A könyvkiadók jövőjéről

T. Mills Kelly amerikai történész arról számol be, hogy az amazon.com-on meg lehet venni egy könyvet Csehszlovákia történetéről – igaz, meglehetősen borsos áron (136 oldal 62 dollárért, és mindez puha kötésben). Ráadásul ez a bizonyos könyv – miként az ismertetőjéből is kiderül - nem más, mint „jó minőségű Wikipédia cikkek gyűjteménye”.
Ez persze csak az első lépés. A legtöbb kiadó ma azért nem jelentet meg ilyen műveket, mert komoly esély van rá, hogy senkinek sem fog kelleni, és így a rendelkezésükre álló véges kiadói kapacitást érdemesebb ígéretesebb könyvekre fordítani (az efféle kiadványok pedig egyelőre megmaradnak a kuriózumok szintén).
Az e-book önmagában nem jelent forradalmi változást: a Kindle most nagyjából ugyanolyan, mint a Gutenberg Biblia volt, amely még  a kézzel másolt kódexet próbálta nyomtatott formában utánozni. Ugyanis egyelőre lényegében nem csinál mást, mint elektronikusan jeleníti meg az eddig papír alapon elérhető tartalmakat. Viszont ennek ellenére is lehetővé teszi többek között azt is, hogy „publikáláskor” majdhogynem nulla legyen a belépési költség, és ez lehetőséget teremt a „magánkiadású e-book” számára is (elvégre gyakorlatilag nem jár kockázattal): az ilyesmivel foglalkozó Smashwords például éppen most kötött szerződést az iPad-en való megjelentetésre.
Innentől kezdve két forgatókönyv képzelhető el attól függően, hogy mennyire gyorsan alkalmazkodik az e-book azokhoz az új lehetőségekhez lehetőségekhez, melyek abból fakadnak, hogy ez az egész nem papír alapú, hanem digitális.
1. Az egyik szerint lassan, és egy ideig az új közegben/hordozófelületen is csupán a régi, szöveges tartalmakat tesszük majd közre (vagyis úgy viselkedünk, mint annak idején Gutenberg). Ekkor az vezet új helyzethez, hogy eddig ha az egyik vagy a másik kiadó jelentetett meg valamit, az bizonyos előszűrést is jelentett. Mostantól viszont amennyiben csupán néhány ember is akad, aki hajlandó pénzt kiadni Wikipédiából összemásolgatott elektronikus könyvekért, akkor már megéri (mint ahogy ez az amazon.com-nak sem kerül semmibe, tehát lehetőséget is ad rá).
Ekbben az esetben az az egyik alapkérdés az lesz, hogy az olvasó miként tud tájékozódni a mostaninál nagyságrendekkel több, a kiadók szűk keresztmetszete által nem korlátozott címek dömpingje között. A válasz pedig talán az, hogy részben ugyanúgy, mint az amazon.com-on: az olvasói minősítések alapján, amelyek valóban fontosak lesznek.
Ami viszont különböző következményekkel is jár. Egy nem régiben elvégzett vizsgálat során 48, nem ismert együttesektől származó zeneszámot töltöttek fel egy web lapra, és a regisztrálókat arra kérték, hogy értékeljék azokat, miközben látták a többiek minősítéseit is. Majd újabb emberekkel többször egymás után elvégezték a kísérletet, és az derült ki, hogy a legtöbb esetben teljesen véletlenszerű, hogy melyik mű hol végez (bár volt néhány olyan is, amely rendszeresen az elsők; és néhány olyan, amely hasonló rendszerességgel az utolsók közé került). A könyvek/irodalomi művek esetében valami hasonlóra lehet számítani. Ha viszont valakinek sikerül kiugrania, akkor pozitív visszacsatolás indul be, és eközben a kiadókra – amelyeket annak idején az hívott életre, hogy nem mindenki volt képes hozzáférni a publikáláshoz szükséges technológiákhoz – jelentéktelenné válnak (vagy akár el is tűnnek).
2. A második forgatókönyv szerint viszont az új közeg a szövegen alapuló könyvek végét jelenti – hiszen miért is ne élnénk a különböző, a számítástechnika által kínált, korábban nem létező lehetőségekkel. Ekkor viszont egy e-könyv előállítása ugyanolyan bonyolult, komoly szakértelmet, sok időt és alkalmasint számos ember együttműködését igénylő folyamattá válik, mint amilyen egy animációs film elkészítése is, és egy magánembernek nagyjából akkora esélye lesz sikeres e-könyvet előállítani, mint a pc-jén egy Hollywood-i kasszasikert. Vagyis: hosszú távon a kiadók helyzete nemhogy gyengülne, de ha lehetséges, akkor inkább még inkább meg fog erősödni.

És hogy a kettő közül melyik szcenárió fog megvalósulni? Az átmenetet valószínűleg az első fogja jellemezni, viszont a második hullámban érkező „igazi” e-könyv mellett a hagyományos, szöveg alapú művek (akár a papíralapúak, akár pedig valamilyen e-platformot használva) várhatóan fenn fognak ugyan maradni, ám eközben nagyjából úgy változik meg a szerepük, mint a színházé a film megjelenését követően.

http://edwired.org/?p=593
http://digital.venturebeat.com/2010/03/28/self-published-electronic-books-to-make-it-to-apples-ipad/#
http://www.wired.com/magazine/2009/12/st_clive_thompson/

A mezopotámiai írnok és az interaktív szöveg

Amikor Mezopotámiában megjelent az írás, akkor gyakorlatilag kizárólag az írnokok hozták létre, majd pedig hasonlóképpen kizárólag ők olvasták is a szövegeket. Lényegében monopolizálták az információhoz való hozzáférést, és eközben nélkülözhetetlenné váltak a társadalom számára. Miként általában véve azokban a társadalmakban is ugyanez történt, ahol kevesen tudnak írni és olvasni: Írországban a 8. században még ugyanaz a büntetés várt arra, aki egy írnokot, mint aki egy püspököt ölt meg.
A nyomtatás annyiban hozott változást, hogy jóval több lett, aki olvasott, azonban egészen a 20. század végéig az olvasók száma nagyságrendekkel meghaladta a rendszeresen írókét. Elvégre normál körülmények legfeljebb egy vásárlási listát kellett olykor összeállítani vagy írni egy levelet valamelyik távoli rokonnak, miközben ha esetleg nem vásároltunk is könyveket vagy legalább újságot, a plakátoktól kezdve a menetrendekig a TV műsorig bezárólag mindenütt szövegekkel találkoztunk. Michio Kaku amerikai fizikus Visions című könyvében egyenesen „láthatatlan írást” emleget, és ez alatt azt érti, hogy a szövegek immár olyan mértékben hozzátartoznak a mindennapjainkhoz, hogy észre sem vesszük a jelenlétüket.
Mára pedig ennél is eggyel tovább léptünk. A történelem folyamán most először az emberek amellett, hogy minden korábbinál inkább olvasnak, egyre inkább folyamatosan írnak is. Mondhatni, lassanként mindenki mezopotámiai írnok lesz. A bloglás és az állampolgári újságírás (citizen journalism) mellett ugyanis ott van az e-mail meg a Facebook és mindenféle egyéb, olyan felület a Google-ig bezárólag, ahol állandóan gépelünk. Vagyis az internet – jelenleg – minden korábbinál inkább a folyamatos írást is jelenti. Az pedig más kérdés, hogy a Facebook meg a Háború és béke olvasása nem ugyanaz: a technológia megváltozása visszahat a tartalomra is.
Méghozzá többféleképpen is. Ad absurdum akár még az is elképzelhető, hogy a jövőben az írás és az olvasás egymástól elválaszthatatlanná válik, mivel ha szöveget látunk majd magunk előtt, akkor ez majd automatikusan a hozzászólás vagy akár a módosítás lehetőségét is jelenteni fogja. Ami bizonyos értelemben csupán visszatérés lenne a web kezdeteihez, hiszen Tim Berners-Lee első web browsere még egyszerre volt böngésző és html editor. Viszont felveti azt a kérdést, hogy amennyiben valóban elterjed az interaktív szöveg, és általános elvárássá válik, hogy az olvasó bármikor írhassa/kommentezhesse/szerkeszthesse is, úgy mennyire marad elfogadható a hagyományos, egy (vagy legfeljebb néhány) szerző által írt, és véglegesnek tekinthető szöveg. Akár a regény, akár pedig bármi más.

http://www.cjr.org/overload/interview_with_clay_shirky_par.php?page=all
http://www.w3.org/People/Berners-Lee/WorldWideWeb

A könyvmalomtól a perszonális könyvtárig

1588-ban egy Agostino Ramnelli nevű itáliai hadmérnök olyan „könyvmalmot” talált fel, amely segítségével „bárki könyvek sokaságát veheti szemügyre s olvashatja úgy, hogy [közben] nem kell elmozdulnia a helyéről. További pompás előnye, hogy kis helyet foglal el”. Mai szemmel persze nézve kimondottan ormótlan berendezésről van szó, de a tárolás és a hozzáférés most is ugyanúgy problémát jelent, min akkor. És – bár talán hajlamosak vagyunk róla elfeledkezni - ugyanúgy kiegészítő berendezésekre van szükségünk, ha nem csupán tárolni, de használni is akarjuk a könyveket.
Mert bár méreteiket tekintve kisebbek az embernél, viszont jóval gyorsabban nő a számuk, mint a miénk, és ez a jövőben komoly gondokat fog okozni, mivel egyre több helyre lesz szükség a tárolásukhoz, írta William Ewart Gladstone brit politikus 1890-ben, A könyvekről és tárolásukról szóló tanulmányban. Ekkoriban a British Museumba mintegy évi 40 ezer új cím érkezett, és két évenként újabb mérföldnyi könyvespolcot kellett beállítani, miközben Gladstone úgy gondolta, hogy „ez [a növekedés] apróság ahhoz képest, ami valószínűleg következni fog” (és persze igaza lett: 1995-ben a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárba már közel évi 400 ezer kötettel gyarapodott). Vagyis a könyv mindig tárolási problémát is jelent, ám eközben elképzelhetőek lennének a mostanitól gyökeresen eltérő megoldások.
Legalább elvileg például választhatnák azt, hogy nem fedett könyvtárakat építünk, hanem az időjárás viszontagságait elviselő anyagokból készítjük, és a szabadban tároljuk őket. A 17. - 18. században még fel sem merült, hogy a könyveket az emberek ne a négy fal között, zárt térben olvassák; de amikor a vasút megjelenésével kezdtek rákapni a hosszabb utazásokra, akkor az utazási igényekhez igazított sajátos méretű és tartalmú könyvek is megjelentek. A tartalom módosítására azért volt szükség, mert a vonaton zötykölődve mégiscsak kevésbé lehet elmélyedni a szövegben, mint egy könyvtárban. Nem tudom, megvizsgálta-e már valaki, hogy a távolsági közlekedés milyen hatással volt az irodalmi műfajokra, de ha igen, akkor erős a gyanúm, hogy talált összefüggést. Mint ahogy az a technikai civilizációnk fejlettségét bizonyítja , hogy egy közönséges papír könyvet gyakorlatilag bárhová magunkkal vihetünk, mert úgysem fog szétázni vagy tönkremenni.
De akadnak más – hasonlóképpen elvi és hasonlóképpen a tárolással kapcsolatos - lehetőségeink is. Bárki, akinek nem csupán néhány polcnyi könyve van a lakásában, tapasztalhatja, hogy időnként milyen nehéz megtalálni azt, amit keresünk, mivel a tárolás (hogy meglegyen az adott példány), csak a szükséges, de nem elégséges feltétel. Emellett arra is szükség van, hogy hozzáférhető legyen, és éppen ez az, amit a rend és a besorolás folyamatos fenntartásával jelenleg kizárólag a könyvtárak képesek biztosítani. „Miként a természet, úgy a könyvtárak is irtóznak a vákuumtól”, jegyzi meg Alberto Manguel, és ez kevésbé költőien fogalmazva azt jelenti, hogy előbb-utóbb (ahogy erre már Gladstone is utalt) kifogyunk a könyvespolcból, és innentől kezdve gyakorlatilag lehetetlen a rendet fenntartani. Velem is elő szokott fordulni, hogy egyszerűbb a könyvtárból kivennem, mint megkeresnem – különösen, mióta online katalógusok vannak.
Legfeljebb néhány éven belül viszont már semmi akadálya nem lenne, hogy minden könyvben egyedi jeladót helyezzünk el (a könyv árához képest jelentéktelen összegért), és azt nyilvántartva, hogy melyik egyedi jeladó melyik könyvhöz van hozzárendelve, anélkül is azonnal megtalálnánk, hogy a „helyére” tettük volna vissza (a NASA már 2000 körül ilyen rendszert fejlesztett a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén több tízezer tárgy megtalálásához). Az egyedi jeladókat pedig miért is ne lehetne címkézni is, és innentől kezdve a saját "perszonális személyi könyvtárunkban" ugyanúgy tematikus kereséseket is indíthatnánk, mint a hagyományos könyvtári katalógusokat böngészve. Ám így vagy úgy, segédeszközökre továbbra is szükség lesz, amíg csak létezik - még ha a Ramelli által javasolt megoldás például soha nem terjedt is el.

http://www.gutenberg.org/files/3426/3426-h/3426-h.htm

Olvass Facebook-ot?

Az olvasás egészen a 10. századig fennhangon történő olvasást jelentett, és csak utána vált megszokottá, hogy ne így tegyünk. A „scripta manent, verba volant” pedig eredetileg nem azt jelentette, hogy a szó elszáll, az írás viszont megmarad; hanem éppen ellenkezőleg: „a fennhangon kimondott szó dicsőségét hirdette, amely szárnyalni tud, szemben a lapra írott mozdulatlan, halott szóval”, mutat rá Alberto Manguel Az olvasás történetéről szóló könyvében.

Majd pedig azzal folytatja, hogy a némaság aztán szükségképpen magányos tevékenységgé alakította az olvasást, és közben alapvetően meg is változtatta, mivel az, hogy nem lehet hallani, hogy éppen melyen gondolatokat fogadunk be, „lehetővé teszi a tanúk nélküli kommunikációt a könyv és olvasója között”. Nem meglepő hát, hogy amíg ez meg nem jelent, addig „az eretnekség egyénekre vagy kis számú másként gondolkodó gyülekezetekre korlátozódott”. Utána viszont megváltozott a helyzet, és mindmáig „az utolsó magányos tevékenységek egyike” maradt az olvasás, mondja Motoko Rich a New York Timestól.

Ez azonban a közeljövőben ugyanúgy megváltozhat, mint ahogy a hangos olvasásból néma lett. Ugyanis a különböző „fan site-okon” a Harry Potter vagy éppen a Twilight olvasói a véleményüket egymással folyamatosan megosztják, és ezáltal egyfajta „kollektív irodalmi tapasztalat” jön létre (a pedig kiadók természetesen örülnek ennek). Ha azonban annak következtében, hogy a social networking az élet minden területén meghatározóvá válik, azt eredményezi majd, hogy nem csak a sikerkönyvek, de általában véve maga a könyvolvasás folyamata is elképzelhetetlen lesz „társak” nélkül, akkor alapvetően meg fog változni az olvasás természete is. Például az eddigieknél jellemzőbb lesz, hogy azért olvasunk el valamit, mert mások is olvassák (nem pedig azért, mert érdekel minket), és az egyéni, magányos töprengésen meg élményen alapuló ítéletnek a közösségi vélekedés adja át a helyét.

Ami viszont teljesen más lenne, mint eddig.

http://www.nytimes.com/2010/01/24/weekinreview/24rich.html?ref=weekinreview

Az irodalom Google-térképei

Egy új, ingyenes iPhone alkalmazás több, mint 500 könyv Londonnal kapcsolatos vonatkozásait jeleníti meg. Az ötlet bizonyos értelemben nem új: a Google Lit Trip például az irodalomtörténet nagy útjait/utazásait kombinálja a Google Maps-szel, és persze annak sem lenne akadálya, hogy – mondjuk szintén a Google Maps segítségével – egy „Irodalmi Budapestet” ábrázoló térképet hozzunk létre, ahol akár az írók/költők számára fontos helyeket tüntetjük fel (József Attila Gát utcájától Füst Milán Hársfa utcai szülőházáig, illetve későbbi lakásaiig bezárólag), akár pedig az egyes, a várossal kapcsolatos művek helyszíneit (gondoljunk csak a Pál utcai fiúkra vagy némely Kosztolányi-novellákra).
Ami látszólag nem is olyan nagyon különbözik attól, mint amit a National Geographic által kiadott, Regényes Úti célok című könyv valósít meg (még akkor sem, ha ez leginkább létező személyekkel foglalkozik). Valójában azonban teljesen más, és akár azt is mondhatjuk, hogy a földrajzi tudás és az irodalom összekapcsolásának köszönhetően újabb fordulóponthoz értünk.
James Wood amerikai kritikus említi, hogy egy 19. sz. eleji regénnyel kapcsolatban teljesen mások voltak az elvárások, mint száz évvel később. Akkoriban nem lévén ugyanis még sem turizmus, sem pedig fényképezés, az olvasóknak sem voltak részletes ismereteik a távoli helyekről, tehát ha Louisianáról írtunk, akkor pontosan be kellett mutatni a földrajzi környezetet, a helyi szokásokat, az öltözködést és így tovább. Valahogy úgy, mint ahogy Verne is csinálta, amennyiben szereplői egzotikus helyekre vetődtek el. Nem véletlen, hogy ezek a részek a könyveiben mára –  az elvárások megváltozásával – gyakorlatilag olvashatatlanná váltak, és az effajta részletező/informatív leírás most, a 21. század elején  leginkább a fantasy-irodalomra meg a sci-fire jellemző.
Amúgy pedig pedig most nem a fényképezés és az interkontinentális vasutak, hanem a Google Maps, a GPS és a hasonlók fogják átalakítani az irodalmat is. Első lépésben az útleírásokat: Andrew Ewans például a National Geographictól egy Washington D. C. - Antarktisz buszúttal kapcsolatban állapítja meg, hogy a jelenlegi technológiák komoly kihívás elé állítják „az útleírás mint memoár” művelőit, ugyanis a munka immár nem oszlik két jól elkülönült fázisra: az adatgyűjtésre/élményszerzésre egyfelől; magának a visszaemlékezésnek a megírására másfelől, hanem azonnal, gyakorlatilag valós időben lehet közzé tenni az élményeket. És ez komoly különbség, hiszen „ha több időd van, akkor van időd összecsiszolni a részelteket, és gondoskodni róla, hogy jobban hangozzék”, ha viszont azonnal felkerül egy blogba a szöveg, akkor az ember folyamatosan azon gondolkozik, hogy miként fogalmazza meg, amit éppen átél.
Hogy pontosan hogyan, azt még nem tudom, de számomra meggyőzőnek tűnik az a feltételezés, mely szerint ez a hatás előbb-utóbb tovább fog gyűrűzni a szépirodalomba is.

http://www.googlelittrips.org/

http://www.mediabistro.com/galleycat/trends/travel_writing_in_real_time_the_evolution_of_the_travel_memoir_151802.asp?c=rss

Ha elfogynak a könyvcímek

Jelenleg egy Nigel Tomm nevű művész a leghosszabb című könyv szerzője: a borítón olvasható "Selected Works of Nigel Tomm (2006/2007) (Shakespeare’s Sonnets Remixed 2006 / Shakespeare’s Hamlet Remixed 2007 / Shakespeare’s Romeo and Juliet Remixed 2007 / Including Previously Unpublished Elvis Presley’s Love Me Tender Remix 2007)...” stb. a space-ekkel együtt összesen 3999 karaktert (vagyis 670 szót) tesz ki.
Itt persze leginkább viccről van szó, azon azonban érdemes eltűnődnünk, hogy a könyvcímek hossza alulról is, meg felülről is korlátozott.
Alulról azért, mert amennyiben csupán néhány szót használunk, úgy az újabb és újabb, szintén csupán néhány szóból álló címet használó könyvek valóságos áradatának megjelenésével egyre valószínűbb lesz, hogy mások is egy nagyon hasonló megoldást választanak, mint mi, vagy éppenséggel ugyanazt (a 2000-es évek elején én is beleszaladtam ebbe, amikor meglehetősen óvatlanul azt a címet adtam egy regényemnek, hogy A negyedik birodalom – miközben ezzel a címmel már jelent meg könyv magyarul). És bár a címeket nem lehet levédetni, tehát a rossz címválasztással nem lehet mások szerzői jogait megsérteni sem, amennyiben több ugyanolyan című mű is forgalomban van, úgy rendszerint nehéz megkülönböztetni őket (miközben a cím éppen a megkülönböztetést szolgálná). És ezen – hasonlóképpen rendszerint – az sem szokott segíteni, hogy a szerzők neve nem azonos, ugyanis az olvasók legfeljebb az ismert írók nevét jegyzik meg, és képesek a megkülönböztetéshez felhasználni.
Felülről a korlátot az jelenti, hogy a túlságosan hosszú címeket elfelejtjük (próbálja csak felidézni valaki a Tomm által választottat:-), és persze van néhány „foglalt” cím is. A Háború és béke vagy a Vörös és fekete olyan egyértelműen jelöl egy konkrét művet, hogy nagyon-nagyon zavaró lenne, ha ezeket választanánk.
De az igazi problémát persze nem ez jelenti, hanem az, hogy a könyvkiadás exponenciális növekedésével párhuzamosan a címek mindinkább elektronikusan is hozzáférhetőek – és ennek megfelelően összekeverhetőek egymással. Angol nyelvterületen már ma azt szokták tanácsolni, hogy mielőtt eldöntetnénk, hogy mi kerül a nevünk után a borítón, nézzük meg az amazon.com-ot, és a helyzet a jövőben egyre inkább a domain-nevekére fog emlékeztetni (miközben egy könyvnél nem tehetjük meg, hogy „.com” helyett „.org” végződést választunk neki, és különben is: az „egy író utazása” meg „az író utazása” címeket nagyon is könnyű összetéveszteni).
A megoldás természetesen az, hogy amennyiben a rövid kevés, a hosszúval pedig nem boldogulunk (és ennek megfelelően nem tudunk különbséget tenni két hosszú cím között a részletek alapján), úgy valami olyan dolgot kell hozzácsatolni a könyvhöz, amelyet ha megjegyezni nem is, felismerni azért képesek vagyunk (például amikor egy online katalógusban keresgélünk). És itt mindenki szabadon engedheti a fantáziáját: akár egy címkefelhő, akár a könyvhöz a jövőben a címéhez hasonlóan szervesen hozzátartozó, a vizuális megkülönböztetést lehetővé tevő borító megfelelhet a célnak, és így tovább.
Persze az is lehet, hogy éppen ezek nem életképes ötletek. Az azonban biztos, hogy új körülmények között a címek sem maradnak majd olyanok, mint régen.

http://www.prleap.com/pr/100413/

A (nemzeti) irodalomtörténetek vége?

„Mik azok a kulturális jellemzők – kérdezi J. Hillis Miller amerikai irodalomkritikus Az irodalomról szóló könyvében -, melyek nélkül elképzelhetetlen a mai értelemben vett nyugati irodalom?”
Szerinte egyfelől:  a nyomtatás. Ugyanis ez az általános általános írástudás feltétele, és az általános írástudás híján pedig nem lenne modern értelemben vett irodalom sem. Mindehhez a nyugati típusú demokráciák kiépülésére volt szükség a 17. századtól mindenféle jogi szabályozórendszerekkel meg a - szólás- és írásszabadság többé-kevésbé teljes biztosításával együtt (és ennek megfelelően nem véletlen, hogy a modern irodalom nem valamelyik despotikus keleti birodalomban jelent meg). Elvégre ez tette lehetővé, hogy az emberek (jobb esetben) bármiről véleményt mondjanak és bármit kritizáljanak.
Eközben ismét csak a nyomtatás volt az, amely korábban sosem látott hatékonysággal járult hozzá a hierarchiák lerombolásához. Az internet vizsont eltérő módon hat. Ugyanis egy minden szempontból sokkal jobban szabályozott és ellenőrzött világrendszerben épült ki, és ahhoz, hogy használni tudjuk, számos közvetítőt kell igénybe vennünk, melyek mindegyike egyben ellenőrzési lehetőséget is jelent (míg a korai nyomdákhoz elég volt egy pince meg némi üres papír). A nyomtatásnak ma – a közhiedelemmel ellentétben - leginkább nem a blogbejegyzés felelne meg, hanem az, ha egy olcsó tintasugaras nyomóztatón elkészített szöveget ragasztanánk ki az utcán - amelyet viszont elvileg jóval kevesebben láthatnának, mint egy web lapot De azért az se felejtsük el, hogy általában soha meg nem valósuló elvi lehetőségről van itt szó: a legtöbb interneten elérhető tartalmat még annyian sem látják, mint egy, a buszmegállóban kiragasztott hirdetést.
De hogy visszatérjünk az irodalom kérdéséhez: a nyomtatás elterjedését követően kezdtek kialakulni a nemzetállamok, amelyek azt szorgalmazták, hogy az állampolgárok ugyanazt az egységes, nemzeti nyelvet használják, és ez a latin mint a modern irodalom korszaka előtt lingua franca visszaszorulása mellett azzal járt, hogy a kialakuló, új irodalom nemzeti nyelven jött létre. Ezért van ma angol, német, finn, magyar stb. irodalom, illetve ilyen tanszékek is, és ezen utóbbiak megléte azért is fontos, mert amikor valamikor 1810 körül – jelentős részben Humboldt bábáskodásával – megjelent a modern kutató egyetem, akkor ennek két célkitűzése volt: „mindenről megtudni az igazságot”, továbbá az oda járóknak megtanítani ezt, és modern irodalomról kialakult elképzeléseinket jelentős mértékben meghatározták az egyetemet végzett írók és költők.
Végezetül pedig ott volt a szerzőnek, illetve a műnek egy új, a nyomtatás megjelenése előtt szintén ismeretlen értelmezése, amely a modern copyright-törvényekben „testesült meg”. Nagyjából tehát ez az a keretrendszer, amely meghatározta a modern értelemben vett irodalom kialakulását.
Ez persze csak az egyik lehetséges értelmezés. A másik szerint „irodalom” mindig is létezett (vagy legalábbis a történetmesélés különböző formái). De ha az előbbi álláspontot fogadjuk el (mint ahogy például én is), akkor ebből az is következik, hogy a hagyományos értelemben vett irodalom kora a végéhez közeledik, és legalább két dologra számíthatunk: egyfelől arra, hogy ugyanúgy tökéletesen új műfajok fognak megjelenni, mint ahogy ez a nyomtatás elterjedését követően is történt; másfelől pedig arra, hogy az irodalomtörténet is átalakul.
A meghatározó tényezők közül ugyanis egyre több kezdi elveszíteni korábbi, meghatározó szerepét. A szöveg egyre inkább veszít a jelentőségéből a rádióval, televízióval és az internettel szemben; Roland Barthes óta már-már közhelyszámba megy, hogy „a szerző halott” (és nem tulajdoníthatunk neki olyan jelentőséget, mint korábban szerettük volna); a copyright-törvényekkel az elektronikusan tárolt szövegek megjelenése óta egyre több probléma van, és így tovább egészen az egyetemek meg a nemzetállamok szerepének megváltozásáig. Aminek az egyik következménye – jegyzi meg Miller -, hogy a különböző irodalomtanszékeken a fiatalok már most is olyan témákkal foglalkoznak, mint a populáris kultúra, women's studies, afro-american studies stb., és mindaz, amit csinálnak, sokszor inkább társadalom-, mint humán tudomány. „Írásaik és az általuk oktatott tananyag gyakran marginalizálja vagy akár figyelmen kívül hagyja az irodalmat”.
Ami egyben azt is jelenti, hogy az időben előre haladva mind anakronisztikusabbá válik egymástól elkülönült és külön tudományterületként tanulmányozható nemzeti irodalmakról beszélni, és akár még azt is hozzátehetjük, hogy ennek megfelelően a nemzeti irodalom fogalmával is ugyanez történik. Az, hogy két szerző ugyanazon a nyelven publikál, adott esetben nem hozza közelebb őket meg az alkotásaikat egymáshoz, mint az, ha egyforma lenne a szemük színe. Amikor a nemzeti irodalom fogalma a nemzetállam kialakulásával együtt létrejött, akkor az irodalomtörténetet visszamenőleg is ez alapján kezdték értelmezni és megírni. Viszont könnyen lehet, hogy a jövő generációk számára a magyar meg az angol irodalom megkülönböztetése éppolyan mesterségesnek fog tűnni, mint amilyen ma a „keresztény” és a „nem keresztény” irodalmak szembeállítása.
De hogy aztán megjelenik-e majd egy új, és általánosan elfogadott irodalomtörténeti felfogás, vagy pedig ez a fajta egységesség a nyomtatás kizárólag korának a sajátossága volt, azt nem tudom.