Járványok a 21. századnak?

A történelem folyamán eddig három nagy járványhullám volt, és még az is elképzelhető, hogy a következő nagy, az emberiséget a 21. században sújtó csapás „biológiai, nem pedig atmoszferikus [éghajlati] vagy pénzügyi lesz”, véli David Orrel oxfordi kutató.
Majd pedig azzal folytatja, hogy ez azért képzelhető el, mert mindössze „egy vagy két mutációnyira vagyunk egy modern járványtól”, és miközben „nem tudható, hogy [ennek kitörése] mibe kerülne nekünk... aközben a védelmi network költségei jól megbecsülhetőek”, és ennek megfelelően megérné felkészülni egy esetleges járványkatasztrófára.
Mielőtt azonban ezt tennénk, érdemes azzal kezdeni, hogy átnézzük az eddigieket. Az első, egész Eurázsiát sújtó járványhullám a pestis, vagyis az ún. Fekete Halál volt (méghozzá eredetileg nem is „fekete”, hanem atra mors”, vagyis: szörnyű, és egy félrefordítás révén nyerte el mai nevét). Az  elterjedését pedig az tette lehetővé, hogy a mongolok egységes eurázsiai kereskedelmi térséget hoztak létre, és ennek a Pax Mongolicának köszönhetően aztán nem csak a kereskedők tudtak nagy távolságokat megtenni viszonylagos biztonságban, de a fertőzést terjesztő élőlények (rovarok és rágcsálók) is. Tehát ez egyfajta, korábban nem létező geográfiai globalizáció eredménye volt.
A második járványhullámban a bengáli területeken régóta ismert kolera érkezett 1817-ben Európába, hogy az 1830-as évekre az USA-t és Mexikót egyaránt elérje (és közben többek között a filozófus Hegellel is végezzen). Itt valószínűleg a közlekedésnek a Felvilágosodást követő globalizációja játszott kulcsszerepet. A hatás – a Fekete Halállal ellentétben – immár minden kontinensre kiterjedt, és nagyjából a 19. század végéig tartott, amíg az ellenintézkedések elvezettek a történelem folyamán először a populációsan önfenntartó városokhoz (miként erről már volt szó egy korábbi bejegyzésben). Érdekes lenne tudni, hogy a kolera nélkül mikor került volna sor a korszerű higiéniai megoldások bevezetésére.
A harmadik nagy járvány kitörését pedig az I. Világháború által okozott „szupermigráció” eredményezte, amikor amerikai, afrikai és európai katonák tömegei találkoztak Észak-Franciaországban. A spanyolnátha nagyjából minden (!) embert megfertőzött a Földön; több halálos áldozata volt, mint az I. Világháborúnak, és hatására az egészségügyi rendszerek egyszerűen összeomlottak.
Azóta viszont egyetlen igazán komoly járvány sem tört ki, bármennyire globalizálttá vált is a világ, és mivel jelenleg mindannyian ugyanazon a „fertőzéskészleten” osztozunk (és ennek megfelelően ugyanazokkal a védettségekkel rendelkezünk), a jövőt illetően két katasztrófa-forgatókönyv látszik elképzelhetőnek – még ha nem is különösebben valószínűnek.
Az egyikben egy olyan mutáció szerepel, amelynek köszönhetően egy eddig kizárólag állatról emberre terjedő fertőzés megtanul emberről emberre is tovaterjedni: a madárinfluenza is így lehetett volna igazán veszélyes. Ilyen ugyan nem volt az utóbbi időben, de pl. vízi emlősökre átterjedő (bár nem végzetes) madárinfluenza járványról azért tudunk.
A másik lehetőség egy ember okozta, mesterséges járvány lenne, és ennek a főpróbáját bizonyos értelemben már meg is tartottuk. Ausztráliában az angolok 1859-ben telepítették be a nyulakat, hogy legyen mire vadászniuk, de mivel azoknak nem voltak természetes ellenségeik, olyan mértékben elszaporodtak, hogy egy idő után a füvet lelegelve már a juhtartást veszélyeztették. Ezért 1901 és 1907 között több mint 3200 km-nyi „nyúlálló”, 90 cm magas kerítést építettek ellenük (vajmi kevés eredménnyel). Emellett próbálkoztak a levadászásukkal; méreggel, csapdával stb. Végül 1950-ben a myxoma vírust (az emberi himlő egy távoli rokonát) vetették be, és az eredmény az első évben 99,8 százalékos pusztulás volt.
A második évben viszont csak 90 százalék, és 7 évvel később már csupán a megfertőződött állatok 25 százaléka pusztult el ebben a „nyúlholokausztban”. 1965-re csupán ötöde annyi ilyen állat élt Ausztráliában, mint korábban, és William H. McNeill amerikai történész szerint legfeljebb nagyon lassan (vagy éppen soha) nem fogják elérni az eredeti lélekszámot.
Másfelől viszont a jelek szerint még egy ilyen célzott járvány sem pusztítja ki egy adott faj összes képviselőjét (még akkor sem, ha jóval kevesebben vannak és jóval inkább egy földrajzi területre összezsúfolva élnek, mint mi), és legalábbis valószínűsíthető, hogy az ember esetében is ugyanez lenne a helyzet - miként egyébként a Fekete Halál vagy éppen a spanyolnátha példája is mutatja. Vagyis: még valamiféle szuper-madárinfluenza sem lenne képes az egész emberiséggel végezni.
Az pedig más kérdés, hogy a társadalom milyen mértékű populációcsökkenést lenne képes elviselni.
Az I. Világháború utáni járvány mintegy 20 – 100 millió embert ölt meg, tehát rosszabb esetben is kevesebb, mint 2 százalékot az akkoriak közül, és a dolognak nem is volt különösebb hosszú távú hatása a társadalomra. A nagy középkori pestisjárvány pedig bár a 80 millió európai közül mintegy 25 millióval végzett néhány év alatt, hasonlóképpen nem eredményezte a társadalmi rend hosszú távú összeomlását és valamiféle barbár állapotba való visszazuhanást.
Elvileg ugyan kiindulhatnánk abból, hogy a mai világ jóval törékenyebb, mint az 1300-as éveké, mert jóval több dologtól függünk az elektromosságig bezárólag, de a jelek szerint a különböző, az idő függvényében mind komplexebbé váló társadalomtechnkák éppen az ellenkező irányba hatnak, és egyre rugalmasabban képesek letompítani a minket érő különböző csapásokat. Egy példával élve: ha a középkorban egy adott területet hurrikán sújtott, akkor az ottaniak magukra voltak utalva – most viszont azonnal különböző társadalmi és technológiai „mentrőrendszerek” lépnek működésbe.
Vagy hogy egy kissé távolabbi példáz hozzak: nem régiben Steven Pinker amerikai evolúcióbiológus arról beszélt, hogy míg a 16. századi Franciaországban még népszerű szórakozásnak számított elevenen megégetni a macskákat, mára az erőszak minden formája világszerte csökkenőben van, és „a törzsi háborúk halálozási arányai mellett eltörpülnek a modern háborúké” még akkor is, ha ez utóbbiak abszolút mértékben több életet követeltek. Leginkább persze a múltban: a Human Security Brief 2006-os jelentése szerint míg az 1950-es években újévtől újévig még 65 ezren haltak meg államközi konfliktusokban, addig az ezredfordulón már évente csupán 2 ezren. A magyarázat pedig valószínűleg abban keresendő, hogy Hobbesnak igaza volt, és valaha az élet valóban szegényes brutális és rövid volt – mégpedig nem az emberiség „vérszomja, hanem az anarchia belső logikája miatt”, mondja Pinker.
És bár egyéb magyarázatok is elképzelhetőek (min amilyen az is, hogy ma már első sorban nem zéró összegű játékokat játszunk), valószínűleg leginkább az húzódhat meg a dolog mögött hogy mint ahogy egy modern autó is jóval megbízhatóbb, mint annak idején a hozzá képest nem különösebben komplex T-Modell, hasonlóképpen a társadalmi komplexitás növekedése is a stabilitás növekedését eredményezi.
Mindent egybevetve tehát a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy még ha kitörne is egy globális járvány valamikor a 21. században, és még ha – horribile dictu - több százmillió áldozata lenne is, az életben maradottak számára a sci-fik népszerű forgatókönyveivel ellentétben minden többé-kevésbé ugyanúgy menne tovább, mint addig ahelyett, hogy valamiféle nagy összeomlás következne be.
De remélhetőleg soha sem fog kiderülni, hogy igazam van.

Ipari forradalom nélkül?

Amikor az ezredfordulón Paul Crutzen Nobel-díjas kémikus bevezette az antropocén fogalmát, akkor abból indult ki, hogy az ipari forradalom alapvetően változtatta meg az ember és a környezet közötti viszonyt. A helyzet azonban feltehetően bonyolultabb ennél.
Az ipari forradalom Fernand Braudel francia történész terminológiáját használva arról szól, hogy elhagyjuk a biológiai ancien regime-t, ahol minden közvetlenül a földből származik, és ahol ha egy adott területre mondjuk gabonát vetünk, akkor az másra már nem használható, (tehát nem ültethetünk rá fát, hogy legyen mivel tüzelnünk). Vagyis: a közvetlen korlátot a rendelkezésünkre álló földterületek nagysága jelenti.
Az ipari forradalmat követően viszont számos, eddig a földből származó funkciót mintegy ki tudtunk váltani. De azért továbbra is megvannak a rendelkezésünkre álló földterületek nagyságából fakadó korlátok, és az igaz áttörést hosszabb távon az jelentené, ha pl. képesek lennénk az ennivalót ugyanúgy gyárakban előállítani, mint ahogy azt az 50-es évek sci-fijei képzelték. De természetesen még ekkor sem tudnánk akárhány embert eltartani, hiszen ma ha nem is biológiai, de azért - fogalmazzunk talán így - természeti rezsimben élünk.  Az, hogy mikorra fogynak el a fosszilis tüzelőanyagok, például erről szól: bár a minden tekintetben a földtől való függés megszűnt, a természettől való függés nem, és az utóbbi évszázadokban lényegében nem történt más, mint az, hogy az ipari forradalom hatására felszabaduló földterületeknek köszönhetően a korábbinál több embert tudtunk táplálékkal ellátni.
ezeket a lehetőségeket azonban régen feléltük volna, és jelenleg kevesebb mint 3 milliárdan lehetnénk csak, ha az 1900-as évek elején a Haber-Bosch szintézis nem állított volna elő ipari mértekben nitrogént, illetve nitrogén alapú műtrágyát. Vagyis bár az ipari forradalom teremtette meg az alapokat, önmagában kevés lett volna.
Eközben azonban nem tehetünk automatikusan egyenlőségjelet a növekvő népesség és a 20. századra jellemző nagyságú környezetrombolás közé. Azt szokás mondani, hogy a fejlődő országokra a demográfiai, a fejlettekre pedig a gazdasági túlsúly jellemző: egy-egy fejlett világbeli konszern nagyobb forgalmat bonyolít le, mint amennyit egy fejlődő ország nemzeti összterméke tesz ki, és a német Észak-Rajna-Vesztfália tartományban a 2000-es évek elején ugyanannyi gépkocsi volt, mint egész Afrikában. Ennek megfelelően elképzelhető olyan forgatókönyv, hogy a Földön csupán kevesen élnek, de olyan nagy az ökológiai lábnyomuk, hogy ez is fenntarthatatlannak bizonyul; és hasonlóképpen: ott van az a lehetőség is, mely szerint nagyon sokan vagyunk, és miközben meglehetősen rosszak a körülményeink, a nagy lélekszám vezet környezeti katasztrófához. Vagyis nem csupán egyféleképpen lehet a környezetet tönkretenni, és ad analogiam: nem csupán egyféleképpen élhetünk összhangban vele.
Még akkor is, ha  bármennyire is szeretjük az ipari forradalmat okolni, inkább a 20. századra kellene helyezni a hangsúlyt. Paul Kennedy amerikai történész szerint ugyanis ez volt az a kor, amikor a különböző mérőszámok igazán megugrottak. A lakosság „négyszeresére, a globális gazdaság tizennégyszeresére, az energiafelhasználás tizenhatszorosára, az ipari termelés pedig a negyvenszeresére nőtt... ezzel egy időben a széndioxid-kibocsátás is tizenháromszorosára, míg a vízfelhasználás kilencszeresére emelkedett”. Ráadásul a II. Világháborút követő 50 évben termelték ki az összes valaha kivágott fa 50 százalékát, és miközben a történész Michael Williams egyenesen a „Nagy Csapásról” beszél ezzel kapcsolatban, aközben általában is elmondható, hogy a II. Világháború utáni évek voltak azok, amelyek alapvető változást hoztak a környezetrombolásban. Ami mögött minden bizonnyal a három, ekkoriban megjelenő, az ember és környezete viszonyát is meghatározó gazdasági felfogás áll (konzumerizmus a kapitalista; produkcionizmus a szocialista és developmentalizmus a harmadik világ országaiban). Értsd: ismét csak az derül ki, hogy az ipari forradalom csak lehetővé tette, de önmagában nem volt elégséges a mostani környezetromboláshoz, és innentől kezdve kérdés, hogy elképzelhető-e, hogy a történelem valamikor az ipari forradalmat követően más irányt vesz, és nem jutunk el a mai állapothoz.
Ezt megválaszolandó érdemes abból kiindulnunk, hogy általában véve sem csupán egyetlen megoldás létezik. Robert Fogel amerikai közgazdász szerint amennyiben a „fejlődés motorjának” kikiáltott vasútnem létezett volna is, az 1890 január 1-i GDP-t legfeljebb néhány hónapon vagy éven belül akkor is elérik az USA-ban. Ugyanis a csatornán, illetve az állati erővel történő áruszállítás hatékonyan helyettesítette volna a mozdonyt, vagyis: nem az volt a helyzet, hogy ha ez nincs, akkor nincs semmi. „Az invenció termékenysége miatt általában vannak alternatívát jelentő megoldások”, állapítja meg ezzel összhangban David Edgerton angol történész. Rendszerint „egynél több megoldás van a macska megnyúzására; a háború megnyerésére és az energiatermelésre”, és nagyon sokféleképpen lehet távolsági kommunikációt kiépíteni: telegráffal csakúgy, mint telefonnal vagy számítógéppel.
Tehát eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy milyen lenne, ha nem létezne internet, nemzetközi kommunikációs hálózat viszont ennek ellenére is lenne. Csak éppen arról ne feledkezzünk el, mondja Edgerton, hogy „egy komputerek nélküli világ nem kínál alternatívát a számítógépekre, ehelyett alternatív megoldásokat használ, és másképpen csinálja a dolgokat”.  Ami megkérdőjelezi azt a felfogást, mely szerint csupán kevés olyan alapvető és „általános célú technológia” létezik, mint amilyennek az elektromosság és az infokommunikációs technológiák mellett a gőzgépet is tekinteni szokás; és hasonlóképpen megkérdőjelezi azt a felfogást is, hogy ezen innovációk megjelenése szükségképpen drámai hatással volt a történelem menetére.
Vagyis érdemes újragondolni a gőzgép jelentőségét is.
Különösen, mivel csupán az egyik tényező volt. Ahhoz ugyanis, hogy sikeres legyen, a szénbányák megfelelő elhelyezkedésére is szükség volt (közel a felszínhez és a fővároshoz hogy érdemes legyen elkezdeni a kiaknázásukat – ez Franciaországban például nem volt meg). Illetve arra is, hogy Nagy-Britannia legyen az első számú tengeri hatalom, és így ki tudja használni az újvilági „szellemhektárokat”. Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt állítja, hogy az ipari forradalom lényege nem a munka-, hanem a földtakarékosság volt, és a biológiai ancien regime-ből azért sikerült kitörni, mert a brit gőzgépek a más földeken megtermelt nyersanyagot dolgozták fel. Máskülönben nem állt volna rendelkezésre elegendő terület, hogy például annyi gyapotot ültessenek rajta, amely folyamatosan képes működtetni a gyárakat.
Tehát ha nincs együtt minden tényező, és nem megfelelő a szénlelőhelyek elhelyezkedése vagy nem az angolok a legerősebbek Európában, akkor az ipari forradalom nem indulhatott volna be, és akár még az is lehetséges, hogy most egy ipari forradalom nélküli világban élnénk.
Ami viszont azt jelenti, hogy az ipari forradalom nem valamiféle történeti szükségszerűség volt. A fejlődés nem feltétlenül vezetett el hozzá, és egy hipotetikus idegen civilizáció talán sosem halad keresztül ezen a fázison. Másfelől pedig mi miközben megcsináltuk a sajátunkat, talán elszalaszthattunk más, hasonlóan alapvető változáshoz vezető lehetőségeket.

A newtonitól a linnéi fizikáig

„A II. Világháború után a tudomány arcfelvarráson esett át. Márka lett belőle”, írja Michael Brooks  A tudomány titkos anarchiája című könyvében, és a fizikusok lettek „a Hideghábrú Merlinjei”.
De nem csak a tudósokról kialakított kép nem ugyanaz, mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor még nem fejlesztették ki az atombombát, a radart meg néhány hasonló eszközt, és juttatták el az embert a Holdra. Emellett elképzelhető, hogy az általuk művelt fizika mint tudomány természete is változóban van.
Nagyon leegyszerűsítve ugyanis valójában kétféle funkcióról beszélhetünk. Az egyik a leíró, a másik pedig a magyarázó. Az előbbire jó példa a Linné-féle kettős nevezéktan, amely eszközt ad a kezünkbe ahhoz, hogy minden élőlényt felcímkézzünk; a másikra a newtoni fizika a klasszikus példa, amely viszont azt mondja meg, hogy miért úgy mozognak a bolygók, ahogy.
A dolog a valóságban ennél persze jóval bonyolultabb, elvégre minden megfigyelés egyben szelekció is, és egyáltalán nem mindegy, hogy mi alapján válogatjuk ki, hogy mit tartunk fontosnak és mit nem. A középkorban ugyan szokás volt a „létezők nagy láncolatát”" emlegetni, amely egyfajta hierarchikus rendszerbe foglalt minden létezőt az ásványoktól az alsóbbrendű élőlényeken át az emberig és az angyalokig, Franz Brentano német filozófus viszont már a 19. században rámutatott, hogy az emberek a világon mindenütt két nagy kategóriába sorolják a dolgokat: élőkre és élettelenekre. Ma pedig már az is világos, hogy ennek evolúciós okai vannak, ugyanis ez a két kategória a természetben feltűnően különbözőképpen viselkedik, és ennek megfelelően különböző feltételezésekkel kell élnünk velük kapcsolatban, amennyiben fel akarunk készülni arra, hogy mi fog történni. A jövőkutatásról könyvet író kanadai matematikus, David Orrell szerint már csak azért is szükségszerű a különbségtétel, mert az az élőlény, amely kiszámíthatóan viselkedik, nem sokáig fog életben maradni – a csillagok mozgása viszont szabályosnak látszik. Tehát minden bizonnyal ugyanerre a két kategóriára osztaná a világot egy értelmes földönkívüli is. Legalábbis kezdetben, mert hosszabb távon, egy technicizált környezetben már nem lesz szükség efféle különbségtételre. Különösen, hogy esetleg a környezet nem csak technicizált, de interaktív is lesz, és nem is nagyon fogunk nem „élőlényként”, a viselkedésünkre reagáló, hanem matematikai szabályszerűségeknek engedelmeskedő jelenséggel találkozni.
De hogy visszatérjünk tulajdonképpeni történetünkhöz: Newton után az a klasszikus fizika vált modellé, amely szabályokból (értsd: természeti törvényekből) vezeti le az egyes eseményeket és például a bolygók mozgását is. Illetve nem csak azokat. Orell egy szerint ugyan Newton zsenialitása nem kis részben abban állt, hogy megtalálta azt a területet, ahol jól lehet alkalmazni az általa használt matematikai módszereket, de a későbbiekben mégis ezeket próbálták kiterjeszteni (amelyből következne az előre jelezhetőség is) a közgazdaságtantól a biológiáig mindenütt. Eközben – nem különösebben meglepő módon – a tudományon belül mind erősebbé vált a katalogizáló helyett a magyarázó funkció: az arra való törekvés, hogy megmondjuk, mi miért történik éppen úgy, ahogy.
Most, 2011-ben azonban az úgynevezett sötét energia felfedezéséért adtak fizikai Nobel-díjat, és ez azért elgondolkoztató, mert itt nem egy újabb magyarázatról, hanem egy olyan, újabb megfigyelésről van szó, amelyhez nem társul használható értelmezés. Lee Smolin egyenesen azt állítja, hogy a korábbi évtizedekkel (sőt, évszázadokkal) ellentétben hosszú ideje nem történt a fizikában jelentős áttörés, és „pontosan ugyanannyit tudunk... a törvényekről, mint az 1970-es években”.
Szerinte ennek – legalábbis a részecskefizikán belül – az lehet az oka, hogy az 1940-es évek óta a pragmatikus „kemény”, matematizáláson alapuló stílus vált meghatározóvá a korábbi évtizedek „nehéz elvi problémákon” való töprengéseivel szemben (vagyis a Newton-i vonal továbbvitele állna a háttérben), számunkra azonban most fontosabb az a probléma, amit ez a jelenség felvet. Vagyis az, hogy ez az egész értelmezhető úgy is, hogy az utóbbi időkig az elméleti eszközök elég gyorsan fejlődtek ahhoz, hogy lépést tartsanak a megfigyelésekkel és leírásokkal, és folyamatosan magyarázatokkal szolgáljanak, ám egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez a jövőben is így legyen, és ennek megfelelően a fizika jövőjét is többféle módon képzelhetjük el.
Így példának okáért úgy, hogy a következő évtizedekben/évszázadokban az lesz a jellemző, hogy újabb területekre a megfigyelésekkel lépést tartva és az eddigiekhez hasonló hatékonysággal terjesztjük ki a magyarázatokat.
De hasonlóképpen elképzelhető, hogy a leíró és a magyarázó funkció időnként szét fog csúszni, és lesznek olyan időszakok, amikor a megfigyelés „elhúz”, és jóval több dologról lesz tudomásunk, mint amit képesek vagyunk megmagyarázni – aztán az új elméleti eszközökre építő megoldások beérik a megfigyeléseket, sőt, olyanokat is előre jeleznek, amelyek létéről/nemlétéről csak jóval később leszünk képesek megbizonyosodni, és hol az egyik, hol a másik fog előrébb járni.
És végül ott van a modell is, mely szerint lezárulóban van az a korszak, amikor a magyarázatok lépést tudtak tartani a megfigyelésekkel, és vagy az észlelési eszközök fejlődése, vagy az értelmezési eszközök korlátai miatt (vagy ezen kettő együttes hatásai következtében) a jövő fizikája egyre inkább vissza fog esni a Linné-i állapotba. A klasszikus „tudomány vége” modellek valami olyasmit szoktak állítani, mint amiről egy (amúgy nem igaz) városi legenda szerint az Amerikai Szabadalmi Hivatal vezetője, Charles H. Duell, beszélt volna az 1800-as évek végén, amikor azt hangoztatta volna, hogy már „mindent felfedeztek, amit [egyáltalán] lehet”. Viszont emellett eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy mi lesz, ha a tudomány nem ér ugyan véget, de a magyarázatok kora igen, és az egyre halmozódó megfigyelések nem fognak a 20. századéhoz hasonló módon új és használható magyarázatokhoz vezetni.
Mert ugye nincs valamiféle szerződésünk a természettel, amely értelmében az általunk használt módszerek/megközelítések/bármik a jövőben is szükségképpen ugyanolyan hatékonyak lesznek, mint eddig.

A vallások jövője

A vallások jövőjével kapcsolatban nem csak arra érdemes rákérdeznünk, hogy mi lehet a jövőjük, hanem arra is, hogy milyen tényezők határozták meg a múltjukat. Ebből ugyanis sok minden kiderül még akkor is, ha eközben a vallást mint olyat létező jelenségként tárgyalom, és nem foglalkozom vele, hogy van-e isten, mivel ebben a kérdésben nem vagyok kompetens.

Abban viszont igen, hogy amikor Abraha, Felix Arabia helytartója az abesszinok ellen fellázadva és Justinianus császár támogatásával megindult a muszlim kor előtti Mekka ellen, akkor egy történeti véletlenen múlt, hogy az elefántjai elpusztultak a város előtt (talán valamilyen fertőzés végzett velük), és a támadás összeomlott. Az iszlám kultúrában 571-et máig „az elefántok évének” nevezik, és nem kétséges, hogy ha Abhara győz, akkor Mohamed vallása sosem jön létre. Mint ahogy az is fordulópont lehetett volna, ha 717-ben az araboknak sikerül bevenniük Bizáncot, és azért nem sikerült, mert a keresztényeket vezető szíriai Leó császár a szokásosnál jobb hadvezér volt, és egy váratlanul hideg tél is a segítségére sietett. Máskülönben J. J. Saunders iszlámkutató szerint az ommajidák seregei a Dunán felhajózva Európa jelentős részét is meghódíthatták volna, és ma a kereszténység talán nem nem lenne más, mint egy „obskúrus” vallás a német erdőkben. De említhetnénk az is, amikor 988-ban a kijevi Vlagyimir herceg végül a bizánci kereszténységet mellett döntött, bár korábban latolgatta mind a nyugati kereszténység, mind az iszlám felvételét.
A példákat még folytathatnánk, de az valószínűleg így is látszik, hogy egyes estekben a történeti helyzeteknek és a véletleneknek nagyon is alapvető szerepe volt, és alakulhatott volna úgy is, hogy nem a kereszténység meg az iszlám lesz a két legnagyobb mai vallás. Eközben azonban – véletlenek ide vagy oda – többféle szabályszerűséget is felfedezhetünk.
Először is azt, hogy miként az adherents.com összefoglalója is megjegyzi, az újabb vallások rendszerint (még ha a scientológia például kivétel is ezen szabály alól) valamelyik már létező „vallási keretrendszerből” emelkednek ki. A történelem iránya mintha a politeistától a monoteista vallások felé mutatna: az ókorban a mezopotámiaiaktól és az egyiptomiaktól a görögökig és a rómaiakig gyakorlatilag mindenki tömbistenhívő volt, ma viszont a kereszténység különböző formái és az iszlám együttesen több, mint az emberiség felét fedik le, míg a hinduk, buddhisták és a tradicionális kínai vallás követői és egyéb politesták együttesen sem tesznek ki többet egyharmadnál. Viszont a kereszténység – az akkoriban inkább kivételnek számító módon – a monoteista judaista; második lépésben pedig az iszlám pedig az Európán és egyes Közel-keleti részeken kívül hosszú időn át nem különösebben jelentősnek számító „keresztény keretrendszerből” nőtt ki. Vagyis nem arról van szó, hogy a monoteizmus per definitionem „sikeresebb” lenne, hanem arról, hogy az egyistenhit előretörésében a fentebb már emlegetett történeti okok és véletlenek játszottak meghatározó szerepet.
Eközben viszont megtévesztő lenne az aktuális sikerességből kiindulni. A bizánciak által eretneknek tekintett nesztorianizmus a 9. és a. 14. század között a legelterjedtebb keresztény vallás volt – és még olyan mongol törzs is akadt, amely áttért rá, miközben a nyugati kereszténységet (az iszlámmal ellentétben) egyszer sem választották. Értsd: egy vallás aktuális sikeressége nem biztos, hogy indikátora a későbbieknek.
Másfelől viszont a vallások ugyanúgy „nem halnak ki”, mint ahogy a nyelvek sem (amennyiben megfelelően dokumentáltak), és a jövőben visszatérhetünk hozzá. Ma nem csak a nesztorianizmusnak van web lapja az interneten (noha a 20. század elején még „halottnak” tűnt), de pl. a neopogányság is megerősödőben van.
A vallás a történelem folyamán persze mindig is jelen volt. Alexis de Tocqueville francia gondolkodó A demokrácia Amerikában című könyvében ugyan azt írta az 1830-as évek végén, hogy „az iszlám nem lesz képes hosszú távon megtartani az erejét a felvilágosodás és demokrácia korában, míg a kereszténység arra rendeltetett, hogy uralkodjon ezekben a korokban”. Azaz szerinte legalábbis a vallás egyes formái nem képesek ellenállni a racionalitás eszméinek, de ebben ugyanúgy nem lett igaza, mint ahogy azoknak sem, akik a felvilágosodástól a tartós szekularizációt várták, és innentől kezdve érdemes azzal a feltételezéssel élnünk, hogy a helyzet a belátható időn belül nem fog megváltozni. Elvégre a világtörténelem során eddig sosem szorult jelentős mértékben vissza a vallásosság.
Úgyhogy idáig érve több kérdést is feltehetünk. Az egyik arra vonatkozik, hogy vajon mennyire „bonyolult dolog” a vallás, és az egyik válasz szerint több (számos) különböző megoldás ugyanúgy kielégítheti vallásos igényeinket. Eszerint az óegyiptomi hitrendszer ugyanolyan „jó” volt, mint egy mai, és csupán történeti okai vannak, hogy az idők folyamán eltűnt.
A másik válasz viszont az, hogy a különböző vallások a hívők megnyerésért egyfajta „darwini versenyfutást” folytatva egyre jobban „illeszkednek” a hívők agyához, és az időben előrehaladva ugyanúgy tökéletesednek (és ebben az esetben valóban tökéletesedésről értelmes beszélni), mint ahogy a nyelvek esetében történik. Ekkor azt lenne érdekes tudni, hogy vajon a jövőben válhatnak-e még a mostaninál is „jobbá”, és az alapján, hogy a jelenleg meghatározó vallások jelentős része „erőpozícióból” terjedt el, nem pedig azért, mert az emberek egyszerűen vonzóbbnak tartották őket, és áttértek rájuk, arra a feltételezésre hajlok, hogy az igazi „szupervallásra” még várni kell, mert eddig túlságosan kevés „valláskísérlet” történt. Amennyiben ez a forgatókönyv helyes, úgy ez a bizonyos „szupervallás” előbb-utóbb meg fog jelenni, és néhány száz, ezer vagy tízezer év múlva a maival ellentétben nem több, nagy irányzat lesz, hanem egyetlen – noha mellette persze valószínűleg mindig lesznek kis egyházak is. Elvégre mindig akadnak, akiknek eltérnek az átlagtól a preferenciái.
Még hosszabb, mondjuk millió éves távon pedig az is elképzelhető, a vallás sem marad fenn. Abból, hogy ilyen vagy olyan formában, de azóta van, hogy a homo sapiens létezik, az sejthető, hogy valamiképpen az agyfelépítésünknek is szerepe van benne: mintha csak lenne valamilyen mentális szervünk az isten/istenek elképzelésére függetlenül attól, hogy az létezik-e. Viszont mint ahogy Freeman Dyson amerikai fizikus fogalmaz: „bármelyik irányba induljunk is az időskálán, egymillió évnél távolabbra jutva többé nem tartozunk az emberi fajhoz”. Ugyanis ennyi idő alatt  – még ha nem avatkozunk is be genetikailag – biológiailag teljesen át fogunk alakulni (mint ahogy az hominidák korában is másmilyen volt a testünk és agyunk felépítése, mint most), és így lehet, hogy a ma ránk jellemző biológiai vonásainkkal együtt ez a „mentális szervünk” is el fog tűnni. Talán azért, hogy valami olyasmi jelenjen meg helyette, ami számunkra még ugyanúgy elképzelhetetlen, mint egy korai és egyáltalán nem emberszerű emberősnek a vallás.

A bejegyzés a 2011. december 8-án az SF Portál Meetup-on elhangzott előadás módosított verziója.

A válságrezsimektől a szuperválságokig

Az ipari forradalmak előtt a „gazdasági válságok” természete teljesen más volt, mint utána, és mostanra a jelek szerint ismét változás következett be.

A biológiai ancien régime-ben minden alapja a föld volt: ha egy adott területen fát ültettünk, akkor azon nem tudtunk élelmiszert termelni. Vagyis ez zéró összegű játék volt, és a populációt és a produktivitást egyaránt a rendelkezésre álló föld mennyisége korlátozta (ezért is gondolta Malthus a 18. század végén, hogy hamarosan „túl fogjuk szaporodni” a rendelkezésünkre álló területeket). Eközben a fellendülések és visszaesések értelemszerűen első sorban az időjárás ingadozásaitól függtek. A napsugárzás éves ingadozása mellett a hosszabb távú időjárási/éghajlati változások határozták meg, hogy mennyire élünk jól (és eszerint a logika szerint az sem véletlen, hogy a neolitikus forradalmakra is egy felmelegedési periódus elején került sor).
A második korszak kezdetét az ipari forradalom jelentette. Itt már nem a természet rövid távú ingadozásai, hanem az ipari termékek mennyisége és a kereslet, kínálat, túltermelés stb. határozta meg a felfutásokat és a recessziókat. Az első modern értelemben vett gazdasági válságra 1857-ben került sor, de ide sorolható az 1929-es Nagy Gazdasági Válság is, amelyet ugyan pénzügyi problémák robbantottak ki, ám az alapvető problémát az jelentette, hogy az I. Világháború mezőgazdasági és ipari túltermeléshez vezetett.
Mostanra pedig mintha beléptünk volna a harmadik korszakba, amikor egy speciális társadalomtechnika: a pénzügyi rendszerek válnak a válságok elsődleges okává. Niall Ferguson brit történész úgy fogalmaz A pénz felemelkedése című művében, hogy „a társadalom felemelkedése szempontjából... éppen olyan fontos a hitel és az adósság fejlődése, mint bármelyik technikai újítás”, és a pénzügyi innovációk persze éppúgy nem biztos, hogy sikeresek (vagy legalábbis elsőre sikeresek) lesznek, mint ahogy egy „hagyományos” találmány esetében sincs erre garancia (sőt). A papírpénz bevezetése  Kínában először ugyanúgy kudarcnak bizonyult (és a Mingek ezért is tértek vissza az ezüstalaphoz), mint ahogy az 1300-as évek három legnagyobb itáliai bankja: a Bardi, a Peruzzi és az Acciaiuoli is megbukott. És ebbe a sorba illik az is, hogy 2008-ban pedig az „értékpapírosított hitelezés” (ahogy Ferguson fogalmaz), illetve általában véve a globális pénzpiacok nem megfelelő működés okozott (időjárástól és túltermeléstől függetlenül) globális problémákat.
Soros György szerint az az egyik fő probléma, hogy bár globális gazdaságban élünk, ennek a létét nem alapozza meg valamiféle globális társadalom; ismét csak Ferguson pedig azt mondja, hogy „a pénzügyi rendszer hibája mindig az emberi természetről árulkodik, illetve azt nagyítja fel”. Tehát érdemes lehet eltöprengeni rajta, hogy nagyon-nagyon hosszú távon ez a bizonyos „emberi természet” miként változhat meg. Elvégre ugyanúgy, mint ahogy egy millió évvel ezelőtt biológiai és mentális értelemben sem voltunk emberek, bízvást számíthatunk rá, hogy még ha nem is állunk neki az embermódosításnak, a távoli jövőben sem leszünk azok, és kérdés, hogy a vadászó-gyűjtögető korszakból örökölt, az akkori és ottani körülményekhez való alkalmazkodást segítő mentális szerveink miként fognak megváltozni/módosulni.
Egyelőre azonban inkább az a kérdés, hogy a nagyon is közeli jövőben sikerül-e megfelelően kezelni a pénzügyi rendszer működéséből származó problémákat. A 21. századot ugyanis várhatóan nem annyira a számítás-, mint a társadalomtechnikák sikerei vagy kudarcai fogják meghatározni.
A ránk váró helyzetet persze nem lesz egyszerű kezelni – különösen, hogy a különböző válságrezsimek „magukban foglaló” természetűek: az ipari társadalomba való belépés nem jelenti automatikusan a biológiai ancien régime függőségeitől való hosszú távú megszabadulást (még ha a 20. században leginkább úgy tűnhetett is a fejlett országokban); és persze a 21. században is jelenthet gondot a túltermelés még akkor is, ha jelenleg leginkább a pénzügyi mechanizmusok nem megfelelő működése van reflektorfényben.
Ráadásul nem is kell különösebben pesszimistának lennünk ahhoz, hogy az úgynevezett termoglobalizációval kapcsolatban arra számítsunk, hogy ismét az eddig inkább a biológiai ancien régime-re jellemző problémákkal kell majd szembenéznünk a környezeti problémák súlyosbodásával Ad absurdum még egy olyan „szuperválság-forgatókönyv” is elképzelhető, ahol a felmelegedés okozta problémák a pénzügyi rendszerek problémáival egyszerre eszkalálódnak, és függetlenül attól, hogy ezt egy esetleges túltermelési válság is kiegészítené-e őket, ennek súlyos következményei lehetnének.
Amivel viszont még mindig nincs vége a történetnek. A pénzügyi válságok a 17. században még leginkább a gazdagokat érintették (elvégre nekik volt csak elég tőkéjük,hogy befizessék magukat mondjuk a tulipánőrületbe), és csak a 20. századra jutottunk oda, hogy a „kisember” is beszállhatott egy financiális pilótajátékba – és elveszíthette a pénzét, miközben az ebből fakadó problémák globálissá váltak. Azaz: az időnyíl irányát újabb válságtípusok megjelenése jelöli ki, és bízvást számíthatunk rá, hogy a jövőben olyan, új válságtípusokkal kell majd szembenéznünk, amire most nem is gondolunk.

Mégsem információs forradalom?

James A. Dewar amerikai kutató 1998-ban a könyvnyomtatást és az internetet állítva párhuzamba arra a következtetésre jutott, hogy mint ahogy az előbbi is mindent átalakított, az utóbbi is mindent meg fog változtatni. A párhuzam meggyőzőnek látszik – könnyen lehet azonban, hogy a beígért információs forradalomból semmi sem lesz.

Dewar kiindulási pontja az volt, hogy a könyvnyomtatás mint kommunikációs forradalom az egy-a-sokhoz modellt tette hatékonnyá, és ez aztán számos előre nem látott és nem szándékolt következménnyel járt a reformációtól a tudományos forradalomig bezárólag. Mivel pedig az internet a sok-a-sokhoz kommunikációt forradalmasítja, ezért ennek (vagy általánosabban fogalmazva: az információs technológiáknak) is hasonlóan átütő hatása lesz. Ezt a koncepciót kiterjesztve akár még azt is megtehetjük, hogy az emberi tudáskommunikáció történetét három szakaszra osztjuk, ahol az első: a könyvnyomtatás előtti kor az egy-a-kevéshez. Ez lényegében arról szólt, hogy az adott szerző csupán néhány másikkal osztja meg a tudását – és talán még az sem véletlen, hogy egy ilyen rendszer erősen tekintélyelvű, és első sorban a korábbi auktorok munkáinak tanulmányozására koncentrál. A képet persze árnyalja, hogy a „nem tudós” mesteremberek már a 12. század elején írnak könyveket (természetesen latinul), de a vernakuláris (népnyelvi) publikációk csak a nyomtatás elterjedése után válnak általánossá, és ezek a művek témánk szempontjából egyáltalán nem mellékes módon jelentősen kiszélesítik azok körét, akik hozzáférhetnek a tudáshoz (Leonardo például sosem tudott sem görögül, sem latinul megtanulni). Ehhez képest most az angol hipercentrális és vetélytárs nélküli nyelvvé válásával éppen ellenkező irányú folyamat zajlik le.
Ezen a helyzeten a gépi fordítás minden bizonnyal változtatni fog  – de ez nem jelenti azt, hogy az információs technológiák elterjedése szükségképpen a könyvnyomtatáséhoz fogható nagyságú változásokat okozna. A mostani helyzet ugyanis teljesen más, mint amilyen Gutenberg után volt. A könyvnyomtatás bizonyos értelmben az ún. kambriumi robbanáshoz hasonlított, amikor evolúciós léptékkel mérve az egyik pillanatról a másikra megjelentek a ma is létező állat törzsek (példának okáért a gerincesek vagy az ízeltlábúak). Vagyis az élet mindaddig üres evolúciós fülkékbe nyomult be, ahol semmi sem gátolta a terjedését – azóta viszont, hogy ez lezajlott, ugyanúgy nincs igazán hely új törzseknek, mint ahogyan az amerikai Vadnyugat meghódítása óta sincs hely azoknak, akik új és olcsó földeket akarnának elfoglalni.
És most mintha mi is ilyen vadnyugat utáni korban élnénk. Niall Fergusson brit történész Civilizáció című művében egyenesen azt vizsgálva, hogy a Nyugat az utóbbi évszázadokban miért bizonyult annyival sikeresebbnek a konkurens megoldásoknál, azt mondja, hogy „a kulcs... nyilvánvaló módon az intézményekben rejlik”. Vagyis abban, hogy a nyugati „társadalomtechnológiák” más utakon fejlődtek, mint a többiek.
Peter L. Bernstein amerikai gazdaságtörténész úgy véli, hogy az ó- és középkorban az emberek még nem működtettek nagy és összetett társadalmi és adminisztratív rendszereket, és így egyfelől rendszerint nem kellett specializált szakember a a hibák kijavításához; másfelől a hibának nem volt „tovaterjedő hatása”. Amikor viszont a helyzet kezdett megváltozni, akkor szükségessé vált a valószínűségszámítás és a kockázatkezelés bevezetése (nagyjából az 1600-as évek első felétől).
Vagyis a társadalom az időben előre haladva sokkal jobban rétegződöttebb és komplexebb lett, mint amilyen a könyvnyomtatás megjelenése előtt volt. Johan Gouldsbom holland kutató szerint az időnyíl iránya egyenesen a társadalmi sztratifikáció (rétegződés) és komplexszé válás felé mutat.
Amiből számunkra leginkább az az érdekes, hogy innentől kezdve viszont nem tehetünk egyenlőségjelet az akkori meg a mostani helyzet között, és hiba lenne abból kiindulni, hogy – egy mégoly jelentős – technikai változás is, mint amilyen az internet és a sok-a-sokhoz kommunikáció, szükségképpen ugyanolyan alapvető változásokat fog okozni, mint annak idején az egy-a-sokhoz könyvnyomtatás. Elvégre legalábbis lehetséges (és én személy szerint hajlok is rá, hogy így gondoljam), hogy a mostanra kialakult társadalmi komplexitás és a különböző szabályozásoknak (társadalomtechnikai megoldásoknak, ha így jobban tetszik) Gutenberg idején még nem létező rendszere lehetetlenné teszi a hasonló léptékű váltásokat.
Azaz: a hagyományos, „jön az információs forradalom” forgatókönyv mellett egy másmilyen is elképzelhető. Egy példával élve: a szellemi tulajdonjogok szabályozása teljesen más lett a könyvnyomtatás elterjedése után – az „internet korában” azonban könnyen lehet, hogy a már meglévő, „kábel előtti” szabályozásokat terjesztjük ki a cybertérre is (annak idején viszont nem igazán voltak olyan, a tömeges információközlés szabályozásával foglalkozó előzmények, amikre támaszkodni lehetett volna).
John Gilmore internetaktivista valamikor 2000 után azt állította, hogy az internet hibaként fogja fel a szabályozásokat, és kikerüli őket, tehát mintegy per definitionem a „szabadság eszköze”, de ezzel valójában nem tett mást, mint annak a Clinton-adminisztrációnak a felfogását visszhangozta, amely 1993-ban a világhálót mint a szabadság és demokrácia eszközét tette mindenki számára hozzáférhetővé. És eközben mindössze arról feledkezett meg, hogy a technológiák önmagukban nem jók vagy rosszak, hanem az a döntő, hogy mire használjuk őket. Ráadásul a technika megléte önmagában nem is elég: megfelelő társadalomtechnológia is kell hozzá. A nyomtatás Európában például alapvető változásokhoz vezetett – a másmilyen berendezkedésű ottomán birodalomban, alapvetően más körülmények között viszont nem. És ugyanígy: attól, hogy egy kommunikációs technológia a középkorban áttöréshez vezetett, túlságosan is sok a különbség az akkori meg a mostani helyzet között ahhoz, hogy ugyanerre számítsunk.

Köszönet Molnár Csabának az inspiráló kérdésfelvetésért. 

Galilei, a kenyérpirító és a politikusok

August Comte, a modern szociológia egyik megalapozója a 19. század elején arról írt, hogy a teológiai felfogástól a racionalitás felé haladunk, és a jövőben a társadalmat szociológusok fogják irányítani. Ehhez képest ha egy marsi történész figyelné a Földet, akkor azt látná, hogy mindenütt a politikusok a meghatározóak – és lehet, hogy nagyon csodálkozna ezen.

A probléma ugyanis némiképp leegyszerűsítve az, hogy miért olyan emberekre bízzuk a társadalom irányítását, akik azért kerültek ebbe a pozícióba, mert ők elvállalták, mi pedig megválasztottuk őket, miközben ebből nem következik szükségképpen, hogy értenek is hozzá. Ahhoz, hogy buszt vezessünk, vagy általános iskolában tanítsunk, megfelelő végzettség kell, ahhoz viszont, hogy adott esetben egy egész országgal kapcsolatban döntsünk, nem. Churchill annak idején úgy fogalmazott, hogy „a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája – leszámítva azokat, amelyeket már kipróbáltunk”. Értsd: eddig még mindig ez vált be a legjobban, ám ebből nem következik, hogy nem létezhet ennél jobb megoldás – bár nem biztos, hogy ezt a bizonyos „ennél jobbat” meg is tudjuk valósítani.
Thomas Thwaites a londoni Királyi Művészeti Főiskoláról néhány éve megpróbált kizárólag saját erőből, az alapoktól előállítani egy kenyérpirítót (úgy, hogy még a vasat is ő dolgozza fel hozzá), és végül arra a következtetésre jutott, hogy a projektre „könnyen rámehetne az egész életem”. Ami nem is meglepő, írja Tim Harford angol közgazdász Az alkalmazkodás logikája című könyvében, hiszen „a pirító világunk összetettségének egyik szimbóluma... képet ad azokról az akadályokról..., amelyekkel szembe kell néznie mindazoknak, akik meg akarják változtatni”.
Az új társadalomtudományok azt követően jelentek meg, hogy– az ipari forradalom hatására – átalakult a társadalom. Ami a szociológiát illet, ez azért vált lehetővé, mert az nem lévén már beszorítva a feudális struktúrákba, meg lehetett figyelni az emberek egymáshoz való viszonyát. Érdemes eltűnődnünk rajta, hogy vajon milyen, hasonló váltások/szétválások következhetnek be a jövőben, és milyen új társadalomtudományok jelenhetnek majd meg.
Ami pedig a közgazdaságot illeti, itt szintén az ipari forradalom hatására elvált egymástól a termelés és a fogyasztás, és innentől fogva volt értelme tanulmányozni a termelő és a fogyasztó viszonyát is. Ma úgy gondoljuk, hogy a közgazdaságtannak három célja lehetne:

• leírást adni arról, hogy miként működnek a gazdaságok
• leírást adni arról, hogy miként kellene működniük
• megmondani, hogy miként lehet elérni a kívánt célt, és miként lehet(ne) egy „felhasználói kézikönyvet” összeállítani ehhez.

Nem biztos persze, hogy jelenleg bármelyikre is képesek vagyunk. Egy vicc szerint a közgazdászok nagyon sikeresek: az utóbbi öt válságból kilencet eredményesen jósoltak meg, de még ennél is nagyobb gondot jelent, hogy miközben a természettudományokban a kísérleti módszerek rendkívül eredményesek voltak, aközben azzal a területtel, amely mindenkit közvetlenül érint, vagyis a gazdasággal, illetve a társadalommal kapcsolatban eddig alig néhány nem szándékolt kísérletet hajtottunk végre.
A 20. század például „kipróbálta” a fasizmust (ez szerencsére legfeljebb egy-két évtizedig bizonyult gazdaságilag és társadalmilag életképesnek); a kommunizmust (amely mintegy hetven év alatt bukott meg); és végül a kapitalizmust, amely egyelőre nem csupán működőképesnek tűnik, de a történelem folyamán először az emberiség túlnyomó része is ezt a formát tartja kívánatosnak, és errefelé törekszik. Csak éppen attól, hogy hosszabb ideig tűnt használhatónak, mint a másik kettő, semmi sem garantálja, hogy a jövőben is használhatónak fog bizonyulni; illetve az sem biztos, hogy nem váltja majd fel valami más.
Vagy váltaná, viszont a Harford által emlegetett komplexitás egyben azt is jelenti, hogy elképzelhető, hogy az időben növekvő összetettség egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy letérjünk a mostani pályáról, és másba kezdjünk.
A 17. század elején az akkori „fizikusok” (nevezzük talán így őket) viszonylag könnyen átváltottak az arisztotelésziről a modern, Galilei nevével fémjelzett és a korábbitól teljesen eltérő fizikára. Ma viszont egy ilyen éles váltás a modern tudományban – többek között a ráépülő intézményrendszer miatt – gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnik. Pedig ugyanúgy nem lehetünk benne biztosak, hogy a jelenlegi tudomány a „legjobb megoldás”, mint ahogy abban sem, hogy a kapitalizmus az – csak éppen nem igazán folynak kísérletek magával a tudománnyal. Persze miközben fontos lenne, hogy létezzen valamiféle „hogyan kísérletezzünk magával a tudománnyal” típusú elméleti keretrendszer, ötletem sincs, hogy ezt hogyan lehetne kidolgozni.
Mint ahogy egészen a legutóbbi időkig: azoknak a randomista közgazdászoknak a megjelenéséig a közgazdaságtanban sem folyt igazi kísérletezés, akik szerint az ilyen megoldások ezen a területen is alkalmazhatóak. Michael Kremer, Paul Glewwe és Sylvie Moulin (miként ez ismét csak Harford könyvében olvasható) viszont azt vizsgálták meg, hogy vajon tényleg hatékony-e a kenyai iskolásoknak juttatott tankönyv, úgyhogy néhány iskola ugyan ilyeneket kapott, miközben másoknak flipchartot adtak; és volt egy olyan csoport is, amelynek féreghajtó tablettát. És csak ezeknek az eredményei javultak.
Vagyis: a próba-szerencse módszer (amely a múltban a „hagyományos” tudományos kísérleteknél is komoly szerepet játszott) a társadalomtudományoknál is hatékony lehet. Legalábbis egyes esetekben, ugyanis ez csupán a lokális maximum keresésére alkalmas, és ebben az értelemben a kapitalizmus is egyfajta lokális maximumkeresés eredménye. Kétségtelenül jobban bevált a másik kettőnél, de lehet, hogy elképzelhető helyette jobb is.
És hasonlóképpen: a politikusok általi kormányzás kétségkívül hatékonyabban működik, mint amikor feudális uralkodók hoztak döntéseket, de azért elképzelhető, hogy még érdemesebb lenne máshogy csinálni.
Ám nem biztos, hogy ezt a „máshogyat” a próba-szerencse módszerrel el tudjuk érni. Sőt. Edison ugyan úgy fejlesztette ki a szénszálas izzót, hogy minden, a keze ügyébe kerülő anyagot végigpróbált (és talált is egy jó megoldást); azzal viszont hiába kísérletezett, hogy szintén a próba-szerencse módszerrel megépítsen valamiféle atommotort.
Ehhez ugyanis elengedhetetlen a megfelelő fizikai elmélet, és ennek megfelelően legalábbis eltűnődhetünk rajta, hogy nem lenne-e szükség egy olyan elméletre is, amelyet felhasználva mintegy megépíthetnénk a „társadalmi atommotort”, és ennek a segítségével esetleg jobb megoldást találjunk az eddigi legjobbnál, vagyis a kapitalizmusnál és a politikusok által irányított társadalomnál. Az pedig más kérdés, hogy attól, hogy a természettudományoknál létezik ilyen elméleti megalapozottság, nem biztos, hogy meg lehet alkotni egy ilyen, a továbbiakban alapul szolgáló társadalomtudományi elméletet.

De azért amíg meg nem próbáltuk, addig bízhatunk benne, hogy igen.