilyenek elhangzottak már a „hagyományos irodával” szemben is: Alvin Toffler amerikai jövőkutató például az 1970-es évek elején a Mikronet nevű céget említi, ahol „a papír be volt tiltva”, és ahol a diktafon, mikrofilm, optikai leolvasó és video-terminál volt egy rendszerbe integrálva. A cél természetesen a „jövő irodájának” megalkotása volt, és ennek az eléréséhez minden beérkező dokumentumot azonnal mikrofilmre vettek...
2001-ben a papírmentes iroda mítoszáról szóló könyv egyik szerzője, Richard Harper úgy fogalmazott, hogy „az új technológiák bevezetése nem szükségképpen csökkenti a felhasznált papír mennyiségét, ehelyett inkább azt a pontot változtatja meg, ahol [a szövegelőállítási folyamaton belül] kinyomtatjuk a dokumentumot”, és a papírmentes iroda hívei „inkább azért akarják a papírt kiiktatni, mert az az elavult múltat szimbolizálja; nem pedig azért, mert nem hatékony.”
A gondolatot továbbvíve azt is megállapíthatjuk, hogy egy új technológia nem szükségképpen (és nem is az első lépésben) fogja felszámolni a régi nem kívánt hatásait – különösen, amennyiben nem is azért hozták létre, hogy felszámolja azokat. Roppant szerencsés dolog lett volna, ha a számítástechnika által lehetővé tett minden korábbinál jobb adatkezelési lehetőségek egyben a környezetrombolást is csökkentik - csak éppen miért is lett volna így.
És hasonlóképpen: az e-book sem a környezetvédelemre van kitalálva, és bár lehet, hogy az új technológiákat szeretjük minden tekintetben pozitívnak látni, azért azt se felejtsük el, hogy ha a számítógépek minden területen egyre inkább hozzátartoznak a mindennapjainkhoz, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy folyamatosan energiával kell ellátni őket (az előállításuk környezeti költségeiről meg a le nem bomló alkatrészeik környezetkárosító hatásáról és arról már nem is beszélve, hogy mennyi energiát igényel az okos telefonról kiadott keresés lefuttatása a szolgáltató oldaláról). Az pedig, hogy általában véve „a számítógépet” említem, nem pedig az e-bookot, nem csúsztatás, hanem azért van, mert a számítástechnika az elektronikus könyv „természetes környezete”, amelynek a fenntartása nélkül használhatatlanná válna.
A papír alapú megoldás hívei persze teljesen más adatokat tartanak relevánsnak, mint az új technológiáé, két dolog azonban vitathatatlannak látszik. Egyfelől az, hogy nagyon nehéz pontosan összehasonlítani a két, teljesen eltérő megoldásból származó károkozást, miközben nyilvánvaló, hogy egyik sem tesz jót a környezetnek. Másfelől: az e-book nem akkor lesz környezetbarát, ha azt állítjuk, hogy a papíralapú könyv mennyivel ártalmasabb, hanem akkor, ha tényleg a lehető leginkább környezetbaráttá tesszük.
http://www.engadget.com/2010/03/31/google-envelopes-turns-gmail-into-snail-mail-wraps-it-in-precis/
http://www.surrey.ac.uk/news/releases/01-1119paperless.html
http://mhpbooks.com/mobylives/?p=13936
http://www.pbs.org/mediashift/2010/03/is-digital-media-worse-for-the-environment-than-print090.html
2010. április 1., csütörtök
A borító túléli
A Slice magazin tagjai Coverspy nevű csoportot alapítottak, és az utcákon meg tömegközlekedési járműveken azt figyelik, hogy ki, milyen könyvet olvas, majd pedig az eredményeket közzéteszik a blogjukon (azt is feltüntetve, hogy az adott olvasó kb. milyen idős, milyen színű a haja, és így tovább). Ez kétségtelenül szórakoztató ötlet.
Egy e-book esetében azonban nem tudjuk megállapítani, hogy a velünk szemben valaki a Háború és békét olvassa-e vagy valami pornót. Ami persze bizonyos értelemben az eddiginél több szabadságot biztosít az olvasónak: a romantikus és erotikus irodalom például ennek a „láthatatlanságnak” köszönhetően vált az elektronikus könyvolvasókon népszerűbbé. A papíralapról az elektronikusra való áttérés tehát még az olvasási szokásokra is befolyással lehet.
De más szempontból is meg fog változni a helyzetet. A borítótervezést már most is befolyásolja, hogy az internetes könyvesboltokban csak egy kis méretű kép látható az adott műről: ha a hagyományos, papíralakú megjelenésnél megszokott betűméretet alkalmazzuk, akkor a szerző nevét például nem lehet elolvasni.
Ez persze egyszerűen megoldható probléma, és elvileg kitalálhatnánk megoldást (akár többet is) arra is, hogy az e-book „közhírré tegye”, hogy éppen mi van nálunk. A gyakorlatban azonban erre valószínűleg nem lesz szükség. A zeneipar digitalizálódásával egy ideig hasonlóképpen kérdésesnek tűnt a CD-borítók jövője, de mára bár lehet, hogy az album fizikailag nem létezik, a borítóját azért mind a kiadó web lapján feltüntetik, mind pedig az iPod megmutatja lejátszás közben. És hasonlóképpen: még a kölcsönzőből kivett DVD-n is szokott kép lenni a film címe mellett. Vagyis a jelek szerint bármilyen tartalomról is van szó, az embernek igénye van rá, hogy illusztráció is kapcsolódjon hozzá.
Az illusztrált könyvborító akkor jelent meg, amikor a egy Pickering nevű angol kiadó 1822-ben a Diamond Classics sorozathoz a drága bőr helyett olcsóbb vászonkötést kezdett használni, aminek egyáltalán nem mellékesen az az előnye is megvolt, hogy nyomtatni is lehet rá. Innét már csak egy lépést kellett tenni a papír borítóig, és közben – nem szándékolt mellékhatásként - az lehetővé vált, hogy viszonylag könnyen megállapítsuk, hogy mások mit olvasnak egy nyilvános helyen.
Viszont attól, hogy ez a funkció most megszűnik, nem szükségszerű, hogy megszűnjön az olvasó (és immár csak az olvasó) számára vizuális jelként működő borító is.
Tehát én arra számítok, hogy nem is fog.
http://coverspy.tumblr.com/
http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html#http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html
Egy e-book esetében azonban nem tudjuk megállapítani, hogy a velünk szemben valaki a Háború és békét olvassa-e vagy valami pornót. Ami persze bizonyos értelemben az eddiginél több szabadságot biztosít az olvasónak: a romantikus és erotikus irodalom például ennek a „láthatatlanságnak” köszönhetően vált az elektronikus könyvolvasókon népszerűbbé. A papíralapról az elektronikusra való áttérés tehát még az olvasási szokásokra is befolyással lehet.
De más szempontból is meg fog változni a helyzetet. A borítótervezést már most is befolyásolja, hogy az internetes könyvesboltokban csak egy kis méretű kép látható az adott műről: ha a hagyományos, papíralakú megjelenésnél megszokott betűméretet alkalmazzuk, akkor a szerző nevét például nem lehet elolvasni.
Ez persze egyszerűen megoldható probléma, és elvileg kitalálhatnánk megoldást (akár többet is) arra is, hogy az e-book „közhírré tegye”, hogy éppen mi van nálunk. A gyakorlatban azonban erre valószínűleg nem lesz szükség. A zeneipar digitalizálódásával egy ideig hasonlóképpen kérdésesnek tűnt a CD-borítók jövője, de mára bár lehet, hogy az album fizikailag nem létezik, a borítóját azért mind a kiadó web lapján feltüntetik, mind pedig az iPod megmutatja lejátszás közben. És hasonlóképpen: még a kölcsönzőből kivett DVD-n is szokott kép lenni a film címe mellett. Vagyis a jelek szerint bármilyen tartalomról is van szó, az embernek igénye van rá, hogy illusztráció is kapcsolódjon hozzá.
Az illusztrált könyvborító akkor jelent meg, amikor a egy Pickering nevű angol kiadó 1822-ben a Diamond Classics sorozathoz a drága bőr helyett olcsóbb vászonkötést kezdett használni, aminek egyáltalán nem mellékesen az az előnye is megvolt, hogy nyomtatni is lehet rá. Innét már csak egy lépést kellett tenni a papír borítóig, és közben – nem szándékolt mellékhatásként - az lehetővé vált, hogy viszonylag könnyen megállapítsuk, hogy mások mit olvasnak egy nyilvános helyen.
Viszont attól, hogy ez a funkció most megszűnik, nem szükségszerű, hogy megszűnjön az olvasó (és immár csak az olvasó) számára vizuális jelként működő borító is.
Tehát én arra számítok, hogy nem is fog.
http://coverspy.tumblr.com/
http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html#http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)