A Borgessel foglalkozó irodalom egyik visszatérő gondolata, hogy a Bábeli Könyvtár című novella bizonyos értelemben az internetet előlegezi meg. Ebben egy olyan könyvtár leírása szerepel, ahol minden 410 oldalas könyv megtalálható – vagyis minden, bizonyos feltételek között elképzelhető szöveg. Ezzel a mennyiséggel kapcsolatban a filozófus Willard Van Orman Quine egyenesen a „hipercsillagászati számosságot” emlegeti, ugyanis mintegy 100 az egymilliomodikon könyvről van szó (miközben egyes becslések szerint a látható Univerzum „mindössze” 10 a 80-dikon részecskét tartalmaz). Számunkra azonban érdekesebb, hogy ha könyvtárhoz hasonlítjuk, akkor az internetet lényegében szövegalapúnak képzeljük el – noha nem biztos, hogy a jövőben is az lesz. Sőt, éppen ellenkezőleg.
Garry Wolf a Wiredtől azt írja, hogy az utóbbi időben az elektronikus szenzorok kisebbek, olcsóbbak és megbízhatóbbak lettek; ma már szokványosának számít, ha hordozható számítástechnikai eszközök (első sorban okos telefonok) vannak nálunk; a „social média” pedig nem csupán elfogadhatóvá, de egyenesen normává tette, hogy minden adatot megosszunk magunkról – akár még a részeg bulizós felvételeket is. A következő lépésben „a szexet, az élelmiszer[fogyasztás]t, a hangulatot, a földrajzi helyet, az éberséget, a produktivitást, sőt még a szellemi állapotot is nyomon fogják követni és mérni fogják, meg fogják osztani és meg fogják jeleníteni”.
Vagyis ezek az adatok is fel fognak kerülni az internetre, ami viszont azt fogja eredményezni, hogy bár a hagyományos „szöveges tartalom” nem fog eltűnni, kevésbé lesz központi a szerepe, mint amennyire még ma is. Ennek a változásnak már most is vannak jelei: érdemes lenne megnézni például, hogy a blogok mekkora része a bloggerek által írt szöveg, és mennyi a hivatkozás vagy az egyszerű átvétel; és joggal tételezhetjük fel, hogy az az egyéb tartalmak (például a videók meg a családi fotók) már most is jóval nagyobb százalékát teszi ki az internetes tartalmaknak. De ezek persze nekünk szólnak még akkor is, ha egy hagyományos értelemben vett könyvtárra nem igazán jellemzőek.
A jövőben viszont inkább nem az emberi értelemnek szóló tartalmak fognak dominálni, ha az életünkkel kapcsolatos adatfolyamot fogjuk majd ugyanúgy folyamatosan feltölteni a vérnyomásunk változásaitól a környezetünkről folyamatosan készülő videofelvételig bezárólag, mint ahogy most a görbe estéről készült felvételeket. És innentől kezdve nem is csak az a kérdés, hogy nevezhetjük-e ezt még könyvtárnak; és hogy ha nem, akkor az eddig az internetről mint „tudássegítő eszközről” kialapult képünk is meg fog változni.
Hanem az is, hogy mi fogja átvenni a helyét. És még ennél is fontosabb, hogy miközben feltehetően persze cégek, állami szervek és hasonlók fognak keresgélni a személyes adótokból létrejövő, gigászi adatbázisban, egyelőre nem tudjuk, hogy mire lesz még jó. Azt viszont igen, hogy kétféle forgatókönyv képzelhető el.
Az egyik szerint semmire: attól, hogy létezik a kínálat (a rendelkezésünkre álló információhalmaz), nem biztos, hogy lesz rá kereslet is, és tudunk vele bármilyen értelmes dolgot kezdeni. A másik lehetséges forgatókönyv viszont arról szól, hogy olyan, teljesen új alkalmazások fognak megjelenni, amelyeket most még ugyanúgy nem tudunk elképzelni, mint mondjuk a browsert a web létrejötte előtt.
http://www.themodernword.com/borges/borges_papers_rollason2.html
http://www.nytimes.com/2010/05/02/magazine/02self-measurement-t.html?pagewanted=all
2010. május 3., hétfő
2010. április 29., csütörtök
Irodalomkritikusok nélkül a világ
Robert Escarpit francia irodalmár szerint a kritikusnak „az igazi feladata az, hogy egy legyen a közönségből”, vagyis ugyanúgy közvetítő szerepet kell betöltenie az olvasó és a szerző között, mint ahogy a kiadó is azt teszi, amikor sikerességi („melyik könyv adható el”) vagy minőségi („mi számít jó könyvnek”) szempontok alapján válogat a kéziratok között. Vagy inkább csak válogatott, mert az NTP (non traditional publishing, nem hagyományos kiadás) esetén egyre kevésbé lehet az eddigi értelemben kiadói tevékenységről beszélni, és egyre inkább csak a technikai előállítással foglalkoznak.
Hasonlóképpen: a hagyományos irodalomkritikusi funkció is megszűnőben van. Ugyanis mint ahogy eddig a kiadókat az tette privilegizált helyzetűvé, hogy ők fértek hozzá a könyvelőállítás- és terjesztés technológiáihoz, a kritikusok az különböztette meg, hogy ők tudták „a közönség tagjaként” közzétenni a véleményüket.
A nyomtatott sajtó (és általában véve a csak kevesek által hozzáférhető, privilegizált csatornák) jelentőségének átértékelődésével viszont egyre inkább fel fogja a hagyományos kritikust váltani egy olyan forma, ahol az olvasók a közvetítő kiiktatásával mondják el, hogy mit gondolnak akár az amazon.com-on egy értékelés írásával, akár egy blogban, egy szavazással, és így tovább. Ilyen körülmények között persze az értékelések (nevezzük talán így, mert nem biztos, hogy érdemes továbbra is „kritikáról beszélnünk”) is mások lesznek.
Mivel eddig az irodalomkritikák szerzői leginkább bölcsész végzettségűek voltak, ezért ugyanazokat a módszertani és stilisztikai megoldásokat használták; ugyanazok voltak az elvárásaik a „jól megformált kritikával” szemben, és így tovább. Viszont aki nem professzionális irodalomkritus, az nem professzionális irodalomkritikát fog írni – és a blogolók, hozzászólók stb. túlnyomó része nem az.
Ami nem értékítélet: nem azt jelenti, hogy rosszabb (vagy esetleg jobb) lesz a végeredmény, hanem azt, hogy más. Különösen, hogy eddig sokszor befolyásolta a kritikaírókat az is, hogy mivel egy viszonylag zárt körhöz tartoztak, ezért elvárás volt, hogy tartsák magukat a csoportnormákhoz és az arra vonatkozó, a közösségen belül széles körben elfogadott vélekedésekhez, hogy ki a fontos szerző és melyik mű fontos, illetve melyik nem. És akkor a személyes kapcsolatok befolyásoló szerepéről még nem is beszéltünk. Nem véletlenül mondja Escarpit, hogy „egy író csak halála után nevezhető az irodalmi közösség tagjának”.
Ezek a szempontrendszerek meg fognak szűnni (ha ugyan lényegében nm szűntek meg máris), és ezzel párhuzamosan talán még a nem professzionális kritikusok által az értékelés tárgyául választott művek köre is más lesz. Vagyis azok a (nem szükségképpen irodalmi értékkel bíró) művek is bekerülhetnek az olvasói kánonba, amelyekről az irodalomkritika eddig leginkább nem vett tudomást. A most folyó Libri Aranykönyv szavazásban például a Száz év magány, a Monte Christo grófja és az Egy gésa emlékiratai egymás mellett szerepelnek.
Tehát lehetséges, hogy a jövőben anakronizmus lesz a legfeljebb néhány szakembert megszólító kiadványokon kívül is az „irodalmi értékkel” foglalkozni. Elvégre az „irodalmi érték”, a kánonnak való megfelelés meg a többi a kritikusok, nem pedig az olvasók szempontjai közé tartoznak.
Hasonlóképpen: a hagyományos irodalomkritikusi funkció is megszűnőben van. Ugyanis mint ahogy eddig a kiadókat az tette privilegizált helyzetűvé, hogy ők fértek hozzá a könyvelőállítás- és terjesztés technológiáihoz, a kritikusok az különböztette meg, hogy ők tudták „a közönség tagjaként” közzétenni a véleményüket.
A nyomtatott sajtó (és általában véve a csak kevesek által hozzáférhető, privilegizált csatornák) jelentőségének átértékelődésével viszont egyre inkább fel fogja a hagyományos kritikust váltani egy olyan forma, ahol az olvasók a közvetítő kiiktatásával mondják el, hogy mit gondolnak akár az amazon.com-on egy értékelés írásával, akár egy blogban, egy szavazással, és így tovább. Ilyen körülmények között persze az értékelések (nevezzük talán így, mert nem biztos, hogy érdemes továbbra is „kritikáról beszélnünk”) is mások lesznek.
Mivel eddig az irodalomkritikák szerzői leginkább bölcsész végzettségűek voltak, ezért ugyanazokat a módszertani és stilisztikai megoldásokat használták; ugyanazok voltak az elvárásaik a „jól megformált kritikával” szemben, és így tovább. Viszont aki nem professzionális irodalomkritus, az nem professzionális irodalomkritikát fog írni – és a blogolók, hozzászólók stb. túlnyomó része nem az.
Ami nem értékítélet: nem azt jelenti, hogy rosszabb (vagy esetleg jobb) lesz a végeredmény, hanem azt, hogy más. Különösen, hogy eddig sokszor befolyásolta a kritikaírókat az is, hogy mivel egy viszonylag zárt körhöz tartoztak, ezért elvárás volt, hogy tartsák magukat a csoportnormákhoz és az arra vonatkozó, a közösségen belül széles körben elfogadott vélekedésekhez, hogy ki a fontos szerző és melyik mű fontos, illetve melyik nem. És akkor a személyes kapcsolatok befolyásoló szerepéről még nem is beszéltünk. Nem véletlenül mondja Escarpit, hogy „egy író csak halála után nevezhető az irodalmi közösség tagjának”.
Ezek a szempontrendszerek meg fognak szűnni (ha ugyan lényegében nm szűntek meg máris), és ezzel párhuzamosan talán még a nem professzionális kritikusok által az értékelés tárgyául választott művek köre is más lesz. Vagyis azok a (nem szükségképpen irodalmi értékkel bíró) művek is bekerülhetnek az olvasói kánonba, amelyekről az irodalomkritika eddig leginkább nem vett tudomást. A most folyó Libri Aranykönyv szavazásban például a Száz év magány, a Monte Christo grófja és az Egy gésa emlékiratai egymás mellett szerepelnek.
Tehát lehetséges, hogy a jövőben anakronizmus lesz a legfeljebb néhány szakembert megszólító kiadványokon kívül is az „irodalmi értékkel” foglalkozni. Elvégre az „irodalmi érték”, a kánonnak való megfelelés meg a többi a kritikusok, nem pedig az olvasók szempontjai közé tartoznak.
2010. április 26., hétfő
A Wikipédia másmilyen
A történelem folyamán nem egyszer tettek kísérletet valamiféle általános referenciául szolgáló mű megalkotására. D'Alembert a Nagy Francia Enciklopédiával kapcsolatban még azt emelte ki, hogy az noha megfelelően képes helyettesíteni a „művelt ember” könyvtárát, a tudósét azért nem váltja ki. Vagyis: lényegében a magas szintű általános, de nem szakmai műveltségről szól, amely az egész felvilágosodás számára is központi jelentőségű volt.
Ehhez képest a Wikipédia több szempontból is teljesen más. Viszont hacsak azt nem akarjuk állítani, hogy létezik a tudás leképezésének egyfajta abszolút mércéje (márpedig ez valószínűleg nem védhető álláspont), úgy leginkább arra érdemes odafigyelni, hogy a Wikipédia módszerivel egyszerűen nem ugyanarra vagyunk képesek, mintha a Nagy Francia Enciklopédiáéval, és ennek megfelelően egyes területeken ahhoz képest rosszabbul fog teljesíteni – más területeken viszont eddig nem létező lehetőségek nyílnak meg számunkra.
A Wikipédiának ugyanis
Ami viszont azt eredményezi, hogy a hagyományos, tudomány (és/vagy kultúra/művészet) mint az enciklopédiák fő témája mellett megjelenik a populáris kultúra, illetve a napi események rögzítése is. Vagyis két olyan téma, amely eddig erősen alul reprezentált volt - már ha egyáltalán felbukkant a hagyományos enciklopédiákban. Az előbbi leginkább azért hiányzott, mert miután az enciklopédia (ritka kivételektől eltekintve) per defnitionem a „legfontosabb vívmányok” összefoglalására vállalkozott, ezért nem volt benne hely rá; az utóbbi pedig azért, mert nem volt rá mód, hogy foglalkozzanak vele. Ugyanis a hagyományos modell a szakaszos működésen alapult. Mivel arra lehetett számítani, hogy egy kiadás megjelenését követően sokáig nem lehet majd a szöveget módosítani, és ezért nem lett volna értelme napi aktualitásokat felvenni bele. Hely pedig még annyira sem lett volna rá.
Az internet ezt természetesen megváltoztatta – és hasonlóképpen megváltoztatta azt is, hogy a papír alapú enciklopédiák szerkesztői viszonylag kevesen voltak, viszont szakértők voltak, és ez volt a fő erősségük. Ellentétben a Wikipédia szerkesztőivel, akik nagyon sokan vannak - márpedig a „többségből álló” szerkesztőség nem állhat szakértőkből (vagy legalább túlnyomórészt szakértőkből, mivel az emberek túlnyomó része sem az). Tehát az általuk szerkesztett „enciklopédia” is más lesz:
Úgyhogy én leginkább arra számítok, hogy a Wikipédia alapvetően átformálja az enciklopédiák piacát. Ugyanis – működési mechanizmusának köszönhetően - miközben annál inkább foglalkozik egy témával, minél inkább érdekli az az embereket, aközben a többség bőven befogja érni a nem mindig elmélyült (és mindig megbízhatatlan, mivel nem lehet tudni, hogy ki a szerzője) tudományos cikkekkel is. A szakembereknek pedig ott lesznek az egy-egy szűk területet felölelő, szakmai enciklopédiák (szintén nem papír alapon és szintén napról napra módosítható tartalommal).
De egy olyan, általános célú és általában véve megbízható, szakemberek által öszeállított műre, amilyennek a nagy Francia Enciklopédiát szánták, a jövőben valószínűleg nem lesz igény.
http://www.libraryjournal.com/article/CA6317246.html
Ehhez képest a Wikipédia több szempontból is teljesen más. Viszont hacsak azt nem akarjuk állítani, hogy létezik a tudás leképezésének egyfajta abszolút mércéje (márpedig ez valószínűleg nem védhető álláspont), úgy leginkább arra érdemes odafigyelni, hogy a Wikipédia módszerivel egyszerűen nem ugyanarra vagyunk képesek, mintha a Nagy Francia Enciklopédiáéval, és ennek megfelelően egyes területeken ahhoz képest rosszabbul fog teljesíteni – más területeken viszont eddig nem létező lehetőségek nyílnak meg számunkra.
A Wikipédiának ugyanis
- nincsenek terjedelmi korlátai (mivel egyfelől bármikor hozzáfűzhetünk egy újabb szócikket, másfelől pedig gyakorlatilag bárki a szerkesztője lehet, és így bármire van kapacitás)
- valós időben férhető hozzá, és hasonlóképpen valós időben szerkeszthető.
Ami viszont azt eredményezi, hogy a hagyományos, tudomány (és/vagy kultúra/művészet) mint az enciklopédiák fő témája mellett megjelenik a populáris kultúra, illetve a napi események rögzítése is. Vagyis két olyan téma, amely eddig erősen alul reprezentált volt - már ha egyáltalán felbukkant a hagyományos enciklopédiákban. Az előbbi leginkább azért hiányzott, mert miután az enciklopédia (ritka kivételektől eltekintve) per defnitionem a „legfontosabb vívmányok” összefoglalására vállalkozott, ezért nem volt benne hely rá; az utóbbi pedig azért, mert nem volt rá mód, hogy foglalkozzanak vele. Ugyanis a hagyományos modell a szakaszos működésen alapult. Mivel arra lehetett számítani, hogy egy kiadás megjelenését követően sokáig nem lehet majd a szöveget módosítani, és ezért nem lett volna értelme napi aktualitásokat felvenni bele. Hely pedig még annyira sem lett volna rá.
Az internet ezt természetesen megváltoztatta – és hasonlóképpen megváltoztatta azt is, hogy a papír alapú enciklopédiák szerkesztői viszonylag kevesen voltak, viszont szakértők voltak, és ez volt a fő erősségük. Ellentétben a Wikipédia szerkesztőivel, akik nagyon sokan vannak - márpedig a „többségből álló” szerkesztőség nem állhat szakértőkből (vagy legalább túlnyomórészt szakértőkből, mivel az emberek túlnyomó része sem az). Tehát az általuk szerkesztett „enciklopédia” is más lesz:
- nem fog (minden esetben) megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyeket a szakértők támasztanak a saját munkájukkal szemben (az átlagolvasót persze édeskeveset érdeklik a részletek és a finomságok); és
- az igazi erősségüket az eddigi enciklopédiák által le nem fedett területek fogják jelenteni.
Úgyhogy én leginkább arra számítok, hogy a Wikipédia alapvetően átformálja az enciklopédiák piacát. Ugyanis – működési mechanizmusának köszönhetően - miközben annál inkább foglalkozik egy témával, minél inkább érdekli az az embereket, aközben a többség bőven befogja érni a nem mindig elmélyült (és mindig megbízhatatlan, mivel nem lehet tudni, hogy ki a szerzője) tudományos cikkekkel is. A szakembereknek pedig ott lesznek az egy-egy szűk területet felölelő, szakmai enciklopédiák (szintén nem papír alapon és szintén napról napra módosítható tartalommal).
De egy olyan, általános célú és általában véve megbízható, szakemberek által öszeállított műre, amilyennek a nagy Francia Enciklopédiát szánták, a jövőben valószínűleg nem lesz igény.
http://www.libraryjournal.com/article/CA6317246.html
2010. április 24., szombat
Jönnek a nem hagyományos kiadók?
Az Amerikai Egyesült Államokban 2009 folyamán a hagyományos kiadók 288,355 új könyvet dobtak piacra az előző évi 289,729-hez képest – az úgynevezett nem hagyományos publikálással (NTP, azaz non traditional publishing) foglalkozó kiadók pedig 764,488-at. Ez több, mint 180 százalékos növekedést jelent az egy évvel azelőtti állapothoz képest, és első ránézésre kimondottan imponálónak tűnhet – mint ahogy imponálónak tűnhet annak a „nem hagyományos” kiadónak, a Dél-karolinai Charlestonban található, BiblioBazaarnak a teljesítménye is, amely egymaga 272,930 címet jelentetett meg (ami durván két percenként egy új kötetet jelent, ha jól számolom).
A könyv története eddig arról szólt, hogy a mennyisége változások az egész dolog természetét is megváltoztatták: a nyomtatás elterjedése például elvezetett a a népnyelven való publikációkhoz meg a tudás laicizálódásához; a második, 1750 körül bekövetkező mennyiségi forradalom pedig többek között olyan, új irodalmi műfajok megjelenését eredményezte, mint amilyen a regény is (miként arról már volt szó).
Most azonban úgy gondolom, hogy nem lehet ilyesmire számítani – és nem is csak azért, mert ezek az NTP-kiadók rendszerint jóval kisebb példányszámokkal dolgoznak, mint a hagyományosak (nem hagyományosnak tekintve az ún. vanity publishing-et csakúgy, mint a public domain művek megjelentetését). Hanem inkább azért, mert a könyvek mennyiségének növekedése mindkét fentebbi esetben új olvasóközönség bevonását is jelentette (nem véletlenül nevezték a regényt kezdetben „cselédlépcső-irodalomnak”). Az azonban nem valószínű, hogy egy magánkiadású mű olyanokat is megszólítana, akik korábban nem olvastak. És a korábbiakhoz képest további különbséget jelent, hogy ez esetben valószínűleg nem a nyomdatechnika fejlődése (amely már öt vagy tíz évvel ezelőtt is létezett), hanem az vezetett a nem tradicionális kiadók előre töréséhez, hogy az internetnek köszönhetően gyakorlatilag bármilyen kis példányszámban megjelenő, alkalmasint print on demand, vagyis csak létező megrendelés esetén kinyomtatandó művel is nyilvánosságra tudnak lépni.
Vagyis ez esetben az elosztási mechanizmus változott meg. Ráadásul az NTP-k a kereslet helyett a kínálat lehetőségére építenek: például annak, aki szeretné nyomtátásban látni a nevét, megteremtik rá a lehetőséget. A keresletet azonban nem tudják, és a legtöbb esetben valószínűleg nem is nagyon lehet, és leginkább egy obskurus public domain műre sincs nagy igény. Viszont mivel a hagyományos könyvkiadásban a kereslet a legfőbb meghatározó tényező, ezért bár az NTP-k is könyvekkel foglalkoznak, ez valójában más terület, és a hagyományos könyvkiadáshoz alig van köze.
http://www.writerswrite.com/blog/415101
http://mhpbooks.com/mobylives/?p=14319
A könyv története eddig arról szólt, hogy a mennyisége változások az egész dolog természetét is megváltoztatták: a nyomtatás elterjedése például elvezetett a a népnyelven való publikációkhoz meg a tudás laicizálódásához; a második, 1750 körül bekövetkező mennyiségi forradalom pedig többek között olyan, új irodalmi műfajok megjelenését eredményezte, mint amilyen a regény is (miként arról már volt szó).
Most azonban úgy gondolom, hogy nem lehet ilyesmire számítani – és nem is csak azért, mert ezek az NTP-kiadók rendszerint jóval kisebb példányszámokkal dolgoznak, mint a hagyományosak (nem hagyományosnak tekintve az ún. vanity publishing-et csakúgy, mint a public domain művek megjelentetését). Hanem inkább azért, mert a könyvek mennyiségének növekedése mindkét fentebbi esetben új olvasóközönség bevonását is jelentette (nem véletlenül nevezték a regényt kezdetben „cselédlépcső-irodalomnak”). Az azonban nem valószínű, hogy egy magánkiadású mű olyanokat is megszólítana, akik korábban nem olvastak. És a korábbiakhoz képest további különbséget jelent, hogy ez esetben valószínűleg nem a nyomdatechnika fejlődése (amely már öt vagy tíz évvel ezelőtt is létezett), hanem az vezetett a nem tradicionális kiadók előre töréséhez, hogy az internetnek köszönhetően gyakorlatilag bármilyen kis példányszámban megjelenő, alkalmasint print on demand, vagyis csak létező megrendelés esetén kinyomtatandó művel is nyilvánosságra tudnak lépni.
Vagyis ez esetben az elosztási mechanizmus változott meg. Ráadásul az NTP-k a kereslet helyett a kínálat lehetőségére építenek: például annak, aki szeretné nyomtátásban látni a nevét, megteremtik rá a lehetőséget. A keresletet azonban nem tudják, és a legtöbb esetben valószínűleg nem is nagyon lehet, és leginkább egy obskurus public domain műre sincs nagy igény. Viszont mivel a hagyományos könyvkiadásban a kereslet a legfőbb meghatározó tényező, ezért bár az NTP-k is könyvekkel foglalkoznak, ez valójában más terület, és a hagyományos könyvkiadáshoz alig van köze.
http://www.writerswrite.com/blog/415101
http://mhpbooks.com/mobylives/?p=14319
2010. április 19., hétfő
Az írás megmarad, de mi jön utána
Edward Albee amerikai drámaíró mondta egy alkalommal, hogy „azért írok, hogy megtudjam, min is gondolkodom”. Értsd: az írás (ez alatt most természetesen a prózai formákat értve) minden mástól eltérő gondolkodási forma, ugyanis hosszú szimbólumláncok lineáris manipulálását jelenti. És ebben igencsak különbözik a „normál” gondolkodástól (miként erről bárki meggyőződhet, aki az utcán sétálva kitalálja, hogy majd megír valamit, hazatérve pedig nekifog).
Az olvasás ebből a szempontból hosszú szimbólumláncok feldolgozásából áll, és innentől kezdve nem nehéz amellett érvelni, hogy ez milyen alapvető fontosságú. Például az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros egyenesen azt mondja, hogy a kizárólag „szóbeliségre alapozott kultúrák hajlamosak a 'strukturális amnéziára', szóval arra, hogy elfelejtsék a múltat, pontosabban úgy emlékezzenek arra, mintha a jelen része lenne”. Azaz írás nélkül történeti gondolkodás sem létezhetne, és igencsak más lenne a világlátásunk. De olyan hangokat is hallani, melyek szerint az írás egyenesen az „elvont kritikai gondolkodás feltétele”, és ez számomra két eltérő, ám egyformán fontos kérdést vet fel.
1. Az egyik az, hogy az e-book meg a nem szövegalapú tartalmak felé haladva hosszú távon mi fog történni az írással, és fenn fog-e maradni egyáltalán. Amire szerintem azt lehet válaszolni, hogy – lévén egy egészen sajátos eszköz a valóság bizonyos aspektusainak megragadására – elveszítheti ugyan jelenlegi szerepét (amikor is az az elvárás, hogy mindenki értsen hozzá), de valószínűleg legalább olyan szinten jelen lesz az emberiség életében, mint ma a programnyelvek. Egy szakértőkből álló kisebbség fogja használni, ugyanis túlságosan értékes és hatékony eszköz ahhoz, hogy teljesen lemondjunk róla. Egyelőre persze megbecsülni sem lehet, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósulásának hosszú távon milyen társadalmi következményei lennének.
2. A másik kérdés – és ezzel kapcsolatban még tanácstalanabb vagyok – az, hogy az írás egészen radikálisan újat jelentett néhány ezer évvel ezelőtt, és ennek megfelelően az agy egy teljesen új funkciót tanult meg ellátni. Fontos lenne tudnunk, hogy mi lesz a következő, hasonló szintű és nem csupán az információfeldolgozást, de az egész emberi kultúrát, sőt, magát az emberi agyat is átformáló változás. Mármint ha lesz ilyen.
Az olvasás ebből a szempontból hosszú szimbólumláncok feldolgozásából áll, és innentől kezdve nem nehéz amellett érvelni, hogy ez milyen alapvető fontosságú. Például az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros egyenesen azt mondja, hogy a kizárólag „szóbeliségre alapozott kultúrák hajlamosak a 'strukturális amnéziára', szóval arra, hogy elfelejtsék a múltat, pontosabban úgy emlékezzenek arra, mintha a jelen része lenne”. Azaz írás nélkül történeti gondolkodás sem létezhetne, és igencsak más lenne a világlátásunk. De olyan hangokat is hallani, melyek szerint az írás egyenesen az „elvont kritikai gondolkodás feltétele”, és ez számomra két eltérő, ám egyformán fontos kérdést vet fel.
1. Az egyik az, hogy az e-book meg a nem szövegalapú tartalmak felé haladva hosszú távon mi fog történni az írással, és fenn fog-e maradni egyáltalán. Amire szerintem azt lehet válaszolni, hogy – lévén egy egészen sajátos eszköz a valóság bizonyos aspektusainak megragadására – elveszítheti ugyan jelenlegi szerepét (amikor is az az elvárás, hogy mindenki értsen hozzá), de valószínűleg legalább olyan szinten jelen lesz az emberiség életében, mint ma a programnyelvek. Egy szakértőkből álló kisebbség fogja használni, ugyanis túlságosan értékes és hatékony eszköz ahhoz, hogy teljesen lemondjunk róla. Egyelőre persze megbecsülni sem lehet, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósulásának hosszú távon milyen társadalmi következményei lennének.
2. A másik kérdés – és ezzel kapcsolatban még tanácstalanabb vagyok – az, hogy az írás egészen radikálisan újat jelentett néhány ezer évvel ezelőtt, és ennek megfelelően az agy egy teljesen új funkciót tanult meg ellátni. Fontos lenne tudnunk, hogy mi lesz a következő, hasonló szintű és nem csupán az információfeldolgozást, de az egész emberi kultúrát, sőt, magát az emberi agyat is átformáló változás. Mármint ha lesz ilyen.
2010. április 17., szombat
Az anonim véleménynyilvánítás ellen
Egyes nagy hír site-ok egyre inkább fontolgatják, hogy megszüntetik az anonim kommetelés, illetve általában véve véleménynyilvánítás lehetőségét. Az, hogy erre eddig mód volt, elsősorban annak volt köszönhető, hogy az internet annak idején akadémiai hálózatként kezdte a pályafutását, és bár pl. számos blog már eddig is lehetővé tett, hogy elöntsük: bárkinek megengedjük-e, hogy megjegyzést fűzzön az írásunkhoz; csak a regisztrált felhasználóknak; vagy pedig senkinek, azért leginkább ez az anonimitás maradt az „alapértelmezés”.
Ami viszont oda vezetett, hogy mintha a véleménynyilvánítás szabadsága összekeveredett volna a véleménynyilvánításhoz szükséges hozzáértés meglétével (például a Wikipedia is erre épült). És ez valójában nem is meglepő, hiszen ha bárki bárki anonim módon vagy bármikor eldobható nick name-t használva elmondhatja, amit gondol, akkor lehetetlen megkülönböztetni a nem szakértői véleményt a szakérőitől – mi pedig azt hihetjük, hogy azért beszél róla, mert ért hozzá. Vagy azt hogy nem, de akárhogy is legyen: nem tudjuk eldönteni.
Ezen a ponton érdemes felidézni, hogy a könyvnyomtatás megjelenését követően a modern tudományosság kialakulásának két feltétele volt.
Az egyik az úgynevezett textuális stabilitás, vagyis az, hogy (ellentétben a kódexek korával, amikor a másolással együtt hibák is kerültek a másolatba) a szövegek mindig ugyanúgy reprodukálódnak.
Ez azonban önmagban nem lett volna elég, mert az is szükséges volt, hogy a szerző személye is azonosítható legyen – ugyanis innentől kezdve tudni lehetett, hogy megbízható-e az a bizonyos, teljesen pontosan reprodukált tartalom. A tudománytörténész Adrian Johns úgy fogalmaz, hogy „még az az élénk szkepticizmus is, amit bizonyos nyomtatott termékekkel – mondjuk a bulvárlapokkal – szemben érzünk... addig működik, amíg biztosak vagyunk benne, hogy helyesen és konzisztens módon meg tudjuk ítélni, hogy mi az, amit megvetésünkkel sújtunk”, és egyáltalán nem mellékesen ennek a két feltételnek a megléte (állandó szöveg és azonosítható szerző) vezetett el aztán modern copyright kialakulásához is.
De most ennél fontosabb a számunkra, hogy a fentebbiek értelmében hosszú távon egy anonim hozzászólásokon alapuló rendszernek semmi értelme sincs (és akkor azokról még nem is beszéltünk, akik az anonimitást kihasználva teljesen gátlástalanul vagdalkoznak). A problémát megoldandó persze különböző lehetőségeink vannak.
Megtehetjük például, hogy mindenkit arra kötelezünk, hogy a saját nevét használja – ezzel nem is csak az a baj, hogy elég nehezen kivitelezhető, hanem az is, hogy nem az a célunk, hogy egy valós személlyel legyünk képesek összekötni a megnyilatkozásokat. Éppen elég annyit tudnunk, hogy egy adott felhasználó név megalapozottan szokott véleményt nyilvánítani, vagy éppen rendszeresen ostoba és sértő dolgokat írogat. Külön előny, hogy ha csupán ésszerű mértékben nehezítjük meg a a nick name váltogatását, akkor a privacy sem sérül.
Emellett kiépíthetünk például egy olyan olyan rendszert, ahol a hozzászólások írói folyamatosan értékelik egymás teljesítményét. Vagy lehetőséget adunk az olvasóknak arra, hogy a nekik nem tetszőket egyszerűen kifilterezzék – valahogy úgy, mint ahogy a facebook-on is megtehetem, hogy az „elrejt” gomba kattintok, ha végképp nem vagyok valakire kíváncsi. És így tovább.
Az anonimitás viszont – amennyiben azt akarjuk, hogy bármennyire is relevánsak legyenek az internetes megnyilvánulások – nem járható út.
http://www.nytimes.com/2010/04/12/technology/12comments.html?th&emc=th
Ami viszont oda vezetett, hogy mintha a véleménynyilvánítás szabadsága összekeveredett volna a véleménynyilvánításhoz szükséges hozzáértés meglétével (például a Wikipedia is erre épült). És ez valójában nem is meglepő, hiszen ha bárki bárki anonim módon vagy bármikor eldobható nick name-t használva elmondhatja, amit gondol, akkor lehetetlen megkülönböztetni a nem szakértői véleményt a szakérőitől – mi pedig azt hihetjük, hogy azért beszél róla, mert ért hozzá. Vagy azt hogy nem, de akárhogy is legyen: nem tudjuk eldönteni.
Ezen a ponton érdemes felidézni, hogy a könyvnyomtatás megjelenését követően a modern tudományosság kialakulásának két feltétele volt.
Az egyik az úgynevezett textuális stabilitás, vagyis az, hogy (ellentétben a kódexek korával, amikor a másolással együtt hibák is kerültek a másolatba) a szövegek mindig ugyanúgy reprodukálódnak.
Ez azonban önmagban nem lett volna elég, mert az is szükséges volt, hogy a szerző személye is azonosítható legyen – ugyanis innentől kezdve tudni lehetett, hogy megbízható-e az a bizonyos, teljesen pontosan reprodukált tartalom. A tudománytörténész Adrian Johns úgy fogalmaz, hogy „még az az élénk szkepticizmus is, amit bizonyos nyomtatott termékekkel – mondjuk a bulvárlapokkal – szemben érzünk... addig működik, amíg biztosak vagyunk benne, hogy helyesen és konzisztens módon meg tudjuk ítélni, hogy mi az, amit megvetésünkkel sújtunk”, és egyáltalán nem mellékesen ennek a két feltételnek a megléte (állandó szöveg és azonosítható szerző) vezetett el aztán modern copyright kialakulásához is.
De most ennél fontosabb a számunkra, hogy a fentebbiek értelmében hosszú távon egy anonim hozzászólásokon alapuló rendszernek semmi értelme sincs (és akkor azokról még nem is beszéltünk, akik az anonimitást kihasználva teljesen gátlástalanul vagdalkoznak). A problémát megoldandó persze különböző lehetőségeink vannak.
Megtehetjük például, hogy mindenkit arra kötelezünk, hogy a saját nevét használja – ezzel nem is csak az a baj, hogy elég nehezen kivitelezhető, hanem az is, hogy nem az a célunk, hogy egy valós személlyel legyünk képesek összekötni a megnyilatkozásokat. Éppen elég annyit tudnunk, hogy egy adott felhasználó név megalapozottan szokott véleményt nyilvánítani, vagy éppen rendszeresen ostoba és sértő dolgokat írogat. Külön előny, hogy ha csupán ésszerű mértékben nehezítjük meg a a nick name váltogatását, akkor a privacy sem sérül.
Emellett kiépíthetünk például egy olyan olyan rendszert, ahol a hozzászólások írói folyamatosan értékelik egymás teljesítményét. Vagy lehetőséget adunk az olvasóknak arra, hogy a nekik nem tetszőket egyszerűen kifilterezzék – valahogy úgy, mint ahogy a facebook-on is megtehetem, hogy az „elrejt” gomba kattintok, ha végképp nem vagyok valakire kíváncsi. És így tovább.
Az anonimitás viszont – amennyiben azt akarjuk, hogy bármennyire is relevánsak legyenek az internetes megnyilvánulások – nem járható út.
http://www.nytimes.com/2010/04/12/technology/12comments.html?th&emc=th
2010. április 14., szerda
Filterezés az egész világ
50 évvel Gutenberg után már több, mint 250 európai városnak volt nyomdája, és 13 millió könyv volt forgalomban. „A betű [azonban] korántsem mindenütt működött független hajóerőként, és a könyvnyomtatás forradalma nem pusztán a technikán múlott”, állapítja meg az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros. Vagyis: ugyanúgy, mint ahogy az internet sem per definitionem a „szabadság eszköze” (ellentétben azzal, amit a 90-es évek aktivistái reméltek), az, hogy rendelkezésre állt a nyomdagép, önmagában itt sem volt elég. Voltak ugyanis birodalmak, ahol csak évszázadokkal később kezdtek könyvet nyomtatni: Szelim török szultán 1515-ben például halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg a nyomtatást, és az első török nyomda csak 1726-ben kezdett el működni (de az első orosz is csak 1711-ben). Henry Oldenburg, a Royal Society titkára már 1659-ben megállapította, hogy „a szultán alattvalóit illetően ellensége a tanulásnak, mert azt tartja, hogy könnyebb az olyan népeket kormányozni, amelyekre tudatlanságot kényszeríthet. Ennélfogva nem szenvedheti a könyvnyomtatást”.
A keresztény országokban pedig ott volt a cenzúra. Ez – a nyomtatás tiltásához hasonlóan - a tartalom oldaláról való korlátozást jelentett (még ha nem is annyira radikálisan, mint mondjuk Szelim). Ugyanis azt szabályozta, hogy mi az egyáltalán, ami hozzáférhetővé válhat.
De elképzelhető olyan megoldás is, ahol nem csak a tartalmat, hanem a következő lépésben az olvasó személyét is figyelembe vesszük filterezés közben. Vagyis nem csak azt nézzük meg, hogy mihez; hanem azt is, hogy ki az, aki (nem) férhet hozzá. Erre a talán legegyszerűbb példa az OSZK-ban 1947-ben létrehozott és a rendszerváltásig működő Zárolt Kiadványok Tára: itt már valamennyire „személyre szabott” volt, hogy mit olvashattunk el (attól függően, hogy mennyire számítottunk megbízhatónak).
Az igazai lehetőséget azonban az internet jellegű megoldások jelentik: ha arra gondolunk, hogy egy kereső a web lapok közül milyen pontosan ki tudja szűrni azt, amire éppen szükségünk van, akkor ez már sejteti a filterezésben rejlő távlatokat. Stephen Baker a Numerátorok című könyvben azt veti fel, hogy „a Google sok milliárd dolláros szenzációvá” nőtte ki magát, viszont „mennyivel értékesebb [lenne]... bármelyik üzletágban a megfelelő személy megtalálása?” Azaz mennyivel értékesebb lenne egy olyan program, amivel egy-egy web lap helyett egy-egy embert lehetne kihalászni a róla a rendelkezésünkre álló információk alapján.
Ugyanezen információk alapján persze sokkal pontosabban be lehet majd határolni azoknak a felhasználóknak a körét is, akiknek hozzáférést biztosítunk az egyik vagy a másik tartalomhoz. Jelenleg már meghatározzuk, hogy elvileg mit nézhet meg egy kiskorú; egyes nem európai vallások hívei saját keresőgépet fejlesztenek, amely nem zaklatná őket számukra nem kívánatos tartalmakkal, Kína és más államok pedig azt szabályozzák, hogy az állampolgáraik miről szerezhetnek tudomást Tehát olykor önkéntes, máskor pedig nem önkéntes alapon történik a szűrés, bár ez még csak a kezdet, mert ez még csupán nagyon durva és elnagyolt.
A jövőben viszont egyre inkább különböző elektronikus berendezéseken keresztül fogunk majd hozzáférni mindenféle tartalomhoz, és innentől kezdve egész gazdasági ökoszisztémák épülhetnek arra, hogy miként, milyen feltételek mellett és kinek engedünk vagy nem engedünk hozzáférést az adott információhoz.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy - legalább elvileg - az új, személyre szabott filterezései technológiáknak köszönhetően a történelem során eddig sosem látott ellenőrzést építhető majd ki nem csak afölött, hogy (miként az orwelli disztópiákban) mit lehet tudni rólunk, hanem afölött is, hogy mit mit tudhatunk mi a világról.
A keresztény országokban pedig ott volt a cenzúra. Ez – a nyomtatás tiltásához hasonlóan - a tartalom oldaláról való korlátozást jelentett (még ha nem is annyira radikálisan, mint mondjuk Szelim). Ugyanis azt szabályozta, hogy mi az egyáltalán, ami hozzáférhetővé válhat.
De elképzelhető olyan megoldás is, ahol nem csak a tartalmat, hanem a következő lépésben az olvasó személyét is figyelembe vesszük filterezés közben. Vagyis nem csak azt nézzük meg, hogy mihez; hanem azt is, hogy ki az, aki (nem) férhet hozzá. Erre a talán legegyszerűbb példa az OSZK-ban 1947-ben létrehozott és a rendszerváltásig működő Zárolt Kiadványok Tára: itt már valamennyire „személyre szabott” volt, hogy mit olvashattunk el (attól függően, hogy mennyire számítottunk megbízhatónak).
Az igazai lehetőséget azonban az internet jellegű megoldások jelentik: ha arra gondolunk, hogy egy kereső a web lapok közül milyen pontosan ki tudja szűrni azt, amire éppen szükségünk van, akkor ez már sejteti a filterezésben rejlő távlatokat. Stephen Baker a Numerátorok című könyvben azt veti fel, hogy „a Google sok milliárd dolláros szenzációvá” nőtte ki magát, viszont „mennyivel értékesebb [lenne]... bármelyik üzletágban a megfelelő személy megtalálása?” Azaz mennyivel értékesebb lenne egy olyan program, amivel egy-egy web lap helyett egy-egy embert lehetne kihalászni a róla a rendelkezésünkre álló információk alapján.
Ugyanezen információk alapján persze sokkal pontosabban be lehet majd határolni azoknak a felhasználóknak a körét is, akiknek hozzáférést biztosítunk az egyik vagy a másik tartalomhoz. Jelenleg már meghatározzuk, hogy elvileg mit nézhet meg egy kiskorú; egyes nem európai vallások hívei saját keresőgépet fejlesztenek, amely nem zaklatná őket számukra nem kívánatos tartalmakkal, Kína és más államok pedig azt szabályozzák, hogy az állampolgáraik miről szerezhetnek tudomást Tehát olykor önkéntes, máskor pedig nem önkéntes alapon történik a szűrés, bár ez még csak a kezdet, mert ez még csupán nagyon durva és elnagyolt.
A jövőben viszont egyre inkább különböző elektronikus berendezéseken keresztül fogunk majd hozzáférni mindenféle tartalomhoz, és innentől kezdve egész gazdasági ökoszisztémák épülhetnek arra, hogy miként, milyen feltételek mellett és kinek engedünk vagy nem engedünk hozzáférést az adott információhoz.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy - legalább elvileg - az új, személyre szabott filterezései technológiáknak köszönhetően a történelem során eddig sosem látott ellenőrzést építhető majd ki nem csak afölött, hogy (miként az orwelli disztópiákban) mit lehet tudni rólunk, hanem afölött is, hogy mit mit tudhatunk mi a világról.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)